Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk 🙂

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK

2 hozzászólás

Irány a Honvéd! Vagy mégsem? - Don't worry, lift heavy! · 2017-05-03 - 09:56

[…] Ahogyan azt az előző posztban is írtam, a várandósság elején azt mondtam: nem akarok kórházi rendszerek ellen harcolni a hüvelyi szülés érdekében, ezért a biztonságos utat választottam. A sors mégis úgy hozta, hogy csatát kellett vívjak magunkért. […]

Az ikrek születése - 4 nap a Honvédkórház szülőszobáján - Don't worry, lift heavy! · 2017-11-20 - 13:53

[…] 3. rész Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig […]

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder