Mindenki bekaphatja! 4 gyakorlati tanács a túlélésért a hétköznapokhoz

Ez a néhány tanács, amit ma megosztok veled, akkor is jól jön majd, ha csak egy gyereked van.

“Mindenki bekaphatja!”

Erre gondoltam, amikor éjjel fél háromkor az egyik kislányom feltolta a kis popsiját, majd az oldalára gurult a kiságyában. Mondtam neki, hogy milyen ügyes, és kérdeztem hogy ezt feltétlenül most kell-e gyakorolnia. Aztán még rám is mosolygott. :) 3 hónapos növekedési ugráshoz érkeztünk. Fel kell kötni a gatyánkat, mert a helyzet egyre nehezebb lesz.

Így is napi szinten halunk meg egy kicsit. És az rossz. Az fáj. Az nehéz. Küzdünk.

Szóval azt gondoltam mindenki bekaphatja, mert bármi van, én meg a férjem fogunk ott állni éjjel fél háromkor a kiságy mellett és mi leszünk ébren órákat éjjelente és együtt nyomjuk végig a napokat, reggeltől estig, 0-24, a hét minden egyes napján. Senki más nincs a helyünkben. Irigykedve nézem a segítőinket, hogy a 2-3 órányi vagy épp egész napi velünk létük alatt milyen ügyesen bánnak a gyerekeinkkel. Persze, mert ők ebből az egészből haza tudnak menni. Tudnak aludni. Ki tudnak kapcsolni FEJBEN. Mi meg nem. Innentől kezdve pedig a külvilág gondolhat bármit, kellő empátia nélkül nem fogja érteni, hogy min is megyünk keresztül nap mint nap. Kisgyerekes ismerősök, tudom, hogy ti velünk vagytok lélekben! Én tudom, hogy akár egy gyerekkel is piszok nehéz tud lenni.

Mélypontra érve

Vasárnap egy jókora mélyponthoz érkeztem, amit akkor tudtam, amikor már hajnali 5-kor potyogtak a könnyeim. Aztán nagyjából egész nap. Közben néha viselkedni kellett. Amikor meg nem, akkor meg zokogtam. A határaimra érkeztem újfent. Lassan ez a hobbim. Vagyis hát ez az életem. Elfáradunk időről időre. Én pedig megengedhettem ezt a kiborulást, mert a férjem tudott támogatni. 2 nappal korábban ő ment ezen keresztül, akkor meg én igyekeztem mellette lenni. Amikor kicsit fellélegzett, jöhettem én. Ez az életünk dinamikája mostanság.

És csak azt kérdezem magamtól már napok óta, hogy “de mi a faszt üzen nekem ezzel az élet?” Miért kaptam ekkora kibaszott nehéz feladatot? Miért kell minden nap meghalnom egy kicsit, néha meg nagyon? Mi vállaltuk? Persze, mi vállaltuk! Hát öltük volna meg őket? Persze, hogy nem. Számítottunk rá, hogy ketten jönnek? Nem számítottunk, de örültünk neki, kurvára örültünk! Most meg itt vagyunk és halunk meg napi szinten.

Mélypont után mindig jön a felívelés. Mondtam ezt már magamban akkor is, amikor még a mélyén csücsültem. Éreztem, hogy engednem kell ki magamból ezt a fáradtságot.

Tudjátok, mindig azt keresem, hogy mit tanulhatok egy adott élethelyzetben. Már egy ideje voltak válaszaim, de ez az újabb kiborulás segített néhányat kikristályosítani.

Mi segíthet átlendülni egy-egy mélyponton? 4 egyszerű tanácsom van számodra:

  1. Őrizd meg a humorod! Az egyik legjobb feszültséglevezető a nevetés. Akár kínodban. A férjem szerint most igazán sziporkázom :-) Egyik reggel próbáltuk például beleképzelni magunkat a brit királyi család helyzetébe. Ahogy II. Erzsébet kevergeti a kis nescaféját félrecsúszott koronával a fején, szalmakazal hajjal. Meg ahogy a kis György herceg éjjel kitúrja a szüleit a baszott nagy franciaágyból, mert naná, hogy keresztbe fekszik. Aztán reggel kitotyog a konyhába a kis plüss PG monogramos papucsában. Meg ilyenek. Biztos nekik is nehéz a 2 gyerekkel…. :-)
  2. Legyél önző! Senki nincs a te cipődben. Te vagy ott abban az élethelyzetben, neked kell helytállnod. Azokat a megoldásokat és működéseket keresd, amik számodra, számotokra működnek és ragaszkodj hozzájuk. Lelkiismeretfurdalás nélkül, bátran! Ez itt most nem a megalkuvás ideje.
  3. Próbáld megtalálni azokat a szelepeket, amikkel a gőzt kiengedheted. Építs be dolgokat az életedbe, amik töltenek. Ezt a két dolgot rendszeresítsd. Számunkra ez az egyik legnehezebb része az életünk ezen szakaszának, a folyamatos stressz. Pl. legutóbb már ott tartottam, hogy hiába mennék el akár egy órára is otthonról, hogy gyerekek nélkül legyek, nem segítene, mert a saját fejembe ugyanúgy be lennék zárva bárhova megyek, annyira fáradt voltam. Bátran adj magadnak és mindig válaszd a lehető legkényelmesebb megoldást. Nem kérdés, hogy megérdemled-e.
  4. Ha érzed, hogy jön a mélypont, akkor hagyd, hogy ezek a negatív érzések átmenjenek rajtad. Engedd ki a dühöt, a szomorúságot, a tehetetlenség érzését. Ha tiltakozol ellene, csak rosszabb lesz. Normális ha félsz megélni ezt az állapotot, de bátran menj bele. Abban az állapotodban nem lesz könnyű, ott a legnagyobb a sötétség, sok a negatív gondolat. Aztán ha hagyod, hogy ezek az érzések kidolgozzák magukat, akkor meg fogsz könnyebbülni. Lehet, hogy új megoldásaid is születnek. Ha túl vagy rajta, akkor pedig azonnal kezdj magadnak adni, hogy töltődhess. Kezdj el cselekedni. Vagy csak lélegezni.

Mindezt pedig a legjobb párban. A társaddal, a támaszoddal. Ez nagy fokú bizalmat feltételez: hagyni hogy a másik megélje a negatív érzéseit a maga módján. Ez nekünk is feladat, tanulnivaló. Jól kommunikálni egymás felé a szükségleteinket és segíteni a másikon úgy, ahogy NEKI jó. Nekem most az segített a legtöbbet, hogy a férjem egyszerűen csak tartott a karjában, amikor zokogtam. Nem akarta megoldani helyettem, nem akart tanácsot adni. Nem akarta elfojtani a negatív érzéseimet, csak hagyta, hogy kidolgozhassam magamból. Én is igyekszem ebben a társa és támasza lenni. Neki még nehezebb dolga van, mivel férfiként világ életében azt kapta üzenetként, hogy neki ne legyenek érzései. Márpedig vannak és ezek egyenlő mértékben fontosak az én érzéseimmel. Párként, szülőként, családként akkor működünk jól, ha mindkettőnk érzései el vannak ismerve. Nehéz, nyilván nehéz: ha nekem nehéz én szomorú vagyok, ha neki vannak nehézségei, akkor ő dühös. Egymás kifejezésformáit mindketten nehezen viseljük. Nekem rossz őt dühösnek látni, neki engem szomorúnak. Érdekes viszont, hogy amikor a mélyére érünk, akkor nekem a düh megélése segít túllendülni, neki pedig az, ha kisírhatja magából a szomorúságot. Ez az életünk, a kapcsolatunk dinamikája. Kurva sokat tanulunk egymástól, egymásról és magunkról ebben az egész folyamatban.

Nem tudok válasz arra, hogy miért kaptuk ezt a nehéz feladatot, de igyekszünk hozzáerősödni.

Talán ez egy válasz.

Ha tetszett, oszd meg!
Share on Facebook0Pin on Pinterest0Share on Google+0Share on Tumblr0Tweet about this on TwitterEmail this to someone

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>