Az ikrek születése – 4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Rettentő sokáig tartott, hogy az ikerlányaink születésének történetét meg tudjam írni. Nem csupán az elfoglaltság és az időhiány miatt, hanem hosszú ideig a minket ért trauma okozta lelki sebek nem engedték, hogy képes legyek írni. Egyszerűen csak patakokban folytak a könnyeim, ahogy egy-egy alkalommal ültem a gép előtt és próbálkoztam visszaemlékezni.

Hónapok teltek el, mire neki bírtam látni a történetünk elmesélésének.

4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Nagy harc volt, hogy visszakerüljünk a Honvédba, ezt olvashattátok az előző posztban.

Ha még nem olvastad, íme az összes előzmény: 

Miután visszataxiztunk a kórházba, ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján, ahol örömmel fogadtak minket. A Honvédkórház szülészetén van egy szoba két ággyal, ahol az olyan kismamákat helyezik el, akik valamilyen akut szülészeti helyzetben vannak és intenzív megfigyelést igényelnek, hogyha megindul a szülés vagy épp a műtőbe kell rohanni, akkor azonnal ott legyen a stáb mellettük. Itt helyeztek el engem is.

Az én intenzív megfigyelésem közel 4 napig tartott ezen a helyen. Kibaszott kemény 4 nap volt, amiben a fizikai és lelki terhek egymásra licitáltak nehézségükben.

Bezártság: a saját testembe és a szülőszobába

Ami ennek a 4 napnak a legnehezebb része volt, az a folyamatos bezártság a szülőszobai részlegre (ami később a kórházi hetekkel folytatódott…) és gyakorlatilag az ágyamba.

Ahol más mondjuk 8-12 órát tölt, én ott 4 napot voltam, nem hagyhattam el a helyet, az ágyamat is ritkán: csak néha a kávéautomatához meg a wc-zuhanyzóba sétálhattam el, amikor “csak” az infúziós állvány volt a társam. Szerencsére annyi rugalmasság volt a rendszerben, hogy a szülőszobán nem volt időhöz kötve a látogatás. Ahogy normál szülésnél is, egy ember mindig lehet a szülő nő mellett. Ebben a 4 napban a férjem és anyukám is többször meglátogattak, de nagyon sokat voltam egyedül, a vége felé ráadásul egyre erősödő fájdalmak közepette.

Az egyik legjobb tanács, amit kaptam az volt, hogy hallgassak zenét, és a férjem tudott is behozni fülhallgatót, így voltak percek-pillanatok, amikor tényleg ki tudtam kapcsolni. Ennél több nem jutott. Kisfiam születése után egy dolgot nagyon szerettem volna: ne legyek totál kimerült az egész folyamat végére, ám ez sajnos ezúttal sem teljesült.

A szülőszobán, a folyamatos CTG-nek köszönhetően, amit félig ülő helyzetben kellett tűrnöm (jó kis aranyerem is lett..), gyakorlatilag semmit nem tudtam aludni, egy-egy órát talán. Állandóan égett a villany, mindig volt valami járkálás, vizsgálat. Megszámolni se tudom hányszor vettek vért, hogy ellenőrizzék a gyulladásos paramétereket, nem áll-e fönt bármiféle fertőzés. A stressz legyengítette az immunrendszeremet és kiújult a megfázásom, jó kis torokfájással kísérve, de szerencsére ez nem befolyásolta a babák állapotát, csak én küzdöttem mint disznó a jégen, hogy bírjam a terheket.

Az élet nagy rendező, ezt szoktam mondani. Egyik éjjel elővettem a fülhallgatót és benyomtam a rádiót. Magam se hinném el, de tényleg így történt: épp egy olyan dal ment, amiben azt énekelték: “Don’t give up, don’t give up, don’t give up, no no no…” Jöhetett volna ennél aktuálisabb?! Kicsit még el is mosolyogtam magamban azt hiszem. Vagy inkább sírtam.

A folyamatos CTG kapcsán meg ahogy telt az idő, egyre inkább az a véleményem alakult ki, hogy a CTG-zést kizárólag azért végzik, hogy CTG-zzenek. Annyira senki le se szarta igazából, hogy mit mutatott a vizsgálat. Sok-sok méternyi papír kijött a gépből anélkül, hogy bárki ránézett volna. Nem érdekelt senkit, hogy mennyit ártott a folyamatos CTG okozta stressz nekem és a babáknak, amikor órákig egy helyben kellett ülni mindenféle kitekert pózokban vagy épp azzal foglalkozni, hogy az elveszett szívhangot megkeressük és nyomorgassuk a pocakomat és mindenféle fura eszközökkel (mint például tisztasági betét) próbáljuk rögzíteni a hasamon az eszközt. Általában egyébként Gerda fix helyen volt és Oliviát szegénykét kellett üldözőbe venni, mert rendszeresen elmászott a CTG elől.

CTG

Honvédkórház, szülőszoba, CTG. Nyúzott fej.

A 4 napban kétszer volt átmenetileg szobatársam, először egy ukrán kismama személyében, az ő távozása után pedig jött egy vajúdó, sajnos koraszülő kismama is, na az kemény volt, rettenetesen megviselt. Főleg, hogy hasonló volt a sztorija mint nekem amikor először bekerültem a Honvédba 2 nappal korábban, mert neki sem tudtak helyet biztosítani a PIC-en. Mellette feküdve, szabályosan úgy éreztem, hogy én is mindjárt megszülök, rettenetesen kellett küzdjek. Na akkor például bevetettem a fülhallgatót és el is tudtam aludni a nap közepén egy órára, annyira fáradt voltam, és mire felébredtem már nem volt ott mellettem, átszállították a SOTÉ-ra azt hiszem.

Szerdán délben mentünk át a Honvédba, nagyjából csütörtöktől kezdve pedig egyre erősebb fájdalmakat tapasztaltam. Először azt gondoltam, hogy csak a megrepedt magzatburok változtatta meg odabent a viszonyokat és jobban érzem miattuk a magzatmozgást, de ahogy teltek az órák egyre rosszabb lett a helyzet. Viszont a fájdalmaimmal érdemben nem törődött senki, vagy csak megint úgy jártam, hogy mivel én akkor is mosolygok, amikor szomorú vagyok, igazából nem vették komolyan a dolgot. (Én hülye.) Sok mindent elbírok, de egy idő után tényleg sírva könyörögtem, hogy segítsenek, annyira fájt. Se menni, se ülni nem bírtam már. Bár a férjem is szanaszét szakadt a kórház és az otthon maradt kisfiunk ellátása között, sírva hívtam, hogy jöjjön be hozzám legalább egy kicsit, mert nem bírom tovább egyedül.

Péntek estére már tényleg nagyon magam alatt voltam: egyre erősödtek a fájdalmaim, amik igazából egy pontra koncentrálódtak a hasam alján, ezért ultrahanggal még a hegemet is megnézték, hogy rendben van-e, de szerencsére nem azzal volt a baj. A császáros hegem erős volt és hibátlan. A fájdalmaimat (fájásaimat?) a CTG is szépen mutatta, hullámokban jöttek, ezért hogy segítsenek, kaptam egy erősebb görcsoldó koktélt infúzióban, amitől a “nyugalmi” pulzusom, ahogy elkezdett hatni, kb. 200 lett (bár nem mértem) és elkezdtem remegni mint a nyárfalevél, emiatt persze elkapott egy enyhe halálfélelem is. Ezen szerencsére egy kék nyugtató tabletta segített és azt hiszem egy-két órácskát pihenni is tudtam.

Amikor aztán megébredtem éjjel 2-3 körül, a kilátástalanság magas fokát sikerült elérni, amikor ilyen körülmények között az összes ügyeletes orvos és nővér a szobám előtt aludt, aminek csukva volt az ajtaja és nem hallották meg, hogy segítséget kértem, mert rosszul voltam és azt hiszem leesett a CTG érzékelője is és szólni akartam. Aztán nagy nehezen jött valaki, adott egy nővérhívót, hogy tudjak azzal jelezni később, de az meg persze nem működött, amikor kellett volna és ugyanúgy nem jött a segítségemre senki. LOL.

Utólag vicces, akkor persze elég félelmetes volt.

Levegőt!

Ebből a bezártságból iszonyat nehéz volt kitörni, főleg fejben volt kemény kitartani, ezért annyira banális dolgokhoz fordultam, minthogy amikor engedték, odasétáltam a kávé automatához és ittam egy kávét, kinyitottam az ablakot és próbáltam csak ülni és lélegezni. Próbáltam berendezkedni az ágyam és az egy szem kis asztalkám köré, hogy “otthonosabb” legyen. Volt egy wc-zuhanyzó, amit gyakorlatilag csak én használtam, ami egy minimális privát szféra érzetet adott. Tudtam fürdeni, fogat mosni, egy alap komfortérzetet fenntartani magamnak. Hogy is volt ez Maslow-nál? Mobilinternet, okostelefon, fürdés, kaja. Sőt, kaptam egy egész kancsó (!) kórházi teát is, annyira VIP státuszban voltam már. :) Avagy amikor mindent elönt a szar, akkor is örüljünk az apró dolgoknak, ugye. 😀 Ez teljesen jellemző rám.

Ikrek születése

Honvédkórház, szülőszoba

nélkületek nem ment volna 

Avagy mit is jelent a család.

Nagyon félelmetes napok voltak ezek mindannyiunk számára. Az otthon maradt családtagok odaadó segítsége nélkül nem tudtuk volna végigcsinálni, ezért örökké hálásak leszünk mindannyiuknak. Mindenki ott és annyit segített, amennyit csak tudott, bármiben számíthattunk rájuk.

A férjem és én

A férjemmel nagyon bíztunk a pozitív kimenetelben, ezért nem is mutattuk egymás felé sem, hogy valójában mennyire féltünk legbelül. Egyik alkalommal mondtam neki, hogy milyen hihetetlen, hogy ő is és én is tesszük a dolgunkat egy szó nélkül: ő meglátogat engem a kórházban és egyikünk sem sír, egyikünk sem mutat szomorúságot, hanem egymást támogatva, amennyire lehet, helytállunk ebben a helyzetben, beszélgetünk nagyjából úgy, mintha egy átlagos hétköznap lenne, csináljuk a dolgunkat. Én a kórházban küzdök a kislányainkért, ő pedig a kisfiunkat vigyázza otthon. Erre ő válaszul elmondta, hogy ő bizony előző nap is zokogott a kocsiban hazafelé. Számára is embert próbáló helyzet volt ez, ahogy az otthonunk és a Honvédkórház között ingázott, értem és a lányokért aggódott, miközben amikor otthon volt gondoskodott Erikről.

Amikor ott bent feküdtem, én nem bírtam sírni. Nem volt más opció mint erősnek lennem a lányaimért. Nekem még kellett néhány nap, hogy az így felgyűlt stresszt el tudjam kezdeni kiadni magamból, akkor viszont nem volt megállás…

Az ikrek születése: MEGBÉKÉLÉS

Az, hogy 4 napot tölthettem a Honvédkórház szülőszobáján, nagyon különleges tapasztalat volt számomra. 4 napot voltam ott éjjel-nappal, ahova egy évvel korábban többé be sem akartam lépni. Épp ezért talán meglepő, de így lett: megbarátkoztam a hellyel. Elfogadtam olyannak, amilyen. Megbékéltem vele. Ahogy szinte részese lehettem a napi történéseknek, egész egyszerűen emberközelivé tette ezt az egész közeget számomra. Nem hangzik feltétlen jól, de így van: a szülészet is csak egy munkahely kollégákkal, akik beszélgetnek, viccelődnek, néha még veszekednek is, mindeközben pedig teszik a dolgukat és azon dolgoznak, hogy egészséges babák születhessenek.

Bár a SOTÉ-s mizériánk során már a segítségünkre volt, a szülőszobán töltött idő alatt látni és hallani azt az orvost hétköznapi emberként, aki egy évvel korábban modortalan és bántó volt, új megvilágításba helyezte számomra őt és az egész helyet is. Ebben a 4 napban nem, de a későbbi hetekben összefutottam azzal az orvossal is, aki Erik fiam születésekor szülészeti erőszak áldozatává tett. Ettől a találkozástól nagyon féltem, és bár még a tekintetünk is találkozott (ő valószínűleg nem ismert meg engem…), már nem érintett meg a dolog. És ezzel úgy éreztem, túljutottam rajta.

Muszáj írnom a nővérekről, szülésznőkről és orvosokról, akik ez alatt a 4 nap alatt körülvettek. A legtöbbjüktől hihetetlen sok kedvességet, támogatást kaptam. A többségük ismerte a sztorinkat, hogy a SOTÉ-ról harcoltam magunkat vissza, és annyi embertől megkaptam, hogy mennyire jó, hogy így történt, hogy hihetetlen. Mindenki végig biztatott a babákkal kapcsolatban is, hogy rendben lesznek. A PIC-es gyerekorvos részletesen tájékoztatott, hogy mire számíthatunk ennyi betöltött terhességi héttel és a lányok becsült súlyával együtt, ez elképesztően fontos és jó volt számunkra.

Andi. Ezt a nevet pedig leírom, hogy sose felejtsem el: a legodaadóbb nővér/szülésznő volt, akivel összehozhatott a sors. Andi úgy gondoskodott rólam, mint senki más: a gondolataimból olvasta ki, hogy mi volt az az egy-egy apróság, ami a komfortérzetemet növelhette ezekben a nehéz napokban. Új ágyneműt húzott, megigazította a párnám, kiengedett a szobából egy kis szünetre, a döcögős infúziós állványomat egy normálisra cserélte és még ezer más dolog. Olyan szeretettel bánt velem, amit sosem fogok elfelejteni és amiért örökké hálás leszek neki. Amikor ő volt műszakban, tudtam, hogy elviselhető órák várnak rám.

Szülészet vagy sebészet?

Azért a 4 nap alatt erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon a szülészeten vagy a sebészeten fekszem-e, az én saját, abszolút nem reprezentatív statisztikáim alatt a szülések kb. 90%-a császárral végződött akkor, és volt olyan nap, amikor csak programozott császárok voltak. Az orvosok maguk viccelődtek rajta (“Na ma hány császár lesz?”). Azok a hüvelyi szülések, amiknek fültanúja lehettem sem éppen a háborítatlan, az anyai kompetenciákat és a női erőket megerősítő szülések voltak. Egy szülés utáni gátvarrást csupán csak végighallgatni, még számomra is elég fájdalmas volt. Amikor viszont egy-egy kitolási szakasz örömmel és tapssal végződött, annak a felemelő érzése az egész osztályon végigsöpört. Szóval tényleg intenzív egy élmény volt. Na és ilyen körülmények között kellett nekem arra koncentrálni, hogy minél tovább egyben lehessünk a lányokkal. Borzalmasan nehéz volt néha. Arról nem is beszélve, hogy ott volt bizony a tudat, hogy nekünk a 32. héten, még nem kellett volna ott lennünk…

A szülés

Ilyen feszültséggel, várakozással, aggodalommal teli körülmények között a férjemmel bármit megadtunk volna azért, hogy a császárnak kitűzött időpontja legyen, hogy ne kelljen már megint rohanni a műtőbe, mint Erik fiunkkal, de ezt nem vállalták fel a kórházban. Bár ki nem mondták, nekünk úgy tűnt, hogy azt várhatták, hátha sikerül kihúzni addig, amíg a saját orvosom, akihez terhesgondozásra jártam, visszaér a szabadságáról 2 nappal később. De nem így lett végül.

Szombat délelőtt, az előző éjszaka eseményei után, egy fokkal jobban voltam, ezért csökkentették a görcsoldó adagját. Ettől viszont újra indultak a fájdalmak, amit jeleztem is. A férjemet hívtam a hírekkel, hogy minden oké, kicsit megint jobban fáj, de most nem olyan vészes a dolog, ebédeljen meg, aztán utána jöjjön be. Ahogy letettem, nagyjából dél körül járt ekkor, bejött az ügyeletes doktornő, megvizsgált (a 4 nap alatt azt hiszem ez volt a 2. kézi vizsgálat összesen, amit végeztek), és azt mondta: a méhszáj 3 ujjnyira nyitva, sürgősségi császár. Azonnal visszahívtam a férjemet és szóltam neki, hogy engem MOST azonnal készítenek össze és tolnak be a műtőbe, ezért ebéd helyett induljon el rögtön. Baszki.

A 4 nap, főként az utolsó 24 óra szenvedése után tényleg megváltásnak éreztem, hogy nem várnak tovább és egyik percről a másikra kimondták, hogy irány a műtő. Kicsit kitisztult a fejem, mert örültem, hogy végre túl leszek ezen és persze egy újabb állomásához érkezhet a történet: megszületnek a kicsik.

Ha valamit még szerettem volna Erik születése után, az az, hogy minél inkább jelen lehessek a szülés során. Ha valami, akkor ez legalább tökéletesen teljesült és ez sok mindenért kárpótolt is.

Méltósággal tudtam bemenni a műtőbe, még viccelődtem is azzal, hogy a zöld műtős sapkát “koronaként” tettem a fejemre és a savlekötőt mint valami aperitif ittam meg. Nevetségesnek tűnik, de akkor sokat enyhített azon a rengeteg stresszen, amit addigra felhalmoztam magamban és nyugodtan, félelem nélkül tudtam belemenni a folyamatba… és a műtőbe. A császár minden egyes mozzanatát átéltem, jelen voltam, megéltem és őrzöm az emlékeimben.

A PIC (Perinatális Intenzív Centrum, ahol a korababákat gondozzák) teljes személyzete 2 inkubátorral már készen állt és várták a lányok érkezését. A gyerekorvostól kapott részletes tájékoztatás is nagyon megerősített abban, hogy rendben leszünk. Mindenki elképesztően kedves volt és támogató, egytől egyig. Ami 1 évvel korábban rideg volt, hideg és ijesztő, most barátságos és biztonságot adó.

Meg elég vicces is.

Dolgok, amiket nem akarsz műtét közben hallani

A szülés közben elhangzott mondatok sokszor traumaként hatnak az emberre és sokáig élnek az emlékeinkben. Így van ez császármetszésnél is, amit bárki bármit mond, elég félelmetes átélni. Bizony rettentően tud fájni, ha az ember feje fölött teljesen irreleváns dolgokról, látszólag érzéketlenül beszélgetnek az orvosok. De én ezt most nagyon jól vettem és bár tényleg frenetikus volt olykor a hangulat, sokat nevettek, én ezt nem éltem meg kellemetlenségként, sőt néha én is nevettem. Pedig nem voltak éppen mélyen szántóak az elhangzott poénok… :-) Szidták az előző orvosomat, aki ferdén vágott és próbálták kitalálni, hogy hogyan legyen a régihez képest az új heg. Az egyéb magasröptű, szexuális töltetű poénok mellett ráadásul még a műtétet végző doktornővel is beszélgettünk. Kiderült például, hogy arra nőtt fel, amerre mi most lakunk és hogy most is a közelben lakik. Kicsi a világ.

Mindeközben pedig profin tették a dolgukat. Mindkét babám faros fekvésű volt, így még császáros előzmény nélkül is valószínűleg császárral születtek volna meg. Hát igen, sok szerencse is kell egy egészséges ikres (hüvelyi) szüléshez. Az “A” baba (az az “A” aki közelebb fekszik a kijárathoz), Gerdánk, szegény, elég összenyomorított helyzetben volt már a pocakban, szóval neki biztos, hogy jó volt, hogy a tesója nem ugrált a fején többet. Nehezen is vették ki, de nem volt végül semmi komplikáció. “B” babánk, Olivia hozzá képest sima ügy volt. 1620 és 1650 grammal születtek, ami nagyon szép méret.

“AJJAJ”

A császár egy nagyon komoly hasi műtét, amin bárki bármit mond, jobb nem átesni. Persze, amikor tényleg indokolt az más. Nekem 12 hónap elteltével 2 volt ugye, ezért a komplikációk esélye is magasabb volt.

Dolgok amiket nem akarsz hallani egy műtét közben, de én hallottam: “Ajjaj” – és a következő pillanatban már égették is a vérző ereket, éreztem a szagát……… Éreztem a rángatást, feszítést, emlékszem a hidegre. Jelen akartam lenni és jelen is voltam végig, és ezt egyáltalán nem bántam meg, bíztam az orvosokban. De többet nem szeretném átélni.

Aki szerint a császár a “könnyebb út”, az elmehet a picsába.

Találkozások

Nagyjából ¾ órát tartott a műtét, mire a babák kiemelése után összevarrtak minden réteget a hasamban. Aztán 2 órát töltöttem az őrzőben, ahol találkoztam végre a férjemmel, aki tényleg csak 1 perccel maradt le a szülésről, de annyi ember és akkora sürgés-forgás volt a műtőben, hogy valószínűleg úgysem látott volna semmi érdemit. A lányokat viszont meglátogathatta és már fotókat is tudott nekem mutatni róluk, amikor visszajött a PIC-ről.

Még az őrzőben feküdtem, amikor 2 nővér jött hozzám és segítettek anyatejet fejni, hogy a kislányok pocakjába ez legyen az első dolog, ami bejut. Szerintem ez fantasztikus dolog, nagyon boldog voltam, hogy ezt ennyire fontosnak tartják ott bent.

Aztán jött a hasnyomkodás, ami egy igazi rémálom volt úgy fájt, és egy párszor túl kellett rajta esni a műtét utáni órákban.

A szokásos 8 órás fekvést írták elő. Este 10 volt már mire felkelhettem és lehetőségem volt átmenni a lányokhoz. Bár korábban azt ígérték, kapok egy tolókocsit és segítenek, ebből semmi nem lett. Minden centiméterért megküzdve lépegettem át a friss sebemmel a PIC-re, hogy találkozhassak az apróságokkal.

Azt a pillanatot soha nem felejtem el.

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Ha még nem olvastad korábban, íme A szüléstörténet Minden előzménye:

Mindenki bekaphatja! 4 gyakorlati tanács a túlélésért a hétköznapokhoz

Ez a néhány tanács, amit ma megosztok veled, akkor is jól jön majd, ha csak egy gyereked van.

“Mindenki bekaphatja!”

Erre gondoltam, amikor éjjel fél háromkor az egyik kislányom feltolta a kis popsiját, majd az oldalára gurult a kiságyában. Mondtam neki, hogy milyen ügyes, és kérdeztem hogy ezt feltétlenül most kell-e gyakorolnia. Aztán még rám is mosolygott. :) 3 hónapos növekedési ugráshoz érkeztünk. Fel kell kötni a gatyánkat, mert a helyzet egyre nehezebb lesz.

Így is napi szinten halunk meg egy kicsit. És az rossz. Az fáj. Az nehéz. Küzdünk.

Szóval azt gondoltam mindenki bekaphatja, mert bármi van, én meg a férjem fogunk ott állni éjjel fél háromkor a kiságy mellett és mi leszünk ébren órákat éjjelente és együtt nyomjuk végig a napokat, reggeltől estig, 0-24, a hét minden egyes napján. Senki más nincs a helyünkben. Irigykedve nézem a segítőinket, hogy a 2-3 órányi vagy épp egész napi velünk létük alatt milyen ügyesen bánnak a gyerekeinkkel. Persze, mert ők ebből az egészből haza tudnak menni. Tudnak aludni. Ki tudnak kapcsolni FEJBEN. Mi meg nem. Innentől kezdve pedig a külvilág gondolhat bármit, kellő empátia nélkül nem fogja érteni, hogy min is megyünk keresztül nap mint nap. Kisgyerekes ismerősök, tudom, hogy ti velünk vagytok lélekben! Én tudom, hogy akár egy gyerekkel is piszok nehéz tud lenni.

Mélypontra érve

Vasárnap egy jókora mélyponthoz érkeztem, amit akkor tudtam, amikor már hajnali 5-kor potyogtak a könnyeim. Aztán nagyjából egész nap. Közben néha viselkedni kellett. Amikor meg nem, akkor meg zokogtam. A határaimra érkeztem újfent. Lassan ez a hobbim. Vagyis hát ez az életem. Elfáradunk időről időre. Én pedig megengedhettem ezt a kiborulást, mert a férjem tudott támogatni. 2 nappal korábban ő ment ezen keresztül, akkor meg én igyekeztem mellette lenni. Amikor kicsit fellélegzett, jöhettem én. Ez az életünk dinamikája mostanság.

És csak azt kérdezem magamtól már napok óta, hogy “de mi a faszt üzen nekem ezzel az élet?” Miért kaptam ekkora kibaszott nehéz feladatot? Miért kell minden nap meghalnom egy kicsit, néha meg nagyon? Mi vállaltuk? Persze, mi vállaltuk! Hát öltük volna meg őket? Persze, hogy nem. Számítottunk rá, hogy ketten jönnek? Nem számítottunk, de örültünk neki, kurvára örültünk! Most meg itt vagyunk és halunk meg napi szinten.

Mélypont után mindig jön a felívelés. Mondtam ezt már magamban akkor is, amikor még a mélyén csücsültem. Éreztem, hogy engednem kell ki magamból ezt a fáradtságot.

Tudjátok, mindig azt keresem, hogy mit tanulhatok egy adott élethelyzetben. Már egy ideje voltak válaszaim, de ez az újabb kiborulás segített néhányat kikristályosítani.

Mi segíthet átlendülni egy-egy mélyponton? 4 egyszerű tanácsom van számodra:

  1. Őrizd meg a humorod! Az egyik legjobb feszültséglevezető a nevetés. Akár kínodban. A férjem szerint most igazán sziporkázom :-) Egyik reggel próbáltuk például beleképzelni magunkat a brit királyi család helyzetébe. Ahogy II. Erzsébet kevergeti a kis nescaféját félrecsúszott koronával a fején, szalmakazal hajjal. Meg ahogy a kis György herceg éjjel kitúrja a szüleit a baszott nagy franciaágyból, mert naná, hogy keresztbe fekszik. Aztán reggel kitotyog a konyhába a kis plüss PG monogramos papucsában. Meg ilyenek. Biztos nekik is nehéz a 2 gyerekkel…. :-)
  2. Legyél önző! Senki nincs a te cipődben. Te vagy ott abban az élethelyzetben, neked kell helytállnod. Azokat a megoldásokat és működéseket keresd, amik számodra, számotokra működnek és ragaszkodj hozzájuk. Lelkiismeretfurdalás nélkül, bátran! Ez itt most nem a megalkuvás ideje.
  3. Próbáld megtalálni azokat a szelepeket, amikkel a gőzt kiengedheted. Építs be dolgokat az életedbe, amik töltenek. Ezt a két dolgot rendszeresítsd. Számunkra ez az egyik legnehezebb része az életünk ezen szakaszának, a folyamatos stressz. Pl. legutóbb már ott tartottam, hogy hiába mennék el akár egy órára is otthonról, hogy gyerekek nélkül legyek, nem segítene, mert a saját fejembe ugyanúgy be lennék zárva bárhova megyek, annyira fáradt voltam. Bátran adj magadnak és mindig válaszd a lehető legkényelmesebb megoldást. Nem kérdés, hogy megérdemled-e.
  4. Ha érzed, hogy jön a mélypont, akkor hagyd, hogy ezek a negatív érzések átmenjenek rajtad. Engedd ki a dühöt, a szomorúságot, a tehetetlenség érzését. Ha tiltakozol ellene, csak rosszabb lesz. Normális ha félsz megélni ezt az állapotot, de bátran menj bele. Abban az állapotodban nem lesz könnyű, ott a legnagyobb a sötétség, sok a negatív gondolat. Aztán ha hagyod, hogy ezek az érzések kidolgozzák magukat, akkor meg fogsz könnyebbülni. Lehet, hogy új megoldásaid is születnek. Ha túl vagy rajta, akkor pedig azonnal kezdj magadnak adni, hogy töltődhess. Kezdj el cselekedni. Vagy csak lélegezni.

Mindezt pedig a legjobb párban. A társaddal, a támaszoddal. Ez nagy fokú bizalmat feltételez: hagyni hogy a másik megélje a negatív érzéseit a maga módján. Ez nekünk is feladat, tanulnivaló. Jól kommunikálni egymás felé a szükségleteinket és segíteni a másikon úgy, ahogy NEKI jó. Nekem most az segített a legtöbbet, hogy a férjem egyszerűen csak tartott a karjában, amikor zokogtam. Nem akarta megoldani helyettem, nem akart tanácsot adni. Nem akarta elfojtani a negatív érzéseimet, csak hagyta, hogy kidolgozhassam magamból. Én is igyekszem ebben a társa és támasza lenni. Neki még nehezebb dolga van, mivel férfiként világ életében azt kapta üzenetként, hogy neki ne legyenek érzései. Márpedig vannak és ezek egyenlő mértékben fontosak az én érzéseimmel. Párként, szülőként, családként akkor működünk jól, ha mindkettőnk érzései el vannak ismerve. Nehéz, nyilván nehéz: ha nekem nehéz én szomorú vagyok, ha neki vannak nehézségei, akkor ő dühös. Egymás kifejezésformáit mindketten nehezen viseljük. Nekem rossz őt dühösnek látni, neki engem szomorúnak. Érdekes viszont, hogy amikor a mélyére érünk, akkor nekem a düh megélése segít túllendülni, neki pedig az, ha kisírhatja magából a szomorúságot. Ez az életünk, a kapcsolatunk dinamikája. Kurva sokat tanulunk egymástól, egymásról és magunkról ebben az egész folyamatban.

Nem tudok válasz arra, hogy miért kaptuk ezt a nehéz feladatot, de igyekszünk hozzáerősödni.

Talán ez egy válasz.

nyaralás babával

Nyaralás babával – tanulságaim

A nyaralás nem csupán utazás, hanem inkább az élethez való hozzáállás egy módja. Több mint puszta pihenés egy adott időszakban. Mindset.

nyaralás babával

Mikor még várandós voltam, már gondolkoztunk azon, hogy menjünk-e nyaralni a nyáron a babával, de ezt akkor még nem tudtuk eldönteni. Aztán tavasz végén hirtelen jött a lehetőség, hogy a PowerBuilderes edzőstársakkal elmenjünk Szlovéniába egy rafting túrára, amit kihasználva úgy döntöttünk, hogy késznek érezzük magunkat rá, hogy ezt „bevállaljuk”, sőt mi tovább is maradunk és visszamegyünk a Bohinj-tó mellé oda, ahol az első közös nyaralásunkat töltöttük 2 éve és amit azóta is emlegetünk, mert annyira jól sikerült.

Szeretjük Szlovéniát. Gyönyörű vidék, barátságosak az emberek, finom a kaja, mindenki tud angolul.

Úgy voltam vele, hogy nekem már az is kikapcsolódás lesz, ha a napi rutin mellett más tájakat láthatok majd. Úgyhogy belevágtunk és az épp 4 hónapos babánkkal elmentünk külföldre nyaralni. De puszta kikapcsolódásnál jóval többet adott ez az egy hét. Ebben az egy hétben a baba nem volt kevésbé nyűgös mint általában, sőt az éjszakák alatt sokkal többször is ébredt. Mégsem éltem meg stresszként. Persze az első 2 nap nem volt azért egyszerű, nekem is kellett egy kis idő, hogy magam mögött hagyjam az otthoni, hetek óta tapasztalt stresszt és folyamatos igyekezetet. De aztán 2 nap után megnyugodtam és tényleg elkezdtem pihenni. Ezután ért a felismerés. Rájöttem, hogy ebből a hozzáállásból haza kell hozzak valamit a hétköznapjaimba is.

Csak egyszerűen

Ahogy szoktam mondani, én nem vagyok az a „sterilizálós” anyatípus: legkedvesebb barátnőm mondta is néhány hete, hogy nagyon tetszik neki az az egyszerűség, amivel az anyaságot csinálom. Az életünk nem steril, hanem “csak” tiszta és rendezett, de az nem csak kívül, hanem a lelkünkben is. Megoldani akarok helyzeteket, nem pedig felelősöket keresni; lehetőségeket látok korlátok helyett, mindig hajlandó vagyok tanulni és képes vagyok félelmekben való megrekedés helyett továbblépni. Ezt a hozzáállást pedig életem minden területén alkalmazom aktívan. Ez így éppen elég. Keep it simple.

Úgy érzem, hogy ahogy a várandósság alatt is kompetens voltam a saját életem felett, és amely kompetenciától a szülés során például megfosztottak, a baba gondozása során ismét a saját kezemben tudhatom.

A nyaralásunk alatt sokkal könnyebbek voltak a napok: egyrészt mert nem voltam egyedül és a férjemmel közösen sokkal könnyebb volt gondját viselnünk Eriknek. Jót tett persze a környezetváltozás is. Másrészt viszont én voltam az, aki elengedett egy csomó ragaszkodást, görcsösséget, hogy mindenféle dolgot megcsináljak, tevékenykedjek. Rájöttem, hogy otthon ez az, amivel sokszor nehézzé teszem saját magam számára a hétköznapokat. Erik nagyon jó baba. Kiegyensúlyozott, mosolygós. Ezt mások is mondják. Ebben pedig tudom, hogy hatalmas szerepem van nekem, hiszen az ideje 95%-át velem tölti. Mégis, én sokszor saját magam nem érzem ezt a kiegyensúlyozottságot.

Persze, mert természetes igényem, hogy jó lenne több időt szánni a munkámra, szeretnék sokkal több minőségi időt eltölteni a férjemmel és szeretnék sportolni is például. A baba születésével megszűntem „egy emberként” létezni és ez hatalmas változás a korábbi 31 évhez képest. De ez a néhány pihenéssel töltött nap segített, hogy átértékeljem a mindennapjaimat és kevesebb helyzetet éljek meg lemondásként a hétköznapokban.

A nyaralás egy hozzáállás, amit hazaviszek a hétköznapokba: rugalmasan, az élet természetes ritmusában alakítjuk a napjainkat. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat, tudjunk töltődni, pihenni. Feleslegesen ne nehezítsük meg a saját életünket.

Merjünk természetesek lenni

Élvezem, hogy az élet adta természetességgel tudjuk a gyerekünket gondozni, amit ebben az egy hétben még jobban megtapasztalhattunk. Igény szerint szoptattam (hogy én mit értek ezalatt, az a linkelt bejegyzésben olvasható) a nyaralás alatt is: hegytetőn, folyóparton, parkoló autóban, ahogy épp a lépés kijött. De volt, hogy a kocsiban adtam a babának vizet cumisüvegből, amikor épp nem tudtunk megállni és teljesen rendben volt ez így. Pelenkát cseréltem parkolóban, erre kialakított helységben, folyóparton, kalandparkban, mozgáskorlátozott mosdóban pelenkázó lap híján a babakocsin okosba’. Altattunk együtt pizzériában (tologattuk fel-alá a babakocsit), miközben felváltva ettük a vacsoránkat a férjemmel. Meg vacsoráztunk teljes nyugiban is. Ahogyan a Facebookon is írtam, a rafting persze kimaradt. A legextrémebb dolog, amit csináltam, hogy kipróbáltam a nyári bobot végre :-) Hatalmasakat sétáltunk: a hegyről le egészen a tóig majd vissza, miközben a kicsike a babakocsiban végigaludta mind a 10 kilométert. Vagy épp magunkra kötöttük és úgy kirándultunk egy szurdokban vagy épp a hegytetőn. Edzettünk is egyet, grilleztünk is. Hajókáztunk. Figyeltünk a babára és egymásra, nem pedig az okostelefonunkat görgettük, amire sajnos mindketten hajlamosak vagyunk.

Ez volt az egészben a legklasszabb: megtapasztalni, hogy a babával tökéletesen jól lehet együtt élni akkor, ha nem akarjuk ráerőltetni a modern világ mindenféle elvárásait: az éjszaka átalvását, a különalvást meg hogy a szoptatást csak etetésnek tekintjük. Ha hagyjuk létezni őt a maga ritmusában, amihez én mint szülő adom a kereteket (ez utóbbi azért fontos szerintem). Szóval aki gondolkodik, hogy nyaraljon-e együtt a pici – néhány hónapos – babával, annak bátran tudom javasolni!

Azt tapasztaltam meg most például, hogy a babával együtt aludni milyen nagyon kipihentető. A biztonságosságáról azért 100%-osan nem vagyok meggyőződve, hiszen akárki akármit mond, mindenkinek van olyan alvási periódusa (de nem általánosítok: nekem biztosan van), amikor nincs magánál és akaratlanul is történhet baj, ezért otthon továbbra is a babaöbölt használjuk majd. Ennek ellenére egy olyasfajta természetességet és egymáshoz való kapcsolódást tapasztaltam meg a babával, amit más körülmények között nem lehet és ez jó volt nagyon. Ahogy éjszaka picit megébredt és ezzel együtt én is, rögtön tudott szopizni néhány kortyot és vissza is aludt hamar. Mint egy igazi kis majmóca :-)

Boldoggá tesz, hogy látom a férjemet, ahogy egyre nagyobb mosollyal és őszintén képes kimondani, hogy mennyire szereti a fiát. Ez az együtt töltött idő (ami a hétköznapokban sajnos rettenetesen redukált) hihetetlen sokat segített ebben és tényleg összekovácsolta a kis családunkat.

nyaralás babával – mi a tanulság?

Szeretem, amikor az élet „életszagú”, „életszerű”, azaz az életből fakadó természetességgel zajlik. Amikor nem tagadjuk meg a biológiai, fiziológiai mivoltunkat és trenírozás helyett csak hagyjuk, hogy a baba baba legyen, az anya meg anya, apa pedig apa. Ez a kötődés egyik alapja számomra. Amit a szülés- és születésélmény által egyikőnk se kaphatott meg, azt ezekből a dolgokból tudjuk építeni. Ez volt a legfontosabb tanulságom a héten. Meg hogy ne görcsöljek annyit. :)

Császármetszés: a felépülés – 1. rész

Őszintén a császármetszés utáni Felépülésről

Szeretném őszintén elmesélni, hogy milyen is volt a császármetszés, milyen nehézségekkel kellett szembenézni az első napokon és hogy mik vártak rám az utána következő hetekben. Annyit tudni kell, hogy én az átlagnál jobban viseltem az egészet, nem voltak nagy fájdalmaim és szerintem ebben szerepe van annak is, hogy aktív voltam várandósan és előtte is, vagyis jó fizikai állapotban voltam.

SÜRGŐSSÉGI CSÁSZÁRMETSZÉS UTÁN – AZ ELSŐ 12 ÓRA

Ahogyan azt a szüléstörténetemben is megírtam, a baba szívhangjának hirtelen leesése miatt 23 órás vajúdás után azonnal toltak be minket a műtőbe és így császármetszéssel jött világra a kisfiam.

Honvéd kórház

Mivel aznap teltház volt, különválasztottak minket a babával sajnos: a férjemmel és a babával hármasban eltöltött 2 órát követően a következő 10 órát én a terhespatológián töltöttem, a baba pedig a gyerekágyas osztályon várt engem, addig a csecsemős nővérek vigyáztak rá. Hogy milyen is a sors: egy másik anyukát, aki aznap reggel szült, mellém fektették a terhespaton. Neki sikerült, ami nekem nem jött össze: beavatkozás nélkül természetes úton megszülnie a gyerekét. Fájt a szívem persze…

Mivel a császármetszés során gerincbe adják az érzéstelenítőt, ezért a műtétet követő 8 órában nem engedtek felkelni és a fejemet sem emelhettem fel. A terhespatológián nagyon kedves volt mindegyik nővér, aki gondomat viselte. Javasolták, hogy legalább 2 liter vizet igyak meg, oda is készítették nekem. Az infúzió is folyamatosan csöpögött. Engem a fejfájás szerencsére teljesen elkerült.

Ami a nem kellemes része volt ennek az első 8 órának, az a hasnyomkodás. Nagyon fájt, de el kellett viselni. Ezzel segítették összehúzódni a méhem és ürülni a szervezetemet. Fura érzés volt az üres hasam, hiányzott belőle a mocorgó kisember. Kaptam helyette viszont homokzsákot a hasamra, jó nehezet. Bár nem is éreztem, hogy rajtam volt. Ahogy az érzéstelenítő hatása kezdett elmúlni, kérték, hogy jobbra-balra mozgassam a lábamat óvatosan, ezzel is segítve a folyamatot. Szerencsére az érzéktelenség fokozatosan el is múlt, ennek eléggé örültem, mert elég klausztrofób érzés a saját testembe bezárva lenni a mozdulatlanságban.

Habár itt lett volna utoljára lehetőségem, az átélt izgalmaktól, a mindenen túli fáradtságtól és az alváshiánytól, no meg persze attól, hogy vártam mikor kapom meg a babát, nem bírtam aludni. Meg persze folyamatosan jöttek ellenőrizni az állapotom. Ja, meg meglátogatott az ex-orvosom, bárcsak ne tette volna, nem használt a lelkiállapotomnak…

Délben, azaz 8 órával a műtét után, jött a nővér és segített felállni. Tudtam, hogy ha mozgok, amennyire csak bírok, az segíteni fog a felépülésben. Meg is dicsértek, mert szinte kipattantam az ágyból (kis túlzással). Elvánszorogtam a mosdóig, ahol a nővér segített lefürödni… vagyis inkább cicamosdani. Megváltás volt az első fogmosás is!  A mosdás felemásan sikerült, mert amint tiszta lettem volna, megint kidőlt belőlem egy adag vér és kezdhettük előlről. Végül csak sikerült a dolog, visszafekhettem az ágyamba addig, amíg át nem kerültem végre a babámhoz, a gyerekágyas osztályra.

A kórházban töltött 72 óra

A Honvéd kórházban a protokoll (meg az akkori OEP finanszírozás) miatt, a szülés után 72 órával lehet távozni, ha az ember amúgy nem akar hazamenni ún. ambuláns szülés keretében. Császár után talán ez jól is van így, bár egy kanadai történetet olvastam, ahol császármetszéses szülés után is hazament a nő és a baba, a megfelelő ellátás mellett.

10 órával később, amikor sok kismamát végre hazaengedtek, megkaptam végre az ágyamat és a babámat is, aki édesdeden aludt. A Honvédban rooming-in rendszer működik, azaz anya és baba éjjel-nappal együtt vannak, csak az esti fürdetéskor viszik el a babát. Egy nővér segített a szoptatásban, megmutatta a technikát és addig nem mozdult mellőlem, amíg sikerrel nem jártunk.

A császármetszés utáni első nap

Első nap együtt

A sebembe egy műanyag cső volt bevezetve, amihez egy hosszú műanyag csövön keresztül tartozott egy tartály, hogy abba folyjon a sebből távozó folyadék. Nekem nem távozott nagy mennyiség, ezt mindig örömmel konstatálta az épp aktuális nővér. Ezt a tartályt csak “kiskutyának” hívtuk, mert mindenhova velünk jött, pont úgy mint egy kölyökkutya 😀 Egy fokkal elviselhetőbbé tette a gondolatot. Nagyon kellett rá figyelni, nehogy beakadjon valamibe, mert az fájdalmas lett volna. A zuhanyzást, öltözést meg mindent eléggé megnehezítette. 2 nap után húzta ki a sebből a csövet az orvosom, aki a műtétet is végezte, ezt egyáltalán nem éreztem, pedig paráztam tőle.

Testileg ami az egyik legmeghatározóbb érzésem volt, az a puffadás. Szerintem a testem így töltötte ki a megüresedett helyet és nyújtott támasztékot a hasfalamnak. De ez a puffadás olyan mértékű volt, amilyet még soha nem tapasztaltam, naggyon durva 😀 Amennyi gáz termelődött, annak persze távoznia is kellett, mert baromi kellemetlen érzés volt. Szóval nem szabadott szégyenlősnek lenni. :-) A hasam egyébként nagyon hamar visszament, hasleszorítót nem használtam. Más kérdés, hogy a császáros has milyen marad a műtét után. Nekem nem lett kötényszerű szerencsére, csak csíkos maradt és sok a bőr is rajta.

Nekem alapvetően nem voltak erős fájdalmaim, kivéve a szoptatás közben tapasztalt méhösszehúzódásokat. Azok néha fogcsikorgatósak voltak. Fájdalomcsillapítót csak 2x szedtem be, éjjel segített, hogy aludjak. A sebem és a varrataim egyáltalán nem fájtak, legfeljebb néha viszkettek. A lábam enyhén vizesedett 2-3. nap, sokat polcoltam őket, aztán ez hamar elmúlt. Az éjjeli komplett leizzadás pedig már csak otthon jelentkezett.

Fontos indikátor volt még, hogy sikerült-e a 3 nap alatt pisilni és székletet üríteni, különben bent fogtak volna, ha nem. Szerencsére sikerült. Elég fura érzés volt mit ne mondjak, ezt nehéz is szavakba önteni.. Olyan mértékű folyadék távozott belőlem minden egyes alkalommal, hogy az elképesztő. Megspékelve azzal, hogy nem is volt pisilési ingerem, tehát meg is lepett a dolog. A testem elkezdte lebontani magát gyakorlatilag. Később a székletem kapcsán is ugyanezt tapasztaltam.

Alig-alig aludtam ebben a 3 napban. A Honvédban 3 fős szobák vannak, és bár szerencsére a babáink egyáltalán nem voltak sírósak, azért így sem tudtunk sokat pihenni. Főleg azért sem, mert már hajnali 5-kor jöttek és szó szerint ránk b.szták a villanyt a nővérek, illetve este is még 10-kor is volt ellenőrzés/antibiotikum adás. A híres “második éjszaka” alatt emlékeim szerint nagyjából folyamatosan szoptattam a babát. Harmadik este jártam úgy, hogy beájultam és nem is ébredtem fel arra, hogy kivették belőlem az antibiót, ami infúzióban csöpögött belém. A hazaengedés napján is alig bírtak felébreszteni, amikor jött az orvos a zárójelentéssel.

Megviseltek a látogatási idők, mert a fáradtságtól nehezemre esett ki-be mászkálni a családom és a baba között, akit nem lehetett kivinni a folyosóra. Zokogtam amiatt, hogy semmi másra nem vágytam volna, mint a férjemhez odabújni, de a babcit se hagyhattam magára, mert szegényke persze mindig épp megéhezett akkor.

Feltöltődést adtak a hajnali zuhanyzások, amikor a baba még aludt, csend is volt. Jó érzés volt tiszta fehérneműt, tiszta ruhát felvenni. Fogat mosni. Meg bekrémezni az arcom.

Az étvágyam olyan mértékű volt, mint még soha. Gyakorlatilag bármennyit tudtam volna enni és inni. Eszméletlen mennyiségeket faltam.  Szerencsére hozott a családom mindenféle finomságot, mert a kórházi koszttól csak éhenpusztultam volna. Vacsorára 3 szelet rántotthús egy nagy adag rizzsel. Éjjel egy tálca almáspite. Másik éjjel meg 6 palacsinta. De jó is volt! 😀

A “testmozgást” már itt bent elkezdtem: második nap már szép lassan de végigtoltam a kiskocsit a babával együtt a hosszú folyosón. Eleinte nehéz volt felegyenesedni. De harmadik nap már több hosszt is mentem. Lassan sétáltam és nehezen, de tényleg segített a felépülésben.

A kórházban leginkább tehát feküdtünk, szoptattunk és pihenni próbáltunk, több-kevesebb sikerrel. A gyerekágyas osztály személyzetéről én korábban nem hallottam jókat, de egy nagypofájú nővér kivételével, mindenki nagyon kedves volt és még ő is azonnal segített bármiben ha kellett, csak volt hozzá egy nem túl baráti stílusa. Ami még fontos: a tájékoztatás bármiről is gyakorlatilag nulla. Sok infót (mi a napirend bent, mikor van kaja, mikor jön a gyerekorvos, stb.) a már néhány napja bent lévő szobatársunk mondott el nekünk. Még a saját gyerekemmel kapcsolatban se tájékoztattak semmiről, csak nekem szegezték a kérdést: “Azt mondták Önnek, hogy le kéne mérnie mennyit eszik a gyerek?” Nem, nem mondták. “Azt mondták Önnek, hogy a baba ígymegúgy..?” Nem, nem mondták. Például, hogy van egy enyhe nyelvféke, ami hatással lehet a szoptatásra (szerecsére nem volt). Kezdő anyukaként azért ez nem túl kellemes helyzet.

Ezzel együtt megszokható, elviselhető volt a bentlét, a szobatársakkal 2. napra “értünk össze”: volt úgy, hogy mindhárman egyszerre bőgtünk, vagy épp felváltva. A hormonok, ugye… :-) De persze mindannyian azon imádkoztunk, hogy a 72 óra után hazamehessünk. A pontos időpontról szintén nem volt megfelelő tájékoztatás, csak türelmetlenül vártuk, hogy elkészüljenek a zárójelentések.

Varratszedésre 10 nap múlva mentem, a külső hegem szépen gyógyult.

A császármetszés utáni első nap

Az első órák végre együtt – Földöntúli fáradtság, itt épp 36 óra ébrenlét után

Hazajött a baba? 5+1 tanács, hogy túléljétek az első 6 hetet

…ÉS A TOVÁBBIAKAT IS

A baba hazaérkezése utáni első 6 hét az egyik legnehezebb időszak a friss szülők számára. Nem voltunk ezzel másként mi sem. Magunkra hagyva, teljesen tanácstalanul álltunk otthon az újszülött babánkkal. Eleinte csak próbáltuk átvészelni a napokat, aztán elkezdtük szépen lassan kezünkbe venni az irányítást. Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján összegyűjtöttem azokat a legfontosabb tényezőket, amik segítettek számomra abban, hogy a baba hazaérkezése utáni időszakot valahogy átvészeljük. Nem volt egyszerű, néha maga volt a pokol, mert annyira nehéz volt és ismeretlen az egész, amibe csöppentünk, de aztán napról napra könnyebb lett.

A bejegyzés előzményei:

1. rész: A szülés utáni első 6 hét valósága

2. rész: Szigorú napirend vagy ritmus? Így csináljuk mi.

1. TÁJÉKOZÓDJ!

Olvass a témában és beszélgess sokat nálad tapasztaltabb emberekkel. Tájékozódj, ne élj tévhitekben. Ha vannak információid arról, hogy a baba gondozásával kapcsolatban milyen megoldások segíthetnek, akkor már egy lépéssel közelebb vagy ahhoz, hogy segítsd őt is és magatokat is. Kreativitásra ugyanis igen nagy szükséged lesz minden egyes nap és hasznos, ha széles az eszköztárad, amiből válogathatsz.

Aztán ha eleget olvastál és eleget beszélgettél, akkor kapcsold ki a netet, tedd le a telefont és kezdd el csinálni. Próbáld felfedezni, hogy mi az, ami számodra működik. Ne akarj megfelelni egy tanácsadódnak se, kizárólag a saját belső hangodra hallgass. Nehéz lesz, nekem is az volt, de aztán szépen elkezd majd működni. Bízz magadban.

2. ADJ MAGADNAK IS!

Nem attól leszel jó anya vagy jó apa, ha mártír vagy. A mártírságnak is van persze jó oldala: a végtelen teherbírás. Nem mondom, van rá szükség ebben az időszakban. Ugyanakkor az érem másik fele az, hogy a mártír saját erején felül tesz meg dolgokat, illetve olyan dolgokat is megtesz, ami számára már nem kényelmes. Mártír, mert nem kommunikálja a világ felé, hogy neki szar, nem kér segítséget, legfeljebb panaszkodik a környezetére és másokat hibáztat. Tegye fel a kezét az, aki ismer ilyen embert! Na ugye.

Talán túlzó a hasonlat, de tudod hogy van ez: ha zuhan a repülő, először a saját arcodra húzz oxigénmaszkot, utána segíts másokon. Az első 6 hét bizony a túlélésről szól itt is. De ne legyél mártír, nem attól leszel jó szülő. Időről időre segítsd magad és engedd meg magadnak, hogy te legyél a saját életedben az első.

Néha a saját arcodra húzd a maszkot, ahelyett, hogy ejtőernyő nélkül kiugrasz a gépből :)

A gyereked és a párod sem fog kárt szenvedni tőle, sőt. Akkor lesz az egész család boldog, ha a benne élő emberek kiegyensúlyozottak. Megérdemled, hidd el.

Számomra egy zuhany, egy fogmosás, tiszta ruha és egy tartalmas reggeli az, amiből ha valami hiányzik, akkor valószínűleg frusztrált leszek. Ezen felül ami még nagyon kell nekem az a testmozgás (kezdetben ez a napi 10 perces regeneráló rutinom volt). Én ezektől vagyok funkcionáló emberi lény.  Találd meg, hogy téged mi az, ami fent tart a víz tetején!

3. LEGYÉL ŐSZINTE MAGADHOZ, A KÖRNYEZETEDHEZ IS ÉS KOMMUNIKÁLJ!

Ez fontos tanulság nekem is. Mert sajnos, az a helyzet, hogy hiába voltam leterhelve és bár annyira egyértelműnek éreztem, hogy látszik rajtam, hogy mégis mi a bajom épp, kívülről azért ezt nem olyan könnyű leolvasni. (Sok nő esik ebbe a hibába, kisbaba nélkül is.) Bár az én férjem elég jó gondolatolvasásban, azért mégis csak hatékonyabb, ha beszélek arról, hogy konkrétan milyen nehézségekkel nézek szembe. De vele ugyanez a helyzet. Kizárólag a kölcsönös kommunikáció révén tudjuk egymást segíteni: ki kell mondani, hogy mi van.

Muszáj itt megjegyeznem: friss apukák (és férfiak általában…) kezdjetek el beszélni az érzéseitekről! Ha eddig bátortalanok voltatok, akkor itt a remek alkalom. Mutassatok példát a gyereketeknek és beszéljetek a párotokkal. Ez egy nagyon nehéz, rengeteg érzelemmel terhelt időszak mindkettőtöknek.

Egymást segíteni, könnyebbé tenni egymás életét, változtatni csak akkor tudunk, ha őszintén szembe nézünk azzal, ami van és ezt elkezdjük kommunikálni egymás felé is.

Merj segítséget kérni! Egy újszülött baba gondozása, pláne ha az első, bizony hatalmas kihívást jelent Neked és a baba apjának is. Jobb lett volna egyből egy másodikat szülni, nem?! :) Hidd el, hogy csak kérned kell és megadatik, ne legyél szégyenlős! Ha magad miatt nem akarsz (miért nem?), akkor legalább a gyereked miatt állj ki magadért! Neki 2 nyugodt, biztonságot adó szülőre van szüksége.

4. MERJ VÁLTOZTATNI!

Nekem például sok konfliktusom volt abból az egyszerű elvből, amit úton-útfélen hall az ember: amikor a gyerek alszik, aludj te is. Hát persze, szép elv. Kár, hogy a valóság nem feltétlen teszi ezt lehetővé, ha a baba mondjuk nem vagy nehezen alszik napközben. Én többször jártam úgy, hogy már majdnem elaludtam volna, mert reménykedtem, amikor a gyerek persze ismét felébredt (ez a beépített vízszintjelzőjük ugyebár, ami bejelez, ha anya vízszintesbe kerül), tehát ott kellett legyek mellette. Amikor egy-egy ilyen alkalommal visszaébredt a kicsi, bizony éles fájdalom hasított a fejembe, meg persze a lelkembe is, hogy “már megint nem tudok napközben pihenni, pedig semmire se vágyom jobban“. Konkrét fizikai fájdalomérzettel járt. Nem tudom hányadik alkalom után, de döntöttem: ebből elég. Lemondtam annak a lehetőségéről, hogy akarjak pihenni napközben, mert nem akartam stresszelni magam. Helyette maradt a +1 kávé, mert túlélni meg muszáj volt a hétköznapokat:-) Örültem, hogy képes voltam változtatni a saját viselkedésemen, kiűzve ezzel egy stresszfaktort a hétköznapokból. Ezután kb. 2 alkalommal tudtam is spontán pihenni addig, amíg a gyerek aludt, de ha rágörcsöltem volna a dologra, akkor csak negatív élményekkel “gazdagodtam” volna.

A változtatás képessége nagy kincs az ember életében. Olyan képesség, amivel mindannyian rendelkezünk. A változtatás legnagyobb akadálya pedig mindig a saját belső félelmünk. Ha az előző pontot sikeresen teljesíted, azaz mersz őszinte lenni magadhoz, akkor azzal megteremtheted a lehetőséget a változtatásra. A változtatás képessége: erő. A változtatás képessége: hatalom. Egy ilyen terhelt időszakban, amikor annyi párkapcsolat hullik szét azért, mert ragaszkodunk a saját félelmeinkhez, a változtatás képessége az egyik legjobb képesség, amivel élhetsz. Ha a fenti gyakorlatiasabb példán túl, mondjuk korábban nem mertél őszinte lenni vagy nem kértél segítséget vagy épp nem álltál ki magadért, de most megteszed, azzal hatalmas lépést teszel saját magadért és a gyerekedért is. Annál nagyobb kárt semmi sem tesz, mintha megszokod a rosszat, ami körülvesz.

Baba

Bealudt szopi után :)

5. BÍZZ MAGADBAN és a babádban!

“Mindig mindenki jobban tudja és jobban csinálja”

Talán szükségtelen mondani, de mivel a nehezítő tényezők közé tartozik ez is, nem hagyom ki: a külvilág, a közvetlen és távolabbi környezetünk és az, hogy mindig mindenki jobban tud mindent, ha a baba neveléséről van szó. Meg, hogy látszólag másoknál minden annyira könnyű és szép. Más gyereke mindig azonnal átalussza az éjszakát az első naptól kezdve. A szüleink generációjának pedig szinte felfoghatatlan, ha a baba nem 4 óránként eszik, hanem akkor, amikor megéhezik, a gyereket sírni hagyni pedig alapvetés (hiszen erősödik a tüdeje…). A védőnő is osztogatja a tanácsait, pedig nincs is gyereke. A segítő szándék természetesen mindenkiben ott van és ezért nehéz ellent mondani, ráadásul felesleges konfliktusokat, egy eleve terhelt időszakban, még annyira sincs kedve vállalnia senkinek.

Számunkra, ami bevált: meghallgatjuk a (gyakran kéretlen) tanácsokat és vagy megfogadjuk, vagy nem. Megválogatjuk, hogy kinek a tanácsát érdemes megfogadni. Tiszteletben tartjuk a más emberek véleményét. Egyúttal bízunk abban, hogy ahogyan mi csináljuk, annál jobban senki nem tudja csinálni, hiszen senki nincs a helyünkben. Bár a gyereknevelésben kezdők vagyunk, mégis, mi vagyunk azok, akik a legjobban ismerjük a babánkat. Meg egymást. Nekünk, mint önálló családnak, megvannak a saját igényeink, a saját ingerküszöbünk, és megvan az a hozzáállásunk, hogy ha valami zavar minket, akkor merünk rajta változtatni. Ez teremti meg az önbizalmunk alapját. Ha valamit elrontunk, úgyis mi szívunk vele :-) Ezért bízz magadban.

Nálad jobban úgysem csinálja senki.

+1 “GO WITH THE FLOW”, AZAZ ÚSSZ AZ ÁRRAL

Ezt gyakran szoktam ismételni magamnak. Mert akármennyire is szeretném kordában tartani az életünket, alakítani a rendszerünket, van az úgy, hogy semmi sem jön össze. Bizony, voltak és még lesznek is olyan napok, amikor a baba nyűgös (vagy én vagyok mélyponton), amikor a már bevált módszerek aznap mégsem működnek, és amit elterveztünk sehogy sem jön össze.

Kisbaba mellett az állandóság egy múló illúzió. Szerencsére ez azt is jelenti, hogy a nehézségek sem tartanak örökké, csak ki kell bírni addig.

Kiborulni emiatt oké, ki kell engedni a gőzt. De emellett tudnod kell elengedni a görcseidet és az elvárásaidat időről-időre, hogy a stressz hosszú távon ne emésszen. Az biztos, hogy erőltetéssel nem mész semmire és csak feleslegesen stresszeled magad és mindenki mást is körülötted. Ha el tudod engedni a problémákat, akkor levegőhöz jutsz és sokkal könnyebb lesz venni az akadályokat.

Zárásul pedig az ultimate jolly joker tipp: alvó gyereket (ha nem muszáj) ne ébressz fel! :)

***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

Szigorú napirend vagy ritmus? Így csináljuk mi.

A bejegyzés A szülés utáni első 6 hét valósága című bejegyzés folytatása. Abban arról írtam, hogy mik a legnagyobb kihívások, amikkel nekünk és a többi kisbabás szülőnek meg kell küzdenünk és hogy mik azok a módszerek, amik segítettek, hogy “túléljük”. A mostani bejegyzésben pedig konkrétumokat hoztam: elmesélem, hogy mi hogyan alakítjuk ki  a napirendünket. A következő posztban pedig tippeket adok majd arra, hogy hogyan teheted könnyebbé a kisbabás napokat saját magatok számára.

“Kezdd úgy, ahogy folytatni szeretnéd.”

A babavárás közepén, amikor a férjemmel beszélgettünk arról, hogy milyen ritmusban szeretnénk élni családként az életünket, akkor a rugalmasság és a következetesség volt a két legfontosabb szempont, amit azonosítottunk. Nem mondom, rugalmasságra ebben az időszakban sokkal többször van szükség, de első babánál szerintem ez teljesen normális, hiszen most tanuljuk egymást.

Az első 6 hét arra volt jó, hogy gyakorlatot szerezzünk a következetességben és a rugalmasságban, így most, amikor a baba elkezdett fejlődni és egyre jobban reagálni a világra, az a ritmus, amit létre szerettünk volna hozni, egyre szebben és hatékonyabban működni is tud (hogy aztán szépen fel is boruljon, annak rendje-módja szerint :) ). Ez persze folyamatos kísérletezés eredménye, mindig kreatívnak kellett lenni, hogy megtaláljuk azokat a módszereket, amik működnek.

Bármiféle életritmust is alakít ki egy család magának, az akkor fog működni, hogy ha hiteles. Ha nem görcsölésből áll, hanem passzol a család tagjainak a személyiségéhez és igényeihez.

Nálunk a rendszer, a rendszeresség és a struktúra, nem csak a gyerek miatt fontos, hanem magunk miatt is. Ugyanakkor, a túlzott merevség pártján sem állunk, hiszen tudjuk, hogy az élet ennél spontánabb, illetve figyelnünk kell a kisbabánk igényeire is. Ezért merev napirend helyett egy rugalmas – életszerű – ritmus kialakítására törekszünk. De ebben igazából az a legjobb, hogy eddig is eszerint éltük az életünket és ezután is hasonlóképp szeretnénk, csak most már családként.

3 MÓDSZER, AMI segít nekünk a napirend kialakításában:

1. A KÖLCSÖNÖS IGÉNYEK KIELÉGÍTÉSÉN ALAPULÓ IGÉNY SZERINTI SZOPTATÁS.

Bár mielőtt megszületett a baba, azt gondoltam, hogy nem ez lesz az, ami számomra működni fog, mégis, a megszületése után rájöttem, hogy az igény szerinti szoptatás az, amit a legőszintébb szívből fel tudok vállalni. Szerencsére a szoptatás remekül megy már az 1. naptól kezdve és erre nagyon büszke is vagyok. Büszke vagyok rá, mert ezt két dolognak köszönhetem azon felül, hogy szerencsére anatómiai akadályaink nincsenek: még várandósság alatt sokat olvastam a szoptatás helyes technikájáról, a szoptatás biológiájáról és még a kórházban kértem és kaptam segítséget is ezzel kapcsolatban, amikor úgy éreztem, hogy nem megy jól. Már az első naptól kezdve nem engedtem abból, hogy a baba helyes technikával szopizzon, ezért nem is alakult ki problémánk. Plusz, az igény szerintiség is nagyon jól támogatta a tejtermelődést, a kereslet-kínálat kialakulását, ezért soha nem aggódtam amiatt, hogy a baba éhes maradna vagy nem lenne elég a mennyiség vagy nem lenne elég tápláló a tej számára.

Az igény szerinti szoptatás számomra azt is megtestesíti, hogy az anyai kompetenciáim a saját birtokomban és irányításom alatt vannak – ellentétben pl. a szüléssel, ahol mindenki más gyakorolt, ill. akart hatalmat gyakorolni a testem felett, függetlenül attól, hogy én miket éltem meg.

A babánk kizárólag anyatejet kap, ami szerintem szuper, de nem gondolom, hogy ha anyatejjel nem tudnám etetni valami miatt, akkor bármiben is hiányt szenvedne. Az a lényeg, hogy ne legyen éhes és tudjon fejlődni, a módszer végeredményben úgy is mindegy; a szeretetünk, a gondoskodásunk, az anyai minőségünk nem ezen múlik.

Elképzelni se tudom az időre való etetést és nem is értem miért kéne pont az evéssel rendszerhez szoktatni a gyereket, mikor a felnőtteknél is annyira változó, hogy mikor és mennyit esznek. Meg hát a babánál az anyamell sokkal több mint puszta étel: megnyugvás és a világba vetett bizalom alapja az első időkben. Sok sírást megelőzünk, ill. orvosolunk a szoptatással és szerintem ez a világ legtermészetesebb dolga.

Ugyanakkor kölcsönös is a dolog, mert az én és a férjem igényeinek a kielégítését is segíti. A gyerek kap például cumit is, sőt: cumisüvegből evett már többször lefejt anyatejet. Mert a kizárólagos szoptatás és az anyatej jó, de nekem is jár a pihenés és ezek az eszközök segítenek bennünket ebben. Ennek köszönhetően tudtunk már kettesben eltölteni minőségi időt, ami hatalmas ajándék volt ám!

Nem az a lényeg, hogy a különböző nevelési iskolák által hirdetett eszközöket dogmatikusan alkalmazzuk, hanem az, hogy éljünk.

Így bár az iszsz iskolába és a “kötődő nevelésbe” nem fér bele semmiféle cumihasználat, a mi életünkbe bizony belefér és egyelőre szuperül működik,  nem lett cumizavaros a gyerek. Erre mondtam azt, hogy friss szülőként, az első hetekben amit azonnal megtanultunk, hogy elvek helyett működő megoldásokat kell alkalmaznunk a túlélésünk érdekében.

2. AZ ALVÁS – EVÉS – ÉBRENLÉT/JÁTÉK – ALVÁS NAPI RITMUSA.

A kezdetektől törekedtünk arra, hogy ezt a ritmust létrehozzuk és bár nem mindig voltunk benne következetesek 100%-osan, azért az esetek többségében ezt a rendszert próbáltuk hozni. A 7. héten figyeltem meg, amikor a baba is elkezdett már jobban érdeklődni a külvilág iránt, elkezdett látványosabban fejlődni, hogy ez a ciklus szép szabályosan is képes volt már lefutni napjában többször így azt gondolom, hogy egyre jobban tudunk rá támaszkodni, tudunk vele tervezni és jó alapot ad a későbbi változásokhoz is. Mert hát a napirend arra jó, hogy aztán módosuljon, nem igaz?

A ritmus lényege, hogy az alvást az esetek többségében evés követi, aztán ébrenlét és játék, majd ismét pihenés/alvás. De nem esünk kétségbe akkor sem, ha a gyerek éhes, aztán 1 óra múlva megint éhes lesz, mert ez esetben az igény szerintiség szellemében megetetem. Viszont ha ezt a rendszert követem, akkor jó eséllyel könnyen kitalálom, hogy mi a baja a kicsikének, fáradt-e már vagy éhes-e, stb. A lényeg, hogy számunkra ez a ritmus jó kereteket ad a mindennapok végig viteléhez, de nem írja felül a baba igényeit és ez nagyon fontos.

3. AZ EGYÜTTALVÁS.

Első héten, a 3. átsírt éjszaka után, amit külön szobában alvással próbáltunk tölteni, a férjem azt mondta, hogy a következő éjszakát úgy töltjük, hogy a baba bejön velem az ágyba, ő pedig átmegy a kanapéra, ami a gyerekszobában van. Ez volt az első nyugis éjszakánk. Ezután még próbálkoztunk azzal, hogy én a kanapén, a gyerek pedig a neki szánt kiságyban aludt, de félmegoldás volt, nem tudott annyira pihentető lenni mint az, hogy éjjel együtt vagyunk. Ezután másnap megrendeltük a babaöblöt.

Szóval a baba most mellettünk alszik, mindhárman egy szobában, és ennek is köszönhetjük azt, hogy az éjszakáink már az első 6 hétben is egész elfogadhatóak voltak. A minőségi alvással nem fért össze ugyan a 3-4x-i (vagy többszöri) ébredés a szoptatás miatt, de még így is ez a megoldás volt az egész család számára a lehető legjobb és ennek köszönhetően végül az én alvásom is hozzárendeződött ehhez a ciklushoz, tehát a hetek múlásával egyre kevésbé terhelt meg.

Ami segített még a nyugodt éjszakák kialakításában, és talán ez az egyetlen, aminek az időpontjához leginkább ragaszkodni szoktunk: az esti fürdetés rituáléja. Ugyanakkor, ha úgy alakul a nap, hogy a baba már fáradt és inkább aludna a fürdetés idején, akkor csak emiatt nem keltjük fel.

Ha az altatásról van szó, az biztos, hogy képtelen lennék sírni hagyni a gyereket, hogy megszokja az egyedül alvást (meg amúgy is). Annyira picike még. Majd ha érettebb lesz, akkor próbálkozunk újból a kisággyal (nem sírni hagyós módszerekkel), addig meg így alszunk, mert a pihentető alvás az egész család alapvető érdeke. Jelenleg ott tartunk egyébként, hogy a kezdeti 3-4 nagyjából hasonló időben történt ébredése szép lassan lecsökkent 1-2 db-ra. Tévhit, hogy a babáknak át kell aludniuk az éjszakát; egész egyszerűen nem így vannak programozva. Remélem azért valamikor bekövetkezik, nem volna ellenemre :-), de egyelőre rendben vagyunk így, nem stresszelünk rajta.

Ezeknek köszönhetően kialakítottuk szépen a napirendünket, ami szóban benne rejlik már ugye a következetesség – mi pedig hozzáadtuk még a rugalmasságot is, hiszen a merev ragaszkodás mesterségesen kitalált időpontokhoz biztosan nem működne számunkra. Pont emiatt aztán, egy átlagos hétköznap, mégis hasonló időpontokban történnek ugyanazok a dolgok (pl. éhezik meg a baba, tudok megebédelni, fürdetünk este, stb.), a rendszer tehát magától beáll. Így lesz a napirend számunkra egy mindannyiunk igényeit kielégítő, rugalmas életritmus.

a napirend része a szelfi is :D

Szelfizünk :)

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

A szülés utáni első 6 hét valósága

Mielőtt elmesélem, hogy milyen volt nálunk kisbabánkkal az első 6 hét, egy rövid bevezetéssel szeretnék kezdeni.

Emberként (minden szerepemmel együtt), amit én képviselek: az őszinteség és a hitelesség. Az, hogy felvállalom, ha valami szar (ha valamit szarul csinálok, ha valami miatt rosszul érzem magam, ha valamilyen körülmény rosszul érint) és nem félek vele szembemenni és változtatni, hogy jobb legyen. Éltem már úgy éveket, hogy folyamatosan kifogásokat kerestem (és találtam), csak szembe ne kelljen nézni azzal a szarral, amit magam köré teremtettem. Így voltam boldogtalan egy párkapcsolatban hosszú évekig, így jártam be mindennapos félelemmel dolgozni egy munkahelyre, meg persze (ennek köszönhetően) így híztam is el és kezdtem egyre rosszabb állapotba kerülni fizikailag is, azokban a szép, soha vissza nem térő huszas éveimben.

Aztán, ahogy ezt  a blogban is folyamatosan dokumentáltam, megváltoztattam az életemet és ennek köszönhetően, most már 2 éve végre úgy élek, hogy semmilyen szart nem rejtegetek magam elől, mert pontosan tudom, hogy azzal aláásnám a boldogságomat hosszú távon. Én ebben találtam meg a boldogságom kulcsát.

Hogyan is jön ez ide? Hát bizony eléggé közvetlenül.

Ha gyereked születik, akkor az első 6 hét olyan kemény kihívásokat fog támasztani eléd, mint jó eséllyel még soha semmi az életben. Mert ha boldogtalan életbe szülsz gyereket és elhiteted magaddal, hogy ami van, az úgy rendben van, akkor a gyereked számára is csak a boldogtalanságodat, a mártírságodat állítod követendő példaként. Ha viszont hajlandó vagy melózni és nem megalkudni, mindig az őszinteséget és a félelmek legyőzését választani, hiteles emberként állsz majd a gyereked előtt, és ezzel teszel egy lépést az ő kis életével kapcsolatban is.

Újszülött kisbabáddal az élet bizony kíméletlenül szembesít a legjobb és a legrosszabb arcoddal is. Így igazából, ha az a kérdés, hogy pontosan milyen gyereknevelési módszerek működnek, akkor arra nem az a válasz, hogy az igény szerinti szoptatás vagy a tápszer, a kiságyban altatás esetleg az együttalvás, hanem az, hogy mi az, ami TÉGED személy szerint segít az életben, minden más területen is.  Mert az őszinte választásaid által leszel hiteles ember és hiteles, mintaadó szülő is.

Ebből körvonalazhatóak persze fontos területek, mint például a kommunikáció, az őszinteség, a saját igényeid felvállalása, az önbizalmad, a hitelességed, de végeredményben az számít, hogy tisztában vagy-e a viselkedéseddel, tehát megfelelő-e az önismereted, kellően tudatosan éled-e az életed és hajlandó vagy-e cselekedni/változtatni, ha arról van szó, hogy jobb legyen.

Beszéljünk arról őszintén, hogy mi történik ebben a 6 hétben, a következő bejegyzésben pedig adok tippeket arra, hogy milyen módszerek váltak be nekem és mik segítettek minket a túlélésben.

Mi történt velem ebben a 6 hétben?

Röviden: a babánkkal töltött első 6 hétben fáradtabb és kimerültebb voltam, mint valaha.

Császármetszés utáni felépülés

Erről a részről is külön bejegyzést fogok írni részletesebben, addig is a lényeg: átestem egy komoly hasi műtéten, a császármetszésen, amiből fokozatosan elkezdtem regenerálódni. Ezt én hullámokban tapasztaltam: nagyon gyorsan és jól reagált a testem az első napokban, de voltak később visszaesések. Ebben a 6 hétben úgy éreztem, hogy újra kell tanuljam magamat, és próbáltam ismerkedni a saját testem jelzéseivel. Mert egyrészt a szülés maga, másfelől pedig az, hogy egy műtétet végeztek rajtam, nagyon komoly beavatkozás volt a testi folyamataimba. Folyamatosan tanulom az újfajta testi érzeteimet: kezdve a megváltozott és lassan rendeződő emésztésemről, azon keresztül, hogy pl. pisilési ingerem hetekig gyakorlatilag nem, ill. nagyon tompán volt, addig, hogy a szexhez kapcsolódó testi érzeteim mennyire döbbenetesen különböznek a korábbiaktól. Meg persze a szoptatás is komoly hatással van rám. Nem éreztem a hasizmaimat nagyon sokáig és nagyon sokat fáj a hátam is sajnos. Változás, alakulás, regenerálódás és persze folyamatos igénybevétel alatt áll a testem, ezt el kell fogadjam. A regeneráció szempontjából az első 6 hét pedig csak a kezdet, de koránt sem elég a teljességhez, ezt jó tudni. Ami nagy-nagy pozitívum, hogy a szülés után 3 héttel már elkezdtem egy 8 hetes törzs+medencefenék (core+floor) regeneráló programot, mert a legfontosabb számomra, hogy funkcionálisan segítsem gyógyulni a testem (az esztétikum másodlagos) és később újra vissztérhessek az edzésekhez, amik az életem fontos alapját adják, most már 4 éve. 

6 hét pihenés, sport császármetszés után

Császármetszés utáni felépülés: az első 6 hét pihenés és a fokozatos regeneráció nagyon fontos

A SZÜLÉSTÖRTÉNETEMet itt olvashatod…

Az alváshiányról

Az első 6 hétben a fáradtságnak olyan szintjeit tapasztaltam meg, mint azt hiszem még soha eddig. Az, hogy február 24-25-én aludtam utoljára egybefüggő 4 óránál többet (pl. a szülést sem tudtam kipihenni, hiszen a kórházban sem volt rá lehetőség), bizony olyan mértékben nehezítette meg a normális életvitelemet, mint még soha semmi. Az éjszakáink szerencsére elég hasonló ritmusban teltek az első 6 hétben (átlag 3-4 éjszakai szoptatással), de a minőségi alvásra számomra nem adtak lehetőséget. Rossz volt nagyon, hogy soha nem volt olyan, hogy egymás után két éjszaka is rendben lett volna, valami miatt a kicsike mindig nyöszörgött valamit, általában a pocakja miatt. Egy-egy éjszaka volt, hogy egész jól és pihentetőre sikerült, de ez sosem ismétlődött. Kibaszott frusztráló tudott lenni.

Ilyenek miatt aztán egész egyszerűen sokkal több energiába került még csak az is, hogy önmagam legyek. A fáradtság miatt sokszor még gondolkodni is sokkal nehezebb volt, többször kerestem a megfelelő szavakat, ha mondani akartam valamit, sőt talán még feledékenyebb is lettem.

Az alváshiány okozta fáradtság miatt bizony sokszor egyszerűbb út hisztisnek lenni, sírni, szomorúnak lenni, sötétebbnek látni a világot, mint amilyen. Persze, ki is kell adni valamilyen formában ezt a feszültséget magamból, tehát azért ez normális. De ami a legnehezebb talán, hogy önmagában az, hogy kurvára fáradt voltam/vagyok, bizony sokkal jobban hajlamosít konfliktusokra is a környezetemmel és persze saját magammal is. Ilyenkor kell “keep calm” üzemmódba kapcsolni és megpróbálni okosnak lenni.

Barátkozás a babával és a szülői szereppel

Adottak voltak tehát a kimerítő fizikai körülmények, egy megviselt test és a folyamatos alváshiány, mindezeket pedig megfejelte az egésznek az érzelmi része.

Ahogyan azt már korábban írtam, a szülővé válásnak sokféle útja van: van akinél instant love, de mi a hosszabb úton megyünk és egymásnak kimondjuk azt, amit másoktól sose hallottunk, pedig valószínűleg nem vagyunk az érzéseinkkel egyedül. Hogy ez nehéz. Hogy a baba iránti kötődés nem jön azonnal. Hogy előbb meg kell ismerd a babád reakcióit, napokba, hetekbe telik, amíg felfedezed, hogy ő milyen baba. Ami pedig még sokkolt: amikor rájöttünk, hogy a saját gyerekünkkel nem estünk azonnal szerelembe és nem tudtunk hozzá az első perctől kezdve úgy viszonyulni, ahogyan korábban hallottuk meg hittük, hogy “kéne”. Jöttek a látogatók és boldogok voltak, hogy a kicsivel lehettek, mi pedig irigykedve néztünk rájuk, mert eleinte csak a kőkemény melót láttuk és nagy fokú tehetetlenséget éreztünk, ha a babáról volt szó. Mindkettőnknek megkönnyebbülés volt, amikor egymásnak is kimondtuk, hogy ezt bizony nehézségként éltük meg ezekben a hetekben. Tudtuk, hogy ezen csak az együtt töltött idő segíthet.

Ebből a szempontból nekem könnyebb mint a férjemnek, mivel én sokkal több időt vagyok a gyerekkel és én olyan ember vagyok, aki bátrabban fejezem ki az érzelmeimet a baba felé is, könnyebben nyitok felé. Megtapasztaltuk, hogy a babával való kommunikációt és játékot ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást, ha korábban sosem csináltad, de ha ráérzel, akkor sokkal könnyebb lesz utána minden. Örömmel mondhatom, hogy az eltelt hetekben, a folyamatos együttlét és gondoskodás, aztán az egyre több visszajelzés, amit a babától kapunk, persze meghozta a gyümölcsét és napról napra egyre jobban és megmásíthatatlanul, végérvényesem szeretjük meg a kisfiunkat. :-)

baba

Power baba – ő a főnök :-)

Anya és apa születik – párkapcsolati kihívásaink

Először is azzal kezdem, hogy milyen hatások értek bennünket, mint egyéneket, és mik voltak azok a belső konfliktusok, amikkel meg kellett küzdenünk és amik hatással voltak arra is, hogy egymással milyen vitákba keveredtünk sokszor. Az első 6 hét bizony konfliktusokkal tűzdelt időszak volt számunkra is. Tudtuk, hogy mindig az a célunk, hogy megoldást keressünk, de érzelmileg annyira leterhelt minket ez a néhány hét, hogy nem lehetett viták és sírás nélkül megúszni ezt. Annak örülök, hogy a megoldáskereső hozzáállásunk és az egymás iránt érzett szerelmünk, szeretetünk és elköteleződésünk segített erőt meríteni egymásból és mindig pozitívan tudtunk kijönni egy-egy konfliktusból, összességében pedig ebből az időszakból.

Adnom kell – de miből?

Legfőbb feladatomnak azt tartottam, hogy folyamatosan készen tudjak állni arra, hogy a baba igényeire felelni tudjak. Ez nehéz volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy próbálnom kellett megfejteni, hogy valójában mit is akar. Én úgy álltam hozzá, hogy nem lettem miatta szomorú ha sírt, mert azt láttam benne, hogy a sírásával, kis ösztönlényként, valamilyen igényét akarja kifejezni, és a sírása semmilyen módon nem bírálat velem szemben, nem hiszti, nem tudatosság, nem érzelmi manipuláció. Csak egyszerű igények, mondjuk hogy éhes, fáradt, nyugtalan, melege van, kényelmetlenül érzi magát, ilyesmi. Nem több. Megoldani akarok minden ilyen helyzetet, segíteni neki, ami azért így is kimerítő és folyamatos szellemi-fizikai munkát jelent számomra.

Az első 6 hét során engem 24 órán át terhelt a fáradtság, a fizikai felépülés igénye, a szoptatás okozta igénybevétel, az új szereppel való barátkozás érzelmi vonzatai és a folyamatos anyai ügyeletben való lét, megfejelve azzal, hogy magamra alig-alig jutott időm. Bár a séták is pihentetőek, ill. felfrissítőek szoktak lenni, azok mégsem kizárólag rólam szóltak, hanem a baba alvásigényének kielégítéséről meg a kutya mozgásigényének a fedezéséről. Napjaim fénypontját sokszor a zuhanyzás és egy-egy pisilés jelentette, amikor teljesen egyedül tudtam lenni. Ezek napi 15 percet tettek ki, ami valljuk be: kurvára kevés. Nem csak amiatt, mert a baba előtti életben ahhoz voltam szokva, hogy sokkal több jutott, hanem az igénybevétel mértéke miatt is. Amikor már egy-egy facebook posztot, pláne blogbejegyzést, meg tudtam írni, vagy épp beszélgetni tudtam emberekkel, az maga volt a mennyország. Ami biztos, hogy ha engem kevés dolog tölt fel, azaz nem tudok adni saját magamnak, akkor sokkal nehezebb adnom másnak is. Márpedig ez az időszak és általában a babás lét ilyen.

A családunk dinamikája úgy alakult, hogy én folyamatosan adtam a babának, a férjem pedig folyamatosan segített engem. Én nem kaptam vissza a babától közvetlenül semmit, a férjem pedig azzal szembesült, hogy a felesége energiáinak 95%-át a baba vette el, a maradék 5%-ot meg a létfenntartás, tehát ő sem kapott vissza semmit.

Egy-egy hosszabb időtartamot, amit magamra fordíthattam, általában annak köszönhettem, hogy a férjem itthon volt és levette rólam azt a stresszfaktort, hogy készenlétben álljak és azonnal abbahagyjam bármit is csináltam épp, ha a baba sírna valami miatt. Fejben kikapcsolni – ez sokkal nagyobb kihívás baba mellett. 

A fáradtságom mértékére példa, hogy a 6.hét elejére jó mély depresszív hangulatba kerültem és egyik nap gyakorlatilag megállás nélkül potyogtak a könnyeim nem is tudom mennyi ideig. #babyblues. Kijött rajtam egy csomó fáradtság, stressz, kiúttalanság érzése, börtön feeling, reményvesztettség és csupa hasonlóan sötét érzés és gondolat. Másnapra, 6 hét után először, kaptam 4 óra kimenőt az “anyaságból” és egyedül lehettem, addig az apja és a nagyszülők vigyáztak a kicsire. Olyan szinten volt kész az idegrendszerem, hogy ebben a 4 egyedül töltött órában, amiből minél többet alvással akartam tölteni a lesötétített lakásban, gyakorlatilag még pihenni elkezdeni is alig bírtam. Egy órán keresztül feküdtem csukott szemmel, pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni. Nagyon nehezen sikerült csak, kb. másfél órára. Sokkal elemibb szintű volt a fizikai fáradtságom, mint amin 4 óra pihenő segíteni tudott volna. Szerencsére azóta jobb lett már a helyzet, jobban lettem én is.

Nem csak nekem volt nehéz

Az első 6 hét nagyon nehéz időszak a férfiak számára is. Kettőnk közül például a férjemet sokkal jobban érintett egyfajta szülés utáni depresszió (vagy inkább kiúttalanság és tehetetlenség érzése), mint engem. Meglepő? Nem annyira.

Ahogyan azt írtam már ezelőtt, az apák ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a párjuk cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Számukra még nehezebb megélni azt, hogy nekik sem jön egyből a szerelem, amit a gyerekük iránt érezni “kéne”. Emellett sokkal erősebb bennük a tehetetlenség érzése. Nincs mellük se. 😀 Szóval ők sem születnek azonnal apává. Kialakulnak, idővel. Ráadásul hirtelen én sem voltam ott mellette olyan minőségben, mint ahogy korábban, és míg nekem ott volt a gyerek, ő sokszor teljesen egyedül érezhette magát.  Nehéz volt, hogy semmi minőségi idő nem jutott egymásra, az egymás iránt érzett szeretetünk kifejezésére is sokkal kevesebb volt az energiánk is. Vagyis leginkább nekem őfelé.

A férjem is ugyanúgy szembesült saját magával, mint ahogy én is. A fáradtság miatt pedig nem csak én borultam ki időről-időre, hanem ő is. A kihívások ilyen szempontból tehát közösek voltak. Az, hogy miként tudtunk ezen túljutni bizony kettőnkön múlott. Nem értek egyet azzal, akik csak a párjukat szidják ilyen helyzetben és folyamatosan sajnáltatják magukat. Igen, én is sajnáltam magam jó néhányszor és az én egóm is baromi erős ám. De a lényeg, hogy mindketten akartuk az együttműködést és a megoldást is.

A kulcs az első 6 hétben: a kommunikáció. Mindig az.

Az anyák otthon maradnak a gyerekkel, az apák pedig továbbra is élik az életüket. Látszólag. De ebbe az új helyzetbe nekik is ugyanúgy bele kell szokni. Amikor pedig arról beszélek, hogy milyen fontos az önismeret, akkor az például azt jelenti, hogy amikor engem zavart, hogy a férjem elmegy edzeni és hogy milyen jó, hogy neki ennyi saját ideje van, amit egyedül tölthet, akkor nem azt kell kommunikáljam felé, hogy “hogy lehetsz ilyen, hogy itt hagysz egyedül” meg “bezzeg neked milyen könnyű”, hanem azt, hogy “kérlek segíts megoldani, hogy én is tudjak egy kis időt pihenni és egyedül tölteni”.

De ez teljesen általános érvényű igazság: ha valami zavar egy másik emberben, akkor az azért van, mert a frusztráció saját magadban van a dologgal kapcsolatban. Hiszen basszus, szeretem őt és nagyon is örülök, ha a férjem az edzések révén tud töltődni testileg, lelkileg, hiszen ez segít neki is, hogy jobban bírja a gyűrődést, amit ezek a hétköznapok jelentenek. Meg amúgy is, baszatni kell és erősödni :-) A férjem lelki egyensúlya ugyanúgy a közös érdekünk, mint az enyém. Nem az zavart, hogy ő elmegy, hanem az, hogy én nem mehetek. Ennek pedig az a megoldása, hogy ezt az igényemet kommunikálom felé, nem pedig hallgatólagosan elvárom, hogy tudja mi a bajom és segítsen vagy egyéb “üdvözítő” megoldások, amikre a legtöbb nő hajlamos. Aztán majd megoldjuk, hogy nekem is jusson időm magamra. Ha a férfiak tudják, hogy miben segíthetnek a párjuknak, akkor segítenek is. De ehhez beszélni kell velük, nem pedig várni a sült galambot meg játszmázni. Már ha tisztelem annyira a másikat, ugye.

Egy másik példa az első 6 hétből: a férjemnek nehézséget jelentett az elején, hogy türelmes legyen a síró babával. Ez pedig engem nagyon zavart. Ezzel 3 feladatunk volt:

1) A magam részéről az, hogy rájöjjek, én miért nem engedem meg magamnak, hogy gyakrabban kifejezzem, hogy ha nem érzem jól magam és ezt merjem kommunikálni felé. Másrészt, hogy legyek vele szemben türelmesebb és segítsem őt, amikor egy olyan helyzetet él át, ami számára nehézséget okoz.

2) Az ő részéről az, hogy rájöjjön, miért fogy el ilyen hamar a türelme és hogyan tud másként reagálni egy olyan helyzetben, ami a türelmét próbára teszi, illetve hogy merjen beszélni az érzéseiről és elmondani nekem, hogy mi az, ami segít neki egy ilyen helyzetben.

3) Közös feladatunk, hogy rájöjjünk, miként tudunk együttműködni ezekben a helyzetekben, hogy elkerüljük mindkettőnk kiborulását :-).

A felelősség tehát mindig közös.

Annak örülök, hogy ebben a 6 hétben, bár többször feszültek az egóink egymásnak, végig ki tudtuk mondani, hogy mik azok a dolgok, amik egyénileg minket terhelnek (akár a saját szülői szerepünk kialakulásáról, akár a másik viselkedéséről, akár a párkapcsolatunkról volt szó), nem maradt semmi rejtve. A várandósság alatt igényelt csapatmunkára most még inkább szükség volt, van és lesz.

Nem szabad félni felvállalni a konfliktusokat, csak azt kell szem előtt tartani, hogy a problémák vannak ellenünk, nem pedig mi egymás ellen.

 ***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

10+1 dolog, amit nem mondanak el a kisbabákról

Napi őszinte poszt a kismamalét valóságáról. Avagy a valóság egy kis humorral és értékkel fűszerezve

kisbabák és kismamák: 10+1 dolog, amit nem mondanak el

…és talán jobb is 😉

  1. A kisbabák az első hetekben csak esznek, kakilnak és alszanak. Az anyukák is. Ja, az anyukák még facebookoznak is.
  2. A kisbabák az első hetekben leginkább nem alszanak. Az anyukák se.
  3. A kisbabák az első hetekben leginkább csak sírnak. Az anyukák is.
  4. A napod egyik legfontosabb dilemmája az lesz, hogy igyál-e kávét, mert úgysem fog aludni a gyerek és jobb, ha bírod vagy ne igyál, hátha elalszik és akkor te is tudsz majd. Nincs jó döntés, mert a helyzet úgy is az lesz, hogy miután megittad a kávéd a gyerek elalszik, illetve nem ittál, mert reménykedtél, hogy aludni fog, de mégsem tud, ezért egész nap mosott szarként közlekedsz otthon.
  5.  Az, hogy te vagy a gyerek anyja, csak annyival több esélyt jelent mint az apjának arra, hogy megnyugtasd a síró gyereket, hogy neked vannak melleid.
  6. Ha már mellek: az egyetlen dolog, ami igazi jolly joker tud lenni, ha a gyerek megnyugtatásáról, igényeinek kielégítéseiről van szó. God bless them.
  7. A kisbabákban beépített vízszintérzékelő van, ami azonnal hangos sírással jelez, ha az anyuka vízszintesbe rakta magát. Nálam még arra a napi 10 perc átmozgatásra is bejelez, amit szeretnék legalább egy héten egyszer nyugalomban végigcsinálni.
  8. A gyerek mindig nyugodt, ha vendég érkezik a házhoz. Aztán meg nem értik, hogy miért panaszkodsz arra, hogy milyen nehéz nektek és próbálod mosolyogva fogadni azokat a kedves/vicces megállapításokat, hogy “ez a gyerek nem is sír sose”. Mert nem látják/már elfelejtették, hogy mennyi munka kell ahhoz, hogy a baba nyugodt legyen, mire ők megérkeznek hozzátok.
  9. Azt hitted, hogy a saját babádhoz való kötődés és szeretet a születésekor automatikusan létrejön? Biztos vagyok benne, hogy van olyan is. Másoknál, például nálunk, viszont ez idő. Kinek több, kinek kevesebb. (Erről pedig tabu beszélni!!!) Én sem lettem szerelmes a gyerekembe az első percben. Szerelmes a férjembe vagyok, mert már ismerem. A gyerekemet most kezdem megismerni. Ami eleinte nehéz, mert nem értjük, amit mond és a kisbaba egy passzív befogadó, akitől nem kapunk semmilyen direkt visszajelzést pl. arra, hogy “ezaz anyu és apu, jól csináljátok, ne aggódjatok!”.
  10. Az első hetekben az egyetlen feladatunk, hogy optimális körülményeket teremtsünk a baba számára a fejlődéséhez (hogy idővel elkezdjen többféle módon kommunikálni és a szociális készségei is fejlődjenek) és megpróbáljuk biztosítani számára a bizontságérzetet, a jóllakottságot és a nyugalmat. Ez pedig fárasztó, kimerítő testileg és érzelmileg is. A kötődés és a szeretet pedig nem automatikus, hanem napról napra épül, erősödik és nincs ezzel semmi baj. Ami a fejünk felett lebeg ilyenkor: idővel könnyebb lesz. Addig meg túl kell élni. A jó részek az első hetek után, apránként fognak jönni, hogy feledtessék a kezdeti nehézségeket. Erik babánk pl. egy-két napja kezdett el igazi mosolyokat produkálni (több mint 5 hét után), ami azt jelenti, hogy ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy egyáltalán felismerjen, pedig én az anyja vagyok 😀

+1 A gyerekneveléssel kapcsolatos elveidet az első adandó alkalommal lecseréled a “csak találjak egy megoldást, ami működik, leszarom mi az” elvére a család nyugalma érdekében.:-)

Biztos vagyok benne, hogy mindezek ellenére vagy ezekkel együtt is megéri.

Muszáj neki!

A következő bejegyzésben írok majd arról, hogy nekem mi segít átlendülni a hétköznapokon, amik olyan szinten teszik próbára a monotonitástűrésemet, mint még soha semmi :-)

Kisbabák és kismamák

Kövess minket az Instagramon is!

Szüléstörténetem

Lassan egy hónapja már, hogy Erik megszületett, én pedig elkezdtem úgy érezni, hogy kész vagyok a szüléstörténetem megírására. Úgy éreztem, hogy a bennem dúló indulatok csillapodtak már, helyette csak a szomorúság az, amit jelenleg érzek, ha belegondolok. Meg amikor meglátom a hálóingemet, amit a szülés idején viseltem, elkap egy enyhe émelygés.. ilyen apró testi jelekből is tudom, hogy azért a téma még mindig eléggé megvisel. Pedig a vége happy end lett és ez számít csak igazán.

Egészséges baba és egészséges anya – csak ez számít. Vagy nem csak?

Árnyalom egy kicsit a képet.

Aki követte a bejegyzéseimet, vagy akár most elolvassa őket, amiket még várandósan írtam, tudja, hogy elég tudatosan sikerült az egész 9 hónapot végigcsinálnom. November óta voltam itthon, ez idő alatt minden lehetőségem meg is volt (illetve meg is teremtettem) arra, hogy fizikailag és lelkileg is kiegyensúlyozottan tudjam végigcsinálni a várandósságot, annak minden testi és lelki velejárójával együtt.

Problémamentes 9 hónap volt ez gyakorlatilag, hiszen a babavárással járó alapvető terhek mellett szerencsére más problémákkal nem kellett megküzdenünk. Épp elég volt az, amit a várandósság hozott magával. Oda tudtam figyelni arra, hogy miként haladt előre a folyamat, és bár sokan “riogattak” azzal, hogy az utolsó hetek a legkeményebbek, számomra azok is az elviselhetőség határain belül maradtak. Nehéz volt, persze, de jól viseltem, nem terhelt meg.

Eltelt 9 hónap

Aputest és anyutest :)

A 39. héten már napi szinten éreztem, ahogy a testem készülődik. Ahogy a medencém tágult, feszített, egyre kellemetlenebbek voltak a séták, sokszor meg kellett állni. Sokat pihentem. Mindvégig bíztam abban, hogy ha a baba jönni akar, akkor jönni is fog.

Ahogy haladtunk előre az időben, a kiírt dátumom (02.24.) felé, azért kezdtem én is egyre kíváncsibbá válni. Türelmetlen leginkább a környezetem volt, ahonnan napi szinten jött az “Egyben vagy még?” “Mikor szülünk?” kérdések áradata. Amivel csak annyi gond volt, hogy minden jóindulat mellett, amivel kérdeztek, számomra mégis extra erőfeszítést jelentett jól viselni a válaszolgatást, hiszen jómagam is egyre inkább vártam már a pillanatot, amikor a testem jelez, hogy igen, eljött az idő.

Az utolsó hónapban már hetente jártam vizsgálatokra (NST, vérvétel, ultrahang), ahol mindent rendben is találtak. Minden adott volt a természetes szüléshez.

A döntés: fogadott orvos nélkül akarok szülni

A várandósságom alatt terhesgondozásra az orvosom magán praxisába jártam. Ő ugyanaz a nőgyógyász volt, akihez egyébként jártam, mielőtt várandós lettem. Mivel ő a Honvéd (most épp MH EK, ill. volt MÁV) kórházban orvos, amiről én korábban csak jókat hallottam, ezért maradtam nála és nem kerestem másik orvost. A várandósságom elején nagyon tájékozatlan voltam az egész témában, egy dolgot csináltam: bíztam az orvosomban. Többször megbeszéltük, hogy természetes szülésre készülünk, és az esetleges beavatkozások szükségességéről majd az aktuális helyzet függvényében dönthetek. Az orvosom jó szakembernek tűnt, de emberileg valami hiányzott nekem végig (bár a 9 hónap alatt azért volt “fejlődés”), azért úgy voltam vele, hogy mivel különösebb problémám nincs, ezért gyakorlatilag mindegy, hogy kihez járok. Én naiv.

A 8. hónap környékére aztán aktuális lett a kérdés, hogy felfogadjuk-e őt, hogy vezesse le/kísérje a szülésemet. Ő maga a terhesgondozás folyamata során nagyjából minden találkozásunkkor elmondta, hogy ha nem akarom felfogadni, akkor az sem baj, hiszen a Honvédban bármelyik ügyeletes orvosra rá mer bízni. Ezzel egyrészt azt mondta nekem, hogy nem is vagyok olyan fontos számára, másrészt meg jó volt tudni, hogy tényleg jó kezekbe kerülök a kórházban, ha oda jutunk. Egyébként februárban, pont a szülésem várható dátuma előtt és után is szabadságon volt – nem is tudtam, hogy később ennek bizony jelentősége lesz.

Összességében az emberi tényezők miatt úgy döntöttem, hogy nem tartok arra extra igényt, hogy ott legyen velem. Pláne nem fizetek érte. Furcsa volt számomra, hogy pl. soha nem szólított a nevemen, a hónapok alatt nem vált személyesebbé a kapcsolatunk (már pedig a szülés egy rettentő kiszolgáltatott helyzet, ahol a bizalomnak nagyon nagy szerepe van), és egész egyszerűen minden egyes találkozáskor úgy éreztem, hogy újból és újból be kell mutatkozzak neki, hogy egyáltalán emlékezzen rám. Azért tudtam ezeket menetközben elengedni, mert amúgy a terhességemmel nem volt problémám, jól voltam én és a baba is.

A vége felé, az utolsó vizsgálatokon aztán még sorozatosan rontott a megítélésén az orvosom azzal, hogy többször is elmondta azt, hogy gyakorlatilag alkalmatlannak tart a természetes szülésre, mivel alacsony vagyok és nem fog kiférni a baba (ún. téraránytalanság miatt). Ezt természetesen semmilyen vizsgálattal soha nem támasztotta alá. Mondhatjuk, hogy fel akart készíteni akár arra az eshetőségre is, hogy nem tudom megszülni a babát csak császárral, de amikor viccesen megjegyezte, hogy “szülészetileg törpének” tart, akkor szerintem az már túlmutatott a puszta felkészítésen. Riogatásnak és rossz viccnek tartottam. Szülés előtt álló nőt NEM szabad félelmekkel táplálni és érzéketlen módon viccelődgetni vele. Én szerencsére tudtam ezt függetleníteni magamtól és próbáltam a lehető legkevesebbet stresszelni ezen és koncentrálni magamra, magunkra.

Szóval NEM, az orvosom végülis emberileg sok szinten NEM győzött meg arról, hogy érdemes lenne rábíznom magunkat.

Az utolsó hét – és a fordulat, amire nem számítottam

Elérkeztem az utolsó héthez, a doki visszatért a szabadságáról is. Vártunk.

Az orvosom sokszor elmondta, hogy manapság az ultrahang vizsgálatoknak köszönhetően pontosan tudják a terminus hosszát mérni és így a szülés várható dátumát becsülni, azért – én úgy éreztem legalábbis – egyetértés volt köztünk abban, hogy megvárjuk, hogy magától beinduljon a szülés, akár 1 héttel később is. Azt is mondta, hogy ugye “senki nem akarja kockáztatni, hogy oxigénhiányosan szülessen a gyerek a túlhordás miatt”. Ezt a fajta félelemkeltést azért sem értettem, mert az ultrahang nem mutatott eltérést sem nálam, sem a babánál, az NST is, a vérképem is rendben volt. Olyan állapotban volt a testem, a méhlepény és minden egyéb, ahogyan egy terminus végén járó nőnél lennie kellett. Hiába érvelt, hogy “a méhlepény és minden egyéb is pontosan 40 hétre van kvázi hitelesítve“, ezzel én soha nem értettem egyet, hiszen a babák általában nem óramű pontossággal születnek a 40. héten, hanem valaki előbb, de a többsége inkább később. Ezzel pedig semmi baj nincs, természetes dolog.

Utólag értettem meg, hogy milyen következményei lettek annak, hogy ő végig ennyire rá volt feszülve erre a kalkulált dátumra és meggyőződése volt, hogy ennek a gyereknek matematikai pontossággal meg kell születnie azon a héten, amikor ő, az orvos, a mindenható, azt akarja. Pedig neki is mondtam: nem vagyunk gépek, az emberi test és a természet pontosan tudja, hogy ha eljön a szülés ideje.

39+6. nap, az utolsó vizsgálat. Mi történt velem?

Az utolsó vizsgálaton 02.23-án, túl a doki szokásos értekezésén a kiírt dátum kapcsán és az ijesztgetésemen, az orvos méhszáj vizsgálatot végzett. A méhszáj vizsgálatát (nyílt-e már vagy zárt) havonta egyszer elvégezte. Soha semmilyen fájdalommal nem járt. Ellenben az utolsó napon.

Hát a falat kapartam majdnem, úgy fájt, ahogy megvizsgált. Vicceskedett közben, hogy hát ez nem is szokott ennyire fájni, én meg jeleztem, hogy ez nekem most bizony rossz. Amúgy az eredmény: zárt méhszáj, géles szülésindításra még nem alkalmas (de miért is kellett volna, hogy az legyen? hiszen vártuk, hogy beinduljon magától). A végén pedig közölte, hogy “na, már tágulásos vérzése is van”. Mondtam, hogy az érdekes, mert eddig nem volt. Aztán megbeszéltük a hátralévő napok menetrendjét.

Nagyon rossz szájízzel mentem haza, de végülis úgy éreztem, hogy folytatódik tovább a várakozás, amíg magától indul a dolog. Ám ehelyett a vérzés folytatódott tovább délután és ez nekem nagyon gyanússá vált.

Elkezdtem böngészni a témában és akkor tudatosult bennem, hogy amit velem a doki megtett, az bizony a kézzel tágítás, illetve szülés megindításának (prosztaglandin hormon felszabadításának) egy módja, amit lehet és néha (néha? én naiv ismét!) szoktak is alkalmazni.

Aha, szoktak. Csak gondolom előtte két dolog történik NORMÁLIS ESETBEN:

1. tájékoztatják róla az embert, hogy ez mivel jár,

2. a beleegyezését kérik hozzá.

Na ezek után kapott el engem a hányinger, a rosszullét és a kiborulás: nálam ugyanis egyik sem történt meg.

Az orvosom mindenféle engedély és tájékoztatás nélkül “megpiszkált”, hogy beindítsa nálam a szülést.

Egy ilyen kiélezett helyzetben, amikor már én is türelmetlenül vártam, hogy TERMÉSZETES úton-módon, MAGÁTÓL induljon be a szülés, jött az orvosom és kérdés, kérdezés nélkül hozzám nyúlt, beleavatkozott. Nem értettem, hogy MIÉRT, hiszen soha nem kértük fel fogadott orvosomnak, nem kellett, hogy a szülésem idején elérhető legyen. Hát persze azért aznap, azon a héten, hogy még pont beleférjen a szülésem, mielőtt ő elmegy szabira. Mintha ennek lett volna bármiféle jelentősége a részünkről. De ő abban “reménykedett”, hogy majd ott lehet. Aztán utólag majd tarthatja a markát. Ezek már persze puszta rosszindulatú feltételezések a részemről.

Azt hitte, szívességet tesz nekem?

Erőszakként éltem meg. Durva erőszakként, amit elkövetett rajtam ez az orvos. Kedvem lett volna feljelenteni.

Már aznap, amikor ez tudatosult bennem, egy dolgot tudtam: akár beindul emiatt a szülés, akár nem, úgysem tudnám bizonyítani, hogy ez miatta történt. Ami pedig még ennél is fontosabb: nem akartam, hogy ez, amit megtett velem, hatással legyen a várandósságomra. Tudtam, hogy még mindig az a saját és a babám érdeke is, hogy minimalizálni tudjam a stresszt.

Bár bizonyítani nem tudnám, a saját testem alapos ismerete 100%-osan meggyőznek arról, hogy ez a vizsgálat nem csak vizsgálat volt, hanem durva, engedély nélküli beavatkozás a testembe és a várandósságomba. De az orvos szájából aznap elhangzott mondatok utólag értelmet nyertek. Ami még megfejelte az egész történetet azzal, hogy az orvosom ráadásul még hülyének is nézett.

Csak néhány példa:

“Utolsó este apával még bújjanak össze” > miért mondta, hogy utolsó este? Talán mert pontosan tudta, hogy elindult a folyamat és mert a spermiumban ugyanaz a hormon található meg, ami a szülés megindítását is okozza, és az általa megpiszkált méhszájamba ez már könnyebben feljut?

“Tágulásos vérzés előfordulhat, de pecsételő vérzésnél még ne induljanak be a kórházba, csak ha nagy mennyiségű vérzés van, mert azt esetleg a méhlepény leválása okozza” > miért mondta, hogy tágulásos, ha csak nem azért, mert épp ő kezdte el tágítani? Miért ne lehetett volna csak a vizsgálattal járó enyhe vérzés, ami hamar el is múlik? Miért volt ennyire biztos volt benne, hogy lesz vérzés? Talán mert pontosan tudta, hogy mit csinál.

De nem ragozom tovább, mert ettől csak felrobbanok, ha belegondolok.. Utólag minden szépen összeállt.

Erőszakmentes szülést!

Ezzel a tapasztalattal belecsöppentem egy világba. Azon nők világába, akik minimum erőszakmentes és lehetőség szerint beavatkozásmentes szülést szeretnének. Egy csapásra megértettem azon emberek motivációját, akik a sokkal kevésbé medikalizált szülés mellett teszik le a voksukat. Mégis, ahogy összefoglaltam még akkor a tapasztalataimat, amellett voltam (és most is amellett vagyok), hogy a kórházi szülést kell sokkal barátságosabbá, az orvosok és a szülő nők közötti kapcsolatot pedig sokkal jobbá tenni.

Nem értettem korábban ezt a szülést és orvosi beavatkozásokat övező félelmet, amivel a szülésemet megelőzően találkoztam. De ezután hirtelen megértettem azokat, akik azért dolgoznak, hogy a várandós nők kellő tájékoztatást kaphassanak arról, hogy mi is történik a testükkel. A részesévé, sőt az elszenvedőjévé váltam annak, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az orvosi “szaktekintélynek” és az orvosi hatalomnak.

Ami pedig még ennél is döbbenetesebb volt, hogy ahogyan bizonyos fórumokon írtam a tapasztalataimról, több nő értette meg maga is, hogy ugyanennek az áldozata volt ő is, én pedig rájöttem, hogy a “megpiszkálni” valójában egy bevett hétköznapi terminológia a szülésindítás elősegítésére a már szült nők között. Egy olyan technika, amit orvosok nagyon gyakran kérdezés és tájékoztatás nélkül hajtanak végre a szülés előtt álló nőkön.

Nagyon elszomorító.

Megindult a szülés

Másnap rendszertelen időközönként görcsölni kezdett a hasam. Valami elindult odabent. Újabb bizonyíték volt arra, hogy az orvos beavatkozott. Hányinger. Tehetetlen düh érzése.

Ekkor még éreztem, hogy ezek még csak jósló fájások. Egész nap jöttek-mentek. Pihentem sokat. Aztán szerda este abba is maradtak, lefeküdtem aludni. Majd szerdáról csütörtökre virradóra, hajnali 3-kor megint elkezdődött. Élesen él bennem az első igazi összehúzódásnak az emlékezete. Pontosan éreztem, hogy ez már más volt, mint az előző napi fájások voltak. Reggel pedig elment a nyákdugó, ami egy újabb lépcsőfok volt.

Korán reggelre időpontom volt a kórházba CTG vizsgálatra, de előtte felhívtam az orvosomat és elmondtam neki mi a helyzet, hogy összehúzódásaim vannak, aki aztán egyből a szülőszobára rendelt be, hogy ott végezzék el a CTG-t.

Már reggel 8 körül, 5 percesekkel értünk be a kórházba, fel is kötötték a CTG-t, ami szépen jelezte is a fájástevékenységet. Ezeket teljesen jól viseltem egyébként, nem voltak különösebben erős összehúzódások.

Aztán jött az orvos, ismét meg akart vizsgálni. Ekkor egyrészt rákérdeztem az előző vizsgálatra és hogy végzett-e kézzel tágítást. Természetesen tagadta, hiszen “ilyet nem is lehet” meg satöbbi. Oké. Másrészt kíváncsi voltam, hogy a mostani vizsgálat is fog-e annyira fájni, mint az előző. Hát mit mondjak: egyáltalán nem fájt. Talán mert most nem is csinált olyat, amire nem hatalmaztam fel.

A vizsgálat után leültünk beszélni. Ami az orvos hozzáállását jól szemlélteti még, hogy bár a férjemmel együtt ültünk le beszélni vele, ő mégcsak rá sem nézett az egész beszélgetés alatt, gyakorlatilag semmibe vette, hogy ott volt mellettem. Nem bírom az ilyet.

A méhszáj ujjnyira nyitott volt, de mivel már fájásaim vannak, ezért a szülésindító gél helyett már oxitocin bekötését javasolta.

Kezdtem azt érezni, hogy most már tényleg menekülnöm kell ettől az orvostól.

Ott ülök, fájások közepette, hagynám, hogy dolgozzon a testem és haladjon előre szépen türelemmel ez a folyamat, ő meg oxitocinnal még tovább sürgetné? Mi ennek az orvosi indokoltsága? Esetleg az, hogy a doktor úr szabadságra megy?

Nem értettem az egészet. Egy dolgot tudtam biztosra: nekem erre a sürgetésre nincs szükségem. A kórházi környezet helyett inkább azt választottam, hogy hazamegyek pihenni és otthon várom, hogy haladjon a dolog. Na, emiatt el is lettem könyvelve úgy, mint “a nő, aki visszautasította a kezelést”, este az ügyeletes orvos is már így fogadott.

Ezt követően még lementünk ultrahangra is, ahol a hölgy, aki végezte az UH-t nagyon kedves volt, mondtam is neki, hogy milyen jól esett, ahogy beszélt velem. Azt mondta, hogy a baba kb. 3200 g és minden értékem TÖKÉLETES, szüljek:-). Szintén érdekesnek találtam, hogy míg ugyanazokra az ultrahang értékekre (méhlepény érettségi foka, áramlás, stb) az orvosom azt mondta, hogy “hát ez már nem az igazi”, ő azt mondta, hogy tökéletes. Akkor most kinek higgyen az ember?

Lényeg a lényeg, végülis tényleg hazamentünk, pihentem. Vagyis hát pihentem, amennyit tudtam. Meg vajúdtam. Figyeltem, hogy alakulnak az összehúzódások. Szépen, a nap folyamán elkezdtek bizony erősödni és gyakoribbá válni. Közben azért még megebédeltem egy jó kis rántott sajtot :-) Aztán délutánra tényleg kezdett intenzívvé válni a dolog. Valamikor még Lénárd Orsit (dúla) is felhívtam, nagyon megnyugtató volt vele beszélni. Igazi női energia. Később, a férjemmel aztán megbeszéltük, hogy kb. este 7-8 körül már be kéne majd mennünk a kórházba, de végülis 5-kor világossá vált számomra, hogy ideje indulni.

Jó érzés volt, hogy mindvégig hallgattam a saját testemre és adhattam magamnak, magunknak így egy fél napot még, amikor befelé tudtam koncentrálni és itthon a férjem támogatásával tudtam elmélyülni a vajúdás folyamatában.

Na, mire eldöntöttem, hogy irány a kórház, persze intenzívebbé és még gyakoribbá is váltak a fájások. 3 percesekkel szeltük át az esti csúcsforgalmat. Hát igazi joy ride volt mit ne mondjak :-) Persze a kórház összes parkolóhoz közelebbi bejárata már zárva volt, “vicces” volt mire végül feljutottunk a szülőszobára.

Megérkeztünk a szülőszobára

Említettem korábban, hogy az orvosom szabadságra ment. Csütörtök este mentünk be a kórházba, ő pedig másnap péntektől nem volt elérhető. Ő nagyon gálánsan előkészítette nekem a terepet és az esetemet megosztotta egy kollégájával és jó barátjával, aki akkortájt ügyeletes volt bent. Ezzel csak az az egy gondom volt: hogy ha van egy ember, aki számomra nem szimpatikus (az orvosom), akkor jó eséllyel az ő haverja sem lesz szimpatikus nekem. Márpedig ha az orvosomnál nem akarok szülni, akkor a haverjánál sem. Persze már előtte próbáltam utánakeresni ennek az ügyeletesnek, hogy miket írnak róla és a gyanúm sajnos beigazolódott, alapvetően nem tartják egy udvarias, kedves, empatikus orvosnak.

Ezt a személyes tapasztalatom meg is erősítette. Miután megérkeztünk és bekerültem a vizsgálóba, ő bemutatkozás és kérdezés nélkül egyből nyúlt belém és vizsgált és az összes többi alkalommal is végig modortalan bunkó módjára viselkedett. Egyrészt megkérdezte, hogy “maga volt az, aki visszautasította a kezelést délelőtt?” illetve jött megint a “maga hány centi magas?” című kérdésével. Tényleg pont az a hozzáállás, amire szülés közben vágyott az ember. Őszintén féltem, hogy vele kell végigcsináljam a szülést.

A vizsgálat után leültettek CTG-re. Borzalmas volt, rosszul lettem, majdnem elájultam. Egyszerűen kiestem a ritmusból. Az egész kórházi környezet annyira visszavetette a szülésem folyamatát. Ezt sok más szüléstörténetben is olvastam már és én is így jártam. Nehéz volt újra megnyugodni, miközben egy székhez kötve kellett elviselni a 2-3 percenként jövő, egyre intenzívebb összehúzódásokat. Végül túl voltunk rajta, megkaphattuk a szülőszobát. Még megfutottam a kötelező adminisztrációs köröket, aztán tényleg csak a folyamatra koncentrálhattunk.

Utólag, már a kórházból való hazaérkezés után láttam azokat az ordító hazugságokat, amik az adminisztráció során rögzítésre kerültek. Elfogott a hányinger. A reggeli 5 perces fájásaim jóslóknak voltak minősítve, a 2-3 percesek, amikkel a kórházba érkeztünk pedig 5 perceseknek. A szülésem várható dátum is új napot kapott. Milyen érdekes. Mit képzelnek ezek az orvosok magukról?

Erre mondtam én azt, hogy úgy éreztem, egy hatalmi játszma áldozata lett a saját testem, ahol a mindenható férfi orvosok aztán sokkal jobban tudták ám, mint én magam, hogy mi zajlott bennem.

Az egyik legjobb szobát kaptuk: káddal, labdával, zenével. Nem egy otthonos környezet (meg állandóan bejárkáltak mindenféle emberek közben), de azért valamelyest megnyugtatólag hatott rám. A szülésemet egy szülésznő és egy orvostanhallgató (ha jól emlékszem) kísérte végig. Majd jött a jó hír: két orvos volt aznap ügyeletben és szerencsére nem a nőgyógyászom bunkó haverjához kerültem, hanem a másikhoz.

Amikor belépett a másik orvos az ajtón, mintha a lelkemet simogatták volna. Egy kedves, empatikus doktornő fogadott. Ha orvost fogadnék, akkor egy ilyen orvost fogadnék, mint ő. Úgy éreztem, rendben lesz a dolog.

Beavatkozásmentes szülést? Közeledik a vége

Ahogy készültem fejben a szülésre az azt megelőző napokban, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy bízva a saját testemben, lehetőség szerint próbáljuk minél kevesebb beavatkozással végigcsinálni.

Leszögezem: a célom mindig is az volt, hogy végeredményben egy egészséges baba születhessen és én is egészségesen jussak túl rajta.

De szerettem volna megtapasztalni ahogy a természetes folyamatok dolgoznak azért, hogy a baba megszülethessen. Át akartam élni.

A másik dolog, amit még akartam, és talán az eddigiekből is kiderült: dönteni arról, hogy mi történik velem.

Haladt is a dolog, egyre intenzívebbé váltak a fájások. Egy dolog nem haladt viszont: a tágulás. Habár a gyerek feje be volt illeszkedve, csak nem történt semmi. Amikor éjfélhez közeledve 1 percenként követték már egymást a 2-3 percig tartó összehúzódások, bizony kezdtem rohadtul elfáradni. Először csak testben.

Éjfél körül jött a szülésznő érdeklődni, mivel én is éreztem és látták is rajtam, hogy egyre keményebb a dolog, hogy kérek-e fájdalomcsillapítást. Kérdéseim ellenére a tájékoztatást a fájdalomcsillapítás velejáróiról azért nem vitték túlzásba, de mivel a fájdalom annyira erős volt, úgy döntöttem, kérek EDA-t.

Nem vagyok az orvostudomány vívmányai ellen. Ha van lehetőség a fájdalomcsillapításra, és fájdalmunk van, akkor azt gondolom, hogy egyáltalán nem gyávaság élni is vele. A bajt leginkább abban látom, hogy manapság a szülészeti gyakorlatban nyakra-főre nyomják a nőkbe például az oxitocint, aztán meg elhitetik, hogy a gátmetszés egyenlő a gátvédelemmel, összességében pedig leginkább érdemi tájékoztatás és kérdezés nélkül avatkoznak be a szülés természetes folyamatába és siettetik azt.

Akkor már 20 órája vajúdtam, mikor jött az anesztes doktor. Érdekes, főleg a tű gondolata volt az, ami korábban visszatartott engem attól, hogy ha arra kerül a sor kérjek fájdalomcsillapítást, de akkor meg se éreztem, amikor beadta nekem az orvos. Egyidejűleg oxitocint is bekötöttek.

szülés közben

Szülőszobán

Ami az EDA legnagyobb hátránya, hogy ilyenkor aztán már csak fekvésre van ítélve az ember, nem lehet mozogni. A folyamatos fájások miatt már kezdtem magamon kívül lenni, így amikor végre elkezdett hatni a csillapítás, az igazi megváltás volt számomra. Újra észhez tértem, kitisztult a fejem.

Csak sürgősségi császár ne legyen

Vártunk, hogy történik-e valami, alakul-e a dolog, nyílik-e a méhszáj. De csak telt az idő és nem történt semmi.

Majd kb. 1 óra után megszólalt a CTG gépen egy szirénázó hang és a baba szívműködését jelző csipogás lassulni kezdett. Sietve jött a szülésznő és oxigénmaszkot húzott a fejemre és lejjebb vette az oxitocin mennyiséget. Kérdésemre, hogy mi volt ez a szirénázás, azt a megnyugtató választ adta, hogy

a gép úgy működik, hogy be van rajta állítva egy érték és ha azt eléri, akkor szirénázó hangot ad ki

Öööö… aha… MI VAN?! A kérdésem igazából az volt, hogy mi történt a gyerekkel, milyen folyamatok zajlanak, miért kaptam oxigénmaszkot, mi lesz a további menetrend, biztonságban vagyunk-e, nem pedig az, hogy hogy van beállítva egy nyavalyás gép.

Előlem nem kell eltitkolni az igazságot, én akkor érzem magam biztonságban, ha tudom, hogy mi zajlik velünk.

Rosszul reagált a baba a beadott oxira és lelassult a szívverése, nagyjából ez történt.

Egy ilyen helyzetben aztán “örülhettem”, mert végre rám bízták a döntés lehetőségét: döntsek arról én, hogy folytassuk-e a fájdalomcsillapítást vagy sem. Próbáljak megalapozott döntést hozni kettőnk érdekében a várható következmények függvényében. Amikről pontosan nem is mondták el, mik lehetnek. Remek.

Egy kiindulópontom volt, hogy amint múlt el a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom ismét egyre elviselhetetlenebb volt, ráadásul a tágulás továbbra sem haladt egy centit sem, mint kiderült.

Kértem második kör fájdalomcsillapítást és a baba szívverése is normalizálódott, úgy fogalmaztak: újra reaktív lett a CTG. Vártunk tovább. Azt hiszem ebben a 2. körben a szülésznő burokrepesztésre is készült, de amikor kiment az orvoshoz szólni, akkor a magzatvíz magától elfolyt, szóval még ezt is átélhettem.

Az EDA hatása miatt eljött egy pont, amikor még az összehúzódások is elmaradtak, pedig akkor a szülésznő már “lesben állt”, hogy kézzel segítsen a táguláson. Ekkor már tudtam, hogy mire készül (és nem is akartam ellenkezni), de érdekes volt megtapasztalni ismét, hogy megint nem beszélt róla, csak csinálta volna. Végülis nem volt alkalma.

Nagyjából hajnali 2 körül járhatott az idő. Ekkor éreztem azt, hogy fejben elvesztettem a dolgot. Már az első kör fájdalomcsillapítás után, amikor jött vissza a fájdalom, éreztem, hogy már nem tudok ott lenni úgy, ahogy az előző több mint 20 órában ott voltam. Féltem a fájdalomtól, de nem csak ez volt.

Tudtam, hogy egyszer csak a 2. kör EDA is ki fog menni belőlem és döntési helyzet elé kerülök. Megmondtam a férjemnek is: érzem, hogy feladtam fejben ezt a dolgot, nem látnám, hogy haladnánk előre és félek attól, hogy a következő körre sem fog jól reagálni a baba, ezért beszélni akarok az orvossal, hogy császározzon meg. Pontosan azért, mert ekkor még én is jól voltam, a baba szívhangja is rendben volt: el akartam kerülni, hogy sürgősségre kerüljön a sor, inkább nyugiban csinálják meg a műtétet. Hiszen a lényeg az volt, hogy mindketten jól legyünk, nem számított, hogy valami miatt nem megy hüvelyi úton keresztül, a baba jólléte számított. Én magam meg is békéltem ezzel a döntésemmel, sőt örültem, hogy én mondhattam ki, hogy legyen műtét a vége.

Közben aktuális lett a 3. kör EDA, a fájdalom erősödött ismét. A császárról szóló döntésemet, illetve kérésemet a szülésznőnek is elmondtam, aki csak bólogatott és mondta, hogy erről az orvossal kell beszélni. Ekkor már félve mondtam ki, hogy kérek fájdalomcsillapítást, tartva az esetleges negatív következményektől. Sajnos a szülésznő se segített ebben érdemben.

Megtörtént a baj

Nagyon erős nyomást éreztem belül a csontjaimban, eszméletlenül fájt, meg hát már rosszabbul is reagáltam az összehúzódásokra is, kértem az újabb fájdalomcsillapítást és elkezdtünk tovább várni. A férjem is többször próbált lepihenni, kimerítő volt számára is ez a sok-sok óra várakozás és persze a folyamatos támogatás, amit nyújtott; etetett, itatott, a karjában tartott, segített ahol csak tudott.

3 óra körül járt már ekkor, magunkra hagytak a szobában, a szülésznő elment az orvosért, hogy tudjak vele beszélni császár ügyben. Addig feküdtünk mindketten szép csendben.

Majd egyszer csak hallottuk, ahogy a CTG-n a baba szívdobogása elkezdett eszméletlenül lelassulni. Ha egy tippem lehet, akkor a normál szívműködés kb. harmadára esett vissza. Megijedtünk. Apa azonnal elszaladt a szülésznőért, aki sietett vissza rögtön és látta ő is, hogy bizony megtörtént a baj, amit el akartunk kerülni.

Na, innentől aztán felgyorsultak az események. Rohant be az orvos. Nekem elkezdték folyamatosan mondogatni, hogy lélegezzek mélyeket és minél tovább tartsam bent. Közben csak gyötört a fájdalom meg a nyomás a medencémben.

Nem mondtak nekünk semmit. Senki meg se szólalt, csak eszméletlen gyorsasággal tették a dolgukat, a szülésznő, a dokinő meg mindenki.

Levették rólam a hálóinget és feladtak egy kék műtősruhát. Bekötöttek egy katétert. Tudtam, hogy hova indulunk, de félelmetes volt, hogy senki nem mondott nekünk semmit, miközben ilyen dolgok hangzottak el: “A PIC-nek szóltatok?” – A válasz: “MINDENKINEK szóltunk”. Ilyen jézusmáriamivan???! gondolatok kavarogtak bennem – még most is beleremeg a kezem írás közben, ahogy belegondolok.

Az agyam valami csodálatos módon egy pillanatra sem hagyta, hogy pánikba essek. Tudtam, hogy akkor segítem a legjobban a helyzetet, ha megőrzöm a hidegvérem. Nyújtottam a kezem, lélegeztem mélyeket, átfeküdtem a hordágyra, amikor kérték. Egyszerűen mindent meg akartam tenni, amit még ebben az állapotban csak tudtam, hogy segítsem a babánkat és a kórházi személyzet munkáját.

Összeszedtek, majd azon nyomban toltak ki a szobából, át a műtőbe. Közben egy utolsó pillantást vetettem még a férjemre, aki ekkorra már vöröslő könnyes szemekkel, teljesen kétségbeesve állt a szülőszoba közepén.

Nem féltem még ennyire életemben, de nem volt idő arra, hogy ezt a félelmet átéljem. Nem akartam, hogy az utolsó pillanatban történjen valami baj a babánkkal. Segíteni akartam, ahogy csak tudtam.

Átfektettek a műtőasztalra, ekkora már nem tudom hányan álltak ott a műtőben teljes menetfelszerelésben, de valami hihetetlen gyorsasággal állt össze a csapat, hogy a babát megmentse.

A CTG-ről ugye lekötöttek, ehelyett valami kisebb szerkezettel, amit a pocakomhoz nyomott, hangosította ki a szülésznő a baba szívhangját.

Felfektettek a műtőasztalra.  Arrébb csúsztam, ahogy kérték. “Összecsomagoltak”, jött az anesztes és beadta a spinált.

A szülésznő csak ezt ismételgette az anesztes orvosnak: “Ugye hallod ezt? Ugye hallod ezt??” Utalva ezzel arra, hogy mennyire lassan vert a kicsike szíve. “Hallom, hallom” – jött a válasz.

Na és akkor volt az a pillanat, amikor nem tudom honnan jött az ötlet, de mélyeket lélegezni egyszerűen képtelen voltam már és talán a hidegvér segített itt is, hogy félhangosan elkezdtem mantrázni, miközben szúrták a gerincembe az érzéstelenítőt, hogy

Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

Csodálatosabb dolgot nem éltem még át soha: ettől, ahogy magamat és a babát is egyszerre próbáltam nyugtatni, HALLOTTUK, ahogy elkezdett visszajönni a baba szívverése. Visszagyorsult.

A szülésznő is hallotta és csak annyit mondott: “Hallja!”

Hallotta a babám, ahogy nyugtatom őt, érezte és elkezdett visszajönni hozzám.

A következő pillanatban már csak a zöld vásznat láttam, amit felhúztak az arcom elé. Próbáltam még a műtő ablakán kinézni, hátha megpillantom a férjemet, de már nem volt alkalmam, meg el is takarták a kilátást előlem, annyira sokan voltak bent.

Na és itt lement a függöny számomra. Nem tudom, hogy kaptam-e extra nyugtatót is, de beájultam. Nem voltam a részese annak, ahogy a babát kiemelik belőlem és nem hallhattam, ahogy először felsírt.

Minden rendben

Nagyjából egy óra múlva ébredtem föl, ekkor már pakolták össze a műtőt, alig egy-két ember lézengett bent. Néztem jobbra, néztem balra: VALAKI MONDJON MÁR VALAMIT, KÖNYÖRGÖM. De senki nem szólt hozzám. Félelmetes volt. Nem tudtam, hogy mi lett a babával, jól van-e, mi van. Miért nem mond senki semmit??

Aztán egyszer csak megszólalt valaki, talán az a férfi, aki átrakott a gurulós ágyra: “Gratulálok kismama!”. Végre valami infó, te jó ég. A bizonytalanság persze még továbbra is ott volt: de ugye jól van a gyerek??! 

Aztán kitoltak a műtőből és menet közben, bepillantva az egyik szobába, láttam, ahogy ott ült a férjem a mellkasán a kisbabánkkal. Szőr-bőr kontaktoztak. Egy pillanatra láttam csak őket. Sose felejtem el ezt sem.

Majd megérkeztem a szülőszobába, ott megint átraktak egy másik ágyra. Jött a férjem – szegényem, már itthon voltunk mikor mondta, milyen ijesztő látványt nyújtottam, ahogy kiömlött belőlem egy csomó vér, amikor átraktak az ágyra.. Elég komoly traumákat éltünk át mind a ketten, az már tuti.

Kérdeztem tőle, hogy ugye jól van a baba? Megnyugtatott, hogy igen, jól van. Könnyeztünk mindketten.

Majd végül behozták a kicsikét is és a mellkasomra tették. Bizony elsírtam magam, amikor megláttam. De ő is hasonló állapotban volt, szegényem, ordított mint egy sakál :-) Nagyon kivolt. Picike volt és törékeny. “Hát te voltál odabent?” Ezzel a mondattal fogadtam őt. Majd ahogy a sírás közepette nyomta el a kis kezeivel magát a mellkasomtól, a következő mondatom az “Úristen, milyen erős vagy!” volt.

Végre együtt lehettünk mindhárman.

Sírtunk, ölelkeztünk, próbáltunk megnyugodni.

Minden rendben volt a babánkkal.

szülés

Megszületett

Megszületett

Nagyjából 2 órát voltunk együtt, a kórházi protokoll szerint. Az ügyeletes csecsemős nővért nem mondtam volna nagyon kedvesnek, elég türelmetlennek tűnt. Ugye, ilyenkor mindig fontos, hogy a babát mellre lehessen tenni mielőbb. Hát a számomra nyújtott segítségét egy laza próbálkozással elintézte, majd közölte, hogy szar a mellbimbóm. Ennyit erről. Nem annyira esett jól, de inkább csak utólag vagyok mérges miatta, akkor ott nem voltam abban az állapotban, hogy mérgelődjek ezen.

Az ottlétünk alatt még meglátogatott a műtétet végző doktornő és elmondta, hogy mi történt. Mint kiderült, a köldökzsinór a baba nyakára volt tekeredve és azt is mondta, hogy valami miatt a köldökzsinór az átlagosnál rövidebb is volt és nem biztos, hogy meg tudott volna születni a baba hüvelyi úton. Végülis szerencsésen alakult minden.

A kórházban eltöltött napokról és a műtétből való regenerációról egy külön posztot írok, így a továbbiakat most nem részletezem. Ami a sztorihoz még hozzátartozik viszont, hogy miután áttoltak a terhespatológiára (mivel csak délután szabadult fel ágy a gyermekágyas osztályon), a most már exorvosom meglátogatott. Tekinthettem volna ezt egy kedves gesztusnak, de bizonyítva további érzéketlenségét, gyakorlatilag közölte velem, hogy “ugye megmondtam”. Magyarázta, hogy miért nem tudtam megszülni a babát hüvelyi úton, továbbra is úgy, hogy az állításai semmilyen módon nem voltak alátámasztva, és ő maga ugyebár ott sem volt az egész folyamat alatt.

Tanulság?

Ember tervez, élet végez. Az enyém pontosan egy olyan helyzet volt, ami miatt én minden körülmények között a kórházi szülést preferálom. Hiába voltam egészséges én is és a baba is, mindenre nem tudtunk befolyással lenni. Nagyon örülök, hogy jó kezekben voltunk, amikor segítségre volt szükségünk. Ezer olyan helyzet volt a történetemben, amiről még lesz alkalmam (és kell is majd) gondolkodnom, hogy mit kéne legközelebb ugyanígy/másként csinálni, de a múlton most egy darabig nem akarok (de persze időm sincs) rágódni, pedig tele vagyok kérdésekkel..

Amiatt nincs bennem rossz érzés, hogy végül császár lett, nem kisebb dolog mint a hüvelyi szülés. Végülis a kitolási szakaszon kívül gyakorlatilag minden velejáróját átélhettem így is. Egy dolgot biztosan érzek: jobb lett volna a szülésnek úgy nekikezdeni, hogy arra a baba is és én is felkészültem, ahelyett, hogy egy erőszakos, engedély nélküli beavatkozás indítja el. Talán nem is kérdés: többet nem akarom látni ezt az embert, akit valaha az orvosomnak neveztem.

Kis családunk :-)

Kis családunk :-)

Szülővé válunk

Család születik: az első két hét valósága

Most már több mint 2 hete vagyunk itthon a babával és szépen lassan formálódunk mint család. Kihívás ez az időszak mindannyiunk számára, testileg-lelkileg egyaránt.

Hazatérés a kórházból: a nagy szembesítőshow

Aki habos-babos rózsaszín mesére számít, azt most el kell keserítsem.

Az első hét, főleg az első napok itthon, bizony nagyon kemények voltak. Mint valami földi pokol. Magunkra hagyva, de azért elvárásokkal körülvéve, egy síró babával, kialvatlanul és minden fáradtságon túl.. hát erősen küzdelmes kezdet volt a hazaérkezés után. Voltak órák, amikor mindhárman egyszerre bőgtünk: a baba is, a férjem is, meg én is. Még jó, hogy a kutya nem volt itthon, szerintem ő is kikészült volna 😀 Használati utasítást miért nem mellékelnek a gyerekhez?

Az apáknak bizony nem könnyű ilyenkor: sokkoló hirtelenséggel szembesülnek azzal, hogy anyu cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Aki sírással fejezi ki minden igényét, ami nagyjából olyan hatékony az első napokban mintha én próbálnám magam megértetni Kínában magyarul úgy, hogy még én se tudom mi a bajom. Hiszen a baba még azt sem érti, hogy a kis kezei hozzá tartoznak és egyáltalán: milyen bolygóra küldték őt vissza a jövőből?!:-) Az apák ilyenkor szembesülnek azzal, amire nekem már 9 hónapom volt ráparázni: új fejezet kezdődik az életünkben és új egyensúlyt kell kialakítani, amiben a saját, egyéni igényeink mellett már bizony a gyerekünknek is helye van. Bár erre még engem se készített fel senki és semmi.

A kórházi, szülés utáni 72 (nálunk a császár miatt csak 60) órányi együttlét miatt nekem azért volt némi előnyöm. Az első napok (mit napok, órák!) néha nagyon lassan teltek itthon. Minden egyes babasírás egy újabb kísérlet kezdete. Vajon ha ezt vagy azt csinálom, akkor megnyugszik, abbahagyja? Képes vagyok reagálni az igényeire? Ha nem megfelelően reagáltunk, akkor annak bizony alvás- és pihenésmentes órák lettek a következményei, ami egy eleve kimerült állapotban.. hááát a “megterhelő” nem fejezi ki ennek az állapotnak a mélységét.

Kibaszott kemény meló. Soha. Semmi. Nem. Volt. Még. Ennyire. Nehéz.

Amúgy azt sem gondoltam volna, hogy ilyen szinten képes vagyok minden fáradtságon túl még életképes maradni, türelemmel lenni és gondoskodni. Huh.

Aztán 3 nap gyötrelem után elértük a mélypontot, és a gyenge kezdést szerencsére nem erős visszaesés követte, így sikerült nagy levegőt venni és elkezdhettük kicsit kezünkbe venni az irányítást. Tudtunk végre pihenni, ami már mindannyiunk érdeke volt. Majd a 6. nap környékén elkezdett összeállni a napirendünk, amihez már tudtunk viszonyulni. Ezután végre eltelt 4 olyan nap, amikor még csak nem is sírtam. Hurrá! Azóta azért egyszer-kétszer igen. Hiába no, a fáradtság az állandó és az alkalmazkodás folyamatos meló – mindannyiunk részéről. A végtelen türelem bizony rengeteg energia. Még nekem is nehéz, pedig ebben aztán jó vagyok!

De ez a kicsi emberke, minden nehézség ellenére, már most is képes bearanyozni a hétköznapokat. Nagyon, és napról napra egyre jobban, szeretjük a kicsikét, ez nem is kérdés <3 Az első időszak mindannyiunk számára az ismerkedésről és a közös nyelv megtalálásáról szól. Alakulunk szépen.

Család születik

Család születik (Instagram)

A szülés utáni testem

A testem? Hát bizony megviselt. A várandósság egy építő folyamat, ez a mostani időszak viszont sokkal nehezebb számomra. Eleve, a szülés utáni gyors “leépülés”, ahogy a testem hirtelen megszabadult egy csomó most már felesleges anyagtól (extra víz, vér, zsír, szövetek stb.) fizikailag megterhelő volt. Aztán ahogy gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, hogy szoptatni tudjam a babát, szintén rendesen igénybe vett: gyakorlatilag bármennyi kaját meg tudtam volna enni, folyton éhes voltam, és elképesztő mennyiségeket ittam. A szülés utáni 10. napra állt be aztán az egyensúly nálam.

A gyermekágy 6 hetes időszakában a pihenés fontos, sőt a legfontosabb, de a sok ülés és fekvés egy idő után már nem esett jól nekem. Az első bokakörzések, apró átmozgatások, amiket az ágyban fekve csináltam, hatalmas felüdülést jelentettek! Szerencsére most már visszatértem a napi sétákhoz, amik már pocakosan is annyira sokat adtak. Fájt is a csípőm az elején a sok ülés-fekvés miatt, de most már ez el is múlt.

De összességében? Meh. Mindenem puha, a szoptatástól fáj a hátam, a hasizmaimat nem használhatom (sőt, nem is igazán van meg a megfelelő testérzetem velük), egyáltalán: hova lett minden izmom? :-( Szép kis meló lesz visszaépülni testileg. Az előrejelzések szerint nagyságrendileg 6-12 hónap.

Persze a legfontosabb: nagyon szeretem és hálás vagyok ennek a megviselt testnek, mivel minden nehézség ellenére úgy érzem, nagyon jól regenerálódik.

Bájdövéj: azt azért elárulhatná nekem valaki, hogy egy ilyen szintű műtét, mint a császármetszés után miért engedik ki az anyákat minden érdemi infó nélkül a kórházból? Azt leszámítva persze, hogy nesze, itt egy doboz vérhigító, ezt szúrd be magadnak naponta, amíg el nem fogy, ja és egy doboz antibiotikum – ezt egyed, amíg tart. De arról, hogy hogyan használd a tested, miként segítsd a regenerációd, milyen óvatosan mozogj, hogyan kelj fel mondjuk az ágyból, semmi. Ne szexelj és ne fürödj kádban! Köszike! Kettőskereszt magyaregészségügy. És ez nem pénzkérdés.

Ebből kiindulva a terveim szerint dokumentálni fogom, hogy miként tudok a császármetszés után regenerálódni és visszatérni többek között a sportoláshoz. Jelenleg keresem a megfelelő információkat magyar nyelven és az itthoni szakembereket (angolul elég sok mindent találtam már) – le is döbbent (vagy tán meg sem lep igazán?), hogy mennyire kevés az érdemi és megbízható információ. Gondolok itt a kismedencei izmok és a gáti terület regenerációjára, a seb megfelelő gyógyulására (ami sokkal több mint a felszíni vágás, hiszen nagyon sok belső réteget érint), a megfelelő testérzeteim, valamint a törzsem és a medencefenék közötti kapcsolat helyreállítására, ésatöbbi.

Az első hat hétben amiket csinálok:

  • Minden nap nagyon óvatosan átmozgatom az ízületeimet, tagjaimat, ügyelve arra, hogy a törzsemet, hasizmaimat semmilyen szinten ne terheljem.
  • Légzőgyakorlatokat végzek, hogy segítsem a törzsem és a medencefenék közötti kapcsolat helyreállítását.
  • Kellemes lassú tempóban sétálok naponta kb. fél-háromnegyed órát. Bocs Kutya, neked is extra türelmet kell most tanúsítanod :-)
  • A babánál nehezebb dolgot nem emelek. (Lassan 4 kg:-) )

Megtalálni a helyem az új rendszerben

Az elmúlt 2 hétben vicces volt megtapasztalni, hogy milyen dolgok képesek örömet okozni: például a “vadiúj” ruhatáram. Végre hordhatom megint a régi ruháimat. Tisztára, mintha vásárolni mentem volna! Helló kedvenc télikabát (kösz időjárás:D)! Szia fűzős cipő, végre meg tudlak kötni! Ja és végre újra ehettem steaket! :-)

Ám a baba hazajövetele utáni második héten leginkább magamat kellett helyrerázni. Rendbe kellett tegyem a fejemben azt, hogy most olyan napirendben élek, ami gyakorlatilag 3, max 4 órás intervallumokból áll és ezekbe kell belesűrítenem a mindennapos tevékenységeimet.

Aludjak-e ha a baba alszik (érdemes!) vagy “kockáztassam” a pihenőidőmet azzal, hogy csinálok alvás helyett végre valamit, ami nem csak a baba gondozása (hanem mondjuk olyan felüdítő /de tényleg az!/ tevékenység, mint a mosogatás, takarítás vagy a főzés), netán egy-egy séta? Ezek voltak a dilemmáim. Most már szépen letisztultak bennem ezek a kérdések, ennek megfelelően igyekszem aludni is, de tevékenykedni is, mert fizikailag szükségem van rá, hogy használjam a testem meg az elmém is többféleképpen. Kell a lelki egyensúlyomhoz. Ez a korábbi életvezetési gyakorlatom, csak egy más verzióban: most nem csak pihennem, de eleget tevékenykednem is kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. Annak, hogy ezt ki tudtam alakítani köszönhető, hogy például ezt a rövid kis beszámolót is meg tudtam végre írni.

“You will do the worst job, this first time. But it will be the purest experience, the one that lives forever in your gut. The one that makes you homesick, always, for the time when (s)he did not know anything but you and it was all so very new and unfiltered.” Forrás

A szülés óta többször sirattam a várandósságomat. Minden sajgás meg fájdalom meg újdonság és folyamatos változás ellenére, illetve mellett is, nagyon jó időszak volt. Magamat ismerve, az első babás hetek “őskáoszára” is hasonlóképp fogok majd valamikor visszanézni. Hiszen a babánk sosem lesz már ilyen kicsi mint most. Sosem lesz ennyire ránk utalva. Napról napra gyarapszik, fejlődik, növekszik, tanul, erősödik, kerekedik.

Újszülött babánkkal az életünk nem rózsaszín habos mese, hanem “csak” a valóság. Épp ezért szeretjük úgy, ahogy van. Vágytunk rá, de erre nem számítottunk. Ismeretlen világba csöppentünk, amit most kezdünk feltérképezni és olyanná alakítani, amiben mindannyian kiegyensúlyozottak és boldogok lehetünk. Minden nehézségével együtt ezek a hetek a legelső, egyszeri és megismételhetetlen tapasztalatok számunkra, amik életünk végéig kísérnek majd minket és remélem később majd mosolyogva gondolunk vissza azokra a napokra, amikor elkezdtünk családdá válni.