Szüléstörténetem

Lassan egy hónapja már, hogy Erik megszületett, én pedig elkezdtem úgy érezni, hogy kész vagyok a szüléstörténetem megírására. Úgy éreztem, hogy a bennem dúló indulatok csillapodtak már, helyette csak a szomorúság az, amit jelenleg érzek, ha belegondolok. Meg amikor meglátom a hálóingemet, amit a szülés idején viseltem, elkap egy enyhe émelygés.. ilyen apró testi jelekből is tudom, hogy azért a téma még mindig eléggé megvisel. Pedig a vége happy end lett és ez számít csak igazán.

Egészséges baba és egészséges anya – csak ez számít. Vagy nem csak?

Árnyalom egy kicsit a képet.

Aki követte a bejegyzéseimet, vagy akár most elolvassa őket, amiket még várandósan írtam, tudja, hogy elég tudatosan sikerült az egész 9 hónapot végigcsinálnom. November óta voltam itthon, ez idő alatt minden lehetőségem meg is volt (illetve meg is teremtettem) arra, hogy fizikailag és lelkileg is kiegyensúlyozottan tudjam végigcsinálni a várandósságot, annak minden testi és lelki velejárójával együtt.

Problémamentes 9 hónap volt ez gyakorlatilag, hiszen a babavárással járó alapvető terhek mellett szerencsére más problémákkal nem kellett megküzdenünk. Épp elég volt az, amit a várandósság hozott magával. Oda tudtam figyelni arra, hogy miként haladt előre a folyamat, és bár sokan “riogattak” azzal, hogy az utolsó hetek a legkeményebbek, számomra azok is az elviselhetőség határain belül maradtak. Nehéz volt, persze, de jól viseltem, nem terhelt meg.

A 39. héten már napi szinten éreztem, ahogy a testem készülődik. Ahogy a medencém tágult, feszített, egyre kellemetlenebbek voltak a séták, sokszor meg kellett állni. Sokat pihentem. Mindvégig bíztam abban, hogy ha a baba jönni akar, akkor jönni is fog.

Ahogy haladtunk előre az időben, a kiírt dátumom (02.24.) felé, azért kezdtem én is egyre kíváncsibbá válni. Türelmetlen leginkább a környezetem volt, ahonnan napi szinten jött az “Egyben vagy még?” “Mikor szülünk?” kérdések áradata. Amivel csak annyi gond volt, hogy minden jóindulat mellett, amivel kérdeztek, számomra mégis extra erőfeszítést jelentett jól viselni a válaszolgatást, hiszen jómagam is egyre inkább vártam már a pillanatot, amikor a testem jelez, hogy igen, eljött az idő.

Az utolsó hónapban már hetente jártam vizsgálatokra (NST, vérvétel, ultrahang), ahol mindent rendben is találtak. Minden adott volt a természetes szüléshez.

A döntés: fogadott orvos nélkül akarok szülni

A várandósságom alatt terhesgondozásra az orvosom magán praxisába jártam. Ő ugyanaz a nőgyógyász volt, akihez egyébként jártam, mielőtt várandós lettem. Mivel ő a Honvéd (most épp MH EK, ill. volt MÁV) kórházban orvos, amiről én korábban csak jókat hallottam, ezért maradtam nála és nem kerestem másik orvost. A várandósságom elején nagyon tájékozatlan voltam az egész témában, egy dolgot csináltam: bíztam az orvosomban. Többször megbeszéltük, hogy természetes szülésre készülünk, és az esetleges beavatkozások szükségességéről majd az aktuális helyzet függvényében dönthetek. Az orvosom jó szakembernek tűnt, de emberileg valami hiányzott nekem végig (bár a 9 hónap alatt azért volt “fejlődés”), azért úgy voltam vele, hogy mivel különösebb problémám nincs, ezért gyakorlatilag mindegy, hogy kihez járok. Én naiv.

A 8. hónap környékére aztán aktuális lett a kérdés, hogy felfogadjuk-e őt, hogy vezesse le/kísérje a szülésemet. Ő maga a terhesgondozás folyamata során nagyjából minden találkozásunkkor elmondta, hogy ha nem akarom felfogadni, akkor az sem baj, hiszen a Honvédban bármelyik ügyeletes orvosra rá mer bízni. Ezzel egyrészt azt mondta nekem, hogy nem is vagyok olyan fontos számára, másrészt meg jó volt tudni, hogy tényleg jó kezekbe kerülök a kórházban, ha oda jutunk. Egyébként februárban, pont a szülésem várható dátuma előtt és után is szabadságon volt – nem is tudtam, hogy később ennek bizony jelentősége lesz.

Összességében az emberi tényezők miatt úgy döntöttem, hogy nem tartok arra extra igényt, hogy ott legyen velem. Pláne nem fizetek érte. Furcsa volt számomra, hogy pl. soha nem szólított a nevemen, a hónapok alatt nem vált személyesebbé a kapcsolatunk (már pedig a szülés egy rettentő kiszolgáltatott helyzet, ahol a bizalomnak nagyon nagy szerepe van), és egész egyszerűen minden egyes találkozáskor úgy éreztem, hogy újból és újból be kell mutatkozzak neki, hogy egyáltalán emlékezzen rám. Azért tudtam ezeket menetközben elengedni, mert amúgy a terhességemmel nem volt problémám, jól voltam én és a baba is.

A vége felé, az utolsó vizsgálatokon aztán még sorozatosan rontott a megítélésén az orvosom azzal, hogy többször is elmondta azt, hogy gyakorlatilag alkalmatlannak tart a természetes szülésre, mivel alacsony vagyok és nem fog kiférni a baba (ún. téraránytalanság miatt). Ezt természetesen semmilyen vizsgálattal soha nem támasztotta alá. Mondhatjuk, hogy fel akart készíteni akár arra az eshetőségre is, hogy nem tudom megszülni a babát csak császárral, de amikor viccesen megjegyezte, hogy “szülészetileg törpének” tart, akkor szerintem az már túlmutatott a puszta felkészítésen. Riogatásnak és rossz viccnek tartottam. Szülés előtt álló nőt NEM szabad félelmekkel táplálni és érzéketlen módon viccelődgetni vele. Én szerencsére tudtam ezt függetleníteni magamtól és próbáltam a lehető legkevesebbet stresszelni ezen és koncentrálni magamra, magunkra.

Szóval NEM, az orvosom végülis emberileg sok szinten NEM győzött meg arról, hogy érdemes lenne rábíznom magunkat.

Az utolsó hét – és a fordulat, amire nem számítottam

Elérkeztem az utolsó héthez, a doki visszatért a szabadságáról is. Vártunk.

Az orvosom sokszor elmondta, hogy manapság az ultrahang vizsgálatoknak köszönhetően pontosan tudják a terminus hosszát mérni és így a szülés várható dátumát becsülni, azért – én úgy éreztem legalábbis – egyetértés volt köztünk abban, hogy megvárjuk, hogy magától beinduljon a szülés, akár 1 héttel később is. Azt is mondta, hogy ugye “senki nem akarja kockáztatni, hogy oxigénhiányosan szülessen a gyerek a túlhordás miatt”. Ezt a fajta félelemkeltést azért sem értettem, mert az ultrahang nem mutatott eltérést sem nálam, sem a babánál, az NST is, a vérképem is rendben volt. Olyan állapotban volt a testem, a méhlepény és minden egyéb, ahogyan egy terminus végén járó nőnél lennie kellett. Hiába érvelt, hogy “a méhlepény és minden egyéb is pontosan 40 hétre van kvázi hitelesítve“, ezzel én soha nem értettem egyet, hiszen a babák általában nem óramű pontossággal születnek a 40. héten, hanem valaki előbb, de a többsége inkább később. Ezzel pedig semmi baj nincs, természetes dolog.

Utólag értettem meg, hogy milyen következményei lettek annak, hogy ő végig ennyire rá volt feszülve erre a kalkulált dátumra és meggyőződése volt, hogy ennek a gyereknek matematikai pontossággal meg kell születnie azon a héten, amikor ő, az orvos, a mindenható, azt akarja. Pedig neki is mondtam: nem vagyunk gépek, az emberi test és a természet pontosan tudja, hogy ha eljön a szülés ideje.

39+6. nap, az utolsó vizsgálat. Mi történt velem?

Az utolsó vizsgálaton 02.23-án, túl a doki szokásos értekezésén a kiírt dátum kapcsán és az ijesztgetésemen, az orvos méhszáj vizsgálatot végzett. A méhszáj vizsgálatát (nyílt-e már vagy zárt) havonta egyszer elvégezte. Soha semmilyen fájdalommal nem járt. Ellenben az utolsó napon.

Hát a falat kapartam majdnem, úgy fájt, ahogy megvizsgált. Vicceskedett közben, hogy hát ez nem is szokott ennyire fájni, én meg jeleztem, hogy ez nekem most bizony rossz. Amúgy az eredmény: zárt méhszáj, géles szülésindításra még nem alkalmas (de miért is kellett volna, hogy az legyen? hiszen vártuk, hogy beinduljon magától). A végén pedig közölte, hogy “na, már tágulásos vérzése is van”. Mondtam, hogy az érdekes, mert eddig nem volt. Aztán megbeszéltük a hátralévő napok menetrendjét.

Nagyon rossz szájízzel mentem haza, de végülis úgy éreztem, hogy folytatódik tovább a várakozás, amíg magától indul a dolog. Ám ehelyett a vérzés folytatódott tovább délután és ez nekem nagyon gyanússá vált.

Elkezdtem böngészni a témában és akkor tudatosult bennem, hogy amit velem a doki megtett, az bizony a kézzel tágítás, illetve szülés megindításának (prosztaglandin hormon felszabadításának) egy módja, amit lehet és néha (néha? én naiv ismét!) szoktak is alkalmazni.

Aha, szoktak. Csak gondolom előtte két dolog történik NORMÁLIS ESETBEN:

1. tájékoztatják róla az embert, hogy ez mivel jár,

2. a beleegyezését kérik hozzá.

Na ezek után kapott el engem a hányinger, a rosszullét és a kiborulás: nálam ugyanis egyik sem történt meg.

Az orvosom mindenféle engedély és tájékoztatás nélkül “megpiszkált”, hogy beindítsa nálam a szülést.

Egy ilyen kiélezett helyzetben, amikor már én is türelmetlenül vártam, hogy TERMÉSZETES úton-módon, MAGÁTÓL induljon be a szülés, jött az orvosom és kérdés, kérdezés nélkül hozzám nyúlt, beleavatkozott. Nem értettem, hogy MIÉRT, hiszen soha nem kértük fel fogadott orvosomnak, nem kellett, hogy a szülésem idején elérhető legyen. Hát persze azért aznap, azon a héten, hogy még pont beleférjen a szülésem, mielőtt ő elmegy szabira. Mintha ennek lett volna bármiféle jelentősége a részünkről. De ő abban “reménykedett”, hogy majd ott lehet. Aztán utólag majd tarthatja a markát. Ezek már persze puszta rosszindulatú feltételezések a részemről.

Azt hitte, szívességet tesz nekem?

Erőszakként éltem meg. Durva erőszakként, amit elkövetett rajtam ez az orvos. Kedvem lett volna feljelenteni.

Már aznap, amikor ez tudatosult bennem, egy dolgot tudtam: akár beindul emiatt a szülés, akár nem, úgysem tudnám bizonyítani, hogy ez miatta történt. Ami pedig még ennél is fontosabb: nem akartam, hogy ez, amit megtett velem, hatással legyen a várandósságomra. Tudtam, hogy még mindig az a saját és a babám érdeke is, hogy minimalizálni tudjam a stresszt.

Bár bizonyítani nem tudnám, a saját testem alapos ismerete 100%-osan meggyőznek arról, hogy ez a vizsgálat nem csak vizsgálat volt, hanem durva, engedély nélküli beavatkozás a testembe és a várandósságomba. De az orvos szájából aznap elhangzott mondatok utólag értelmet nyertek. Ami még megfejelte az egész történetet azzal, hogy az orvosom ráadásul még hülyének is nézett.

Csak néhány példa:

“Utolsó este apával még bújjanak össze” > miért mondta, hogy utolsó este? Talán mert pontosan tudta, hogy elindult a folyamat és mert a spermiumban ugyanaz a hormon található meg, ami a szülés megindítását is okozza, és az általa megpiszkált méhszájamba ez már könnyebben feljut?

“Tágulásos vérzés előfordulhat, de pecsételő vérzésnél még ne induljanak be a kórházba, csak ha nagy mennyiségű vérzés van, mert azt esetleg a méhlepény leválása okozza” > miért mondta, hogy tágulásos, ha csak nem azért, mert épp ő kezdte el tágítani? Miért ne lehetett volna csak a vizsgálattal járó enyhe vérzés, ami hamar el is múlik? Miért volt ennyire biztos volt benne, hogy lesz vérzés? Talán mert pontosan tudta, hogy mit csinál.

De nem ragozom tovább, mert ettől csak felrobbanok, ha belegondolok.. Utólag minden szépen összeállt.

Erőszakmentes szülést!

Ezzel a tapasztalattal belecsöppentem egy világba. Azon nők világába, akik minimum erőszakmentes és lehetőség szerint beavatkozásmentes szülést szeretnének. Egy csapásra megértettem azon emberek motivációját, akik a sokkal kevésbé medikalizált szülés mellett teszik le a voksukat. Mégis, ahogy összefoglaltam még akkor a tapasztalataimat, amellett voltam (és most is amellett vagyok), hogy a kórházi szülést kell sokkal barátságosabbá, az orvosok és a szülő nők közötti kapcsolatot pedig sokkal jobbá tenni.

Nem értettem korábban ezt a szülést és orvosi beavatkozásokat övező félelmet, amivel a szülésemet megelőzően találkoztam. De ezután hirtelen megértettem azokat, akik azért dolgoznak, hogy a várandós nők kellő tájékoztatást kaphassanak arról, hogy mi is történik a testükkel. A részesévé, sőt az elszenvedőjévé váltam annak, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az orvosi “szaktekintélynek” és az orvosi hatalomnak.

Ami pedig még ennél is döbbenetesebb volt, hogy ahogyan bizonyos fórumokon írtam a tapasztalataimról, több nő értette meg maga is, hogy ugyanennek az áldozata volt ő is, én pedig rájöttem, hogy a “megpiszkálni” valójában egy bevett hétköznapi terminológia a szülésindítás elősegítésére a már szült nők között. Egy olyan technika, amit orvosok nagyon gyakran kérdezés és tájékoztatás nélkül hajtanak végre a szülés előtt álló nőkön.

Nagyon elszomorító.

Megindult a szülés

Másnap rendszertelen időközönként görcsölni kezdett a hasam. Valami elindult odabent. Újabb bizonyíték volt arra, hogy az orvos beavatkozott. Hányinger. Tehetetlen düh érzése.

Ekkor még éreztem, hogy ezek még csak jósló fájások. Egész nap jöttek-mentek. Pihentem sokat. Aztán szerda este abba is maradtak, lefeküdtem aludni. Majd szerdáról csütörtökre virradóra, hajnali 3-kor megint elkezdődött. Élesen él bennem az első igazi összehúzódásnak az emlékezete. Pontosan éreztem, hogy ez már más volt, mint az előző napi fájások voltak. Reggel pedig elment a nyákdugó, ami egy újabb lépcsőfok volt.

Korán reggelre időpontom volt a kórházba CTG vizsgálatra, de előtte felhívtam az orvosomat és elmondtam neki mi a helyzet, hogy összehúzódásaim vannak, aki aztán egyből a szülőszobára rendelt be, hogy ott végezzék el a CTG-t.

Már reggel 8 körül, 5 percesekkel értünk be a kórházba, fel is kötötték a CTG-t, ami szépen jelezte is a fájástevékenységet. Ezeket teljesen jól viseltem egyébként, nem voltak különösebben erős összehúzódások.

Aztán jött az orvos, ismét meg akart vizsgálni. Ekkor egyrészt rákérdeztem az előző vizsgálatra és hogy végzett-e kézzel tágítást. Természetesen tagadta, hiszen “ilyet nem is lehet” meg satöbbi. Oké. Másrészt kíváncsi voltam, hogy a mostani vizsgálat is fog-e annyira fájni, mint az előző. Hát mit mondjak: egyáltalán nem fájt. Talán mert most nem is csinált olyat, amire nem hatalmaztam fel.

A vizsgálat után leültünk beszélni. Ami az orvos hozzáállását jól szemlélteti még, hogy bár a férjemmel együtt ültünk le beszélni vele, ő mégcsak rá sem nézett az egész beszélgetés alatt, gyakorlatilag semmibe vette, hogy ott volt mellettem. Nem bírom az ilyet.

A méhszáj ujjnyira nyitott volt, de mivel már fájásaim vannak, ezért a szülésindító gél helyett már oxitocin bekötését javasolta.

Kezdtem azt érezni, hogy most már tényleg menekülnöm kell ettől az orvostól.

Ott ülök, fájások közepette, hagynám, hogy dolgozzon a testem és haladjon előre szépen türelemmel ez a folyamat, ő meg oxitocinnal még tovább sürgetné? Mi ennek az orvosi indokoltsága? Esetleg az, hogy a doktor úr szabadságra megy?

Nem értettem az egészet. Egy dolgot tudtam biztosra: nekem erre a sürgetésre nincs szükségem. A kórházi környezet helyett inkább azt választottam, hogy hazamegyek pihenni és otthon várom, hogy haladjon a dolog. Na, emiatt el is lettem könyvelve úgy, mint “a nő, aki visszautasította a kezelést”, este az ügyeletes orvos is már így fogadott.

Ezt követően még lementünk ultrahangra is, ahol a hölgy, aki végezte az UH-t nagyon kedves volt, mondtam is neki, hogy milyen jól esett, ahogy beszélt velem. Azt mondta, hogy a baba kb. 3200 g és minden értékem TÖKÉLETES, szüljek:-). Szintén érdekesnek találtam, hogy míg ugyanazokra az ultrahang értékekre (méhlepény érettségi foka, áramlás, stb) az orvosom azt mondta, hogy “hát ez már nem az igazi”, ő azt mondta, hogy tökéletes. Akkor most kinek higgyen az ember?

Lényeg a lényeg, végülis tényleg hazamentünk, pihentem. Vagyis hát pihentem, amennyit tudtam. Meg vajúdtam. Figyeltem, hogy alakulnak az összehúzódások. Szépen, a nap folyamán elkezdtek bizony erősödni és gyakoribbá válni. Közben azért még megebédeltem egy jó kis rántott sajtot 🙂 Aztán délutánra tényleg kezdett intenzívvé válni a dolog. Valamikor még Lénárd Orsit (dúla) is felhívtam, nagyon megnyugtató volt vele beszélni. Igazi női energia. Később, a férjemmel aztán megbeszéltük, hogy kb. este 7-8 körül már be kéne majd mennünk a kórházba, de végülis 5-kor világossá vált számomra, hogy ideje indulni.

Jó érzés volt, hogy mindvégig hallgattam a saját testemre és adhattam magamnak, magunknak így egy fél napot még, amikor befelé tudtam koncentrálni és itthon a férjem támogatásával tudtam elmélyülni a vajúdás folyamatában.

Na, mire eldöntöttem, hogy irány a kórház, persze intenzívebbé és még gyakoribbá is váltak a fájások. 3 percesekkel szeltük át az esti csúcsforgalmat. Hát igazi joy ride volt mit ne mondjak 🙂 Persze a kórház összes parkolóhoz közelebbi bejárata már zárva volt, “vicces” volt mire végül feljutottunk a szülőszobára.

Megérkeztünk a szülőszobára

Említettem korábban, hogy az orvosom szabadságra ment. Csütörtök este mentünk be a kórházba, ő pedig másnap péntektől nem volt elérhető. Ő nagyon gálánsan előkészítette nekem a terepet és az esetemet megosztotta egy kollégájával és jó barátjával, aki akkortájt ügyeletes volt bent. Ezzel csak az az egy gondom volt: hogy ha van egy ember, aki számomra nem szimpatikus (az orvosom), akkor jó eséllyel az ő haverja sem lesz szimpatikus nekem. Márpedig ha az orvosomnál nem akarok szülni, akkor a haverjánál sem. Persze már előtte próbáltam utánakeresni ennek az ügyeletesnek, hogy miket írnak róla és a gyanúm sajnos beigazolódott, alapvetően nem tartják egy udvarias, kedves, empatikus orvosnak.

Ezt a személyes tapasztalatom meg is erősítette. Miután megérkeztünk és bekerültem a vizsgálóba, ő bemutatkozás és kérdezés nélkül egyből nyúlt belém és vizsgált és az összes többi alkalommal is végig modortalan bunkó módjára viselkedett. Egyrészt megkérdezte, hogy “maga volt az, aki visszautasította a kezelést délelőtt?” illetve jött megint a “maga hány centi magas?” című kérdésével. Tényleg pont az a hozzáállás, amire szülés közben vágyott az ember. Őszintén féltem, hogy vele kell végigcsináljam a szülést.

A vizsgálat után leültettek CTG-re. Borzalmas volt, rosszul lettem, majdnem elájultam. Egyszerűen kiestem a ritmusból. Az egész kórházi környezet annyira visszavetette a szülésem folyamatát. Ezt sok más szüléstörténetben is olvastam már és én is így jártam. Nehéz volt újra megnyugodni, miközben egy székhez kötve kellett elviselni a 2-3 percenként jövő, egyre intenzívebb összehúzódásokat. Végül túl voltunk rajta, megkaphattuk a szülőszobát. Még megfutottam a kötelező adminisztrációs köröket, aztán tényleg csak a folyamatra koncentrálhattunk.

Utólag, már a kórházból való hazaérkezés után láttam azokat az ordító hazugságokat, amik az adminisztráció során rögzítésre kerültek. Elfogott a hányinger. A reggeli 5 perces fájásaim jóslóknak voltak minősítve, a 2-3 percesek, amikkel a kórházba érkeztünk pedig 5 perceseknek. A szülésem várható dátum is új napot kapott. Milyen érdekes. Mit képzelnek ezek az orvosok magukról?

Erre mondtam én azt, hogy úgy éreztem, egy hatalmi játszma áldozata lett a saját testem, ahol a mindenható férfi orvosok aztán sokkal jobban tudták ám, mint én magam, hogy mi zajlott bennem.

Az egyik legjobb szobát kaptuk: káddal, labdával, zenével. Nem egy otthonos környezet (meg állandóan bejárkáltak mindenféle emberek közben), de azért valamelyest megnyugtatólag hatott rám. A szülésemet egy szülésznő és egy orvostanhallgató (ha jól emlékszem) kísérte végig. Majd jött a jó hír: két orvos volt aznap ügyeletben és szerencsére nem a nőgyógyászom bunkó haverjához kerültem, hanem a másikhoz.

Amikor belépett a másik orvos az ajtón, mintha a lelkemet simogatták volna. Egy kedves, empatikus doktornő fogadott. Ha orvost fogadnék, akkor egy ilyen orvost fogadnék, mint ő. Úgy éreztem, rendben lesz a dolog.

Beavatkozásmentes szülést? Közeledik a vége

Ahogy készültem fejben a szülésre az azt megelőző napokban, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy bízva a saját testemben, lehetőség szerint próbáljuk minél kevesebb beavatkozással végigcsinálni.

Leszögezem: a célom mindig is az volt, hogy végeredményben egy egészséges baba születhessen és én is egészségesen jussak túl rajta.

De szerettem volna megtapasztalni ahogy a természetes folyamatok dolgoznak azért, hogy a baba megszülethessen. Át akartam élni.

A másik dolog, amit még akartam, és talán az eddigiekből is kiderült: dönteni arról, hogy mi történik velem.

Haladt is a dolog, egyre intenzívebbé váltak a fájások. Egy dolog nem haladt viszont: a tágulás. Habár a gyerek feje be volt illeszkedve, csak nem történt semmi. Amikor éjfélhez közeledve 1 percenként követték már egymást a 2-3 percig tartó összehúzódások, bizony kezdtem rohadtul elfáradni. Először csak testben.

Éjfél körül jött a szülésznő érdeklődni, mivel én is éreztem és látták is rajtam, hogy egyre keményebb a dolog, hogy kérek-e fájdalomcsillapítást. Kérdéseim ellenére a tájékoztatást a fájdalomcsillapítás velejáróiról azért nem vitték túlzásba, de mivel a fájdalom annyira erős volt, úgy döntöttem, kérek EDA-t.

Nem vagyok az orvostudomány vívmányai ellen. Ha van lehetőség a fájdalomcsillapításra, és fájdalmunk van, akkor azt gondolom, hogy egyáltalán nem gyávaság élni is vele. A bajt leginkább abban látom, hogy manapság a szülészeti gyakorlatban nyakra-főre nyomják a nőkbe például az oxitocint, aztán meg elhitetik, hogy a gátmetszés egyenlő a gátvédelemmel, összességében pedig leginkább érdemi tájékoztatás és kérdezés nélkül avatkoznak be a szülés természetes folyamatába és siettetik azt.

Akkor már 20 órája vajúdtam, mikor jött az anesztes doktor. Érdekes, főleg a tű gondolata volt az, ami korábban visszatartott engem attól, hogy ha arra kerül a sor kérjek fájdalomcsillapítást, de akkor meg se éreztem, amikor beadta nekem az orvos. Egyidejűleg oxitocint is bekötöttek.

Ami az EDA legnagyobb hátránya, hogy ilyenkor aztán már csak fekvésre van ítélve az ember, nem lehet mozogni. A folyamatos fájások miatt már kezdtem magamon kívül lenni, így amikor végre elkezdett hatni a csillapítás, az igazi megváltás volt számomra. Újra észhez tértem, kitisztult a fejem.

Csak sürgősségi császár ne legyen

Vártunk, hogy történik-e valami, alakul-e a dolog, nyílik-e a méhszáj. De csak telt az idő és nem történt semmi.

Majd kb. 1 óra után megszólalt a CTG gépen egy szirénázó hang és a baba szívműködését jelző csipogás lassulni kezdett. Sietve jött a szülésznő és oxigénmaszkot húzott a fejemre és lejjebb vette az oxitocin mennyiséget. Kérdésemre, hogy mi volt ez a szirénázás, azt a megnyugtató választ adta, hogy

a gép úgy működik, hogy be van rajta állítva egy érték és ha azt eléri, akkor szirénázó hangot ad ki

Öööö… aha… MI VAN?! A kérdésem igazából az volt, hogy mi történt a gyerekkel, milyen folyamatok zajlanak, miért kaptam oxigénmaszkot, mi lesz a további menetrend, biztonságban vagyunk-e, nem pedig az, hogy hogy van beállítva egy nyavalyás gép.

Előlem nem kell eltitkolni az igazságot, én akkor érzem magam biztonságban, ha tudom, hogy mi zajlik velünk.

Rosszul reagált a baba a beadott oxira és lelassult a szívverése, nagyjából ez történt.

Egy ilyen helyzetben aztán “örülhettem”, mert végre rám bízták a döntés lehetőségét: döntsek arról én, hogy folytassuk-e a fájdalomcsillapítást vagy sem. Próbáljak megalapozott döntést hozni kettőnk érdekében a várható következmények függvényében. Amikről pontosan nem is mondták el, mik lehetnek. Remek.

Egy kiindulópontom volt, hogy amint múlt el a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom ismét egyre elviselhetetlenebb volt, ráadásul a tágulás továbbra sem haladt egy centit sem, mint kiderült.

Kértem második kör fájdalomcsillapítást és a baba szívverése is normalizálódott, úgy fogalmaztak: újra reaktív lett a CTG. Vártunk tovább. Azt hiszem ebben a 2. körben a szülésznő burokrepesztésre is készült, de amikor kiment az orvoshoz szólni, akkor a magzatvíz magától elfolyt, szóval még ezt is átélhettem.

Az EDA hatása miatt eljött egy pont, amikor még az összehúzódások is elmaradtak, pedig akkor a szülésznő már “lesben állt”, hogy kézzel segítsen a táguláson. Ekkor már tudtam, hogy mire készül (és nem is akartam ellenkezni), de érdekes volt megtapasztalni ismét, hogy megint nem beszélt róla, csak csinálta volna. Végülis nem volt alkalma.

Nagyjából hajnali 2 körül járhatott az idő. Ekkor éreztem azt, hogy fejben elvesztettem a dolgot. Már az első kör fájdalomcsillapítás után, amikor jött vissza a fájdalom, éreztem, hogy már nem tudok ott lenni úgy, ahogy az előző több mint 20 órában ott voltam. Féltem a fájdalomtól, de nem csak ez volt.

Tudtam, hogy egyszer csak a 2. kör EDA is ki fog menni belőlem és döntési helyzet elé kerülök. Megmondtam a férjemnek is: érzem, hogy feladtam fejben ezt a dolgot, nem látnám, hogy haladnánk előre és félek attól, hogy a következő körre sem fog jól reagálni a baba, ezért beszélni akarok az orvossal, hogy császározzon meg. Pontosan azért, mert ekkor még én is jól voltam, a baba szívhangja is rendben volt: el akartam kerülni, hogy sürgősségre kerüljön a sor, inkább nyugiban csinálják meg a műtétet. Hiszen a lényeg az volt, hogy mindketten jól legyünk, nem számított, hogy valami miatt nem megy hüvelyi úton keresztül, a baba jólléte számított. Én magam meg is békéltem ezzel a döntésemmel, sőt örültem, hogy én mondhattam ki, hogy legyen műtét a vége.

Közben aktuális lett a 3. kör EDA, a fájdalom erősödött ismét. A császárról szóló döntésemet, illetve kérésemet a szülésznőnek is elmondtam, aki csak bólogatott és mondta, hogy erről az orvossal kell beszélni. Ekkor már félve mondtam ki, hogy kérek fájdalomcsillapítást, tartva az esetleges negatív következményektől. Sajnos a szülésznő se segített ebben érdemben.

Megtörtént a baj

Nagyon erős nyomást éreztem belül a csontjaimban, eszméletlenül fájt, meg hát már rosszabbul is reagáltam az összehúzódásokra is, kértem az újabb fájdalomcsillapítást és elkezdtünk tovább várni. A férjem is többször próbált lepihenni, kimerítő volt számára is ez a sok-sok óra várakozás és persze a folyamatos támogatás, amit nyújtott; etetett, itatott, a karjában tartott, segített ahol csak tudott.

3 óra körül járt már ekkor, magunkra hagytak a szobában, a szülésznő elment az orvosért, hogy tudjak vele beszélni császár ügyben. Addig feküdtünk mindketten szép csendben.

Majd egyszer csak hallottuk, ahogy a CTG-n a baba szívdobogása elkezdett eszméletlenül lelassulni. Ha egy tippem lehet, akkor a normál szívműködés kb. harmadára esett vissza. Megijedtünk. Apa azonnal elszaladt a szülésznőért, aki sietett vissza rögtön és látta ő is, hogy bizony megtörtént a baj, amit el akartunk kerülni.

Na, innentől aztán felgyorsultak az események. Rohant be az orvos. Nekem elkezdték folyamatosan mondogatni, hogy lélegezzek mélyeket és minél tovább tartsam bent. Közben csak gyötört a fájdalom meg a nyomás a medencémben.

Nem mondtak nekünk semmit. Senki meg se szólalt, csak eszméletlen gyorsasággal tették a dolgukat, a szülésznő, a dokinő meg mindenki.

Levették rólam a hálóinget és feladtak egy kék műtősruhát. Bekötöttek egy katétert. Tudtam, hogy hova indulunk, de félelmetes volt, hogy senki nem mondott nekünk semmit, miközben ilyen dolgok hangzottak el: “A PIC-nek szóltatok?” – A válasz: “MINDENKINEK szóltunk”. Ilyen jézusmáriamivan???! gondolatok kavarogtak bennem – még most is beleremeg a kezem írás közben, ahogy belegondolok.

Az agyam valami csodálatos módon egy pillanatra sem hagyta, hogy pánikba essek. Tudtam, hogy akkor segítem a legjobban a helyzetet, ha megőrzöm a hidegvérem. Nyújtottam a kezem, lélegeztem mélyeket, átfeküdtem a hordágyra, amikor kérték. Egyszerűen mindent meg akartam tenni, amit még ebben az állapotban csak tudtam, hogy segítsem a babánkat és a kórházi személyzet munkáját.

Összeszedtek, majd azon nyomban toltak ki a szobából, át a műtőbe. Közben egy utolsó pillantást vetettem még a férjemre, aki ekkorra már vöröslő könnyes szemekkel, teljesen kétségbeesve állt a szülőszoba közepén.

Nem féltem még ennyire életemben, de nem volt idő arra, hogy ezt a félelmet átéljem. Nem akartam, hogy az utolsó pillanatban történjen valami baj a babánkkal. Segíteni akartam, ahogy csak tudtam.

Átfektettek a műtőasztalra, ekkora már nem tudom hányan álltak ott a műtőben teljes menetfelszerelésben, de valami hihetetlen gyorsasággal állt össze a csapat, hogy a babát megmentse.

A CTG-ről ugye lekötöttek, ehelyett valami kisebb szerkezettel, amit a pocakomhoz nyomott, hangosította ki a szülésznő a baba szívhangját.

Felfektettek a műtőasztalra.  Arrébb csúsztam, ahogy kérték. “Összecsomagoltak”, jött az anesztes és beadta a spinált.

A szülésznő csak ezt ismételgette az anesztes orvosnak: “Ugye hallod ezt? Ugye hallod ezt??” Utalva ezzel arra, hogy mennyire lassan vert a kicsike szíve. “Hallom, hallom” – jött a válasz.

Na és akkor volt az a pillanat, amikor nem tudom honnan jött az ötlet, de mélyeket lélegezni egyszerűen képtelen voltam már és talán a hidegvér segített itt is, hogy félhangosan elkezdtem mantrázni, miközben szúrták a gerincembe az érzéstelenítőt, hogy

Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

Csodálatosabb dolgot nem éltem még át soha: ettől, ahogy magamat és a babát is egyszerre próbáltam nyugtatni, HALLOTTUK, ahogy elkezdett visszajönni a baba szívverése. Visszagyorsult.

A szülésznő is hallotta és csak annyit mondott: “Hallja!”

Hallotta a babám, ahogy nyugtatom őt, érezte és elkezdett visszajönni hozzám.

A következő pillanatban már csak a zöld vásznat láttam, amit felhúztak az arcom elé. Próbáltam még a műtő ablakán kinézni, hátha megpillantom a férjemet, de már nem volt alkalmam, meg el is takarták a kilátást előlem, annyira sokan voltak bent.

Na és itt lement a függöny számomra. Nem tudom, hogy kaptam-e extra nyugtatót is, de beájultam. Nem voltam a részese annak, ahogy a babát kiemelik belőlem és nem hallhattam, ahogy először felsírt.

Minden rendben

Nagyjából egy óra múlva ébredtem föl, ekkor már pakolták össze a műtőt, alig egy-két ember lézengett bent. Néztem jobbra, néztem balra: VALAKI MONDJON MÁR VALAMIT, KÖNYÖRGÖM. De senki nem szólt hozzám. Félelmetes volt. Nem tudtam, hogy mi lett a babával, jól van-e, mi van. Miért nem mond senki semmit??

Aztán egyszer csak megszólalt valaki, talán az a férfi, aki átrakott a gurulós ágyra: “Gratulálok kismama!”. Végre valami infó, te jó ég. A bizonytalanság persze még továbbra is ott volt: de ugye jól van a gyerek??! 

Aztán kitoltak a műtőből és menet közben, bepillantva az egyik szobába, láttam, ahogy ott ült a férjem a mellkasán a kisbabánkkal. Szőr-bőr kontaktoztak. Egy pillanatra láttam csak őket. Sose felejtem el ezt sem.

Majd megérkeztem a szülőszobába, ott megint átraktak egy másik ágyra. Jött a férjem – szegényem, már itthon voltunk mikor mondta, milyen ijesztő látványt nyújtottam, ahogy kiömlött belőlem egy csomó vér, amikor átraktak az ágyra.. Elég komoly traumákat éltünk át mind a ketten, az már tuti.

Kérdeztem tőle, hogy ugye jól van a baba? Megnyugtatott, hogy igen, jól van. Könnyeztünk mindketten.

Majd végül behozták a kicsikét is és a mellkasomra tették. Bizony elsírtam magam, amikor megláttam. De ő is hasonló állapotban volt, szegényem, ordított mint egy sakál 🙂 Nagyon kivolt. Picike volt és törékeny. “Hát te voltál odabent?” Ezzel a mondattal fogadtam őt. Majd ahogy a sírás közepette nyomta el a kis kezeivel magát a mellkasomtól, a következő mondatom az “Úristen, milyen erős vagy!” volt.

Végre együtt lehettünk mindhárman.

Sírtunk, ölelkeztünk, próbáltunk megnyugodni.

Minden rendben volt a babánkkal.

Megszületett

Nagyjából 2 órát voltunk együtt, a kórházi protokoll szerint. Az ügyeletes csecsemős nővért nem mondtam volna nagyon kedvesnek, elég türelmetlennek tűnt. Ugye, ilyenkor mindig fontos, hogy a babát mellre lehessen tenni mielőbb. Hát a számomra nyújtott segítségét egy laza próbálkozással elintézte, majd közölte, hogy szar a mellbimbóm. Ennyit erről. Nem annyira esett jól, de inkább csak utólag vagyok mérges miatta, akkor ott nem voltam abban az állapotban, hogy mérgelődjek ezen.

Az ottlétünk alatt még meglátogatott a műtétet végző doktornő és elmondta, hogy mi történt. Mint kiderült, a köldökzsinór a baba nyakára volt tekeredve és azt is mondta, hogy valami miatt a köldökzsinór az átlagosnál rövidebb is volt és nem biztos, hogy meg tudott volna születni a baba hüvelyi úton. Végülis szerencsésen alakult minden.

A kórházban eltöltött napokról és a műtétből való regenerációról egy külön posztot írok, így a továbbiakat most nem részletezem. Ami a sztorihoz még hozzátartozik viszont, hogy miután áttoltak a terhespatológiára (mivel csak délután szabadult fel ágy a gyermekágyas osztályon), a most már exorvosom meglátogatott. Tekinthettem volna ezt egy kedves gesztusnak, de bizonyítva további érzéketlenségét, gyakorlatilag közölte velem, hogy “ugye megmondtam”. Magyarázta, hogy miért nem tudtam megszülni a babát hüvelyi úton, továbbra is úgy, hogy az állításai semmilyen módon nem voltak alátámasztva, és ő maga ugyebár ott sem volt az egész folyamat alatt.

Tanulság?

Ember tervez, élet végez. Az enyém pontosan egy olyan helyzet volt, ami miatt én minden körülmények között a kórházi szülést preferálom. Hiába voltam egészséges én is és a baba is, mindenre nem tudtunk befolyással lenni. Nagyon örülök, hogy jó kezekben voltunk, amikor segítségre volt szükségünk. Ezer olyan helyzet volt a történetemben, amiről még lesz alkalmam (és kell is majd) gondolkodnom, hogy mit kéne legközelebb ugyanígy/másként csinálni, de a múlton most egy darabig nem akarok (de persze időm sincs) rágódni, pedig tele vagyok kérdésekkel..

Amiatt nincs bennem rossz érzés, hogy végül császár lett, nem kisebb dolog mint a hüvelyi szülés. Végülis a kitolási szakaszon kívül gyakorlatilag minden velejáróját átélhettem így is. Egy dolgot biztosan érzek: jobb lett volna a szülésnek úgy nekikezdeni, hogy arra a baba is és én is felkészültem, ahelyett, hogy egy erőszakos, engedély nélküli beavatkozás indítja el. Talán nem is kérdés: többet nem akarom látni ezt az embert, akit valaha az orvosomnak neveztem.