10+1 dolog, amit nem mondanak el a kisbabákról

Napi őszinte poszt a kismamalét valóságáról. Avagy a valóság egy kis humorral és értékkel fűszerezve

kisbabák és kismamák: 10+1 dolog, amit nem mondanak el

…és talán jobb is 😉

A kisbabák az első hetekben csak esznek, kakilnak és alszanak. Az anyukák is. Ja, az anyukák még facebookoznak is.
A kisbabák az első hetekben leginkább nem alszanak. Az anyukák se.
A kisbabák az első hetekben leginkább csak sírnak. Az anyukák is.
A napod egyik legfontosabb dilemmája az lesz, hogy igyál-e kávét, mert úgysem fog aludni a gyerek és jobb, ha bírod vagy ne igyál, hátha elalszik és akkor te is tudsz majd. Nincs jó döntés, mert a helyzet úgy is az lesz, hogy miután megittad a kávéd a gyerek elalszik, illetve nem ittál, mert reménykedtél, hogy aludni fog, de mégsem tud, ezért egész nap mosott szarként közlekedsz otthon.
Az, hogy te vagy a gyerek anyja, csak annyival több esélyt jelent mint az apjának arra, hogy megnyugtasd a síró gyereket, hogy neked vannak melleid.
Ha már mellek: az egyetlen dolog, ami igazi jolly joker tud lenni, ha a gyerek megnyugtatásáról, igényeinek kielégítéseiről van szó. God bless them.
A kisbabákban beépített vízszintérzékelő van, ami azonnal hangos sírással jelez, ha az anyuka vízszintesbe rakta magát. Nálam még arra a napi 10 perc átmozgatásra is bejelez, amit szeretnék legalább egy héten egyszer nyugalomban végigcsinálni.
A gyerek mindig nyugodt, ha vendég érkezik a házhoz. Aztán meg nem értik, hogy miért panaszkodsz arra, hogy milyen nehéz nektek és próbálod mosolyogva fogadni azokat a kedves/vicces megállapításokat, hogy “ez a gyerek nem is sír sose”. Mert nem látják/már elfelejtették, hogy mennyi munka kell ahhoz, hogy a baba nyugodt legyen, mire ők megérkeznek hozzátok.
Azt hitted, hogy a saját babádhoz való kötődés és szeretet a születésekor automatikusan létrejön? Biztos vagyok benne, hogy van olyan is. Másoknál, például nálunk, viszont ez idő. Kinek több, kinek kevesebb. (Erről pedig tabu beszélni!!!) Én sem lettem szerelmes a gyerekembe az első percben. Szerelmes a férjembe vagyok, mert már ismerem. A gyerekemet most kezdem megismerni. Ami eleinte nehéz, mert nem értjük, amit mond és a kisbaba egy passzív befogadó, akitől nem kapunk semmilyen direkt visszajelzést pl. arra, hogy “ezaz anyu és apu, jól csináljátok, ne aggódjatok!”.
Az első hetekben az egyetlen feladatunk, hogy optimális körülményeket teremtsünk a baba számára a fejlődéséhez (hogy idővel elkezdjen többféle módon kommunikálni és a szociális készségei is fejlődjenek) és megpróbáljuk biztosítani számára a bizontságérzetet, a jóllakottságot és a nyugalmat. Ez pedig fárasztó, kimerítő testileg és érzelmileg is. A kötődés és a szeretet pedig nem automatikus, hanem napról napra épül, erősödik és nincs ezzel semmi baj. Ami a fejünk felett lebeg ilyenkor: idővel könnyebb lesz. Addig meg túl kell élni. A jó részek az első hetek után, apránként fognak jönni, hogy feledtessék a kezdeti nehézségeket. Erik babánk pl. egy-két napja kezdett el igazi mosolyokat produkálni (több mint 5 hét után), ami azt jelenti, hogy ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy egyáltalán felismerjen, pedig én az anyja vagyok 😀

+1 A gyerekneveléssel kapcsolatos elveidet az első adandó alkalommal lecseréled a “csak találjak egy megoldást, ami működik, leszarom mi az” elvére a család nyugalma érdekében.:-)

Biztos vagyok benne, hogy mindezek ellenére vagy ezekkel együtt is megéri.

Muszáj neki!

A következő bejegyzésben írok majd arról, hogy nekem mi segít átlendülni a hétköznapokon, amik olyan szinten teszik próbára a monotonitástűrésemet, mint még soha semmi 🙂