Anya és Apa születik – A várandósság csodája

Néhány napja a tágabb ismeretségi körrel is megosztottam az örömhírt, úgyhogy úgy éreztem ideje itt is hírt adnom róla, mi is volt és van velem mostanában. :-) A nyár, ez többeknek feltűnt, a korábbi időszakhoz képest nagyon csendesen telt a blogon. Ez nem volt véletlen, mert olyan dolog történt az életemben, ami minden eddiginél klasszabb, hatalmasabb és fontosabb:

Babát várok! :)

Erről mesélni a blogomban pedig számomra intimebb dolog, mint valaha bármiről is, amiről itt írtam. Életem legboldogabb időszakát élem, éljük most :-)

Magamhoz hűen persze naplót (blogot) írtam/írok a babavárásról, de ezeket nem a nagy nyilvánosságnak szánom, helyette leginkább a tapasztalataim, érzéseim részletesebb megörökítésének, Apának és nekem, meg majd a Babának is, ha felnő, jó emlékként. Meg ezekről inkább személyesen mesélek szívesen.

Nincsenek véletlenek

Persze vannak olyan dolgok, amikről szívesen elmesélem itt a blogban is, hogy én miként éltem meg. Én úgy látom: nincsenek véletlenek. Minden saját magamba fektetett munka, az elmúlt 3 évben kidolgozott és működtetett életstratégiám (a türelem, az elengedés és az őszinteség hármasa) működik számomra. Testileg és lelkileg is felkészültem arra, hogy felelősséget vállaljak egy új Életért. Ebben pedig csodálatos, nagy betűs Társam is van az életemben. Nem véletlenül írtam le annyiszor mostanában: kerek egész az életem, igazán nagybetűs BOLDOG vagyok!

A Babavárás ténye hatalmas csoda és boldogság volt számunkra, egy igazi áldás az év eleji fizikai és érzelmi “hullámvasútom” és a betegségtudatomból való kimászás után. Újra önmagam lehettem, egy egészséges, bátor, erős és vidám Nő, Ő pedig pontosan ebbe az állapotba érkezett meg hozzánk. A közös gyermek iránti vágyunk és az egymás iránt érzett szerelmünk megtestesülése és egyben hatalmas ajándéka. A kapcsolatunk megkoronázása, egy igazi szerelemgyerek :-)

Várandósság és sport

Különleges állapot a várandósság. Nem igazán voltam otthon a témában, ismerősi-baráti körben sem volt olyan babaváró család soha, akivel közvetlenebb kapcsolatban lettem volna ebben az időszakukban és beszélhettem volna velük. Magamnak, magunknak fedezem, fedezzük fel az egész folyamatot.

Június elején abbahagytam az UST-t és visszatértem ahhoz a sporthoz, amit mindennél jobban és szenvedélyesebben szeretek. Ahhoz a sporthoz, ami segített, hogy ma az legyek, aki vagyok: az erőemeléshez, vagyis a “nagy súlyok emelgetéséhez”. De talán emlékeztek, mikor az I. Thor Power Kupa után azt írtam, hogy visszamegyek erőemelni, mert az idei decemberi versenyen ismét el akarok indulni és ezúttal aranyérmet fogok elhozni. Meg is jegyeztem egyből, hogy ha az első két versenyre se tudtam úgy felkészülni, ahogy “egy versenyre illik”, akkor lehet, hogy az élet más lapokat osztott nekem és harmadszor sem fog sikerülni. Ahogy ezt kimondtam, egyben el is fogadtam ezt a lehetőséget. Nagyon fontos mentális lépés volt ez. Rábíztam magam az életre. Nem is váratott magára a Baba, jött egyből! Így a decemberi most Apa versenye lesz :-) én pedig élvezhetem a szurkolói pozíciót!

A verseny utáni héten visszatértem a PowerBuilder edzésekhez, majd megkaptam a versenyfelkészítős edzéstervemet, amit szépen elkezdtem csinálni. Hát, ez nagyjából 2 hétig tartott. A Baba megfoganásával együtt a testem azonnal jelezte, hogy “bocsi, de már más a fontos”: a teljesítményem egyik napról a másikra kb. 2/3-ára zuhant vissza. Akkora változások kezdődtek a testemben, hogy az felülírt gyakorlatilag minden más törekvést.

Az első és legfontosabb dolog volt, mikor megtudtuk, hogy gyereket várok, utánajárni annak, hogy a sportban meddig mehetek.

Hiába olvastam a sok cikket a neten, ahol azt ajánlják, hogy a nők ne emeljenek nagy súlyokat, nem igazán tudtam ezt a saját életembe belehelyezni. Mert lehet, hogy másnak egy 20 kg-ra pakolt bőrönd az, amit egy évben egyszer max megemel (ezt egy cikkben olvastam), nekem az 50 kg csupán bemelegítő súly volt az elmúlt 2 évben. Az orvosomat is megkérdeztem, de ő is elég felületes választ adott, tiltani viszont egyáltalán nem tiltott. Egy dolgot tudtam biztosan: a lehető legjobban figyelnem kell magamra és óvatosnak lennem. Nagyon nagy a felelősségem és vigyázni akartam a testemben formálódó kis Életkére. Ebben társam volt az, hogy bíztam és bízom is magamban, nagyon jó a testtudatom, kellően óvatos vagyok, és pontosan tudom, hogy mi az, ami fontos számomra. Soha nem erőltettem semmit.

Az első trimesztert (a várandósság első 12-13 hete) végig “edzettem”.

Edzésnek persze nem nevezném, kérdezték is mindig reggel, hogy “már végeztél is?” meg, hogy “csak ennyi?”. A válaszom csak egy mosoly volt és egy “igen, most ennyi”. Edzés helyett inkább tornának, átmozgatásnak nevezem. Emelgettem súlyokat, deadlifteztem, guggoltam és még fekvenyomtam is például, de ezeknél sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a mobilizáció, a nyújtás, a saját testsúlyos gyakorlatok és a kettlebell. Egy-egy ilyen alkalom nem is nyúlt tovább kb. 20-25 perc bemelegítésnél + fél óra “edzés”-nél. Az első trimeszterben amúgy is mindent felülírt a fáradtság, a szédülés (ha hirtelen álltam fel), szóval tényleg extrán óvatos voltam. Meg persze ahogy változik a pocakon belül az “elrendezés”, nő a méhem, nagyon változó, hogy éppen mi is az a gyakorlat, ami jól esik. Hetekig nem is guggoltam például csak kettlebell-el. Az edzéseken ügyeltem arra, hogy a pulzusom ne menjen magasra, a sorozatok után 2-3 perces szüneteket is tartottam. Összességében a nagy súlyok+ kis ismétlésszámok helyett áttértem a kisebb súlyokra (a korábbiak maximum felére) és picit magasabb ismétlésszámokra (8-10), mert ez esett jól. Teljes testes gyakorlatok helyett, sokszor csak izoláltakat végeztem, szóval az biztos, hogy rég bicepszeztem ennyit :-)))

A várandósság azt az ajándékot adta, hogy a mozgást, az edzést kizárólag örömforrásként végezhetem, edzésterv, versenycélok és teljesítménykényszer nélkül.

Csak és kizárólag azt csinálom, ami az adott napi állapotomban jól esik. Vannak azért fókuszterületek, pl. a hátam, fenekem erősítése, ellensúlyozandó a növekvő pocakomat és az előredőlő medencét, hogy megelőzzem a derékfájást, hátfájást. Ezért is maradok még ameddig tudok ennél az edzésformánál: összetartja a testem és erősíthetem azokat a pontokat, amiket erősítenem kell. Jó érzés, szeretem.

Közben persze egyre többször jöttek szembe olyan cikkek, amik megerősítettek abban, hogy amit csinálok, az kifejezetten jót tesz. Volt olyan edző, aki a szülést magát egy nehéz guggoláshoz hasonlította :-) Azt már most látom, hogy nem én leszek az az “elrettentő példa”, aki 9 hónaposan testsúly 2x-t fog deadliftelni (ilyet is láttam, az illető hölgynél pedig működött a dolog), de számomra is, a súlyzós edzés az egészségem megőrzésének egyik fontos eszköze a várandósság alatt is.

Viszont nem előbbre való mindennél. A várandósság alatt végzett edzéseim nagyjából ahhoz segítenek hozzá, hogy az alap erőszintemet, kondíciómat meg tudjam őrizni. Voltak így is olyan hetek, amikor egyáltalán nem voltam lent a teremben. Helyette sokkal jobban estek a séták (amikben szintén elfáradtam:-). (Igen, egyértelműen nagy kedvencem lett a séta, ezt bizton állíthatom. Bár vannak napok, amikor az is kellemetlen tud lenni a pocakom növekedése miatt.)

Az erőemelés társam az életben. Társam volt nehéz időkben, könnyű időkben. Társam most a várandósság alatt is és biztos vagyok benne, hogy később is az lesz. De az a jó ebben, hogy ez egy rugalmas kapcsolat. Mert én képes vagyok rugalmasan kezelni. Szeretem, csinálom és élvezem az előnyeit. Nem félek időről-időre elengedni sem, mert tudom, hogy újra visszatalálok hozzá (mint ahogy idén is). Én ebben találtam meg magam. Már pedig ha én jól vagyok, akkor ezt tudom adni a Kedvesemnek, a Gyermekemnek, a környezetemnek is. A Babavárással egy új szerepem, az Anya, születik az életemben, de ezzel együtt nem szűnök meg társként, hobbi sportemberként (és a többi) sem létezni. Új kihívás lesz majd ebben egyensúly teremteni 😉

Várandósság és diéta

Arról is írtam nyáron, hogy a betegségtudatom eliminálását segítette az is, hogy az étkezéseimben sem korlátoztam magamat semmiben. Odafigyelve, de nem rágörcsölve ettem, és így éltem a mindennapokat. Beláttam, hogy az autoimmun állapotom miatt a testem diétára kényszerítése, vagy éppen az évek óta tartó fogyni-alakulni vágyás túlságosan megterhelő számomra, ezzel együtt pedig a testem kritizálása és az egészséges életmódhoz való görcsös ragaszkodás is eltűnt az életemből. Mert az egészségem mindennél fontosabb. Annak pedig nem része a görcsös akarni és megfelelni vágyás és a fölösleges stressz. Megteremtettem az én személyes egyensúlyomat, és biztos vagyok benne, hogy ez hozzájárult ahhoz, hogy most kerekedő pocakkal ülhessek itt és írhassak :-)

Az, hogy a szigorú diétát felváltotta a stresszmentes étkezés, a várandósság alatt abban segít, hogy minden szükséges tápanyagot, amire ilyenkor a Babának szüksége van, egész nyugodtan be tudjam vinni. Na nem épp a kakaós csigára gondolok ;-), de például a tejtermékeket nagyon kívánta például egy időben a szervezetem és ezek fontosak is a csontozat felépítésében a kalcium miatt. Ezekből igyekszem olyat választani, ami az emésztésemet sem terheli, de pl. tejmentes életmódról ebben az időszakban nálam szó sincs.

Igyekszem odafigyelni, és minél többször az egészségesebb választások mellett letenni a voksom (a 2. trimeszter egyelőre könnyebb is ilyen szempontból), mert nem szeretnék feleslegesen elhízni, meg terhességi cukorbetegséget sem, de a lényeg persze, hogy a Baba egészséges legyen és később a szoptatáshoz is jó alapjaim legyenek (amihez kell némi zsírtartalék). Azt már biztosan látom, hogy

kívülről könnyű megmondani, hogy mi lenne a jó egy kismamának, megélni viszont egy fokkal azért nehezebb tud lenni a hétköznapokban.

Számomra ezért is fontos, hogy tudjak időt és energiát szakítani a mozgásra, mert nagyon sokat segít ebben is egyensúlyt teremteni.

Anya és Apa születik

Nem volt könnyű időszak a nyár, a várandós tünetek garmadáját tapasztaltam és hétről-hétre mást. Vagy mindent épp egyszerre. Tünetek jönnek-mennek. Vicces, hogy néha tankönyvbe illő menetrend szerint jön pl. egy-egy erős fejfájás. Megvolt az émelygés, a szédülés, a fáradtság, kívánósság, hangulatingadozás és szinte minden egyéb dolog, amit a terhességi tünetek között felsorolnak, most nem részletezem :-) Az 1. trimeszteres tünetkavalkádot a nyáron még megspékeltem egy coaching képzéssel is, meg minden hétvégén kutyaiskolával, szóval bár egyértelműen pihenésre lett volna a leginkább szükségem, valahogy arra jutott a legkevesebb. Illetve így is jutott annyi, amennyi csak tudott (prioritás volt), de valószínűleg bármennyi sem lett volna elég :-)

Azt hittem a 2. trimeszter már könnyebb lesz (egyébként egy fokkal jobb is), de egyelőre fogfájás és betegség váltja egymást, és gyógyszer nélkül, kizárólag a pihenés gyógyító erejére hagyatkozva egy nátha is sokkal lassabban gyógyul, a fogfájás pedig elviselhetetlenül szar.

Érdekes egyébként megtapasztalni, hogy mennyire elnyomjuk a természetes gyógyulási folyamatainkat: siettetjük őket (mert azt hisszük, hogy nem tehetünk mást) és gyógyszerekhez nyúlunk ahelyett, hogy hagynánk a szervezetünket és az immunrendszerünket dolgozni. Mert a nátha nem annak a bizonyítéka, hogy gyenge az immunrendszerünk, hanem épp azé, hogy erős. Hiszen minden tünet a gyógyulást, a vírustól való megszabadulást szolgálja!

Különleges állapot a várandósság, aminek az elején azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Hihetetlen tempóban zajlottak bennem azok a folyamatok az első hetekben, amik ilyenkor az új Élet fejlődését szolgálják. Tényleg egy merő csoda az egész, hiába kellemetlen egy csomó velejárója. Örömmel tapasztalom meg az egész folyamatot és nagyon jó érzés látni magamon, hogy mennyi dolog szolgálja a Baba fejlődését, növekedését.

Az igazi #aputest és #anyutest

Az igazi #aputest és #anyutest

Mindezzel együtt a várandósság nagyon komoly csapatmunka. Boldog vagyok, hogy amikor a Babával együtt egy Apa és egy Anya is születik, ilyen szilárd alapokon nyugszik mindez. Rengeteg türelem kell hozzá és elfogadás: már a várandósság is arra tanít, hogy nem mindig tudjuk azt tenni, amit szeretnénk, mert van egy picike Valaki, aki ezerszer fontosabb bárminél. Folyamatos tanulás saját magunkról és egymásról. Rengeteg kommunikáció. Összhang. Szerelem. Szeretet.

Áldás ez a 9 hónap, nem pedig terhes.

Nem könnyű, de boldog. Amikor nagy nehezen elsétálok az épp növekvő és ezért feszülő pocakommal a villamosmegállóig munkába menet, majd a villamoson szerencsés esetben le is tudok ülni, van egy kis időm elgondolkozni. Nem a telefonomat nyomogatom, hanem csak nézek ki az ablakon. Ilyenkor mindig meghatódom. Semmi mást nem érzek, csak boldogságot. Tudom, hogy a döntések, amelyeket őszinte szívből az életemben – az egész apró dolgoktól kezdve, akár az eddigi legnagyobbakig – tudatosan meghoztam, az elvárások, amiket elengedtem, a félelmek, amiket megértettem, hozzásegítettek ahhoz, hogy ma a számomra legfontosabb dolgot, egy szerető és boldog családot és meleg otthont, egy tökéletes társsal együtt megteremthessem.

 

Ha tetszett, oszd meg!
Share on Facebook0Pin on Pinterest0Share on Google+0Share on Tumblr0Tweet about this on TwitterEmail this to someone

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>