Az ikrek születése – 4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Rettentő sokáig tartott, hogy az ikerlányaink születésének történetét meg tudjam írni. Nem csupán az elfoglaltság és az időhiány miatt, hanem hosszú ideig a minket ért trauma okozta lelki sebek nem engedték, hogy képes legyek írni. Egyszerűen csak patakokban folytak a könnyeim, ahogy egy-egy alkalommal ültem a gép előtt és próbálkoztam visszaemlékezni.

Hónapok teltek el, mire neki bírtam látni a történetünk elmesélésének.

4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Nagy harc volt, hogy visszakerüljünk a Honvédba, ezt olvashattátok az előző posztban.

Ha még nem olvastad, íme az összes előzmény: 

Miután visszataxiztunk a kórházba, ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján, ahol örömmel fogadtak minket. A Honvédkórház szülészetén van egy szoba két ággyal, ahol az olyan kismamákat helyezik el, akik valamilyen akut szülészeti helyzetben vannak és intenzív megfigyelést igényelnek, hogyha megindul a szülés vagy épp a műtőbe kell rohanni, akkor azonnal ott legyen a stáb mellettük. Itt helyeztek el engem is.

Az én intenzív megfigyelésem közel 4 napig tartott ezen a helyen. Kibaszott kemény 4 nap volt, amiben a fizikai és lelki terhek egymásra licitáltak nehézségükben.

Bezártság: a saját testembe és a szülőszobába

Ami ennek a 4 napnak a legnehezebb része volt, az a folyamatos bezártság a szülőszobai részlegre (ami később a kórházi hetekkel folytatódott…) és gyakorlatilag az ágyamba.

Ahol más mondjuk 8-12 órát tölt, én ott 4 napot voltam, nem hagyhattam el a helyet, az ágyamat is ritkán: csak néha a kávéautomatához meg a wc-zuhanyzóba sétálhattam el, amikor “csak” az infúziós állvány volt a társam. Szerencsére annyi rugalmasság volt a rendszerben, hogy a szülőszobán nem volt időhöz kötve a látogatás. Ahogy normál szülésnél is, egy ember mindig lehet a szülő nő mellett. Ebben a 4 napban a férjem és anyukám is többször meglátogattak, de nagyon sokat voltam egyedül, a vége felé ráadásul egyre erősödő fájdalmak közepette.

Az egyik legjobb tanács, amit kaptam az volt, hogy hallgassak zenét, és a férjem tudott is behozni fülhallgatót, így voltak percek-pillanatok, amikor tényleg ki tudtam kapcsolni. Ennél több nem jutott. Kisfiam születése után egy dolgot nagyon szerettem volna: ne legyek totál kimerült az egész folyamat végére, ám ez sajnos ezúttal sem teljesült.

A szülőszobán, a folyamatos CTG-nek köszönhetően, amit félig ülő helyzetben kellett tűrnöm (jó kis aranyerem is lett..), gyakorlatilag semmit nem tudtam aludni, egy-egy órát talán. Állandóan égett a villany, mindig volt valami járkálás, vizsgálat. Megszámolni se tudom hányszor vettek vért, hogy ellenőrizzék a gyulladásos paramétereket, nem áll-e fönt bármiféle fertőzés. A stressz legyengítette az immunrendszeremet és kiújult a megfázásom, jó kis torokfájással kísérve, de szerencsére ez nem befolyásolta a babák állapotát, csak én küzdöttem mint disznó a jégen, hogy bírjam a terheket.

Az élet nagy rendező, ezt szoktam mondani. Egyik éjjel elővettem a fülhallgatót és benyomtam a rádiót. Magam se hinném el, de tényleg így történt: épp egy olyan dal ment, amiben azt énekelték: “Don’t give up, don’t give up, don’t give up, no no no…” Jöhetett volna ennél aktuálisabb?! Kicsit még el is mosolyogtam magamban azt hiszem. Vagy inkább sírtam.

A folyamatos CTG kapcsán meg ahogy telt az idő, egyre inkább az a véleményem alakult ki, hogy a CTG-zést kizárólag azért végzik, hogy CTG-zzenek. Annyira senki le se szarta igazából, hogy mit mutatott a vizsgálat. Sok-sok méternyi papír kijött a gépből anélkül, hogy bárki ránézett volna. Nem érdekelt senkit, hogy mennyit ártott a folyamatos CTG okozta stressz nekem és a babáknak, amikor órákig egy helyben kellett ülni mindenféle kitekert pózokban vagy épp azzal foglalkozni, hogy az elveszett szívhangot megkeressük és nyomorgassuk a pocakomat és mindenféle fura eszközökkel (mint például tisztasági betét) próbáljuk rögzíteni a hasamon az eszközt. Általában egyébként Gerda fix helyen volt és Oliviát szegénykét kellett üldözőbe venni, mert rendszeresen elmászott a CTG elől.

CTG

Honvédkórház, szülőszoba, CTG. Nyúzott fej.

A 4 napban kétszer volt átmenetileg szobatársam, először egy ukrán kismama személyében, az ő távozása után pedig jött egy vajúdó, sajnos koraszülő kismama is, na az kemény volt, rettenetesen megviselt. Főleg, hogy hasonló volt a sztorija mint nekem amikor először bekerültem a Honvédba 2 nappal korábban, mert neki sem tudtak helyet biztosítani a PIC-en. Mellette feküdve, szabályosan úgy éreztem, hogy én is mindjárt megszülök, rettenetesen kellett küzdjek. Na akkor például bevetettem a fülhallgatót és el is tudtam aludni a nap közepén egy órára, annyira fáradt voltam, és mire felébredtem már nem volt ott mellettem, átszállították a SOTÉ-ra azt hiszem.

Szerdán délben mentünk át a Honvédba, nagyjából csütörtöktől kezdve pedig egyre erősebb fájdalmakat tapasztaltam. Először azt gondoltam, hogy csak a megrepedt magzatburok változtatta meg odabent a viszonyokat és jobban érzem miattuk a magzatmozgást, de ahogy teltek az órák egyre rosszabb lett a helyzet. Viszont a fájdalmaimmal érdemben nem törődött senki, vagy csak megint úgy jártam, hogy mivel én akkor is mosolygok, amikor szomorú vagyok, igazából nem vették komolyan a dolgot. (Én hülye.) Sok mindent elbírok, de egy idő után tényleg sírva könyörögtem, hogy segítsenek, annyira fájt. Se menni, se ülni nem bírtam már. Bár a férjem is szanaszét szakadt a kórház és az otthon maradt kisfiunk ellátása között, sírva hívtam, hogy jöjjön be hozzám legalább egy kicsit, mert nem bírom tovább egyedül.

Péntek estére már tényleg nagyon magam alatt voltam: egyre erősödtek a fájdalmaim, amik igazából egy pontra koncentrálódtak a hasam alján, ezért ultrahanggal még a hegemet is megnézték, hogy rendben van-e, de szerencsére nem azzal volt a baj. A császáros hegem erős volt és hibátlan. A fájdalmaimat (fájásaimat?) a CTG is szépen mutatta, hullámokban jöttek, ezért hogy segítsenek, kaptam egy erősebb görcsoldó koktélt infúzióban, amitől a “nyugalmi” pulzusom, ahogy elkezdett hatni, kb. 200 lett (bár nem mértem) és elkezdtem remegni mint a nyárfalevél, emiatt persze elkapott egy enyhe halálfélelem is. Ezen szerencsére egy kék nyugtató tabletta segített és azt hiszem egy-két órácskát pihenni is tudtam.

Amikor aztán megébredtem éjjel 2-3 körül, a kilátástalanság magas fokát sikerült elérni, amikor ilyen körülmények között az összes ügyeletes orvos és nővér a szobám előtt aludt, aminek csukva volt az ajtaja és nem hallották meg, hogy segítséget kértem, mert rosszul voltam és azt hiszem leesett a CTG érzékelője is és szólni akartam. Aztán nagy nehezen jött valaki, adott egy nővérhívót, hogy tudjak azzal jelezni később, de az meg persze nem működött, amikor kellett volna és ugyanúgy nem jött a segítségemre senki. LOL.

Utólag vicces, akkor persze elég félelmetes volt.

Levegőt!

Ebből a bezártságból iszonyat nehéz volt kitörni, főleg fejben volt kemény kitartani, ezért annyira banális dolgokhoz fordultam, minthogy amikor engedték, odasétáltam a kávé automatához és ittam egy kávét, kinyitottam az ablakot és próbáltam csak ülni és lélegezni. Próbáltam berendezkedni az ágyam és az egy szem kis asztalkám köré, hogy “otthonosabb” legyen. Volt egy wc-zuhanyzó, amit gyakorlatilag csak én használtam, ami egy minimális privát szféra érzetet adott. Tudtam fürdeni, fogat mosni, egy alap komfortérzetet fenntartani magamnak. Hogy is volt ez Maslow-nál? Mobilinternet, okostelefon, fürdés, kaja. Sőt, kaptam egy egész kancsó (!) kórházi teát is, annyira VIP státuszban voltam már. :) Avagy amikor mindent elönt a szar, akkor is örüljünk az apró dolgoknak, ugye. 😀 Ez teljesen jellemző rám.

Ikrek születése

Honvédkórház, szülőszoba

nélkületek nem ment volna 

Avagy mit is jelent a család.

Nagyon félelmetes napok voltak ezek mindannyiunk számára. Az otthon maradt családtagok odaadó segítsége nélkül nem tudtuk volna végigcsinálni, ezért örökké hálásak leszünk mindannyiuknak. Mindenki ott és annyit segített, amennyit csak tudott, bármiben számíthattunk rájuk.

A férjem és én

A férjemmel nagyon bíztunk a pozitív kimenetelben, ezért nem is mutattuk egymás felé sem, hogy valójában mennyire féltünk legbelül. Egyik alkalommal mondtam neki, hogy milyen hihetetlen, hogy ő is és én is tesszük a dolgunkat egy szó nélkül: ő meglátogat engem a kórházban és egyikünk sem sír, egyikünk sem mutat szomorúságot, hanem egymást támogatva, amennyire lehet, helytállunk ebben a helyzetben, beszélgetünk nagyjából úgy, mintha egy átlagos hétköznap lenne, csináljuk a dolgunkat. Én a kórházban küzdök a kislányainkért, ő pedig a kisfiunkat vigyázza otthon. Erre ő válaszul elmondta, hogy ő bizony előző nap is zokogott a kocsiban hazafelé. Számára is embert próbáló helyzet volt ez, ahogy az otthonunk és a Honvédkórház között ingázott, értem és a lányokért aggódott, miközben amikor otthon volt gondoskodott Erikről.

Amikor ott bent feküdtem, én nem bírtam sírni. Nem volt más opció mint erősnek lennem a lányaimért. Nekem még kellett néhány nap, hogy az így felgyűlt stresszt el tudjam kezdeni kiadni magamból, akkor viszont nem volt megállás…

Az ikrek születése: MEGBÉKÉLÉS

Az, hogy 4 napot tölthettem a Honvédkórház szülőszobáján, nagyon különleges tapasztalat volt számomra. 4 napot voltam ott éjjel-nappal, ahova egy évvel korábban többé be sem akartam lépni. Épp ezért talán meglepő, de így lett: megbarátkoztam a hellyel. Elfogadtam olyannak, amilyen. Megbékéltem vele. Ahogy szinte részese lehettem a napi történéseknek, egész egyszerűen emberközelivé tette ezt az egész közeget számomra. Nem hangzik feltétlen jól, de így van: a szülészet is csak egy munkahely kollégákkal, akik beszélgetnek, viccelődnek, néha még veszekednek is, mindeközben pedig teszik a dolgukat és azon dolgoznak, hogy egészséges babák születhessenek.

Bár a SOTÉ-s mizériánk során már a segítségünkre volt, a szülőszobán töltött idő alatt látni és hallani azt az orvost hétköznapi emberként, aki egy évvel korábban modortalan és bántó volt, új megvilágításba helyezte számomra őt és az egész helyet is. Ebben a 4 napban nem, de a későbbi hetekben összefutottam azzal az orvossal is, aki Erik fiam születésekor szülészeti erőszak áldozatává tett. Ettől a találkozástól nagyon féltem, és bár még a tekintetünk is találkozott (ő valószínűleg nem ismert meg engem…), már nem érintett meg a dolog. És ezzel úgy éreztem, túljutottam rajta.

Muszáj írnom a nővérekről, szülésznőkről és orvosokról, akik ez alatt a 4 nap alatt körülvettek. A legtöbbjüktől hihetetlen sok kedvességet, támogatást kaptam. A többségük ismerte a sztorinkat, hogy a SOTÉ-ról harcoltam magunkat vissza, és annyi embertől megkaptam, hogy mennyire jó, hogy így történt, hogy hihetetlen. Mindenki végig biztatott a babákkal kapcsolatban is, hogy rendben lesznek. A PIC-es gyerekorvos részletesen tájékoztatott, hogy mire számíthatunk ennyi betöltött terhességi héttel és a lányok becsült súlyával együtt, ez elképesztően fontos és jó volt számunkra.

Andi. Ezt a nevet pedig leírom, hogy sose felejtsem el: a legodaadóbb nővér/szülésznő volt, akivel összehozhatott a sors. Andi úgy gondoskodott rólam, mint senki más: a gondolataimból olvasta ki, hogy mi volt az az egy-egy apróság, ami a komfortérzetemet növelhette ezekben a nehéz napokban. Új ágyneműt húzott, megigazította a párnám, kiengedett a szobából egy kis szünetre, a döcögős infúziós állványomat egy normálisra cserélte és még ezer más dolog. Olyan szeretettel bánt velem, amit sosem fogok elfelejteni és amiért örökké hálás leszek neki. Amikor ő volt műszakban, tudtam, hogy elviselhető órák várnak rám.

Szülészet vagy sebészet?

Azért a 4 nap alatt erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon a szülészeten vagy a sebészeten fekszem-e, az én saját, abszolút nem reprezentatív statisztikáim alatt a szülések kb. 90%-a császárral végződött akkor, és volt olyan nap, amikor csak programozott császárok voltak. Az orvosok maguk viccelődtek rajta (“Na ma hány császár lesz?”). Azok a hüvelyi szülések, amiknek fültanúja lehettem sem éppen a háborítatlan, az anyai kompetenciákat és a női erőket megerősítő szülések voltak. Egy szülés utáni gátvarrást csupán csak végighallgatni, még számomra is elég fájdalmas volt. Amikor viszont egy-egy kitolási szakasz örömmel és tapssal végződött, annak a felemelő érzése az egész osztályon végigsöpört. Szóval tényleg intenzív egy élmény volt. Na és ilyen körülmények között kellett nekem arra koncentrálni, hogy minél tovább egyben lehessünk a lányokkal. Borzalmasan nehéz volt néha. Arról nem is beszélve, hogy ott volt bizony a tudat, hogy nekünk a 32. héten, még nem kellett volna ott lennünk…

A szülés

Ilyen feszültséggel, várakozással, aggodalommal teli körülmények között a férjemmel bármit megadtunk volna azért, hogy a császárnak kitűzött időpontja legyen, hogy ne kelljen már megint rohanni a műtőbe, mint Erik fiunkkal, de ezt nem vállalták fel a kórházban. Bár ki nem mondták, nekünk úgy tűnt, hogy azt várhatták, hátha sikerül kihúzni addig, amíg a saját orvosom, akihez terhesgondozásra jártam, visszaér a szabadságáról 2 nappal később. De nem így lett végül.

Szombat délelőtt, az előző éjszaka eseményei után, egy fokkal jobban voltam, ezért csökkentették a görcsoldó adagját. Ettől viszont újra indultak a fájdalmak, amit jeleztem is. A férjemet hívtam a hírekkel, hogy minden oké, kicsit megint jobban fáj, de most nem olyan vészes a dolog, ebédeljen meg, aztán utána jöjjön be. Ahogy letettem, nagyjából dél körül járt ekkor, bejött az ügyeletes doktornő, megvizsgált (a 4 nap alatt azt hiszem ez volt a 2. kézi vizsgálat összesen, amit végeztek), és azt mondta: a méhszáj 3 ujjnyira nyitva, sürgősségi császár. Azonnal visszahívtam a férjemet és szóltam neki, hogy engem MOST azonnal készítenek össze és tolnak be a műtőbe, ezért ebéd helyett induljon el rögtön. Baszki.

A 4 nap, főként az utolsó 24 óra szenvedése után tényleg megváltásnak éreztem, hogy nem várnak tovább és egyik percről a másikra kimondták, hogy irány a műtő. Kicsit kitisztult a fejem, mert örültem, hogy végre túl leszek ezen és persze egy újabb állomásához érkezhet a történet: megszületnek a kicsik.

Ha valamit még szerettem volna Erik születése után, az az, hogy minél inkább jelen lehessek a szülés során. Ha valami, akkor ez legalább tökéletesen teljesült és ez sok mindenért kárpótolt is.

Méltósággal tudtam bemenni a műtőbe, még viccelődtem is azzal, hogy a zöld műtős sapkát “koronaként” tettem a fejemre és a savlekötőt mint valami aperitif ittam meg. Nevetségesnek tűnik, de akkor sokat enyhített azon a rengeteg stresszen, amit addigra felhalmoztam magamban és nyugodtan, félelem nélkül tudtam belemenni a folyamatba… és a műtőbe. A császár minden egyes mozzanatát átéltem, jelen voltam, megéltem és őrzöm az emlékeimben.

A PIC (Perinatális Intenzív Centrum, ahol a korababákat gondozzák) teljes személyzete 2 inkubátorral már készen állt és várták a lányok érkezését. A gyerekorvostól kapott részletes tájékoztatás is nagyon megerősített abban, hogy rendben leszünk. Mindenki elképesztően kedves volt és támogató, egytől egyig. Ami 1 évvel korábban rideg volt, hideg és ijesztő, most barátságos és biztonságot adó.

Meg elég vicces is.

Dolgok, amiket nem akarsz műtét közben hallani

A szülés közben elhangzott mondatok sokszor traumaként hatnak az emberre és sokáig élnek az emlékeinkben. Így van ez császármetszésnél is, amit bárki bármit mond, elég félelmetes átélni. Bizony rettentően tud fájni, ha az ember feje fölött teljesen irreleváns dolgokról, látszólag érzéketlenül beszélgetnek az orvosok. De én ezt most nagyon jól vettem és bár tényleg frenetikus volt olykor a hangulat, sokat nevettek, én ezt nem éltem meg kellemetlenségként, sőt néha én is nevettem. Pedig nem voltak éppen mélyen szántóak az elhangzott poénok… :-) Szidták az előző orvosomat, aki ferdén vágott és próbálták kitalálni, hogy hogyan legyen a régihez képest az új heg. Az egyéb magasröptű, szexuális töltetű poénok mellett ráadásul még a műtétet végző doktornővel is beszélgettünk. Kiderült például, hogy arra nőtt fel, amerre mi most lakunk és hogy most is a közelben lakik. Kicsi a világ.

Mindeközben pedig profin tették a dolgukat. Mindkét babám faros fekvésű volt, így még császáros előzmény nélkül is valószínűleg császárral születtek volna meg. Hát igen, sok szerencse is kell egy egészséges ikres (hüvelyi) szüléshez. Az “A” baba (az az “A” aki közelebb fekszik a kijárathoz), Gerdánk, szegény, elég összenyomorított helyzetben volt már a pocakban, szóval neki biztos, hogy jó volt, hogy a tesója nem ugrált a fején többet. Nehezen is vették ki, de nem volt végül semmi komplikáció. “B” babánk, Olivia hozzá képest sima ügy volt. 1620 és 1650 grammal születtek, ami nagyon szép méret.

“AJJAJ”

A császár egy nagyon komoly hasi műtét, amin bárki bármit mond, jobb nem átesni. Persze, amikor tényleg indokolt az más. Nekem 12 hónap elteltével 2 volt ugye, ezért a komplikációk esélye is magasabb volt.

Dolgok amiket nem akarsz hallani egy műtét közben, de én hallottam: “Ajjaj” – és a következő pillanatban már égették is a vérző ereket, éreztem a szagát……… Éreztem a rángatást, feszítést, emlékszem a hidegre. Jelen akartam lenni és jelen is voltam végig, és ezt egyáltalán nem bántam meg, bíztam az orvosokban. De többet nem szeretném átélni.

Aki szerint a császár a “könnyebb út”, az elmehet a picsába.

Találkozások

Nagyjából ¾ órát tartott a műtét, mire a babák kiemelése után összevarrtak minden réteget a hasamban. Aztán 2 órát töltöttem az őrzőben, ahol találkoztam végre a férjemmel, aki tényleg csak 1 perccel maradt le a szülésről, de annyi ember és akkora sürgés-forgás volt a műtőben, hogy valószínűleg úgysem látott volna semmi érdemit. A lányokat viszont meglátogathatta és már fotókat is tudott nekem mutatni róluk, amikor visszajött a PIC-ről.

Még az őrzőben feküdtem, amikor 2 nővér jött hozzám és segítettek anyatejet fejni, hogy a kislányok pocakjába ez legyen az első dolog, ami bejut. Szerintem ez fantasztikus dolog, nagyon boldog voltam, hogy ezt ennyire fontosnak tartják ott bent.

Aztán jött a hasnyomkodás, ami egy igazi rémálom volt úgy fájt, és egy párszor túl kellett rajta esni a műtét utáni órákban.

A szokásos 8 órás fekvést írták elő. Este 10 volt már mire felkelhettem és lehetőségem volt átmenni a lányokhoz. Bár korábban azt ígérték, kapok egy tolókocsit és segítenek, ebből semmi nem lett. Minden centiméterért megküzdve lépegettem át a friss sebemmel a PIC-re, hogy találkozhassak az apróságokkal.

Azt a pillanatot soha nem felejtem el.

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Ha még nem olvastad korábban, íme A szüléstörténet Minden előzménye:

Mindenki bekaphatja! 4 gyakorlati tanács a túlélésért a hétköznapokhoz

Ez a néhány tanács, amit ma megosztok veled, akkor is jól jön majd, ha csak egy gyereked van.

“Mindenki bekaphatja!”

Erre gondoltam, amikor éjjel fél háromkor az egyik kislányom feltolta a kis popsiját, majd az oldalára gurult a kiságyában. Mondtam neki, hogy milyen ügyes, és kérdeztem hogy ezt feltétlenül most kell-e gyakorolnia. Aztán még rám is mosolygott. :) 3 hónapos növekedési ugráshoz érkeztünk. Fel kell kötni a gatyánkat, mert a helyzet egyre nehezebb lesz.

Így is napi szinten halunk meg egy kicsit. És az rossz. Az fáj. Az nehéz. Küzdünk.

Szóval azt gondoltam mindenki bekaphatja, mert bármi van, én meg a férjem fogunk ott állni éjjel fél háromkor a kiságy mellett és mi leszünk ébren órákat éjjelente és együtt nyomjuk végig a napokat, reggeltől estig, 0-24, a hét minden egyes napján. Senki más nincs a helyünkben. Irigykedve nézem a segítőinket, hogy a 2-3 órányi vagy épp egész napi velünk létük alatt milyen ügyesen bánnak a gyerekeinkkel. Persze, mert ők ebből az egészből haza tudnak menni. Tudnak aludni. Ki tudnak kapcsolni FEJBEN. Mi meg nem. Innentől kezdve pedig a külvilág gondolhat bármit, kellő empátia nélkül nem fogja érteni, hogy min is megyünk keresztül nap mint nap. Kisgyerekes ismerősök, tudom, hogy ti velünk vagytok lélekben! Én tudom, hogy akár egy gyerekkel is piszok nehéz tud lenni.

Mélypontra érve

Vasárnap egy jókora mélyponthoz érkeztem, amit akkor tudtam, amikor már hajnali 5-kor potyogtak a könnyeim. Aztán nagyjából egész nap. Közben néha viselkedni kellett. Amikor meg nem, akkor meg zokogtam. A határaimra érkeztem újfent. Lassan ez a hobbim. Vagyis hát ez az életem. Elfáradunk időről időre. Én pedig megengedhettem ezt a kiborulást, mert a férjem tudott támogatni. 2 nappal korábban ő ment ezen keresztül, akkor meg én igyekeztem mellette lenni. Amikor kicsit fellélegzett, jöhettem én. Ez az életünk dinamikája mostanság.

És csak azt kérdezem magamtól már napok óta, hogy “de mi a faszt üzen nekem ezzel az élet?” Miért kaptam ekkora kibaszott nehéz feladatot? Miért kell minden nap meghalnom egy kicsit, néha meg nagyon? Mi vállaltuk? Persze, mi vállaltuk! Hát öltük volna meg őket? Persze, hogy nem. Számítottunk rá, hogy ketten jönnek? Nem számítottunk, de örültünk neki, kurvára örültünk! Most meg itt vagyunk és halunk meg napi szinten.

Mélypont után mindig jön a felívelés. Mondtam ezt már magamban akkor is, amikor még a mélyén csücsültem. Éreztem, hogy engednem kell ki magamból ezt a fáradtságot.

Tudjátok, mindig azt keresem, hogy mit tanulhatok egy adott élethelyzetben. Már egy ideje voltak válaszaim, de ez az újabb kiborulás segített néhányat kikristályosítani.

Mi segíthet átlendülni egy-egy mélyponton? 4 egyszerű tanácsom van számodra:

  1. Őrizd meg a humorod! Az egyik legjobb feszültséglevezető a nevetés. Akár kínodban. A férjem szerint most igazán sziporkázom :-) Egyik reggel próbáltuk például beleképzelni magunkat a brit királyi család helyzetébe. Ahogy II. Erzsébet kevergeti a kis nescaféját félrecsúszott koronával a fején, szalmakazal hajjal. Meg ahogy a kis György herceg éjjel kitúrja a szüleit a baszott nagy franciaágyból, mert naná, hogy keresztbe fekszik. Aztán reggel kitotyog a konyhába a kis plüss PG monogramos papucsában. Meg ilyenek. Biztos nekik is nehéz a 2 gyerekkel…. :-)
  2. Legyél önző! Senki nincs a te cipődben. Te vagy ott abban az élethelyzetben, neked kell helytállnod. Azokat a megoldásokat és működéseket keresd, amik számodra, számotokra működnek és ragaszkodj hozzájuk. Lelkiismeretfurdalás nélkül, bátran! Ez itt most nem a megalkuvás ideje.
  3. Próbáld megtalálni azokat a szelepeket, amikkel a gőzt kiengedheted. Építs be dolgokat az életedbe, amik töltenek. Ezt a két dolgot rendszeresítsd. Számunkra ez az egyik legnehezebb része az életünk ezen szakaszának, a folyamatos stressz. Pl. legutóbb már ott tartottam, hogy hiába mennék el akár egy órára is otthonról, hogy gyerekek nélkül legyek, nem segítene, mert a saját fejembe ugyanúgy be lennék zárva bárhova megyek, annyira fáradt voltam. Bátran adj magadnak és mindig válaszd a lehető legkényelmesebb megoldást. Nem kérdés, hogy megérdemled-e.
  4. Ha érzed, hogy jön a mélypont, akkor hagyd, hogy ezek a negatív érzések átmenjenek rajtad. Engedd ki a dühöt, a szomorúságot, a tehetetlenség érzését. Ha tiltakozol ellene, csak rosszabb lesz. Normális ha félsz megélni ezt az állapotot, de bátran menj bele. Abban az állapotodban nem lesz könnyű, ott a legnagyobb a sötétség, sok a negatív gondolat. Aztán ha hagyod, hogy ezek az érzések kidolgozzák magukat, akkor meg fogsz könnyebbülni. Lehet, hogy új megoldásaid is születnek. Ha túl vagy rajta, akkor pedig azonnal kezdj magadnak adni, hogy töltődhess. Kezdj el cselekedni. Vagy csak lélegezni.

Mindezt pedig a legjobb párban. A társaddal, a támaszoddal. Ez nagy fokú bizalmat feltételez: hagyni hogy a másik megélje a negatív érzéseit a maga módján. Ez nekünk is feladat, tanulnivaló. Jól kommunikálni egymás felé a szükségleteinket és segíteni a másikon úgy, ahogy NEKI jó. Nekem most az segített a legtöbbet, hogy a férjem egyszerűen csak tartott a karjában, amikor zokogtam. Nem akarta megoldani helyettem, nem akart tanácsot adni. Nem akarta elfojtani a negatív érzéseimet, csak hagyta, hogy kidolgozhassam magamból. Én is igyekszem ebben a társa és támasza lenni. Neki még nehezebb dolga van, mivel férfiként világ életében azt kapta üzenetként, hogy neki ne legyenek érzései. Márpedig vannak és ezek egyenlő mértékben fontosak az én érzéseimmel. Párként, szülőként, családként akkor működünk jól, ha mindkettőnk érzései el vannak ismerve. Nehéz, nyilván nehéz: ha nekem nehéz én szomorú vagyok, ha neki vannak nehézségei, akkor ő dühös. Egymás kifejezésformáit mindketten nehezen viseljük. Nekem rossz őt dühösnek látni, neki engem szomorúnak. Érdekes viszont, hogy amikor a mélyére érünk, akkor nekem a düh megélése segít túllendülni, neki pedig az, ha kisírhatja magából a szomorúságot. Ez az életünk, a kapcsolatunk dinamikája. Kurva sokat tanulunk egymástól, egymásról és magunkról ebben az egész folyamatban.

Nem tudok válasz arra, hogy miért kaptuk ezt a nehéz feladatot, de igyekszünk hozzáerősödni.

Talán ez egy válasz.

honvéd vagy sote 1?

Irány a Honvéd! A fordulat, amire nem számítottunk

Most kell indulni a kórházba

Este 21:15. Erik már aludt. Én az ágyban feküdtem és épp félálomban voltam már, amikor egyszer csak elöntött egy adag nedvesség. Tudtam, hogy magzatvíz lesz az. Azonnal felkeltem, kimentem a mosdóba, hogy leellenőrizzem tényleg az-e, ekkor még egy újabb adag öntött el, tehát biztossá vált. Visszamentem a szobába és szóltam a férjemnek, hogy MOST kell indulnunk a Honvédba, mert megrepedt valamelyik magzatburok és folyik a magzatvíz. A 31. héten jártunk ekkor a várandóssággal.

Ez volt az a pont, amikor az előző hónapok munkájának a gyümölcse beérett. Amikor helyzet volt, azonnal helyben volt a segítség. Meg olyan kórházhoz tartoztam, ahol a legmagasabb szintű koraszülött ellátás van. Anyósom lejött, hogy vigyázzon a már alvó fiunkra. Felöltöztem és összekaptam az éppen aznap összepakolt kórházi cuccomat, adtam egy puszit Erik homlokára, majd elindultunk. Autóba ültünk; nem hívtunk mentőt, mert fájásaim, fájdalmaim nem voltak.

Félelmetes, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mennyire jól meg tudom őrizni a hidegvérem. Nem pánikoltam, csak tettem a dolgom.

Alig egy évvel azután, hogy kijöttem onnan, ismét ott álltam a Honvéd Kórház szülőszobájának ajtajában. De idén egész más körülmények között.

Becsöngettünk, a nővérnek elmondtam, hogy mi történt, aztán bekísértek egy szülőszobára. Akkor derült ki, hogy az orvosom, akit felfogadni terveztünk, szabadságon volt külföldön, így neki nem tudtak szólni.

Bekötöttek egy branült, kaptam infúziót, felkötötték a CTG-t. A babákkal minden rendben volt. 22 órakor pedig megkaptam az első tüdőérlelő injekciót. Ebből kettőt szoktak adni és a cél az volt, hogy én is mindkettőt megkaphassam. Mivel egy injekciónak a hatóideje 24 óra, még legalább 48 órát 3in1 kellett a lányokkal eltöltenünk. Folyó/szivárgó magzatvíz mellett, ha a fájások nem indulnak be, akár még hetekig is ki lehet húzni egyben egyébként.

Az előzményeket olvastad már?

Sajnos nincs hely a PIC-en

Viszont mikor nem lenne fordulat a történetben, ha nem a kritikus pillanatban. Jött ugyanis a gyerekorvos a PIC-ről és tájékoztatott, hogy sajnos nincsen náluk hely, pláne nem 2 babának, így nagyon nagy bánatukra, de a mi érdekünkben tovább kell küldjenek egy másik kórházba. Ez a másik kórház pedig mi más lett volna, mint tadaaaaaaam: a SOTE I.

Egy dolgot ígértek: ha felszabadul hely a PIC-en és még egyben vagyunk, akkor tárt karokkal várnak minket vissza, csak hívjuk őket minden nap és érdeklődjünk. Ezt az ambuláns lapomra is felvezették.

Mentővel vittek át a SOTE I-re, este 11 óra körül járhatott már, amikor odaértünk.

SOTE I: pozitív csalódástól a menekülésig

A SOTE I ezúttal sem tette elsőre egy szívderítő hely benyomását. A férjemet például be sem engedték a szülőszobára. Engem bevittek, megvizsgáltak és ők is megállapították, hogy valóban magzatvíz szivárog (ekkor épp ömlött is egy nagyobb adagban), majd adatfelvétel, satöbbi. Kaptam egy ágyat a szülőszoba megfigyelőjében, ami nem olyan privát hely volt, mint a Honvédban, hanem egy 3-4 ágyas átjáróház. Konkrétan az ágyam mellett egy függöny választotta el tőlem azt a pultot, ahol az újszülött babákat mosdatták, mérték és hallhattam például, ahogy megszületésük után az apukájukkal fotózkodnak. Meg láthattam, ahogy olykor magára hagyják a babákat a pulton fekve. Aranyóra a javából… Nem volt egy vidám dolog ezeknek szemtanúja lenni. Nagyjából másfél órával később jöhetett be a férjem.

Mindkét baba farfekvéses volt a legutolsó ultrahang szerint. A nővérek egész éjjel küzdöttek azon, hogy a CTG-t jól rám tudják kötni, de ez elég nehézkes volt, folyton elmozogtak az érzékelő alól. Amikor sikerült éppen, akkor a CTG nem mutatott különösebb jeleket arra, hogy bármelyik baba is rosszul érezné magát odabent, aminek örültünk. Ezekben az órákban pihenni alig tudtam  a folyamatos macerálástól. A férjem egy idő után hazament, hogy tudjon pihenni ő is. A magzatvíz szivárgott, de jól voltunk, vártunk.

Már reggel volt, amikor megengedték, hogy lejöjjek a CTG-ről és még reggelit is kaptam. Rég esett margarinos zsömle és egy pohár kórházi tea ilyen jól :-)

honvéd vagy sote 1?

CTG-re kötve egész éjjel

a sors keze: találkozás a doktornővel

Aztán ha nem volt elég a fordulatokból, akkor jött a következő. Ki más is lett volna ügyeletben aznap, amikor oda bekerültem, mint az ominózus doktornő, akivel a várandósság elején azt a bizonyos, kockázatokról szóló beszélgetést lefolytattam. Egyrészt örültem, hogy legalább ismerős arcot látok, másrészt azért érdeklődve vártam, hogy mivel rukkol majd elő.

És nem csalódtam!!!

Az első dolga volt ugyanis közölni, hogy a magzatburok megrepedésével fertőzésveszély áll fent és akár a méhemet is elveszíthetem.

Őszintén? Nem tudtam egészen komolyan venni. Már megint ugyanott tartottunk. A magzatburok repedését követő fertőzésveszélyről én annyit tudtam, hogy ha az emberbe nem nyúlkálnak fel hüvelyi vizsgálatokat végezni és kellően óvatos, pl. nem ülőfürdőzik, stb. akkor azért ez a fertőzésveszély nem olyan mértékű, mint ahogy azt ő levetítette számomra. Vérvétellel amúgy is folyamatosan ellenőrzik az ún. “gyulladásos paramétert”, tehát erős a kórházi kontroll.

A doktornő riogatását leszámítva, összességében amúgy a kórházi személyzettől kapott figyelem és törődés nagyon pozitív csalódás volt. Úgy éreztem, hogy a SOTE I-en is jó helyünk lesz, a további időszakot meg majd valahogy kihúzzuk, de rendben meg tudnak születni a lányok, ami a legfontosabb. 3 orvost kérdeztem meg és ők egyértelműen amellett voltak, hogy 48 óra után elvégzik a császármetszést, amit én személy szerint furcsállottam, hiszen tudtam, hogy ha más nem indokolja, akkor a babáknak az a legjobb, ha minél tovább a pocakban vannak, de elfogadtam volna.

hívás a honvéd picről: csináltak nekünk helyet!

Épp ezért ért meglepetésként és újabb kihívásként az, amikor érkezett reggel 9 körül a hívás a SOTE I-re a Honvéd PIC-ből, hogy csináltak nekünk helyet, tudnak bennünket fogadni! Dilemma volt a javából. Egyrészt azért, mert a SOTE I-en lenni adott egyfajta biztonságérzetet nekünk, másrészt tudtam, hogy nem véletlenül választottam a Honvédot, és anno épp a SOTE I-gyel szemben választottam azt. Döntési helyzetbe kerültünk.

SOTE vagy honvéd? út a döntésig

A SOTE I és a doktornő nem átallott újabb hadjáratot indítani a lelki békém ellen. Amikor mondtam, hogy szívesen visszamennék, akkor a doktornőből elkezdett dőlni a kockázatok sora, ami egy 20 perces autóút alatt engem érhet: a köldökzsinór előreeséstől, a babák halálán keresztül az én halálomig minden. De tényleg minden. Ugye ismerős retorika?

Ez volt az a pont, amikor erősebbnek kellett lennem, mint valaha, de hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit tegyek és hogyan döntsek. Segítségért felhívtam hát A dúlát :-) Aki a legjobb tippet adta, amit csak ekkor lehetett, mégpedig azt, hogy hívjam fel a Honvédot és kérdezzem meg őket ezekről a kockázatokról, amikkel szembesítettek.

Az ügyeletes orvosnő a Honvéd szülőszobáján nagyon korrekt volt. Értette, hogy miért mondja ezeket a kockázatokat a SOTE I, ugyanakkor mondta azt is, hogy engem a SOTE I-re küldeni sem volt kevésbé kockázatos, de a mi érdekünk ezt szolgálta, így ők tovább küldtek engem. A SOTE I viszont foggal körömmel próbált ragaszkodni ahhoz, hogy ne menjek sehova, mert bármi baj történik útközben, akkor az az ő saruk lesz.

Bár folyamatosan sürgettek a döntéssel, én mondtam, hogy megvárom a férjem és vele átbeszélve döntök a továbbiakról. Ekkor már legbelül tudtam, hogy én bizony megyek vissza, de szerettem volna, ha a férjem saját maga is hallja, ahogy a doktornő elrebegi neki a halálos kockázatokat és végül közös döntés születik . Jelzem, hogy egyébként mindeközben nekem semmi bajom nem volt és épp CTG-re se voltam kötve már, amin a doktornő “látott már leszúrásokat (beeséseket) az egyik baba szívhangjánál” – növelve ezzel a ránk tett nyomást.

Mikor látták, hogy egyre inkább hajlok afelé, hogy visszamegyek a Honvédba, akkor mondták, hogy bocsi, de ők ugyan mentőt nem adnak, “mert hát az OEP”, és saját felelősségre autóval tudunk csak átmenni.  Aztán a férjem megérkezett, meghallgatta az orvost és szegénykém persze sokkot kapott és azonnal közölte, hogy nem megyünk sehova.

Ekkor volt az a pont a történetben, amikor én egyedül voltam már tényleg mindenkivel szemben, miközben azért harcoltam, hogy a lányoknak a lehető legjobb legyen miután világra jönnek és én bizony tudtam, hogy ez a Honvéd PIC-en lesz.

Még egyszer felhívtuk a Honvéd szülőszobáját.

na bazmeg!

Csavar a történetben, hogy az egyik olyan orvos volt épp ügyeletben a Honvédban, aki tavaly elég modortalanul bánt velem, ami akkor rettentően fájt, most pedig épp ő volt az, akitől a segítséget kaptam. Amikor ugyanis közöltem, hogy a SOTE bizony nem ad mentőt ahhoz, hogy visszamenjünk, ellentétben a Honvéddal, aki előző este adott, kicsúszott a szájából a lehető legőszintébb reakció: “Na bazmeg!” és nekem ennél több nem kellett ahhoz, hogy rávilágítson a SOTE I hozzáállásának abszurditására. Amiben egy dolog látszódott tisztán: én és a babák egészsége helyett csak az intézményük és a saját seggük védettsége érdekelte őket. Őszinte bazmegnek ennyire már rég örültem :-)

Ezúttal a férjem is tudott beszélni ezzel a honvédos orvossal, aki objektív megvilágításba tudta helyezni a lehetőségeket. Hogy mégis mi az isten történne egy 20 perces autóút alatt, ami nem történhet meg akkor, ha épp a szülőszobán kimegyek a mosdóba, vagy ülök egy helyben 20 percet, ahogy ekkor épp tettem.

A kockázatok erősen túlzóan voltak lefestve, amivel azért nagyon erős nyomásgyakorlás alatt álltunk.

Meg hát mi is lehet félelmetesebb mint a saját magunk felelősségét felvállalni a döntéseink felett?

Örökké hálás leszek a férjemnek, aki képes volt bízni bennem akkor, amikor őt épp ilyen szintű félelmekkel szembesítették, hogy elveszíthet engem és a babákat is. Mert megmondtam neki, hogy én TUDOM miért választottam a Honvéd kórházat és márpedig vissza akarok menni. Pláne ezek után, amit ez a doktornő ismételten előadott itt. Mert én a doktornő kapcsán azt láttam, hogy ennek az embernek ezúttal is az a szerepe az életemben, hogy amikor ő a veszélyek és veszteségek adu ászával, a halállal, riogat én képes legyek kiállni a döntéseimért, saját magamért és a családomért.

Minden lelkierőmet és saját magamba vetett hitemet össze kellett szedjem, hogy a lehető legnagyobb bizonyossággal tudjak a döntésem mellett kiállni. Hogy amikor tükörbe nézek azt lássam, hogy igen, őszintén a legjobb döntést tudtam meghozni és felvállalni.

Ahogyan azt az előző posztban is írtam, a várandósság elején azt mondtam: nem akarok kórházi rendszerek ellen harcolni a hüvelyi szülés érdekében, ezért a biztonságos utat választottam. A sors mégis úgy hozta, hogy csatát kellett vívjak magunkért.

Én pedig akár egy egész kórházzal megyek szembe, ha kell és saját felelősségre távozok onnan, csak hagyjanak békén.

Mert egyszerűen tudtam, hogy jól vagyok, a babák is jól vannak, tökéletesen bíztam magamban, a testemben és abban, hogy egy kibaszott 20 perces autózást kibírok még baj nélkül, csak jó helyen legyek.

Mert a koraszülés miatt tudtam, hogy hetekig tartó kórházi tartózkodásra kell készüljünk és fontos volt számomra, hogy rideg, elidegenítő kórházi környezet  (SOTE I) helyett a babákhoz való kötődést építő ápolási gyakorlat vegyen körül minket és ezt a Honvéd PIC nyújtotta.

Mert Erikkel a kötődésünk egy hetekig tartó folyamat volt, mire kialakult és a traumatikus szülésélmény nagyban szerepet játszott ebben sajnos. A lányokkal pedig a lehető legjobbat akartam kihozni ebből az eleve nehéz és félelmetes helyzetből. Meg ha már el kellett engedjem, hogy se természetes szülés élményem, de valószínűleg gyengéd császármetszésem se lesz az életben, legalább az első hetek körülményei jók legyenek számunkra. Ezért harcoltam.

Közben jöttek nővérek, hogy vinnének le ultrahangra. Majd mondták azt is, hogy “de ha azon bármit találnak, akkor nem mehetek sehova”. Ami egyrészt nem igaz, másrészt pedig BIZTOS voltam benne, hogy akkor ők bizony fognak is találni valamit, így vissza is utasítottam az ultrahangot.

Végül megszületett tehát a döntés, amiben a férjem is támogatott és közöltem, hogy saját felelősségre eltávozok vissza a másik kórházba és kértem, hogy írják meg a zárójelentést/ambuláns lapot.

Megyünk vissza a Honvédba

Hiszitek vagy sem – én biztos voltam benne, hogy így lesz -, de hirtelen elkezdett nem működni a számítógépes rendszer, aláírásra képes orvos sem volt a közelben, összességében pedig több mint másfél órát várakoztattak!!!!, miközben épp halálos veszélyben voltunk állítólag, mire el tudtunk végül jönni. Ez alatt egy nővéren kívül senki ránk se nézett. Annyira nevetséges volt az egész. Kimutatták a foguk fehérjét: leszarják, hogy kinek az egészsége múlik az ő totojázásukon és várakoztatásukon, nekik ne merjen senki ellent mondani és visszautasítani a kezelést. Gyönyörű visszaigazolás volt a bánásmódjuk arról, hogy jobb, hogy eljöttünk onnan.

Taxiba ültünk, visszamentünk a Honvédba és ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján.

A “halálos” 20 perces taxiút után pedig még több mint 3 napot egyben töltöttünk a lányokkal.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig

Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk :)

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Szelektív redukció – amit még nem meséltem

Bár nem sok idő telt el azóta, hogy bejelentettem a várandósságomat, az ikrek már meg is születtek. Maradt még több részlet, amit szerettem volna elmesélni, de nem volt rá alkalom.

4 hét után, a Honvéd Kórház PIC osztályának családi szobájában ülve, végre együtt a lányaimmal alvás helyett inkább kihasználtam azt a néhány szabad órát arra, hogy megírjam azt, ami eddig elmaradt.

Honvéd PIC családi szoba

Honvéd PIC családi szoba

Avagy hogyan is jutottunk el ahhoz, hogy március elején, amikor egyszercsak elöntött egy adag magzatvíz este negyed 10-kor, azonnal be tudtunk jönni a kórházba és 10-kor már meg is kaptam az első tüdőérlelő injekciót. Amikor minden perc számít.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?

A várandósságom eddig el nem mesélt körülményei

VBAC-re készültem, aztán kiderült, hogy ikreket várok

A legutóbbi bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a pozitív teszt másnapján, az orvosnál tett látogatáson kiderült, hogy 12 hetes várandós vagyok iker babákkal, ami hatalmas meglepetés volt. Egy dolgot tudtam egyből: Magyarországon a ritkábbnál is ritkább az, hogy előzetes császármetszést követően hagynak ikreket természetes úton megszületni. Hiszen még a sima ikerterhességeket is javarészt császárral fejezik be manapság. Ennyit arról, hogy valaha hüvelyi úton szüljek.

Amit viszont nem tudtam és az ultrahangot követően az orvos elmondta: az ikerterhesség elsősorban a koraszülés miatt kockázatosabb dolog. Sajnos a Szent Imre, ahol ő praktizál olyan kórház, ahol nincs PIC, azaz intenzív koraszülött ellátás, ezért azt mondta, hogy a legjobb szívvel, de azt ajánlja, hogy keressek másik kórházat és orvost. Mert ha helyzet van, akkor előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy egy beindult koraszülés esetén olyan másik kórházba küldenek, ahol el tudnak látni vagy akár az is lehet, hogy csak a babákat szállítják át másik kórházba, míg engem nem. Így megállapodtunk abban, hogy mindkettőnk bánatára bár, de elköszönünk egymástól, ne lebegjen ez a fölös stressz a fejem felett.

Az, hogy megtaláltam a VBAC-támogató orvosomat, az én életemben végül arra a szerepre korlátozódott, hogy merjek újból gyereket vállalni és ne féljek egy újabb traumatikus szülésélménytől.

Viszont ezzel, hogy elköszöntünk egymástól, megfejelve azzal, hogy kockázatos a terhességem, újabb munkát tartogatott nem csak számomra, de a férjem számára is. Közös döntést kellett hoznunk a továbbiakról, aminek az alapját az képezte, hogy találok egy olyan orvost és kórházi közeget, amiben őszinte szívvel meg tudok bízni.

Honvéd, SOTE I vagy más?

Az orvosom, tekintettel a veszélyeztetett státuszomra, ajánlotta, hogy keressem fel egy volt kollégáját/tanítványát, aki a SOTE I-en dolgozik. 2 nap múlva sor is került a találkozóra a kórházban. Közben Honvédos orvosok után is elkezdtem nézelődni, ha valamiben, akkor császárban ugyanis a Honvéd profi ugyebár. Meg a PIC-ük is híresen jó és családbarát, szemben a SOTE I-ével, ami számomra az anyatejes táplálás és a babákhoz való kötődésem szempontjából nem mindegy, és nem mellékes az sem, hogy – ha kihúztuk volna jó sokáig – a Honvéd gyerekágyas részlegét már ismertem.

Már amikor orvoskeresésben voltam, és amikor a SOTE I-re mentem akkor is figyeltem arra, hogy mit súgnak az adott hellyel kapcsolatban az ösztöneim, zsigereim. Hát, a SOTE I-től egyébként a hányinger kerülgetett konkrétan. Nem éreztem jól magam, nem éreztem azt, hogy az a közeg lenne az, ahol én szülni szeretnék. De fontos volt az orvosról tett benyomásom is, így kivártam, hogy mire jutunk. Az ajánlott orvos első látásra egyébként nagyon szimpatikus volt.

“Szelektív redukció”

És akkor most ide teszem a két lányom fotóját.

ikrek, szelektív redukció?

A lányaim

Amikor ugyanis leültünk beszélni, a kezdeti pozitív hozzállásom és optimizmusom gyakorlatilag darabokra hullott. Ez a doktornő ugyanis az alábbiakat közölte velem:

  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira ritka, hogy erről publikációt kéne írni. (Örülök, hogy ha már emberszámba nem vesz, legalább tudományos kutatásnak jó vagyok.)
  • Előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal várandósnak lenni annyira kockázatos, hogy a hegszétválás esélye, bár alap esetben 1% alatti, szerinte az én esetemben van vagy 8% is! (ún. ex-has tény)
  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira veszélyes, hogy egy esetleges komplikáció miatt vagy a babák vagy én, vagy mindhárman, meg is halhatunk vagy elveszíthetem a méhem és egyéb katasztrófák.

Mindebből kifolyólag első dolga volt felajánlani az ún. “szelektív redukció” lehetőségét, ami egy szép orvosi fogalom a puszta gyilkosságra. (És itt most természetesen egyáltalán nem mondok ítéletet arról, aki ezt a döntést képes meghozni pl. ha egy sikeres lombik sokbabás (3-4-5..) terhességet eredményez, de az én esetemben, egy egészséges spontán ikerterhességnél, ezt borzasztó erős túlzásnak éreztem.) A “szelektív redukció” ugyanis azt jelenti, hogy én mint anya választhatok, hogy valamelyik babámat megöljem (egy kálium injekciót juttatnak a baba szívébe), hogy csak egyet kelljen kihordani. Mert a doktornő szerint még ennek a vetélési és az akár mindkét baba halálát is okozó beavatkozásnak is sokkal kisebb a kockázata, mint annak, hogy én egyáltalán képes leszek végigcsinálni ezt az ikerterhességet és valahogy túlélem a szülést.

Dühöt érzek, ahogy írom ezeket a sorokat. Rettenetesen hatottak ezek a szavak akkor. Patakokban folyt a könnyem, ahogy mentem haza a BKV-n és nem érdekelt ki mit gondol, képtelen voltam visszatartani a sírást. Nem is akartam. Ja, Erik fiam is velem volt ezen a megbeszélésen, mert nem tudtam megoldani, hogy vigyázzon rá valaki otthon. Tehát miközben hallgattam a doktornő szavait, arról, hogy legálisan megölhetem a pocakomban növekvő egyik kis életet, ott volt mellettem a kisfiam is, ami ezt a lehetőséget még sokkal fájóbbá tette.

Hatalmas pofonként ért ez a felajánlás és egyszerűen nem hittem el ezt az egész dolgot, hogy nekem ilyenről kell döntést hoznom. Úgy éreztem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megfelelően döntsek. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem fogom megölni egyik gyerekemet sem, de rettenetes szcenáriók merültek fel, amiknek az eshetőségét úgy éreztem, komolyan kell vennem. Hiszen annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy várandós legyek ennyire hamar, ráadásul ikrekkel, tehát ha egy komplikációnak van akár 1% kockázata is, akkor azt figyelembe kell vegyem. A légből kapott ijesztgetések viszont már akkor sem tetszettek.

A doktornő a beszélgetés végén azért mondta, hogy ő amúgy bízik a pozitív kimenetelben, de nagyon szoros kontrollal, 32. heti kötelező befektetéssel (egy egyéves kisfiú anyjaként…) és szigorú semmittevéssel lehet végigcsinálni csak a terhességet, ha őt választom. Én pedig mondtam, hogy felkeresek más orvost is és majd jelentkezem. Amire az ő válasza az volt, hogy ne higgyek annak, aki szerint az én terhességem egy nagyon vidám történet lehet majd, mert az szerinte nem igaz.

Többet nem beszéltem ezzel a doktornővel. A férjemnek zokogtam, ahogy próbáltam elmesélni mi is történt. Ő is összeomlott. Tudtuk, hogy nem akarjuk megölni egyik gyerekünket sem, hanem végig akarjuk csinálni ezt a várandósságot, mivel hatalmas ajándéknak és ritka nagy szerencsének, áldásnak tartottuk azt. Utáltam, hogy az orvos a saját félelmeit vetítette rám és nem vette figyelembe egyáltalán azt a tényt, hogy én egyébként mennyire jól voltam, milyen jó egészségi állapotban voltam és hogy ilyen – ezek szerint – nehezített körülmények között is megfogantak ezek a lánykák, akik kétséget kizáróan egy dolgot akartak: ÉLNI. Ha már kockázatokat kommunikálunk, akkor egy hasraütésszerű 8%-ot tekinthetünk úgy is, hogy 92%, hogy nem lesz semmi baj, nemdebár?!

Kapaszkodó kellett. Felhívtam egy barátnőmet :-) Aki maga is kétgyerekes anya és nagyon jó szempontokat tudott adni a doktornő szavainak helyre tételéhez és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Aztán felhívtam egy dúlát. A dúlát. Minden VBAC-ra készülő anya “tyúkanyóját”. Hármasban a férjemmel leültünk beszélgetni és átvettük a lehetőségeket.

Az egyik legfontosabb dolog, amit mondott és amit sok orvos elfelejt: az, hogy egy nő babát vár, a világ legtermészetesebb dolga. Nem pedig egy orvosi eset, egy publikáció, egy komplikációhalmaz vagy egy műhibaper-félelem együttese. Természetes, emberi dolog, az élet része. A másik legfontosabb, amit szintén elfelejtett közölni pl. a doktornő is, hogy az én ikerterhességem hála az égnek a legkevésbé kockázatos fajtájú volt, mivel a két baba két teljesen külön burokban, külön méhlepényen, külön köldökzsinórral fejlődött (ún. DDD-terhesség).

Átbeszéltük a lehetőségeket, amik között ekkor még ott volt az is, hogy esetleg olyan orvoshoz menjek, aki még a természetes szülés útján is támogatni tudna. A másik pedig ami maradt (miután a SOTE I-et kizártam), a Honvéd. Ahova ugyan a lábamat nem akartam többé betenni az előző szülésem után, de most minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak ez lesz az én utam.

A legfontosabb jelszavunkká ugyanis a biztonság vált a lányokkal való várandósságom során.

AZ ELŐZMÉNYEK

Egyből három?! OMG ikreket várunk!

az Előzmények, avagy “Jöhet a 2. baba!”

A testembe vetett hitem visszaszerzése, testi regeneráció és orvoskeresés

2016 februárjában megszületett Erik, sürgősségi császármetszéssel. Leírtam a szüléstörténetem, a blogon is többször beszéltem róla, hogy szülészeti erőszak áldozata lettem és hogy aztán miként is “darált be a rendszer”, aminek a végén a természetes út helyett végül műtét segítségével jöjjön világra a kisfiam.

Nehéz volt a kezdeti időszak a babánkkal. Földön túli fáradtság, egy teljesen ismeretlen helyzet, totális mélyvíz mindannyiunk számára. Aztán szépen lassan, napról napra könnyebb lett. Beletanultunk, családdá formálódtunk.

Jöhet a kistesó! Irány a VBAC-párti orvos keresés

Azt tudjátok, hiszen nyomon követhettétek, hogy sokat dolgoztam a műtét utáni testi regenerációmon, emellett pedig elkezdtem új nőgyógyász után nézni. Dúlánál is voltam, akivel átbeszéltem a szülésélményemet. Buzgott bennem a vágy és a HIT, hogy igen, én is képes vagyok szülni! Minden erőszakosság, nemtörődömség ellenére és a támogatás hiányának megélése után is újra képes voltam hinni és bízni magamban és a testemben. Ebben a férjem támogatásának és a fizikai jóllétem visszaszerzésének is hatalmas szerepe volt. Ahogy a fiunkkal apránként egyre könnyebb lett, úgy éreztük, készen állunk a folytatásra.

De egy másik fontos dolog is volt itt: a szülés után a műtétet végző doktornő felírt nekem fogamzásgátlót, amit én el is kezdtem szedni. Csak aztán hetekig folyamatosan véreztem tőle, amiről meg pontosan tudtam, hogy ez így nem normális. Elegem lett abból, hogy hormonokkal terheljem a szervezetem. Kis korkülönbséggel szerettünk volna gyerekeket vállalni, de a védekezés nélküli házaséletbe addig nem akartunk belekezdeni, amíg nem volt mellettem olyan orvos, akihez bizalommal tudtam volna fordulni és akire számíthatok akkor is, ha újból babát várok ÉS akit hüvelyi úton szeretnék világra hozni. (ún. VBAC, császár utáni hüvelyi szülés).

Szerencsére hamar elért hozzám az információ, hogy Budapesten van olyan kórház, ami ráadásul nekem a körzetes (Szent Imre), ahol akár kis korkülönbség mellett (2 szülés között eltelt 12 hónap) is támogatják a nőket ebben.

Az orvoskeresésben a legfontosabb aspektus, ami munkálkodott bennem: a bizalom újra megtalálása. Azt akartam érezni, amit például a fogorvosomnál érzek, hogy soha nem cserélném le másra! Gondos utánajárás alapján több orvos is felkerült a listámra (2 az Imréből, 1 pedig a SOTE II-ről), akik közül kettőhöz jutottam el végül, talán ez nem is véletlen.

Számomra már az első találkozás nagyon meggyőző volt. Én nyílt voltam, őszinte és elmondtam, hogy min vagyok túl és mit szeretnék, mihez keresek partnert. Elmondtam az orvosnak, hogy a férjemmel szeretnénk rábízni magunkat az életre és utat engedni a kistesó érkezésének, legyen az bármikor is (akár hamar, akár később). Minden reakciója támogató volt és empátiával teli. De természetesen elmentem a másik orvoshoz (egy doktornő) is konzultációra, és bár hasonlóan jó élményekben volt részem, mégis hamar letisztult bennem, kettejük közül melyikük volt az, akire rá merem bízni magam teljes szívvel, ha arról van szó. A harmadik orvoshoz végül nem is kértem időpontot.

Ami az első vicces része a dolognak, hogy az orvoskeresés idején 5-5,5 hónappal voltam szülés után és mindkét doktorral megbeszéltük, hogy szoptatok is 2-3 óránként, nincs is még menzeszem, nagyon kicsi ilyenkor az esélye a teherbeesésnek.

Hát hogyne. A kicsi az nem nulla, ugyebár :-)

Utólag számoltunk utána, hogy nagyjából 1 héttel az első találkozás után (és hogy abbahagytam a gyógyszert) várandós lettem, amiből számomra a tanulság az volt, hogy lám-lám ennyit számít az, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk akkor, amikor babát szeretnénk. Én bizalommal teli voltam (magam iránt és az orvos iránt is), hittem magamban, és a férjemmel mindketten őszinte szívvel úgy álltunk hozzá, hogy jöjjön a kistesó, amikor ő jönni szeretne, várjuk szeretettel vagy épp várjuk türelemmel, ha több idő kell. Erik érkezése előtt is pontosan így álltunk hozzá a gyerekvállaláshoz.

Jött is. Azaz jöttek. Mindjárt ketten is :-)

OMG ikreket várunk!

“Utolsó menstruációja ideje? Öööö.. 2015. május…”

Arra, hogy babákat várok, elég vicces körülmények között derült fény. Én a várandósságnak semmi jelét nem tapasztaltam, sőt. A szülés után 7 hónappal még a menzeszem se jött meg. Ezért elkezdtem a szimptotermális fogamzásgátlás módszere alapján figyelni magamat (ébredési hő mérés, méhnyaknyák megfigyelés és méhnyak vizsgálat), várva, hogy mikor tér vissza szoptatás mellett a termékenységem. Megörültem, mert épp nemsokkal azután, hogy ebbe belevágtam, tapasztaltam jeleket is. Elkezdtem “barnázni”. Közel 8 hónappal szülés után, úgy gondoltam, belefér a normális kategóriába, mint gyenge visszatérő menstruáció. Várandósságra abszolút nem gyanakodtam. De csak nem akart múlni a dolog…

Aztán egyik este álltam a fürdőszobában és néztem, hogy fura, milyen nagy a hasam. Arra gondoltam, hogy – pont ekkor tértem vissza az intenzív erőedzéshez is – hát a kajálásban nem fogtam magam vissza, hogy legyen energiám a hétköznapokra is, meg egy jó kis wellness hétvégén voltunk túl, biztos ez látszik rajtam.

Drága férjem meg pont odajött, rám nézett és azt mondta: “Akkora a hasad, mintha 3 hónapos terhes lennél, nem akarsz csinálni egy terhességi tesztet?”

Terhességi tünetek híján kétkedve fogadtam az ötletet, de azért feltúrtam a szekrényt teszt után, mert úgy emlékeztem maradt még előző évről. Elsőre nem találtam meg, de másnap reggel ismét bebújtam a gyógyszeres dobozok közé és meglett. Ugyan lejárt már a szavatossága bő egy éve, de tettem vele egy próbát. Nem is ébredés utáni első vizeletből dolgoztam, hanem csak úgy délelőtt. Nem kis meglepetésemre pozitív lett. Na mondom ez kiváló, de jó-e ez a teszt egyáltalán? A kontrollcsík erős volt, ami szerint a teszt működött, de amint tehettem elszaladtam friss-ropogós tesztet venni. Majd azt is megcsináltam, pozitív lett. Ekkor már a tutinál is tutibb volt a dolog, felhívtam a férjemet és megmondtam neki a nagy hírt. Örült, naná! Én is! :) Majd hívtam az orvosom, hogy ez van, és rögtön másnapra kaptam is időpontot (az enyhe barnázás miatt is sietni kellett, mert az progeszteronhiányra utalhat)

Másnap reggel a férjem a következő mondattal búcsúzott munkába menet: “Ha ikrek, akkor fél év fizetés nélküli szabira megyek!:-)” 

Aztán az ultrahangon ért az igazi meglepetés. Hüvelyi UH-val kezdtünk, mert a barnázás miatt úgy sejtettük, hogy korai terhességről van szó, ráadásul az utolsó menstruációm dátuma még az előző várandósságom előtti volt, de aztán a hölgy közölte, hogy át kell váltani hasira, mert nagyobb ez a terhesség, mint gondoltuk és “más is van itt.” Mondom: mi??? Na, a hasi UH-n aztán jött a meglepetés: a babák bizony ketten vannak, ráadásul nem is picik: már 3 hónapos terhes vagyok! :-) Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől és aztán persze az örömtől :-) Azt hiszem azt ismételgettem csak fülig érő szájjal, hogy “kettő???!” 😀 Meg, hogy az ég egy adta világon semmi nem tűnt fel az eltelt 12 hétből. Edzettem, diétáztam, aktív voltam, szuper jól voltam! Semmi rosszullét, émelygés, szédülés, görcs vagy bármi hasonló, mint anno a kisfiamnál. Észrevétlenül eltelt ez a 12 hét. Egy aktív, mozgásfejlődős 6-8 hónapos baba mellett, ennyire tud az ember magára figyelni, ugye. 😉

A férjem megérzései pedig elképesztőek! Lottóznunk is kéne lassan :-) Én pedig elkezdek könyvet írni az életemről.

EZT a hírt aztán már nem telefonban mondtam el a férjemnek, hanem kocsiba pattantam, hogy elmenjek a munkahelyére, és ott személyesen mondtam meg neki :-) Mindkettőnk boldogsága határtalan volt.

Ikrek

Ikreket várunk

Nagyobb ajándékot nem is adhatott volna az élet. Hálásak voltunk és vigyázni akarunk a két kis kincsünkre.

Egy manócska után egyből három gyerekünk lesz :-)

Estére aztán olyan fejfájást kaptam és aludni is alig bírtam, ahogy elkezdtem átgondolni, hogy milyen szintű változást is hoz ez a dolog az életünkbe. Kezdve azzal, hogy a lakásunk 2 pici gyerekre még oké lett volna évekig, de háromra már tuti nem. Gyakorlatilag azóta szervezzük-tervezzük és gondoljuk újra az életünket, amit ez a hír tényleg fenekestül felforgatott. De a részletekről és a többi aspektusról, mert tartogatott elég munkát a dolog, (pl. újabb orvoskeresés…, testi változások, lelki munkáim, hétköznapi stratégiáim) egy (vagy több) bejegyzésben írok majd.

Ha coachként segíthetek abban, hogy kiegyensúlyozott életet élj, keress meg bátran: COACH NEKED. Jelenleg Skype-on keresztül állok rendelkezésedre!

Rendszeresen frissülő tartalmakért, látogass a Facebook oldalamra vagy kövess az Instán!

Életmódom: a boldogság

Komoly témát hoztam ma: a boldogság titkáról beszélek. Ehhez pedig, amit ma elmesélek nektek, az nem egy szirupos történet, csupán az élet. Az én életem. Hosszú volt az utam idáig és sok, kitartó munkámba tellett, de ma már büszkén mondhatom: boldog ember vagyok! Történetemmel és tanulságaimmal azt szeretném megmutatni, hogy a pozitív gondolkodás a lehető legjobb életstratégia​.

Életmódváltástól az Élet-váltásig

Örökké hálás leszek magamnak, hogy 4 éve az életmódváltás útjára léptem. Sokkal jobban szeretem inkább élet­-váltásnak hívni, hiszen általa akkora változást vittem véghez az életemben, amiről korábban álmodni se mertem. Az életmódváltásom nem azért volt igazán jelentős, mert a rendszeres sportolás és a diéta három számmal csökkentette a ruhaméretemet és tizenöttel a kilóim számát.

Az életmódváltásomat megelőzően nem csupán a testsúlyom volt a problémám, hanem leginkább az önbizalomhiányom, saját magam folyamatos háttérbe szorítása, a saját véleményem elnyomása és a középszerűséggel való megelégedés.

Évekig azzal áltattam magam, hogy boldog vagyok.

Világ életemben igyekeztem a jó dolgokat meglátni a mindennapokban, pozitívan álltam hozzá az élethez és az apró dolgoknak is képes voltam örülni, de nem vettem tudomást arról, hogy mindezek ellenére az életemet a saját magam által állított korlátok között éltem és megelégedtem egy olyan látszatvalósággal, ami boldognak tűnt, de valójában nem volt az.

A valódi boldogtalanságomat soha nem mertem felvállalni mások előtt.

Féltem nemet mondani, féltem a magánytól, féltem a változásoktól, féltem a külvilág véleményétől. Ám 2 évvel az életmódváltásom után eljött az életemben az a pont, amikor zsigerileg azt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Ezzel a felismeréssel megteremtettem a lehetőséget a változásra és úgy álltam hozzá: bármi is lesz, képes vagyok vele szembenézni és bárhogy alakul is az életem, a boldogságom soha többé nem lesz külső körülmények függvénye.

Megtaláltam a saját boldogságom kulcsát

Rájöttem, hogy a boldogságom kizárólag a saját hozzáállásomon múlik​. A felismerést követően gyakorlatilag mindent megváltoztattam, ami az addigi életemet alakította. Ezzel együtt megteremtettem magamnak a lehetőséget arra, hogy csak azokat a dolgokat engedjem be az életembe, amik őszintén boldoggá tesznek. Az eredmény pedig nem is maradt el: ma már boldog ember vagyok, hiszen rátaláltam a hivatásomra és egy csodálatos férfi társaként és  anyaként élem a mindennapjaimat.

Az életmódváltás útján járva az elmúlt években rátaláltam mindazokra a módszerekre, amik segítettek abban, hogy egyensúlyt teremtsek az életemben, mert felismertem, hogy az egyensúly a boldogságom kulcsa​. A lelki egyensúlyt a hitelességem teremti meg számomra, aminek az alapja a saját magammal szembeni kíméletlen őszinteségem, és aminek célja, hogy többé ne hagyjam, hogy a félelmeim korlátozzanak. Megtanultam hatékonyan megelőzni, kezelni és csillapítani az engem érő stresszt, megtanultam felvállalni és kifejezni a saját igényeimet, megtanultam görcsös ragaszkodás helyett elengedni az elvárásaimat, összességében pedig őszinte szívből döntéseket hozni. Testileg az egészségemre való odafigyelés, a pihenés priorizálása, a rendszeres mozgás és a mértékletes étkezés tesznek engem kiegyensúlyozottá.

A hálás ember boldog ember.

​Én örökké hálás leszek a sportnak, mert felébresztette a testemben rejlő intelligenciát. A sportom (erőemelés) nem csupán segített lefogyni és egészségesebbé válni, hanem segített az önbizalmam és az önismeretem fejlesztésében. A sport szembesít a határaimmal és segít túllépnem is rajtuk. A sport segít abban, hogy megismerjem a testem és képes legyek hallgatni rá. A sport segített megszeretni a testem, mert megmutatta, hogy mennyi mindenre képes. A sport által erős nő lettem. Egy olyan nő, aki nem fél a problémáktól, amiket az élet állít elé, mert tudja, hogy kizárólag a saját hozzállásán múlik, hogy megoldja-­e őket. Hiszek abban, hogy nem problémák vannak az életben, hanem általunk megválasztott attitűd.

Örökké hálás leszek magamnak, amiért elkezdtem odafigyelni az étkezésemre, mert ez valójában azt jelentette, hogy saját magamra kezdtem el sokkal jobban odafigyelni. Minden egyes étkezésről szóló döntéssel mérlegre tettem azt, hogy mi a fontos számomra és ezzel közelebb kerültem ahhoz, hogy csak olyan döntéseket hozzak, amik igazán boldoggá tesznek. A testem pedig folyamatosan meghálálta a törődést, ezt a hozzáállást pedig életem minden más területén is kamatoztatni tudtam.

Örökké hálás leszek magamnak, hogy követtem az apró lépések elvét. Mert minden egyes apró lépés, amit nap mint nap megtettem magamért és a céljaimért, hozzásegítettek ahhoz, hogy ma boldog ember legyek.

Érdekel, hogy Mi a boldog élet titka?

Számomra az, hogy felelősséget vállalok a döntéseimért. Rendíthetetlen a hitem abban, hogy bármi is történjen velem az életben, képes leszek megbirkózni vele. A pozitív gondolkodásom alapja az erőm és a saját magamba vetett hitem. Hiszek abban, hogy nincsenek rossz döntések és bármi is történjen velünk, ha legalább tanulni tudunk belőle, nem rekedünk meg. Mert hiszek abban is, hogy akkor élünk igazán, ha képesek vagyunk továbblépni és fejlődni.

A pozitív gondolkodásom alapja az őszinteségem, a kiegyensúlyozottságom alapja a tudatosságom: odafigyelek magamra és nem félek változtatni. Mindezek együttesen tesznek engem boldoggá, mert egyben szabaddá is tesznek. Így válik a pozitív gondolkodásom életstratégiává.

A boldogságom: őszinteség. A boldogságom: változtatásra való képesség. A boldogságom: hit. A boldogságom: erő. A boldogságom: szabadság.

A boldogságom: egy életmód.

***

Ha coachként segíthetek abban, hogy boldogabb életet élj, keress meg bátran: COACH NEKED. Személyesen vagy Skype-on keresztül is állok rendelkezésedre!

Rendszeresen frissülő tartalmakért, látogass a Facebook oldalamra vagy kövess az Instán!

Edzés császármetszés után? Csináld úgy, mint én!

Előzmények

Az életmódváltásom után a sport a mindennapjaim része lett, 3 éve pedig rátaláltam az erőemelésre, ami a szenvedélyemmé vált. Egyértelmű volt számomra, hogy a sportot a várandósságom alatt is folytatom. A terhelésemet az aktuális állapotomhoz igazítottam, mellette sokat pihentem. Egyre kisebb súlyokkal (a végén már anélkül), a várandósságom 39. hetéig, végig edzettem és még többet sétáltam. Az edzés testileg és lelkileg is feltöltött, így a várandósságom nem jelentett valódi terhességet. Tudtam, hogy a baba születésével nagy változások elé nézünk, de azt is tudtam, hogy a szülés után is szeretnék majd edzeni járni, mert ez az életem, az életünk része.

Közvetlenül a szülés után

Természetes szülésre készültem, de másként alakult. A szülés és a szülést követő napok életem legkeményebb napjai voltak, 48 óra alvás nélkül, kimerülve, ráadásul egy műtéttel “megfejelve”, nagyon mély kezdést adtak a regenerációmnak.

A császármetszés ténye a felépülés lehetséges útját alapvetően meghatározta. Nem mehettem azon az úton, amin a hüvelyi úton szült anyák tudnak menni, óvatosabbnak kellett lennem, hiszen egy komoly hasi műtétből való felépülés volt a feladat. Meg persze az, hogy belerázódjak az anyaságba, a szülői hétköznapokba és mindabba a terhelésbe, ami ezzel jár. De biztosan tudtam, hogy szeretnék visszamenni edzeni.

Amit viszont ennél is jobban akartam, hogy a testem újra megfelelően tudjon működni. Ez mindennél előbbre való volt.

Edzés császármetszés után? a titok: regeneráció lépésről lépésre

A szülés utáni első 3-4 hónap

A sportos életmódom a műtétből való felépülést nagyban segítette, napról napra éreztem, hogy egyre jobban vagyok. Számomra a császármetszés ténye sosem volt nagyon akadályozó nehezítő tényező. Lassabban talán, de mindent ugyanúgy tudtam csinálni már a kezdetektől, nem voltak emiatt fájdalmaim. (Ebben a bejegyzésben írtam arról, hogy mivel is járt a műtét pontosan.)

A hátam viszont veszettül fájt: a hasizmaim semmilyen szinten nem nyújtottak támaszt, a babát szoptatni és ellátni, mindenféle sportmúltam ellenére rettentően megviselt fizikailag. Hasszorítót egy alkalommal viseltem csak, hogy enyhítsen a hátfájásomon, mert egyébként azt szerettem volna, ha a testem magától tud megerősödni.

3 hét után kezdtem mozogni itthon, majd Jessie Mundell 10 hetes C+F programját csináltam végig. Napi szintű sétákra is nagyjából ekkortájt indultam, és ezek, ahogy a várandósság alatt is, most is nagyon sokat adtak. (Életemben nem sétáltam még ennyit, mint az elmúlt 1 évben :) )

9 héttel szülés után voltam először a gyógytornászomnál, mert tudtam, hogy egységcsomagok helyett saját programra van szükségem a megfelelő eredményekhez. Jessie Mundell online programjával ellentétben Kittitől személyre szabott gyakorlatokat kaptam és a masszázs, amit az egyes kezelések során még csinált, nagyon jól esett mindig.

3 hónappal szülés után mentem le a konditerembe, addig otthon tornáztam. Vagy épp ott, ahol arra lehetőségem volt.

3 hónap után elkezdtem végre biciklizni is, ami pici változatosságot hozott a mozgásba. Jól esett kimozdulni az otthoni környezetből is.

Nagyjából 3-4 hónap volt, hogy újra a réginek érezhettem magam: lement a várandósságom alatt felszedett plusz súly, a tornának köszönhetően a 4. hónap végére megszűnt a hátfájásom és végre az aranyeremnek is búcsút inthettem. A szülés utáni regenerációm első nagyobb szakasza ekkor zárult le.

A munka folytatódott: a szülés utáni 4-6. hónap

Intenzíven dolgoztunk azon, hogy erősödjek. Nem tudtuk megbecsülni, hogy mikor tudok majd visszatérni edzeni, mert ez az egész az én kitartásomon és a belefektetett munkámon, na meg persze a testemen túl, a pihenésre adott lehetőségeimen is múlott. Ezt az időszakot mindenestől kihasználtuk arra, hogy azokat a gyakorlataimat, amikhez súlyzót kell a nyakamba venni (pl. guggolás) az alapoktól újraépítsük, illetve azokat a problémákat, amiket a gyakorlatok végzése során hajlamos vagyok elkövetni, kijavítsuk. Sokat dolgoztunk pl. azon, hogy a gerincemet a lehető legjobban tudjam kontrollálni, szintén azért, hogy hosszú távon a súlyzós munka ne okozzon problémát tartáshiba miatt.

Már 4 hónap eltelt! Nem voltál türelmetlen?!

Dehogynem! Néha úgy éreztem, hogy elveszünk a részletekben. Például, amikor lábujjtornát kezdtem csinálni, pedig a lábfejem egészsége az egész mozgásláncom működésének minőségére kihat és így egyáltalán nem elhanyagolható terület. Néha türelmetlen voltam, de azért jó volt, hogy jutott idő olyan dolgokra is, amikre korábban még sosem fordítottam kellő figyelmet.

Azért is voltam türelmetlen, mert ekkorra már nagyon kezdtek hiányozni azok a mozgásformák, ahol az egész testemet egyben használom, ezért többször voltam úszni is, amire évek óta nem is volt példa, mert nem a kedvencem a dolog :-)

Mindig abból építkeztem és töltődtem, amiből csak tudtam.

Összességében a gyógytornával célzottan erősítettük a medencémet, a törzsemet, a fenekemet, a hátamat. A hasizmaim szerencsére már nagyon hamar ismét el tudták látni a funkciójukat és erős támaszt voltak képesek nyújtani, Kitti is többször dicsérte. Jól tettem, hogy már a 3. héten elkezdtem foglalkozni vele. A kitartó munkámnak köszönhetően a fejlődésem folyamatos volt és erre büszke is vagyok.

Zöld lámpa a súlyzós edzéshez: 6,5 hónappal szülés után

Annak idején az orvos 6 hónapot javasolt arra, hogy visszamenjek edzeni, és végül ez így is alakult. De ehhez kellett az is, hogy előtte egy jó 4 hónapos, egyénre szabott gyógytornát kitartóan végigcsináljak.

Csodálkozol, hogy ilyen sokáig tartott? Hiszen nekem még sportmúltam is van.

“Mások már 6-8 héttel szülés után visszamennek hordozós tornázni meg futni, vagy akár crossfittelni.” – gondolhatod.

De én épp azért csináltam így, hogy ne csak sportmúltam, hanem -jövőm is legyen! A saját utamat jártam, lépésről lépésre.

Azok, akik elsietik, bizony nem feltétlen fogják bevallani, hogy valójában mennyi fájdalmat tekintenek normálisnak a gyakorlataik közben és hogy mennyi egyéb apró kellemetlenségről gondolják azt, hogy normális. Nekem semmi ilyenem nincs és ha lesz, akkor le fogom vonni a tanulságokat, változtatok és elmondom nektek, hogy tanuljatok belőle ti is. (Persze vannak szerencsés alkatok is, akiknek tényleg nincs semmi problémájuk, én viszont úgy sejtem, hogy ők sokkal kevesebben vannak, mint amennyinek tűnik, hogy vannak.)

Úristen! Végre edzek!

Visszamentem edzeni közel 7 hónappal a szülés után. Bár lehetne, én mégsem rohanok sehova, ésszel csinálom továbbra is. Ez most észrevehetően nagy terhelés a testemnek, ezért az első héten tudatosan priorizáltam a pihenést és az alvást az edzések másnapján. Szoktatom a testem hozzá ahhoz, hogy mostantól heti 3x fix időpontban igazi, intenzív edzéssel terhelem, mert sajnos anyaként ami nem adatik meg, és ami a fejlődéshez és regenerációhoz nagyon fontos az az, hogy eleget tudjak aludni és  pihenni. Alvás alatt fejlődünk igazán, remélem tudok majd így is.

Az első edzéshét tapasztalatai alapján az erőszintem ott van, ahol a terhesség alatt abbahagytam az erőemelés alapgyakorlatait és ennek azért eléggé örülök! :)

Az egészben egyébként még az a hihetetlen számomra, hogy meg mertem engedni magamnak ezt a heti 3 fix alkalmat. Ha te is anya vagy, akkor tudod, hogy ilyen “önző” döntéseket mennyire nehéz lehet meghozni. Szerencsére a férjem ugyanannyira szeretné, hogy le tudjak menni edzeni, mint én, ezért nagyon támogató ebben. Számomra pedig hihetetlen jól esik, hogy 1 órát felnőtt társaságban lehetek és hogy esélyem sincs ott lent másra gondolni mint az edzés, ez pedig az egész családunk jóllétére egyértelműen pozitívan hat.

Edzés császármetszés után

Edzés császármetszés után

Maradt még kérdésed? Írj az anna@dontworryliftheavy.hu -ra!

Te hogy csináltad? Várom a kommentedet a Facebookon! 

Kövess instán: instagram.com/dontworryliftheavy

diéta szoptatás alatt

Diéta szoptatás alatt?! 3 érv ellene, 3 érv mellette!

Diéta szoptatás alatt?!

íme 3+3 szempont, amit mérlegelj, mielőtt belevágsz!

Úgy érzed, sok idő eltelt már a szülés óta és te még mindig nem vagy a régi? Elárulom: nem is leszel már a régi, de ez nem baj, mert nem is kell, hogy az legyél. Anya lettél, ez hatalmas munka volt a tested számára, a “kiképzés” pedig azóta is nullhuszonnégyes.

Már több mint 3..6..12.. hónapja szültem. Változtatni akarok!

Természetes vágyként ott élhet benned, hogy egy jó kis diétával újra “formába lendülj”, hogy ha már a tested ugyanolyan nem is, legalább az érzés, ahogy érzed magad és éled a mindennapjaidat, hasonló legyen, mint korábban.

Ha maradt rajtad a szülés után még plusz, az teljesen természetes. Ha nem maradt egyáltalán, az is. Alkati kérdés.

Maradt rajtam pár kiló. Szeretnék végre lefogyni!

Oké! Ha te azok közé tartozol, akiken maradt, és diétázni szeretnél, hogy leadd, akkor szeretnék segíteni Neked azzal, hogy 3+3 szempontot felvetek, amit érdemes mérlegelned, mielőtt belefogsz.

ezeket a szempontokat mérlegeld, ha diétázni szeretnél szoptatás alatt

3 érv a diéta ellen

  1. Jó ha tudod, hogy a hormonháztartásod (többek között az emelkedett prolaktin szinted) vagy épp a pajzsmirigyed esetleges gyulladása és/vagy alulműködése természetes módon akadályozhatják a fogyást és ezért elmaradhat a vágyott sikerélmény. Ha úgy érzed, ezt a fajta kudarcélményt nem jól tolerálnád, akkor még várj a diétával.
  2. Nem jó ötlet a diéta akkor, ha nem egészséges mögötte a motivációd. Nem egészséges azért diétázni, hogy “visszakapd” a tested, nem egészséges akkor, ha egyébként nem szereted és/vagy fogadod el magad a fizikai valódban és a diétától várod a megoldást ehhez, illetve ha “kötelező”-nek érzed, hogy diétázz, mert úgy gondolod ez az elvárás.
  3. A kalóriabeviteled csökkenése hatással lehet a szoptatásra a tejmennyiség (és nem a minőség!) csökkenése miatt, ezért nem biztos, hogy elég hosszú távon fent tudod tartani a kalóriadeficitet, ami kudarcélményhez vezethet. Ha úgy érzed, ezt a fajta kudarcélményt nem jól tolerálnád, akkor még várj a diétával.
Értem, értem. Na de ezek után mi szólhat a diéta mellet, ha ez ilyen nehéz? 

Ha engem kérdezel, mi az, ami miatt mégis megérheti belevágni, akkor szerintem az, ha a helyére tudod tenni, hogy mit is adhat ilyen nehezített körülmények között számodra az étkezésre való odafigyelés. Hogy mit jelent ez pontosan?

3 érv a diéta mellett

  1. Anyaként a saját magadra fordítható idő hiánya az egyik talán legnehezebben elviselhető dolog, enni viszont kell. Szerencsére :-). Ha okosan diétázol, akkor minden egyes jól megválasztott étkezéssel adsz a testednek ÉS a lelkednek is egyszerre.
  2. Egy kényszeres elvárásoktól mentes étkezési rendszer kialakítása jó hatással lehet a tested megismerésére. A diéta jó eszköz lehet számodra arra, hogy megértsd mik a valós szükségleteid és hogy miként reagál a tested pl. a gondosabban megválasztott tápanyagbeviteledre, az esetleges kalóriadeficitre. Ha el tudod fogadni, hogy a hormonjaid miatt esetleg még nem tudsz fogyni és jó érzéssel vagy benne ebben a folyamatban, akkor mindenképpen nyert ügyed van. Azt se feledd, hogy akár tudsz fogyni, akár nem, a gondosan megválasztott diéta (ami nem fogyókúra!) mindenképp jót tesz az egészségednek.
  3. A diéta segíthet visszaadni a saját magad felett érzett kontrollt, ha már unod, hogy a hétköznapok mókuskereke akaratlanul is bedarál (kisgyerek mellett erre jó esély van). Ha érzelmi- és/vagy stressz-evés helyett tudatos döntésekre alapozod az étkezésed, akkor ez a gyakorlat a hétköznapokban is erőt fog adni számodra.

Nagyon fontos még, hogy ne siess. Ahhoz, hogy megérjen benned az egészséges elhatározás, bizony idő kellhet. Bárhogy is dönts, a lényeg, hogy a ne stresszelj feleslegesen, nem ér annyit az egész! 😉

Kajaötletekért ajánlom szeretettel a blog Receptek menüpontját vagy kövess az Instán!

Ha kérdésed van esetleg egy kis motivációra van szükséged, keress bátran e-mailben (dontworryliftheavy@gmail.com) vagy a Facebook oldalon üzenetben!

Mikor kezdhetek tornázni szülés után?

6 hét? 12 hét? 6 hónap? 1 év? …2 hét?

Naponta találkozom különböző fórumokon olyan kismamákkal, akik szeretnék tudni, hogy mikor is kezdhetnek újra edzeni/tornázni/mozogni szülés után.

Nekem 3 problémám is van ezzel a látszólag egyszerű kérdéssel. Nem mindegy ugyanis, hogy:

  • Milyen szülésről beszélünk: hüvelyi vagy császáros?
  • Mit értesz pontosan torna alatt?
  • Ki a kérdező?

Elárulom a titkot: nem lehet általánosságban választ adni erre a kérdésre. Nincs mindenkire egységesen érvényes időpont, amire azt mondhatjuk, hogy biztonsággal lehet alkalmazni.

Még azt se mondom, hogy várd meg a 6 hetet, mert én pl. szülés után 3 héttel kezdtem el mocorogni. Na de én ágyban fekve bokakörzéssel kezdtem és lassú sétával!

Jó, jó, de mégis mikor?

Ha szeretnéd tudni, hogy te, személy szerint, mikor kezdhetsz el mozogni a szülés után, akkor az alábbi dolgokat mérlegeld:

  1. A szülés után a testünk még hónapokig alakul. Rendeződnek vissza a belső szerveink és masszív hormonális változások alatt állunk. A relaxin hormon, ami a szüléshez termelődött a testben, hogy segítse azt ellazulni/tágulni, még mindig jelen van.

Akár hüvelyi, akár császáros szülésed volt, ez a hatás fokozottan érvényesülhet a medencefenék táján. Magyarán: inkontinenciától aranyérig minden által érintett lehetsz. A gáti területed, a medencefeneked még nem elég erős.

  1. Ha császárral szültél, akkor a legfontosabb, amit bármilyen hasonlóan komoly műtétnél javasolni lehet: adj magadnak időt a felépülésre. Nagyon érzékeny a tested, főleg az első hetekben. Ha hüvelyi úton szültél, a regenerációra és pihenésre való igény ugyanúgy fennáll.

A szülés utáni időszak trükkös: azért, mert adott pillanatban élettel telinek érzed magad, a tested nem biztos, hogy készen áll. Megváltozhatnak a testérzeteid is, pláne ha császárral szültél. Újra kell tanulnunk, hogy mi a normális és mi jelez valamiféle rendellenességet, túlterhelést. Pl. tompa fájdalmakat érezhetsz itt-ott.

  1. A hasizmaid jó eséllyel szét vannak nyílva. Ez kellett ahhoz, hogy a babádnak all-inclusive otthonául szolgálhasson :-). De tudod-e a módját hogyan ellenőrizd az állapotát? Amíg ez az állapot fennáll, fokozott például a sérv kialakulásának veszélye, ha tornával terheled. Ha nem kezeled egyáltalán, akkor hosszú távon lehet vele egészségügyi problémád.
  1. A baba világrajövetelével megváltozik a tested statikája. Megváltozik a tartásod. Újfajta terhelés ér. A gerinced, a hátad más módon terhelődik a baba gondozása (ringatása, szoptatás, stb.) kapcsán. A hasizmaid, amelyek hónapokig megnyúlt állapotban voltak, még nem nyújtanak megfelelő támaszt, ezért fájhat a derekad, a hátad, a nyakad.
  1. Megváltozik az életed: a fáradtság valószínűleg a legjellemzőbb dolog, amit érzel. Alváshiánnyal küszködsz. Meg kell barátkoznod a tested változásaival, a baba gondozása folyamatosan próbára teszi a monotonitástűrésed, a türelmed, érzelmileg rettentő leterhelt lehetsz. Ez egy stresszes időszak, amikor joggal vágysz egy kis egyedüllétre, kikapcsolódásra, feltöltődésre, de ez a stressz a testeden is lecsapódik.

Hogy milyen állapotban van a tested, a fenti 5 szempont alapján is látható: teljesen egyéni. Egyáltalán nem mindegy az sem, hogy milyen a sportmúltad, milyen volt a várandósságod, milyen fizikai állapotban vagy most (és ebből a plusz kilók csak az egyik szempont). Hogy ki milyen gyorsan képes regenerálódni, szintén emberenként változó.

Én hamar felépültem a műtétből, de az elmúlt hónapokra visszatekintve azért örülök, hogy apránként térek csak vissza a valódi sportoláshoz. A valódi regeneráció egy hosszú folyamat.

+1. Kérdés, ami kapcsán szeretném, hogy őszinte legyél magadhoz:

Mi a motivációd arra, hogy tornázz?

Úgy érzed, hogy meg kell felelj annak az ideálnak, hogy “fitt kismama” legyél? Vissza akarod kapni a “szülés előtti tested”? Ha hasonló gondolatok motoszkálnak a fejedben, akkor azt javaslom, hogy gondold át, hogy miért is sietteted a dolgot és akarsz másoknak (vagy akár magadnak?) megfelelni ahelyett, hogy a tested valós igényeit követnéd. Ha alapvetően azért szeretnél edzeni, hogy újra legyen valami, ami feltölt, hogy testi és lelki energiát nyerj, és hogy erősödj, akkor jó úton jársz!

5+1 tanács, hogy felmérd, felkészült-e a tested a szülés utáni torna elkezdéséhez:

  1. Bármilyen mozgást, terhelést is kezdesz el, kerülj tisztába azzal, hogy az adott mozgásforma milyen terhelést okoz a testednek. Ha bizonytalan vagy benne, kérdezd meg a szakembert, aki ezzel foglalkozik! Nem szerencsések a medencefeneket, a hasat, a gerincet terhelő, intenzív mozgásformák. De vannak olyan gyakorlatok, amik akár néhány héttel szülés után biztonsággal elkezdhetőek. Sőt, vannak testrészek, izmok, amiknek az erősítése gyorsítja a felépülést, pl. a hátad, feneked, medencéd és később a törzsed. A napi séták pedig szintén jó indikátorai lesznek az általános jóllétednek.
  2. Ha megerőlteted magad és “fura érzéseket”, sőt fájdalmat vagy akár vérzést tapasztalsz, akkor az adott terhelésre még nem áll készen a tested. Így voltam én a hordozással pl. 5 héttel a szülés után. 4 napig enyhe vérzést tapasztaltam utána és az aranyeres panaszaim is fokozódtak. Hetekre fel is függesztettem a próbálkozást, végül eladtam a hordozókendőmet :-)
  3. Ha a hétköznapi, ill. babával kapcsolatos teendők ellátása kapcsán már úgy érzed, hogy valami nem oké (pl. fájdalmat tapasztalsz az alhasi tájékon), nem biztos, hogy jó ötlet ezt további tornával terhelni. Nagyon jó ötlet szülés után 2-3 hónapon belül gyógytornászhoz fordulni, aki rád szabott gyakorlatokkal segít a panaszaidon enyhíteni és megerősíteni a gyengébb testrészeidet és akivel átbeszélheted a megfelelő stratégiát a fizikai aktivitásod növeléséhez.
  4. Szintén jó indikátora a fizikai jóllétünknek a gáti terület: ha vizeletcsepegést tapasztalsz vagy aranyeres panaszaid vannak, amik bizonyos terheléstől fokozódnak (pl. súlyosabb esetben úgy érzed, mintha alul ki akarnának esni a belső szerveid), akkor a hangsúlyt előbb ezek kezelésére helyezd és a terhelésből vegyél vissza!
  5. Legyenek kéznél szakemberek, akikhez fordulni tudsz, ha kérdésed van: gyógytornász, medencefenék-specialista, nőgyógyász, háziorvos – így első körben.

+1 Nem sietünk sehova. A lényeg, hogy a testünk hosszú távon is egészségesen tudjon működni.  Az sem baj, ha hónapokig nem érzed a motivációt magadban, hogy sport lady-vé avanzsálj. A fájdalmak és apró kellemetlenségek viszont nem normálisak, foglalkozz velük! Hosszú távon jó cél a mozgás és a sport beillesztése az életünkbe, ezért apró lépéseket érdemes tenni, de nem kell semmit elsietni. Az egészségünk sokkal fontosabb. 😉

Fokozatosság és odafigyelés szülés után

Fokozatosság és odafigyelés – ezek legyenek az elveid szülés után