Az ikrek születése – 4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Rettentő sokáig tartott, hogy az ikerlányaink születésének történetét meg tudjam írni. Nem csupán az elfoglaltság és az időhiány miatt, hanem hosszú ideig a minket ért trauma okozta lelki sebek nem engedték, hogy képes legyek írni. Egyszerűen csak patakokban folytak a könnyeim, ahogy egy-egy alkalommal ültem a gép előtt és próbálkoztam visszaemlékezni.

Hónapok teltek el, mire neki bírtam látni a történetünk elmesélésének.

4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Nagy harc volt, hogy visszakerüljünk a Honvédba, ezt olvashattátok az előző posztban.

Ha még nem olvastad, íme az összes előzmény: 

Miután visszataxiztunk a kórházba, ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján, ahol örömmel fogadtak minket. A Honvédkórház szülészetén van egy szoba két ággyal, ahol az olyan kismamákat helyezik el, akik valamilyen akut szülészeti helyzetben vannak és intenzív megfigyelést igényelnek, hogyha megindul a szülés vagy épp a műtőbe kell rohanni, akkor azonnal ott legyen a stáb mellettük. Itt helyeztek el engem is.

Az én intenzív megfigyelésem közel 4 napig tartott ezen a helyen. Kibaszott kemény 4 nap volt, amiben a fizikai és lelki terhek egymásra licitáltak nehézségükben.

Bezártság: a saját testembe és a szülőszobába

Ami ennek a 4 napnak a legnehezebb része volt, az a folyamatos bezártság a szülőszobai részlegre (ami később a kórházi hetekkel folytatódott…) és gyakorlatilag az ágyamba.

Ahol más mondjuk 8-12 órát tölt, én ott 4 napot voltam, nem hagyhattam el a helyet, az ágyamat is ritkán: csak néha a kávéautomatához meg a wc-zuhanyzóba sétálhattam el, amikor “csak” az infúziós állvány volt a társam. Szerencsére annyi rugalmasság volt a rendszerben, hogy a szülőszobán nem volt időhöz kötve a látogatás. Ahogy normál szülésnél is, egy ember mindig lehet a szülő nő mellett. Ebben a 4 napban a férjem és anyukám is többször meglátogattak, de nagyon sokat voltam egyedül, a vége felé ráadásul egyre erősödő fájdalmak közepette.

Az egyik legjobb tanács, amit kaptam az volt, hogy hallgassak zenét, és a férjem tudott is behozni fülhallgatót, így voltak percek-pillanatok, amikor tényleg ki tudtam kapcsolni. Ennél több nem jutott. Kisfiam születése után egy dolgot nagyon szerettem volna: ne legyek totál kimerült az egész folyamat végére, ám ez sajnos ezúttal sem teljesült.

A szülőszobán, a folyamatos CTG-nek köszönhetően, amit félig ülő helyzetben kellett tűrnöm (jó kis aranyerem is lett..), gyakorlatilag semmit nem tudtam aludni, egy-egy órát talán. Állandóan égett a villany, mindig volt valami járkálás, vizsgálat. Megszámolni se tudom hányszor vettek vért, hogy ellenőrizzék a gyulladásos paramétereket, nem áll-e fönt bármiféle fertőzés. A stressz legyengítette az immunrendszeremet és kiújult a megfázásom, jó kis torokfájással kísérve, de szerencsére ez nem befolyásolta a babák állapotát, csak én küzdöttem mint disznó a jégen, hogy bírjam a terheket.

Az élet nagy rendező, ezt szoktam mondani. Egyik éjjel elővettem a fülhallgatót és benyomtam a rádiót. Magam se hinném el, de tényleg így történt: épp egy olyan dal ment, amiben azt énekelték: “Don’t give up, don’t give up, don’t give up, no no no…” Jöhetett volna ennél aktuálisabb?! Kicsit még el is mosolyogtam magamban azt hiszem. Vagy inkább sírtam.

A folyamatos CTG kapcsán meg ahogy telt az idő, egyre inkább az a véleményem alakult ki, hogy a CTG-zést kizárólag azért végzik, hogy CTG-zzenek. Annyira senki le se szarta igazából, hogy mit mutatott a vizsgálat. Sok-sok méternyi papír kijött a gépből anélkül, hogy bárki ránézett volna. Nem érdekelt senkit, hogy mennyit ártott a folyamatos CTG okozta stressz nekem és a babáknak, amikor órákig egy helyben kellett ülni mindenféle kitekert pózokban vagy épp azzal foglalkozni, hogy az elveszett szívhangot megkeressük és nyomorgassuk a pocakomat és mindenféle fura eszközökkel (mint például tisztasági betét) próbáljuk rögzíteni a hasamon az eszközt. Általában egyébként Gerda fix helyen volt és Oliviát szegénykét kellett üldözőbe venni, mert rendszeresen elmászott a CTG elől.

CTG

Honvédkórház, szülőszoba, CTG. Nyúzott fej.

A 4 napban kétszer volt átmenetileg szobatársam, először egy ukrán kismama személyében, az ő távozása után pedig jött egy vajúdó, sajnos koraszülő kismama is, na az kemény volt, rettenetesen megviselt. Főleg, hogy hasonló volt a sztorija mint nekem amikor először bekerültem a Honvédba 2 nappal korábban, mert neki sem tudtak helyet biztosítani a PIC-en. Mellette feküdve, szabályosan úgy éreztem, hogy én is mindjárt megszülök, rettenetesen kellett küzdjek. Na akkor például bevetettem a fülhallgatót és el is tudtam aludni a nap közepén egy órára, annyira fáradt voltam, és mire felébredtem már nem volt ott mellettem, átszállították a SOTÉ-ra azt hiszem.

Szerdán délben mentünk át a Honvédba, nagyjából csütörtöktől kezdve pedig egyre erősebb fájdalmakat tapasztaltam. Először azt gondoltam, hogy csak a megrepedt magzatburok változtatta meg odabent a viszonyokat és jobban érzem miattuk a magzatmozgást, de ahogy teltek az órák egyre rosszabb lett a helyzet. Viszont a fájdalmaimmal érdemben nem törődött senki, vagy csak megint úgy jártam, hogy mivel én akkor is mosolygok, amikor szomorú vagyok, igazából nem vették komolyan a dolgot. (Én hülye.) Sok mindent elbírok, de egy idő után tényleg sírva könyörögtem, hogy segítsenek, annyira fájt. Se menni, se ülni nem bírtam már. Bár a férjem is szanaszét szakadt a kórház és az otthon maradt kisfiunk ellátása között, sírva hívtam, hogy jöjjön be hozzám legalább egy kicsit, mert nem bírom tovább egyedül.

Péntek estére már tényleg nagyon magam alatt voltam: egyre erősödtek a fájdalmaim, amik igazából egy pontra koncentrálódtak a hasam alján, ezért ultrahanggal még a hegemet is megnézték, hogy rendben van-e, de szerencsére nem azzal volt a baj. A császáros hegem erős volt és hibátlan. A fájdalmaimat (fájásaimat?) a CTG is szépen mutatta, hullámokban jöttek, ezért hogy segítsenek, kaptam egy erősebb görcsoldó koktélt infúzióban, amitől a “nyugalmi” pulzusom, ahogy elkezdett hatni, kb. 200 lett (bár nem mértem) és elkezdtem remegni mint a nyárfalevél, emiatt persze elkapott egy enyhe halálfélelem is. Ezen szerencsére egy kék nyugtató tabletta segített és azt hiszem egy-két órácskát pihenni is tudtam.

Amikor aztán megébredtem éjjel 2-3 körül, a kilátástalanság magas fokát sikerült elérni, amikor ilyen körülmények között az összes ügyeletes orvos és nővér a szobám előtt aludt, aminek csukva volt az ajtaja és nem hallották meg, hogy segítséget kértem, mert rosszul voltam és azt hiszem leesett a CTG érzékelője is és szólni akartam. Aztán nagy nehezen jött valaki, adott egy nővérhívót, hogy tudjak azzal jelezni később, de az meg persze nem működött, amikor kellett volna és ugyanúgy nem jött a segítségemre senki. LOL.

Utólag vicces, akkor persze elég félelmetes volt.

Levegőt!

Ebből a bezártságból iszonyat nehéz volt kitörni, főleg fejben volt kemény kitartani, ezért annyira banális dolgokhoz fordultam, minthogy amikor engedték, odasétáltam a kávé automatához és ittam egy kávét, kinyitottam az ablakot és próbáltam csak ülni és lélegezni. Próbáltam berendezkedni az ágyam és az egy szem kis asztalkám köré, hogy “otthonosabb” legyen. Volt egy wc-zuhanyzó, amit gyakorlatilag csak én használtam, ami egy minimális privát szféra érzetet adott. Tudtam fürdeni, fogat mosni, egy alap komfortérzetet fenntartani magamnak. Hogy is volt ez Maslow-nál? Mobilinternet, okostelefon, fürdés, kaja. Sőt, kaptam egy egész kancsó (!) kórházi teát is, annyira VIP státuszban voltam már. :) Avagy amikor mindent elönt a szar, akkor is örüljünk az apró dolgoknak, ugye. 😀 Ez teljesen jellemző rám.

Ikrek születése

Honvédkórház, szülőszoba

nélkületek nem ment volna 

Avagy mit is jelent a család.

Nagyon félelmetes napok voltak ezek mindannyiunk számára. Az otthon maradt családtagok odaadó segítsége nélkül nem tudtuk volna végigcsinálni, ezért örökké hálásak leszünk mindannyiuknak. Mindenki ott és annyit segített, amennyit csak tudott, bármiben számíthattunk rájuk.

A férjem és én

A férjemmel nagyon bíztunk a pozitív kimenetelben, ezért nem is mutattuk egymás felé sem, hogy valójában mennyire féltünk legbelül. Egyik alkalommal mondtam neki, hogy milyen hihetetlen, hogy ő is és én is tesszük a dolgunkat egy szó nélkül: ő meglátogat engem a kórházban és egyikünk sem sír, egyikünk sem mutat szomorúságot, hanem egymást támogatva, amennyire lehet, helytállunk ebben a helyzetben, beszélgetünk nagyjából úgy, mintha egy átlagos hétköznap lenne, csináljuk a dolgunkat. Én a kórházban küzdök a kislányainkért, ő pedig a kisfiunkat vigyázza otthon. Erre ő válaszul elmondta, hogy ő bizony előző nap is zokogott a kocsiban hazafelé. Számára is embert próbáló helyzet volt ez, ahogy az otthonunk és a Honvédkórház között ingázott, értem és a lányokért aggódott, miközben amikor otthon volt gondoskodott Erikről.

Amikor ott bent feküdtem, én nem bírtam sírni. Nem volt más opció mint erősnek lennem a lányaimért. Nekem még kellett néhány nap, hogy az így felgyűlt stresszt el tudjam kezdeni kiadni magamból, akkor viszont nem volt megállás…

Az ikrek születése: MEGBÉKÉLÉS

Az, hogy 4 napot tölthettem a Honvédkórház szülőszobáján, nagyon különleges tapasztalat volt számomra. 4 napot voltam ott éjjel-nappal, ahova egy évvel korábban többé be sem akartam lépni. Épp ezért talán meglepő, de így lett: megbarátkoztam a hellyel. Elfogadtam olyannak, amilyen. Megbékéltem vele. Ahogy szinte részese lehettem a napi történéseknek, egész egyszerűen emberközelivé tette ezt az egész közeget számomra. Nem hangzik feltétlen jól, de így van: a szülészet is csak egy munkahely kollégákkal, akik beszélgetnek, viccelődnek, néha még veszekednek is, mindeközben pedig teszik a dolgukat és azon dolgoznak, hogy egészséges babák születhessenek.

Bár a SOTÉ-s mizériánk során már a segítségünkre volt, a szülőszobán töltött idő alatt látni és hallani azt az orvost hétköznapi emberként, aki egy évvel korábban modortalan és bántó volt, új megvilágításba helyezte számomra őt és az egész helyet is. Ebben a 4 napban nem, de a későbbi hetekben összefutottam azzal az orvossal is, aki Erik fiam születésekor szülészeti erőszak áldozatává tett. Ettől a találkozástól nagyon féltem, és bár még a tekintetünk is találkozott (ő valószínűleg nem ismert meg engem…), már nem érintett meg a dolog. És ezzel úgy éreztem, túljutottam rajta.

Muszáj írnom a nővérekről, szülésznőkről és orvosokról, akik ez alatt a 4 nap alatt körülvettek. A legtöbbjüktől hihetetlen sok kedvességet, támogatást kaptam. A többségük ismerte a sztorinkat, hogy a SOTÉ-ról harcoltam magunkat vissza, és annyi embertől megkaptam, hogy mennyire jó, hogy így történt, hogy hihetetlen. Mindenki végig biztatott a babákkal kapcsolatban is, hogy rendben lesznek. A PIC-es gyerekorvos részletesen tájékoztatott, hogy mire számíthatunk ennyi betöltött terhességi héttel és a lányok becsült súlyával együtt, ez elképesztően fontos és jó volt számunkra.

Andi. Ezt a nevet pedig leírom, hogy sose felejtsem el: a legodaadóbb nővér/szülésznő volt, akivel összehozhatott a sors. Andi úgy gondoskodott rólam, mint senki más: a gondolataimból olvasta ki, hogy mi volt az az egy-egy apróság, ami a komfortérzetemet növelhette ezekben a nehéz napokban. Új ágyneműt húzott, megigazította a párnám, kiengedett a szobából egy kis szünetre, a döcögős infúziós állványomat egy normálisra cserélte és még ezer más dolog. Olyan szeretettel bánt velem, amit sosem fogok elfelejteni és amiért örökké hálás leszek neki. Amikor ő volt műszakban, tudtam, hogy elviselhető órák várnak rám.

Szülészet vagy sebészet?

Azért a 4 nap alatt erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon a szülészeten vagy a sebészeten fekszem-e, az én saját, abszolút nem reprezentatív statisztikáim alatt a szülések kb. 90%-a császárral végződött akkor, és volt olyan nap, amikor csak programozott császárok voltak. Az orvosok maguk viccelődtek rajta (“Na ma hány császár lesz?”). Azok a hüvelyi szülések, amiknek fültanúja lehettem sem éppen a háborítatlan, az anyai kompetenciákat és a női erőket megerősítő szülések voltak. Egy szülés utáni gátvarrást csupán csak végighallgatni, még számomra is elég fájdalmas volt. Amikor viszont egy-egy kitolási szakasz örömmel és tapssal végződött, annak a felemelő érzése az egész osztályon végigsöpört. Szóval tényleg intenzív egy élmény volt. Na és ilyen körülmények között kellett nekem arra koncentrálni, hogy minél tovább egyben lehessünk a lányokkal. Borzalmasan nehéz volt néha. Arról nem is beszélve, hogy ott volt bizony a tudat, hogy nekünk a 32. héten, még nem kellett volna ott lennünk…

A szülés

Ilyen feszültséggel, várakozással, aggodalommal teli körülmények között a férjemmel bármit megadtunk volna azért, hogy a császárnak kitűzött időpontja legyen, hogy ne kelljen már megint rohanni a műtőbe, mint Erik fiunkkal, de ezt nem vállalták fel a kórházban. Bár ki nem mondták, nekünk úgy tűnt, hogy azt várhatták, hátha sikerül kihúzni addig, amíg a saját orvosom, akihez terhesgondozásra jártam, visszaér a szabadságáról 2 nappal később. De nem így lett végül.

Szombat délelőtt, az előző éjszaka eseményei után, egy fokkal jobban voltam, ezért csökkentették a görcsoldó adagját. Ettől viszont újra indultak a fájdalmak, amit jeleztem is. A férjemet hívtam a hírekkel, hogy minden oké, kicsit megint jobban fáj, de most nem olyan vészes a dolog, ebédeljen meg, aztán utána jöjjön be. Ahogy letettem, nagyjából dél körül járt ekkor, bejött az ügyeletes doktornő, megvizsgált (a 4 nap alatt azt hiszem ez volt a 2. kézi vizsgálat összesen, amit végeztek), és azt mondta: a méhszáj 3 ujjnyira nyitva, sürgősségi császár. Azonnal visszahívtam a férjemet és szóltam neki, hogy engem MOST azonnal készítenek össze és tolnak be a műtőbe, ezért ebéd helyett induljon el rögtön. Baszki.

A 4 nap, főként az utolsó 24 óra szenvedése után tényleg megváltásnak éreztem, hogy nem várnak tovább és egyik percről a másikra kimondták, hogy irány a műtő. Kicsit kitisztult a fejem, mert örültem, hogy végre túl leszek ezen és persze egy újabb állomásához érkezhet a történet: megszületnek a kicsik.

Ha valamit még szerettem volna Erik születése után, az az, hogy minél inkább jelen lehessek a szülés során. Ha valami, akkor ez legalább tökéletesen teljesült és ez sok mindenért kárpótolt is.

Méltósággal tudtam bemenni a műtőbe, még viccelődtem is azzal, hogy a zöld műtős sapkát “koronaként” tettem a fejemre és a savlekötőt mint valami aperitif ittam meg. Nevetségesnek tűnik, de akkor sokat enyhített azon a rengeteg stresszen, amit addigra felhalmoztam magamban és nyugodtan, félelem nélkül tudtam belemenni a folyamatba… és a műtőbe. A császár minden egyes mozzanatát átéltem, jelen voltam, megéltem és őrzöm az emlékeimben.

A PIC (Perinatális Intenzív Centrum, ahol a korababákat gondozzák) teljes személyzete 2 inkubátorral már készen állt és várták a lányok érkezését. A gyerekorvostól kapott részletes tájékoztatás is nagyon megerősített abban, hogy rendben leszünk. Mindenki elképesztően kedves volt és támogató, egytől egyig. Ami 1 évvel korábban rideg volt, hideg és ijesztő, most barátságos és biztonságot adó.

Meg elég vicces is.

Dolgok, amiket nem akarsz műtét közben hallani

A szülés közben elhangzott mondatok sokszor traumaként hatnak az emberre és sokáig élnek az emlékeinkben. Így van ez császármetszésnél is, amit bárki bármit mond, elég félelmetes átélni. Bizony rettentően tud fájni, ha az ember feje fölött teljesen irreleváns dolgokról, látszólag érzéketlenül beszélgetnek az orvosok. De én ezt most nagyon jól vettem és bár tényleg frenetikus volt olykor a hangulat, sokat nevettek, én ezt nem éltem meg kellemetlenségként, sőt néha én is nevettem. Pedig nem voltak éppen mélyen szántóak az elhangzott poénok… :-) Szidták az előző orvosomat, aki ferdén vágott és próbálták kitalálni, hogy hogyan legyen a régihez képest az új heg. Az egyéb magasröptű, szexuális töltetű poénok mellett ráadásul még a műtétet végző doktornővel is beszélgettünk. Kiderült például, hogy arra nőtt fel, amerre mi most lakunk és hogy most is a közelben lakik. Kicsi a világ.

Mindeközben pedig profin tették a dolgukat. Mindkét babám faros fekvésű volt, így még császáros előzmény nélkül is valószínűleg császárral születtek volna meg. Hát igen, sok szerencse is kell egy egészséges ikres (hüvelyi) szüléshez. Az “A” baba (az az “A” aki közelebb fekszik a kijárathoz), Gerdánk, szegény, elég összenyomorított helyzetben volt már a pocakban, szóval neki biztos, hogy jó volt, hogy a tesója nem ugrált a fején többet. Nehezen is vették ki, de nem volt végül semmi komplikáció. “B” babánk, Olivia hozzá képest sima ügy volt. 1620 és 1650 grammal születtek, ami nagyon szép méret.

“AJJAJ”

A császár egy nagyon komoly hasi műtét, amin bárki bármit mond, jobb nem átesni. Persze, amikor tényleg indokolt az más. Nekem 12 hónap elteltével 2 volt ugye, ezért a komplikációk esélye is magasabb volt.

Dolgok amiket nem akarsz hallani egy műtét közben, de én hallottam: “Ajjaj” – és a következő pillanatban már égették is a vérző ereket, éreztem a szagát……… Éreztem a rángatást, feszítést, emlékszem a hidegre. Jelen akartam lenni és jelen is voltam végig, és ezt egyáltalán nem bántam meg, bíztam az orvosokban. De többet nem szeretném átélni.

Aki szerint a császár a “könnyebb út”, az elmehet a picsába.

Találkozások

Nagyjából ¾ órát tartott a műtét, mire a babák kiemelése után összevarrtak minden réteget a hasamban. Aztán 2 órát töltöttem az őrzőben, ahol találkoztam végre a férjemmel, aki tényleg csak 1 perccel maradt le a szülésről, de annyi ember és akkora sürgés-forgás volt a műtőben, hogy valószínűleg úgysem látott volna semmi érdemit. A lányokat viszont meglátogathatta és már fotókat is tudott nekem mutatni róluk, amikor visszajött a PIC-ről.

Még az őrzőben feküdtem, amikor 2 nővér jött hozzám és segítettek anyatejet fejni, hogy a kislányok pocakjába ez legyen az első dolog, ami bejut. Szerintem ez fantasztikus dolog, nagyon boldog voltam, hogy ezt ennyire fontosnak tartják ott bent.

Aztán jött a hasnyomkodás, ami egy igazi rémálom volt úgy fájt, és egy párszor túl kellett rajta esni a műtét utáni órákban.

A szokásos 8 órás fekvést írták elő. Este 10 volt már mire felkelhettem és lehetőségem volt átmenni a lányokhoz. Bár korábban azt ígérték, kapok egy tolókocsit és segítenek, ebből semmi nem lett. Minden centiméterért megküzdve lépegettem át a friss sebemmel a PIC-re, hogy találkozhassak az apróságokkal.

Azt a pillanatot soha nem felejtem el.

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Ha még nem olvastad korábban, íme A szüléstörténet Minden előzménye:
honvéd vagy sote 1?

Irány a Honvéd! A fordulat, amire nem számítottunk

Most kell indulni a kórházba

Este 21:15. Erik már aludt. Én az ágyban feküdtem és épp félálomban voltam már, amikor egyszer csak elöntött egy adag nedvesség. Tudtam, hogy magzatvíz lesz az. Azonnal felkeltem, kimentem a mosdóba, hogy leellenőrizzem tényleg az-e, ekkor még egy újabb adag öntött el, tehát biztossá vált. Visszamentem a szobába és szóltam a férjemnek, hogy MOST kell indulnunk a Honvédba, mert megrepedt valamelyik magzatburok és folyik a magzatvíz. A 31. héten jártunk ekkor a várandóssággal.

Ez volt az a pont, amikor az előző hónapok munkájának a gyümölcse beérett. Amikor helyzet volt, azonnal helyben volt a segítség. Meg olyan kórházhoz tartoztam, ahol a legmagasabb szintű koraszülött ellátás van. Anyósom lejött, hogy vigyázzon a már alvó fiunkra. Felöltöztem és összekaptam az éppen aznap összepakolt kórházi cuccomat, adtam egy puszit Erik homlokára, majd elindultunk. Autóba ültünk; nem hívtunk mentőt, mert fájásaim, fájdalmaim nem voltak.

Félelmetes, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mennyire jól meg tudom őrizni a hidegvérem. Nem pánikoltam, csak tettem a dolgom.

Alig egy évvel azután, hogy kijöttem onnan, ismét ott álltam a Honvéd Kórház szülőszobájának ajtajában. De idén egész más körülmények között.

Becsöngettünk, a nővérnek elmondtam, hogy mi történt, aztán bekísértek egy szülőszobára. Akkor derült ki, hogy az orvosom, akit felfogadni terveztünk, szabadságon volt külföldön, így neki nem tudtak szólni.

Bekötöttek egy branült, kaptam infúziót, felkötötték a CTG-t. A babákkal minden rendben volt. 22 órakor pedig megkaptam az első tüdőérlelő injekciót. Ebből kettőt szoktak adni és a cél az volt, hogy én is mindkettőt megkaphassam. Mivel egy injekciónak a hatóideje 24 óra, még legalább 48 órát 3in1 kellett a lányokkal eltöltenünk. Folyó/szivárgó magzatvíz mellett, ha a fájások nem indulnak be, akár még hetekig is ki lehet húzni egyben egyébként.

Az előzményeket olvastad már?

Sajnos nincs hely a PIC-en

Viszont mikor nem lenne fordulat a történetben, ha nem a kritikus pillanatban. Jött ugyanis a gyerekorvos a PIC-ről és tájékoztatott, hogy sajnos nincsen náluk hely, pláne nem 2 babának, így nagyon nagy bánatukra, de a mi érdekünkben tovább kell küldjenek egy másik kórházba. Ez a másik kórház pedig mi más lett volna, mint tadaaaaaaam: a SOTE I.

Egy dolgot ígértek: ha felszabadul hely a PIC-en és még egyben vagyunk, akkor tárt karokkal várnak minket vissza, csak hívjuk őket minden nap és érdeklődjünk. Ezt az ambuláns lapomra is felvezették.

Mentővel vittek át a SOTE I-re, este 11 óra körül járhatott már, amikor odaértünk.

SOTE I: pozitív csalódástól a menekülésig

A SOTE I ezúttal sem tette elsőre egy szívderítő hely benyomását. A férjemet például be sem engedték a szülőszobára. Engem bevittek, megvizsgáltak és ők is megállapították, hogy valóban magzatvíz szivárog (ekkor épp ömlött is egy nagyobb adagban), majd adatfelvétel, satöbbi. Kaptam egy ágyat a szülőszoba megfigyelőjében, ami nem olyan privát hely volt, mint a Honvédban, hanem egy 3-4 ágyas átjáróház. Konkrétan az ágyam mellett egy függöny választotta el tőlem azt a pultot, ahol az újszülött babákat mosdatták, mérték és hallhattam például, ahogy megszületésük után az apukájukkal fotózkodnak. Meg láthattam, ahogy olykor magára hagyják a babákat a pulton fekve. Aranyóra a javából… Nem volt egy vidám dolog ezeknek szemtanúja lenni. Nagyjából másfél órával később jöhetett be a férjem.

Mindkét baba farfekvéses volt a legutolsó ultrahang szerint. A nővérek egész éjjel küzdöttek azon, hogy a CTG-t jól rám tudják kötni, de ez elég nehézkes volt, folyton elmozogtak az érzékelő alól. Amikor sikerült éppen, akkor a CTG nem mutatott különösebb jeleket arra, hogy bármelyik baba is rosszul érezné magát odabent, aminek örültünk. Ezekben az órákban pihenni alig tudtam  a folyamatos macerálástól. A férjem egy idő után hazament, hogy tudjon pihenni ő is. A magzatvíz szivárgott, de jól voltunk, vártunk.

Már reggel volt, amikor megengedték, hogy lejöjjek a CTG-ről és még reggelit is kaptam. Rég esett margarinos zsömle és egy pohár kórházi tea ilyen jól :-)

honvéd vagy sote 1?

CTG-re kötve egész éjjel

a sors keze: találkozás a doktornővel

Aztán ha nem volt elég a fordulatokból, akkor jött a következő. Ki más is lett volna ügyeletben aznap, amikor oda bekerültem, mint az ominózus doktornő, akivel a várandósság elején azt a bizonyos, kockázatokról szóló beszélgetést lefolytattam. Egyrészt örültem, hogy legalább ismerős arcot látok, másrészt azért érdeklődve vártam, hogy mivel rukkol majd elő.

És nem csalódtam!!!

Az első dolga volt ugyanis közölni, hogy a magzatburok megrepedésével fertőzésveszély áll fent és akár a méhemet is elveszíthetem.

Őszintén? Nem tudtam egészen komolyan venni. Már megint ugyanott tartottunk. A magzatburok repedését követő fertőzésveszélyről én annyit tudtam, hogy ha az emberbe nem nyúlkálnak fel hüvelyi vizsgálatokat végezni és kellően óvatos, pl. nem ülőfürdőzik, stb. akkor azért ez a fertőzésveszély nem olyan mértékű, mint ahogy azt ő levetítette számomra. Vérvétellel amúgy is folyamatosan ellenőrzik az ún. “gyulladásos paramétert”, tehát erős a kórházi kontroll.

A doktornő riogatását leszámítva, összességében amúgy a kórházi személyzettől kapott figyelem és törődés nagyon pozitív csalódás volt. Úgy éreztem, hogy a SOTE I-en is jó helyünk lesz, a további időszakot meg majd valahogy kihúzzuk, de rendben meg tudnak születni a lányok, ami a legfontosabb. 3 orvost kérdeztem meg és ők egyértelműen amellett voltak, hogy 48 óra után elvégzik a császármetszést, amit én személy szerint furcsállottam, hiszen tudtam, hogy ha más nem indokolja, akkor a babáknak az a legjobb, ha minél tovább a pocakban vannak, de elfogadtam volna.

hívás a honvéd picről: csináltak nekünk helyet!

Épp ezért ért meglepetésként és újabb kihívásként az, amikor érkezett reggel 9 körül a hívás a SOTE I-re a Honvéd PIC-ből, hogy csináltak nekünk helyet, tudnak bennünket fogadni! Dilemma volt a javából. Egyrészt azért, mert a SOTE I-en lenni adott egyfajta biztonságérzetet nekünk, másrészt tudtam, hogy nem véletlenül választottam a Honvédot, és anno épp a SOTE I-gyel szemben választottam azt. Döntési helyzetbe kerültünk.

SOTE vagy honvéd? út a döntésig

A SOTE I és a doktornő nem átallott újabb hadjáratot indítani a lelki békém ellen. Amikor mondtam, hogy szívesen visszamennék, akkor a doktornőből elkezdett dőlni a kockázatok sora, ami egy 20 perces autóút alatt engem érhet: a köldökzsinór előreeséstől, a babák halálán keresztül az én halálomig minden. De tényleg minden. Ugye ismerős retorika?

Ez volt az a pont, amikor erősebbnek kellett lennem, mint valaha, de hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit tegyek és hogyan döntsek. Segítségért felhívtam hát A dúlát :-) Aki a legjobb tippet adta, amit csak ekkor lehetett, mégpedig azt, hogy hívjam fel a Honvédot és kérdezzem meg őket ezekről a kockázatokról, amikkel szembesítettek.

Az ügyeletes orvosnő a Honvéd szülőszobáján nagyon korrekt volt. Értette, hogy miért mondja ezeket a kockázatokat a SOTE I, ugyanakkor mondta azt is, hogy engem a SOTE I-re küldeni sem volt kevésbé kockázatos, de a mi érdekünk ezt szolgálta, így ők tovább küldtek engem. A SOTE I viszont foggal körömmel próbált ragaszkodni ahhoz, hogy ne menjek sehova, mert bármi baj történik útközben, akkor az az ő saruk lesz.

Bár folyamatosan sürgettek a döntéssel, én mondtam, hogy megvárom a férjem és vele átbeszélve döntök a továbbiakról. Ekkor már legbelül tudtam, hogy én bizony megyek vissza, de szerettem volna, ha a férjem saját maga is hallja, ahogy a doktornő elrebegi neki a halálos kockázatokat és végül közös döntés születik . Jelzem, hogy egyébként mindeközben nekem semmi bajom nem volt és épp CTG-re se voltam kötve már, amin a doktornő “látott már leszúrásokat (beeséseket) az egyik baba szívhangjánál” – növelve ezzel a ránk tett nyomást.

Mikor látták, hogy egyre inkább hajlok afelé, hogy visszamegyek a Honvédba, akkor mondták, hogy bocsi, de ők ugyan mentőt nem adnak, “mert hát az OEP”, és saját felelősségre autóval tudunk csak átmenni.  Aztán a férjem megérkezett, meghallgatta az orvost és szegénykém persze sokkot kapott és azonnal közölte, hogy nem megyünk sehova.

Ekkor volt az a pont a történetben, amikor én egyedül voltam már tényleg mindenkivel szemben, miközben azért harcoltam, hogy a lányoknak a lehető legjobb legyen miután világra jönnek és én bizony tudtam, hogy ez a Honvéd PIC-en lesz.

Még egyszer felhívtuk a Honvéd szülőszobáját.

na bazmeg!

Csavar a történetben, hogy az egyik olyan orvos volt épp ügyeletben a Honvédban, aki tavaly elég modortalanul bánt velem, ami akkor rettentően fájt, most pedig épp ő volt az, akitől a segítséget kaptam. Amikor ugyanis közöltem, hogy a SOTE bizony nem ad mentőt ahhoz, hogy visszamenjünk, ellentétben a Honvéddal, aki előző este adott, kicsúszott a szájából a lehető legőszintébb reakció: “Na bazmeg!” és nekem ennél több nem kellett ahhoz, hogy rávilágítson a SOTE I hozzáállásának abszurditására. Amiben egy dolog látszódott tisztán: én és a babák egészsége helyett csak az intézményük és a saját seggük védettsége érdekelte őket. Őszinte bazmegnek ennyire már rég örültem :-)

Ezúttal a férjem is tudott beszélni ezzel a honvédos orvossal, aki objektív megvilágításba tudta helyezni a lehetőségeket. Hogy mégis mi az isten történne egy 20 perces autóút alatt, ami nem történhet meg akkor, ha épp a szülőszobán kimegyek a mosdóba, vagy ülök egy helyben 20 percet, ahogy ekkor épp tettem.

A kockázatok erősen túlzóan voltak lefestve, amivel azért nagyon erős nyomásgyakorlás alatt álltunk.

Meg hát mi is lehet félelmetesebb mint a saját magunk felelősségét felvállalni a döntéseink felett?

Örökké hálás leszek a férjemnek, aki képes volt bízni bennem akkor, amikor őt épp ilyen szintű félelmekkel szembesítették, hogy elveszíthet engem és a babákat is. Mert megmondtam neki, hogy én TUDOM miért választottam a Honvéd kórházat és márpedig vissza akarok menni. Pláne ezek után, amit ez a doktornő ismételten előadott itt. Mert én a doktornő kapcsán azt láttam, hogy ennek az embernek ezúttal is az a szerepe az életemben, hogy amikor ő a veszélyek és veszteségek adu ászával, a halállal, riogat én képes legyek kiállni a döntéseimért, saját magamért és a családomért.

Minden lelkierőmet és saját magamba vetett hitemet össze kellett szedjem, hogy a lehető legnagyobb bizonyossággal tudjak a döntésem mellett kiállni. Hogy amikor tükörbe nézek azt lássam, hogy igen, őszintén a legjobb döntést tudtam meghozni és felvállalni.

Ahogyan azt az előző posztban is írtam, a várandósság elején azt mondtam: nem akarok kórházi rendszerek ellen harcolni a hüvelyi szülés érdekében, ezért a biztonságos utat választottam. A sors mégis úgy hozta, hogy csatát kellett vívjak magunkért.

Én pedig akár egy egész kórházzal megyek szembe, ha kell és saját felelősségre távozok onnan, csak hagyjanak békén.

Mert egyszerűen tudtam, hogy jól vagyok, a babák is jól vannak, tökéletesen bíztam magamban, a testemben és abban, hogy egy kibaszott 20 perces autózást kibírok még baj nélkül, csak jó helyen legyek.

Mert a koraszülés miatt tudtam, hogy hetekig tartó kórházi tartózkodásra kell készüljünk és fontos volt számomra, hogy rideg, elidegenítő kórházi környezet  (SOTE I) helyett a babákhoz való kötődést építő ápolási gyakorlat vegyen körül minket és ezt a Honvéd PIC nyújtotta.

Mert Erikkel a kötődésünk egy hetekig tartó folyamat volt, mire kialakult és a traumatikus szülésélmény nagyban szerepet játszott ebben sajnos. A lányokkal pedig a lehető legjobbat akartam kihozni ebből az eleve nehéz és félelmetes helyzetből. Meg ha már el kellett engedjem, hogy se természetes szülés élményem, de valószínűleg gyengéd császármetszésem se lesz az életben, legalább az első hetek körülményei jók legyenek számunkra. Ezért harcoltam.

Közben jöttek nővérek, hogy vinnének le ultrahangra. Majd mondták azt is, hogy “de ha azon bármit találnak, akkor nem mehetek sehova”. Ami egyrészt nem igaz, másrészt pedig BIZTOS voltam benne, hogy akkor ők bizony fognak is találni valamit, így vissza is utasítottam az ultrahangot.

Végül megszületett tehát a döntés, amiben a férjem is támogatott és közöltem, hogy saját felelősségre eltávozok vissza a másik kórházba és kértem, hogy írják meg a zárójelentést/ambuláns lapot.

Megyünk vissza a Honvédba

Hiszitek vagy sem – én biztos voltam benne, hogy így lesz -, de hirtelen elkezdett nem működni a számítógépes rendszer, aláírásra képes orvos sem volt a közelben, összességében pedig több mint másfél órát várakoztattak!!!!, miközben épp halálos veszélyben voltunk állítólag, mire el tudtunk végül jönni. Ez alatt egy nővéren kívül senki ránk se nézett. Annyira nevetséges volt az egész. Kimutatták a foguk fehérjét: leszarják, hogy kinek az egészsége múlik az ő totojázásukon és várakoztatásukon, nekik ne merjen senki ellent mondani és visszautasítani a kezelést. Gyönyörű visszaigazolás volt a bánásmódjuk arról, hogy jobb, hogy eljöttünk onnan.

Taxiba ültünk, visszamentünk a Honvédba és ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján.

A “halálos” 20 perces taxiút után pedig még több mint 3 napot egyben töltöttünk a lányokkal.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig

Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk :)

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Szelektív redukció – amit még nem meséltem

Bár nem sok idő telt el azóta, hogy bejelentettem a várandósságomat, az ikrek már meg is születtek. Maradt még több részlet, amit szerettem volna elmesélni, de nem volt rá alkalom.

4 hét után, a Honvéd Kórház PIC osztályának családi szobájában ülve, végre együtt a lányaimmal alvás helyett inkább kihasználtam azt a néhány szabad órát arra, hogy megírjam azt, ami eddig elmaradt.

Honvéd PIC családi szoba

Honvéd PIC családi szoba

Avagy hogyan is jutottunk el ahhoz, hogy március elején, amikor egyszercsak elöntött egy adag magzatvíz este negyed 10-kor, azonnal be tudtunk jönni a kórházba és 10-kor már meg is kaptam az első tüdőérlelő injekciót. Amikor minden perc számít.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?

A várandósságom eddig el nem mesélt körülményei

VBAC-re készültem, aztán kiderült, hogy ikreket várok

A legutóbbi bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a pozitív teszt másnapján, az orvosnál tett látogatáson kiderült, hogy 12 hetes várandós vagyok iker babákkal, ami hatalmas meglepetés volt. Egy dolgot tudtam egyből: Magyarországon a ritkábbnál is ritkább az, hogy előzetes császármetszést követően hagynak ikreket természetes úton megszületni. Hiszen még a sima ikerterhességeket is javarészt császárral fejezik be manapság. Ennyit arról, hogy valaha hüvelyi úton szüljek.

Amit viszont nem tudtam és az ultrahangot követően az orvos elmondta: az ikerterhesség elsősorban a koraszülés miatt kockázatosabb dolog. Sajnos a Szent Imre, ahol ő praktizál olyan kórház, ahol nincs PIC, azaz intenzív koraszülött ellátás, ezért azt mondta, hogy a legjobb szívvel, de azt ajánlja, hogy keressek másik kórházat és orvost. Mert ha helyzet van, akkor előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy egy beindult koraszülés esetén olyan másik kórházba küldenek, ahol el tudnak látni vagy akár az is lehet, hogy csak a babákat szállítják át másik kórházba, míg engem nem. Így megállapodtunk abban, hogy mindkettőnk bánatára bár, de elköszönünk egymástól, ne lebegjen ez a fölös stressz a fejem felett.

Az, hogy megtaláltam a VBAC-támogató orvosomat, az én életemben végül arra a szerepre korlátozódott, hogy merjek újból gyereket vállalni és ne féljek egy újabb traumatikus szülésélménytől.

Viszont ezzel, hogy elköszöntünk egymástól, megfejelve azzal, hogy kockázatos a terhességem, újabb munkát tartogatott nem csak számomra, de a férjem számára is. Közös döntést kellett hoznunk a továbbiakról, aminek az alapját az képezte, hogy találok egy olyan orvost és kórházi közeget, amiben őszinte szívvel meg tudok bízni.

Honvéd, SOTE I vagy más?

Az orvosom, tekintettel a veszélyeztetett státuszomra, ajánlotta, hogy keressem fel egy volt kollégáját/tanítványát, aki a SOTE I-en dolgozik. 2 nap múlva sor is került a találkozóra a kórházban. Közben Honvédos orvosok után is elkezdtem nézelődni, ha valamiben, akkor császárban ugyanis a Honvéd profi ugyebár. Meg a PIC-ük is híresen jó és családbarát, szemben a SOTE I-ével, ami számomra az anyatejes táplálás és a babákhoz való kötődésem szempontjából nem mindegy, és nem mellékes az sem, hogy – ha kihúztuk volna jó sokáig – a Honvéd gyerekágyas részlegét már ismertem.

Már amikor orvoskeresésben voltam, és amikor a SOTE I-re mentem akkor is figyeltem arra, hogy mit súgnak az adott hellyel kapcsolatban az ösztöneim, zsigereim. Hát, a SOTE I-től egyébként a hányinger kerülgetett konkrétan. Nem éreztem jól magam, nem éreztem azt, hogy az a közeg lenne az, ahol én szülni szeretnék. De fontos volt az orvosról tett benyomásom is, így kivártam, hogy mire jutunk. Az ajánlott orvos első látásra egyébként nagyon szimpatikus volt.

“Szelektív redukció”

És akkor most ide teszem a két lányom fotóját.

ikrek, szelektív redukció?

A lányaim

Amikor ugyanis leültünk beszélni, a kezdeti pozitív hozzállásom és optimizmusom gyakorlatilag darabokra hullott. Ez a doktornő ugyanis az alábbiakat közölte velem:

  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira ritka, hogy erről publikációt kéne írni. (Örülök, hogy ha már emberszámba nem vesz, legalább tudományos kutatásnak jó vagyok.)
  • Előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal várandósnak lenni annyira kockázatos, hogy a hegszétválás esélye, bár alap esetben 1% alatti, szerinte az én esetemben van vagy 8% is! (ún. ex-has tény)
  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira veszélyes, hogy egy esetleges komplikáció miatt vagy a babák vagy én, vagy mindhárman, meg is halhatunk vagy elveszíthetem a méhem és egyéb katasztrófák.

Mindebből kifolyólag első dolga volt felajánlani az ún. “szelektív redukció” lehetőségét, ami egy szép orvosi fogalom a puszta gyilkosságra. (És itt most természetesen egyáltalán nem mondok ítéletet arról, aki ezt a döntést képes meghozni pl. ha egy sikeres lombik sokbabás (3-4-5..) terhességet eredményez, de az én esetemben, egy egészséges spontán ikerterhességnél, ezt borzasztó erős túlzásnak éreztem.) A “szelektív redukció” ugyanis azt jelenti, hogy én mint anya választhatok, hogy valamelyik babámat megöljem (egy kálium injekciót juttatnak a baba szívébe), hogy csak egyet kelljen kihordani. Mert a doktornő szerint még ennek a vetélési és az akár mindkét baba halálát is okozó beavatkozásnak is sokkal kisebb a kockázata, mint annak, hogy én egyáltalán képes leszek végigcsinálni ezt az ikerterhességet és valahogy túlélem a szülést.

Dühöt érzek, ahogy írom ezeket a sorokat. Rettenetesen hatottak ezek a szavak akkor. Patakokban folyt a könnyem, ahogy mentem haza a BKV-n és nem érdekelt ki mit gondol, képtelen voltam visszatartani a sírást. Nem is akartam. Ja, Erik fiam is velem volt ezen a megbeszélésen, mert nem tudtam megoldani, hogy vigyázzon rá valaki otthon. Tehát miközben hallgattam a doktornő szavait, arról, hogy legálisan megölhetem a pocakomban növekvő egyik kis életet, ott volt mellettem a kisfiam is, ami ezt a lehetőséget még sokkal fájóbbá tette.

Hatalmas pofonként ért ez a felajánlás és egyszerűen nem hittem el ezt az egész dolgot, hogy nekem ilyenről kell döntést hoznom. Úgy éreztem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megfelelően döntsek. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem fogom megölni egyik gyerekemet sem, de rettenetes szcenáriók merültek fel, amiknek az eshetőségét úgy éreztem, komolyan kell vennem. Hiszen annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy várandós legyek ennyire hamar, ráadásul ikrekkel, tehát ha egy komplikációnak van akár 1% kockázata is, akkor azt figyelembe kell vegyem. A légből kapott ijesztgetések viszont már akkor sem tetszettek.

A doktornő a beszélgetés végén azért mondta, hogy ő amúgy bízik a pozitív kimenetelben, de nagyon szoros kontrollal, 32. heti kötelező befektetéssel (egy egyéves kisfiú anyjaként…) és szigorú semmittevéssel lehet végigcsinálni csak a terhességet, ha őt választom. Én pedig mondtam, hogy felkeresek más orvost is és majd jelentkezem. Amire az ő válasza az volt, hogy ne higgyek annak, aki szerint az én terhességem egy nagyon vidám történet lehet majd, mert az szerinte nem igaz.

Többet nem beszéltem ezzel a doktornővel. A férjemnek zokogtam, ahogy próbáltam elmesélni mi is történt. Ő is összeomlott. Tudtuk, hogy nem akarjuk megölni egyik gyerekünket sem, hanem végig akarjuk csinálni ezt a várandósságot, mivel hatalmas ajándéknak és ritka nagy szerencsének, áldásnak tartottuk azt. Utáltam, hogy az orvos a saját félelmeit vetítette rám és nem vette figyelembe egyáltalán azt a tényt, hogy én egyébként mennyire jól voltam, milyen jó egészségi állapotban voltam és hogy ilyen – ezek szerint – nehezített körülmények között is megfogantak ezek a lánykák, akik kétséget kizáróan egy dolgot akartak: ÉLNI. Ha már kockázatokat kommunikálunk, akkor egy hasraütésszerű 8%-ot tekinthetünk úgy is, hogy 92%, hogy nem lesz semmi baj, nemdebár?!

Kapaszkodó kellett. Felhívtam egy barátnőmet :-) Aki maga is kétgyerekes anya és nagyon jó szempontokat tudott adni a doktornő szavainak helyre tételéhez és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Aztán felhívtam egy dúlát. A dúlát. Minden VBAC-ra készülő anya “tyúkanyóját”. Hármasban a férjemmel leültünk beszélgetni és átvettük a lehetőségeket.

Az egyik legfontosabb dolog, amit mondott és amit sok orvos elfelejt: az, hogy egy nő babát vár, a világ legtermészetesebb dolga. Nem pedig egy orvosi eset, egy publikáció, egy komplikációhalmaz vagy egy műhibaper-félelem együttese. Természetes, emberi dolog, az élet része. A másik legfontosabb, amit szintén elfelejtett közölni pl. a doktornő is, hogy az én ikerterhességem hála az égnek a legkevésbé kockázatos fajtájú volt, mivel a két baba két teljesen külön burokban, külön méhlepényen, külön köldökzsinórral fejlődött (ún. DDD-terhesség).

Átbeszéltük a lehetőségeket, amik között ekkor még ott volt az is, hogy esetleg olyan orvoshoz menjek, aki még a természetes szülés útján is támogatni tudna. A másik pedig ami maradt (miután a SOTE I-et kizártam), a Honvéd. Ahova ugyan a lábamat nem akartam többé betenni az előző szülésem után, de most minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak ez lesz az én utam.

A legfontosabb jelszavunkká ugyanis a biztonság vált a lányokkal való várandósságom során.

AZ ELŐZMÉNYEK

Egyből három?! OMG ikreket várunk!

az Előzmények, avagy “Jöhet a 2. baba!”

A testembe vetett hitem visszaszerzése, testi regeneráció és orvoskeresés

2016 februárjában megszületett Erik, sürgősségi császármetszéssel. Leírtam a szüléstörténetem, a blogon is többször beszéltem róla, hogy szülészeti erőszak áldozata lettem és hogy aztán miként is “darált be a rendszer”, aminek a végén a természetes út helyett végül műtét segítségével jöjjön világra a kisfiam.

Nehéz volt a kezdeti időszak a babánkkal. Földön túli fáradtság, egy teljesen ismeretlen helyzet, totális mélyvíz mindannyiunk számára. Aztán szépen lassan, napról napra könnyebb lett. Beletanultunk, családdá formálódtunk.

Jöhet a kistesó! Irány a VBAC-párti orvos keresés

Azt tudjátok, hiszen nyomon követhettétek, hogy sokat dolgoztam a műtét utáni testi regenerációmon, emellett pedig elkezdtem új nőgyógyász után nézni. Dúlánál is voltam, akivel átbeszéltem a szülésélményemet. Buzgott bennem a vágy és a HIT, hogy igen, én is képes vagyok szülni! Minden erőszakosság, nemtörődömség ellenére és a támogatás hiányának megélése után is újra képes voltam hinni és bízni magamban és a testemben. Ebben a férjem támogatásának és a fizikai jóllétem visszaszerzésének is hatalmas szerepe volt. Ahogy a fiunkkal apránként egyre könnyebb lett, úgy éreztük, készen állunk a folytatásra.

De egy másik fontos dolog is volt itt: a szülés után a műtétet végző doktornő felírt nekem fogamzásgátlót, amit én el is kezdtem szedni. Csak aztán hetekig folyamatosan véreztem tőle, amiről meg pontosan tudtam, hogy ez így nem normális. Elegem lett abból, hogy hormonokkal terheljem a szervezetem. Kis korkülönbséggel szerettünk volna gyerekeket vállalni, de a védekezés nélküli házaséletbe addig nem akartunk belekezdeni, amíg nem volt mellettem olyan orvos, akihez bizalommal tudtam volna fordulni és akire számíthatok akkor is, ha újból babát várok ÉS akit hüvelyi úton szeretnék világra hozni. (ún. VBAC, császár utáni hüvelyi szülés).

Szerencsére hamar elért hozzám az információ, hogy Budapesten van olyan kórház, ami ráadásul nekem a körzetes (Szent Imre), ahol akár kis korkülönbség mellett (2 szülés között eltelt 12 hónap) is támogatják a nőket ebben.

Az orvoskeresésben a legfontosabb aspektus, ami munkálkodott bennem: a bizalom újra megtalálása. Azt akartam érezni, amit például a fogorvosomnál érzek, hogy soha nem cserélném le másra! Gondos utánajárás alapján több orvos is felkerült a listámra (2 az Imréből, 1 pedig a SOTE II-ről), akik közül kettőhöz jutottam el végül, talán ez nem is véletlen.

Számomra már az első találkozás nagyon meggyőző volt. Én nyílt voltam, őszinte és elmondtam, hogy min vagyok túl és mit szeretnék, mihez keresek partnert. Elmondtam az orvosnak, hogy a férjemmel szeretnénk rábízni magunkat az életre és utat engedni a kistesó érkezésének, legyen az bármikor is (akár hamar, akár később). Minden reakciója támogató volt és empátiával teli. De természetesen elmentem a másik orvoshoz (egy doktornő) is konzultációra, és bár hasonlóan jó élményekben volt részem, mégis hamar letisztult bennem, kettejük közül melyikük volt az, akire rá merem bízni magam teljes szívvel, ha arról van szó. A harmadik orvoshoz végül nem is kértem időpontot.

Ami az első vicces része a dolognak, hogy az orvoskeresés idején 5-5,5 hónappal voltam szülés után és mindkét doktorral megbeszéltük, hogy szoptatok is 2-3 óránként, nincs is még menzeszem, nagyon kicsi ilyenkor az esélye a teherbeesésnek.

Hát hogyne. A kicsi az nem nulla, ugyebár :-)

Utólag számoltunk utána, hogy nagyjából 1 héttel az első találkozás után (és hogy abbahagytam a gyógyszert) várandós lettem, amiből számomra a tanulság az volt, hogy lám-lám ennyit számít az, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk akkor, amikor babát szeretnénk. Én bizalommal teli voltam (magam iránt és az orvos iránt is), hittem magamban, és a férjemmel mindketten őszinte szívvel úgy álltunk hozzá, hogy jöjjön a kistesó, amikor ő jönni szeretne, várjuk szeretettel vagy épp várjuk türelemmel, ha több idő kell. Erik érkezése előtt is pontosan így álltunk hozzá a gyerekvállaláshoz.

Jött is. Azaz jöttek. Mindjárt ketten is :-)

OMG ikreket várunk!

“Utolsó menstruációja ideje? Öööö.. 2015. május…”

Arra, hogy babákat várok, elég vicces körülmények között derült fény. Én a várandósságnak semmi jelét nem tapasztaltam, sőt. A szülés után 7 hónappal még a menzeszem se jött meg. Ezért elkezdtem a szimptotermális fogamzásgátlás módszere alapján figyelni magamat (ébredési hő mérés, méhnyaknyák megfigyelés és méhnyak vizsgálat), várva, hogy mikor tér vissza szoptatás mellett a termékenységem. Megörültem, mert épp nemsokkal azután, hogy ebbe belevágtam, tapasztaltam jeleket is. Elkezdtem “barnázni”. Közel 8 hónappal szülés után, úgy gondoltam, belefér a normális kategóriába, mint gyenge visszatérő menstruáció. Várandósságra abszolút nem gyanakodtam. De csak nem akart múlni a dolog…

Aztán egyik este álltam a fürdőszobában és néztem, hogy fura, milyen nagy a hasam. Arra gondoltam, hogy – pont ekkor tértem vissza az intenzív erőedzéshez is – hát a kajálásban nem fogtam magam vissza, hogy legyen energiám a hétköznapokra is, meg egy jó kis wellness hétvégén voltunk túl, biztos ez látszik rajtam.

Drága férjem meg pont odajött, rám nézett és azt mondta: “Akkora a hasad, mintha 3 hónapos terhes lennél, nem akarsz csinálni egy terhességi tesztet?”

Terhességi tünetek híján kétkedve fogadtam az ötletet, de azért feltúrtam a szekrényt teszt után, mert úgy emlékeztem maradt még előző évről. Elsőre nem találtam meg, de másnap reggel ismét bebújtam a gyógyszeres dobozok közé és meglett. Ugyan lejárt már a szavatossága bő egy éve, de tettem vele egy próbát. Nem is ébredés utáni első vizeletből dolgoztam, hanem csak úgy délelőtt. Nem kis meglepetésemre pozitív lett. Na mondom ez kiváló, de jó-e ez a teszt egyáltalán? A kontrollcsík erős volt, ami szerint a teszt működött, de amint tehettem elszaladtam friss-ropogós tesztet venni. Majd azt is megcsináltam, pozitív lett. Ekkor már a tutinál is tutibb volt a dolog, felhívtam a férjemet és megmondtam neki a nagy hírt. Örült, naná! Én is! :) Majd hívtam az orvosom, hogy ez van, és rögtön másnapra kaptam is időpontot (az enyhe barnázás miatt is sietni kellett, mert az progeszteronhiányra utalhat)

Másnap reggel a férjem a következő mondattal búcsúzott munkába menet: “Ha ikrek, akkor fél év fizetés nélküli szabira megyek!:-)” 

Aztán az ultrahangon ért az igazi meglepetés. Hüvelyi UH-val kezdtünk, mert a barnázás miatt úgy sejtettük, hogy korai terhességről van szó, ráadásul az utolsó menstruációm dátuma még az előző várandósságom előtti volt, de aztán a hölgy közölte, hogy át kell váltani hasira, mert nagyobb ez a terhesség, mint gondoltuk és “más is van itt.” Mondom: mi??? Na, a hasi UH-n aztán jött a meglepetés: a babák bizony ketten vannak, ráadásul nem is picik: már 3 hónapos terhes vagyok! :-) Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől és aztán persze az örömtől :-) Azt hiszem azt ismételgettem csak fülig érő szájjal, hogy “kettő???!” 😀 Meg, hogy az ég egy adta világon semmi nem tűnt fel az eltelt 12 hétből. Edzettem, diétáztam, aktív voltam, szuper jól voltam! Semmi rosszullét, émelygés, szédülés, görcs vagy bármi hasonló, mint anno a kisfiamnál. Észrevétlenül eltelt ez a 12 hét. Egy aktív, mozgásfejlődős 6-8 hónapos baba mellett, ennyire tud az ember magára figyelni, ugye. 😉

A férjem megérzései pedig elképesztőek! Lottóznunk is kéne lassan :-) Én pedig elkezdek könyvet írni az életemről.

EZT a hírt aztán már nem telefonban mondtam el a férjemnek, hanem kocsiba pattantam, hogy elmenjek a munkahelyére, és ott személyesen mondtam meg neki :-) Mindkettőnk boldogsága határtalan volt.

Ikrek

Ikreket várunk

Nagyobb ajándékot nem is adhatott volna az élet. Hálásak voltunk és vigyázni akarunk a két kis kincsünkre.

Egy manócska után egyből három gyerekünk lesz :-)

Estére aztán olyan fejfájást kaptam és aludni is alig bírtam, ahogy elkezdtem átgondolni, hogy milyen szintű változást is hoz ez a dolog az életünkbe. Kezdve azzal, hogy a lakásunk 2 pici gyerekre még oké lett volna évekig, de háromra már tuti nem. Gyakorlatilag azóta szervezzük-tervezzük és gondoljuk újra az életünket, amit ez a hír tényleg fenekestül felforgatott. De a részletekről és a többi aspektusról, mert tartogatott elég munkát a dolog, (pl. újabb orvoskeresés…, testi változások, lelki munkáim, hétköznapi stratégiáim) egy (vagy több) bejegyzésben írok majd.

Ha coachként segíthetek abban, hogy kiegyensúlyozott életet élj, keress meg bátran: COACH NEKED. Jelenleg Skype-on keresztül állok rendelkezésedre!

Rendszeresen frissülő tartalmakért, látogass a Facebook oldalamra vagy kövess az Instán!

Nyomtatható kelengyelista kórházi szüléshez

Nyomtatható kelengyelista kórházi szüléshez

A szülésre való felkészülés során, a neten összeszedett információkból és a Honvéd Kórház által megadott tételekből (amit megtalálsz a szülőszoba ajtajára kiragasztva!) összeállítottam magamnak egy komplex kelengyelistát, melyet a 34. hétre össze is csomagoltam. Hogy neked már könnyebb dolgod legyen, ezt a kelengyelistát most közzéteszem nyomtatható formában. A kelengyelista két részből áll: egy szülőszobai csomagból és egy 3 napos kórházi tartózkodásra előkészített csomagból.

Én természetes szülésre készültem, de a biztonság kedvéért úgy állítottam össze a csomagot, hogy ha esetleg császárral végződne a szülés (végül így is lett), akkor is legyenek kéznél a fontos dolgok és tudjak ahhoz is alkalmazkodni.

kelengyelista – Szülőszobai csomag

A kelengyelista szülőszobai csomag része egy kisebb utazótáskába belefért nekem. Itt az a lényeg, hogy minden kéznél legyen, amire csak szükség lehet. Mivel elhúzódhat a dolog, ezért a legfontosabb szerintem a folyadékpótlás támogatása (palack), a kísérő részére némi koffein és kaja, illetve a szülő nő számára a megengedett étel (ha más nem, akkor szőlőcukor, csoki, gyümölcs). A kelengyelista végén saját tételeiddel kiegészítheted még a felsoroltakat, pl. jó szolgálatot tehet vajúdáshoz egy jógamatrac vagy zene.

Kelengyelista - szülőszoba

Kelengyelista – szülőszoba

Kelengyelista – Gyermekágyas csomag

Ez már egy sokkal hosszabb lista, nekem egy kézipoggyász méretű bőröndbe fértek bele a saját cuccaim és egy nagyobb bevásárlótáskába tettem a baba dolgait. Na meg az ásványvízből is jött velem egy 6-os csomag. Szóval viccesen néztem ki. A 3 nap végére ezek a cuccok jól meg is sokszorozódtak persze, csoda, hogy haza bírtuk hozni :-) Amit a szülőszobai csomagba beraktam, azt ebben a listában már nem ismételtem.

A listában felsoroltak közül én ezt a 7 dolgot találtam a leghasznosabbnak, ill. a legjobb döntésnek:

  1. Vízforraló és kávé – Életet mentett!
  2. Olcsó pamutbugyi – Én ezzel úgy voltam, hogy ha már pénzt adok ki bugyira, akkor szeretném megadni az esélyét annak, hogy hátha legalább egy-két darab megmarad nekem utána és nem koszolódik el teljesen, illetve kényelmeset is akartam és a hálós bugyik kényelméről nem voltam meggyőződve. A Tescoban találtam leakciózva pamutbugyit (300 Ft/db), így a kényelemmel se volt gondom, nem bántotta a hegemet se és a méret is tökéletes volt. Egy-két darab tényleg használhatatlan lett és nem is bajlódtam a kitisztításukkal, a kukában végezték. De legalább nem az összes, mintha eldobhatós bugyit vettem volna.
  3. Arckrém. Utazós, picike méretűt vittem, illatmenteset. (A tusfürdőm is illatmentes volt, hogy a baba érezhesse a saját illatomat.) A kis lelkemnek annyira jól esett, amikor egyik reggel jutott rá idő és magamra kenhettem. Sose voltam még fáradtabb életemben, mint akkor, és ez a kis törődés is sokat számított nekem. Hasonló wellness volt a borotva is, amiből utazós, 1 db-os kiszerelést vettem.
  4. “Szennyestartó” – Egy szemeteszsákot készítettem be ebből a célból és nagyon jó szolgálatot tett. Fontos volt nekem, hogy amikor volt némi energiám, rendet tudjak rakni magam körül és ez segített benne. Legközelebb a szemétnek vinnék még egyet, azt most csak sima műanyag zacskóba gyűjtöttem.
  5. Kismama leggings – A legkényelmesebb viselet volt számomra, a császáros sebemet se bántotta és egy fokkal jobban éreztem benne magam, mintha egész nap hálóruhában lettem volna :-)
  6. Takaró és szoptatós párna – Előbbi nem azért, mert fáztam volna, hiszen a kórházban eszméletlen meleg volt, hanem azért, hogy magam alá tudjam gyűrni, ha támaszték kell. Hasonlóan a szoptatós párnával is, amire fel tudtam polcolni a lábamat például. Az ágyak önmagukban nem igazán kényelmesek, ezért örültem, hogy ezek velem voltak.
  7. Mellbimbóvédő krém – Már az első perctől használtam és jól is tettem, mert a szoptatás az első időkben nagyon megviseli a melleket. A Lansinoh lanolinos kenőcse viszont minden problémára megoldás volt.

Aztán van az a kategória, ami jó ötletnek tűnt, de nem használtam:

  1. Aranyérkenőcs, krém/spray gátsebre – Mivel a szülésem császárral végződött, nem volt rá szükségem.
  2. Mosogatószer + szivacs – Jó ötlet volt, de nem voltam abban az állapotban, hogy ennyire igényes legyek magamra – talán a 3. nap használtam először, helyette általában csak elöblítettem a bögrémet és az evőeszközeimet és megtörölgettem őket.
  3. Fertőtlenítő kendő – Kórházi körülményektől függ a dolog, a biztonság kedvéért vittem, de nem használtam egyszer se. A pelenkázólap fertőtlenítéséhez kaptunk kendőt, a mosdóban pedig nem kellett használjam végül.
  4. Nedves WC papír – Természetes szülésnél biztos jól jött volna a puhább, nedvesebb anyag. Nekem nem volt rá szükségem, így végül nem használtam.
  5. Hajszárító – Szintén a természetes szülés után hasznos, hogy a gáti területet törülköző helyett így szárítsuk meg. Mivel hajat nem mostam a kórházban (a sebem miatt nem tudtam volna úgy megoldani, hogy ne legyen vizes), ezért ezt szintén egyáltalán nem használtam.
  • Én ezen felül nem használtam végül a mellszívót se, csak magamon tartottam a gyereket, amennyit csak lehetett :-). (Nem vittem továbbá mellbimbóvédőt és cumit se, ezek nélkül is boldogultam – rábíztam magunkat a természetes folyamatokra.)
  • Az egészségügyi/inkontinencia betétből a DM sajátmárkása (Jessa) tökéletesen bevált nekem (2 különböző nedvszívó-képességűt vettem) és az ára is sokkal jobb volt, mint a TENA-nak.
  • Sok gyorsan felszívódó szénhidrát: nagyon fontos, mert én pl. olyan éhes voltam, hogy valami hihetetlen és jól jöttek a csokik és a kekszek már az első nap (később a látogatók tudnak behozni azt, ami csak kell).
Kelengyelista kórházi szüléshez

Kelengyelista – Gyermekágy

Remélem tudtam segíteni!

Testi változások a várandósság alatt – téged (is) zavarnak?

Idén még nem is volt új poszt, pedig már február van. Legutóbb a stresszmentes várandósságról írtam, ekkor jártam a várandósságom második trimeszterének végén. Most pedig már a harmadik trimesztert taposom és már alig 3 hét van hátra a szülés kiírt időpontjáig.

harmadik trimeszterem tapasztalatai, a szüléshez közeledve

A decemberi ünnepi forgatag (esküvő, majd karácsony) után a január – mondhatni – nagyon jól sikerült számomra, már ami az általános fizikai-lelki állapotomat illeti így a szülés felé közeledve.

Szeretem, csinálom! :)

Edzés a várandósság alatt is

Januárban például 2 olyan hét is volt egymás után, amikor heti 4x le tudtam jutni sportolni (prioritásként kezeltem a dolgot), mellette persze még a napi szintű séták is ott voltak. Kipihent voltam, friss, már-már energikus, jól indult az év. Az alvással eközben is voltak nehézségeim, de legalább a kutya már nem ébreszt fel az éjszaka közepén. Helyette felébresztenek és ébren tartanak a hormonok, volt pár éjszakám egymás után, amikor még rémálmaim is voltak (ilyet nem is emlékszem mikor tapasztaltam utoljára), szóval összességében azért kipihentebb voltam, de egy egybefüggő 7-8 órás alvást azért el bírtam volna viselni.

A hó második felében valamelyest javult az alvási helyzet, több olyan éjszaka is volt, amikor gyakorlatilag zavartalanul tudtam aludni, egy-egy köztes ébredést leszámítva (és valószínűleg ezzel is a szerencsésebb kismamák közé tartozom, akik nem 3-4-5..x kelnek éjszaka). Edzeni viszont sokkal kevesebbet tudtam már, mert a 34-35. hét után igen éles, nyilalló fájdalmakat kezdtem érezni, ahogy tágult a medencém és a baba is egyre nagyobb lett, gyakran fájdalmasan nyom itt-ott. Néha már a séta is nagyon nehezemre esik/esett, ez főleg a 36. héten volt elég fájdalmas. Összességében éreztem, hogy fordulóponthoz érkezett a várandósságom folyamata és újfajta kihívások kezdtek jönni sorra.

Ettől függetlenül az edzéseim a korábbiakhoz hasonlóan alakultak, tehát alapvetően kondiztam, bár nagyobb teret kaptak a saját testsúlyos gyakorlatok és kiesett pl. a farmer walk, amit nem igazán kívánt a testem egyszer se. Még értékelhető az erőszintem, hálistennek, és még mindig sokszor érzem, hogy mennyire hiányoznak a nagy súlyok. Rendesen ki vagyok éhezve és ez még pár hétig így is lesz :) Bízom benne nagyon, hogy tavasszal majd fokozatosan vissza tudok majd térni az alapgyakorlatokhoz (deadlift, guggolás, fekvenyomás), emellett pedig fura módon nagyon vágyom jó kis kardió edzésekre, futásra, bellezésre, erre-arra. Valószínűleg leginkább bármiféle aktív MOZGÁSRA :-)

Januárban végre tudtam kismama jógára is járni, ami elsősorban a vajúdás közbeni légzés, medencelazítás – csípőnyitás miatt volt hasznos, remélem lesz alkalmam hasznosítani is a tanultakat.

Úgy érzem, fizikálisan teljesen rendben vagyok. “Milyen kis mozgékony vagy!” – ezt is mondták :-) Ebben pedig a legnagyobb szerepe annak van, amellett, hogy a várandósság előtt és alatt is rendszeresen sportoltam, hogy edzéstől függetlenül minden egyes nap lementem minimum fél-egy óra sétára, de nagy átlagban inkább napi 1,5 órát voltam kint a kutyussal. Ez egyrészt azért volt jó, mert nem itthon, bezárva töltöttem a mindennapjaimat, másrészt pedig a rendszeres séta észrevétlenül bár, de adott egy, a hétköznapokon remekül átsegítő kondíciót. Néha persze tehernek és fárasztónak éreztem (főleg ha mellette épp mindenféle ágyék- és gáttáji fájdalmaim is voltak), de igyekeztem a jó oldalát nézni. Annak határozottan örülök, hogy már nem nyakig sárban és latyakban kell róni az utcákat cukikámmal. :-)

Napsütés

Napsütés

Várandósság és testkép változásai – tapasztalataim

Sok témát nem érintettem az elmúlt hónapokban, pedig a gyermekvárás bizony hatalmas változásokat és ezzel együtt kérdéseket is generál sok nőben, bennem is. Az egyik “legnépszerűbb” ilyen téma  a testünk átmeneti, illetve végleges megváltozása a várandósság következtében.

1. A várandósság központi kérdése a ki, mennyit hízik a 9 hónap alatt.

Vannak orvosi, védőnői ajánlások, amik egyrészt iránymutatásként szolgálnak a nők számára, másfelől pedig stresszforrásként.

Saját tapasztalatom, hogy a súlyommal egyedül a védőnő foglalkozott az elmúlt 8 hónap alatt (az orvosom egyszer mért meg), de az a védőnői súlymérés is úgy nézett ki, hogy én délelőtt, reggeli meg minden után, felöltözve, cipőben-csizmában állhattam a mérlegre, amire amúgy rá van írva, hogy nem hitelesített. Tehát oké, rögzítettünk pár hetente egy-egy értéket, de ez mondjuk a saját reggeli, éhgyomros értékeimet mindig legalább 2-3 kilóval felülmúlta. Tendenciát talán ki lehet belőle olvasni és ez talán elég is volt, ettől függetlenül furán vette ki magát, amikor dicséretet kaptam a súlyom alakulása (azaz konkrét számok) miatt. Na mindegy.

Mert szerintem ami fontos az az, hogy mi miként éljük meg a változást, amit a várandósság alatti hízás okoz és ami a nők nagy részénél bekövetkezik.

Én azt tudom mondani, hogy elégedett vagyok a saját “eredményemmel” – a 38. hétben + 12 kg-nál tartok (57-ről mentem fel 69-re) -, mert ennyi plusz súllyal is meg tudtam őrizni a saját integritásomat, tehát: jól érzem magam, sportolok, amennyi jól esik, összességében egészségesnek érzem magam és a szokásos nehézségektől eltekintve nincsenek problémáim a várandósságom során. Még minden ruhám jó rám, amit tavaly nyár végén vettem (nadrágok, pólók, kabát), ami szintén nagy könnyebbség.

De írhattam volna ide +20-at is vagy +5-öt, tök mindegy lenne. Annyira egyedi, hogy kire mennyi jön fel és azt meg végképp nehéz megbecsülni, hogy a szülés-gyermekágy-szoptatás után miként alakul újra a testünk és maradnak még vagy mennek hamar a plusz kilóink.

Várom azért, hogy majd visszaálljon a súlyom, mert azért csak könnyebb lesz a testemnek, ha kevesebb terhet kell cipelnie.

Azt éreztem meg, hogy milyen jól is tettem annak idején, hogy bizony lefogytam.

Hiszen régen ugyanennyit, 70 kilót, kellett cipelnie a testemnek, csak erre se az izmaim, se az ízületeim, se a csontjaim és semmi egyebem nem volt felkészítve. Most azért nem véletlen, hogy jobban viselem a súlynövekedést is, mert egy megerősített vázrendszer és keringési rendszer van benne a segítségemre. Elkerült a várandósság alatt végig a derék- és hátfájás, viszont szerencsére észrevettem, hogy bizony a tartásomra nagyon is oda kell figyeljek, így napjában többször is igazítottam rajta, hogy a gerincem nagyjából neutrális helyzetét meg tudjam őrizni.

Ha már a súly témánál tartunk, fontosnak tartom kiemelni, hogy egy dolgot nem tettem soha: más kismamákkal beszélgetve, soha nem dicsértem meg őket azért, hogy a testük alakulása alapján milyen csinosak. Hogy milyen jó eredmény, ha keveset híztak, vagy hogy mennyire vékonynak néznek még ki így pocakosan is. Hogy milyen csinosak annak ellenére, hogy sokat híztak.

Annyira abszurd ugyanazokat a szépség sztenderdeket erősíteni a várandósság alatt is, amivel a társadalom, a környezetünk és a média naponta frusztrálja a nőket és a nők saját magukat. Miközben olyan mérvű testi folyamatok és változások zajlanak le ilyenkor az emberben, amik nem teszik lehetővé a vélt sztenderdeknek való megfelelést (de amiknek amúgy sem kell megfelelni) és csak szorongást meg stresszt szülnek a nőkben.

Jó látni a kismamák pozitív kisugárzását, azt a szépséget, ami árad belőlük ilyenkor és ez teljesen független attól, hogy épp milyen és mekkora test párosul hozzájuk. A terhesség olyan szintű változásokat generál a női testben, ami után a legutolsó dolog, amivel őket és magunkat frusztrálni kell, hogy mennyire vagyunk vonzóak (pláne szexuálisan) mások szemében.

Inkább áldásnak kéne lennie ennek a 9 hónapnak minden nő számára, amikor arra kéne csak koncentrálnunk, hogy kiegyensúlyozottak tudjunk maradni, amennyire lehet kipihentnek és végre az utolsó dolog kéne, hogy legyen az agyalásaink listáján, hogy más nőkhöz képest hogyan is nézünk ki. Mert hát leginkább ezzel frusztrálják magukat a nők kortól függetlenül.

Ebben bizony még van hova fejlődnie a nagy többségnek, és mondom mindezt azért, mert ha ezeken túl tud lépni a várandós kismama, akkor azzal saját maga, a babája és persze a párja jólétét is szolgálja. Miért szorongsz amiatt, hogy narancsbőr van rajtad, amikor épp azon munkálkodik a tested, hogy egy kisembert állítson elő? Egész egyszerűen helyre kell rakni a prioritásokat, mert a várandósság időszaka nem az az élethelyzet, amikor ezzel foglalkoznunk kell.

2. Egyéb visszafordíthatatlan testi változások

Hosszú a lista, az alakunk kiszélesedésétől (derék-csípő), a melleink átformálódásán (a hormonok okozta méretváltozások, majd a szoptatás általi igénybevétel) át, a gáti területeink szülést követő megváltozásán keresztül a hajunk, a körmeink vagy épp a bőrünk állapotáig. Mindet nem veszem végig.

Muszáj viszont beszélnem a terhességi csíkokról. Azért beszélek róluk, mert számomra a striák voltak már tini koromtól kezdve azok a testi jegyek, amelyek a leginkább frusztráltak és amíg szépen fokozatosan elhíztam, gyakorlatilag minden testrészemre ki is terjedtek. Dühítettek, igazságtalannak tartottam és persze csúnyának.

Ma már nem így gondolom, megbékéltem velük. A csíkjaim a bőrömön az én élettörténetem nyomai is. Most már leginkább az zavar, hogy olyan környezetben élünk, amikor a természetes testi folyamatokat esztétikai szempontok alapján értékeljük, aminek aztán a saját értékességünk (önbecsülésünk, önbizalmunk) látja kárát. Azaz, azt gondoljuk: nem vagyok elég szép, mert csíkos vagyok. Nincs önbizalmam, mert csíkok vannak a testemen. Vagy mert szeplők. Meg narancsbőr. Satöbbi.

De bevallom: amikor a hasamon lévő egyik striám tovább kezdett szakadni, csalódott voltam és szomorú. Ugyanazt éreztem hirtelen, amit korábban évekig gyakran. Nem leszek így elég szép, nem lesz hibátlan a bőröm már a hasamon se, nem leszek elég jó és szerethető.

Micsoda baromság. De tényleg.

Kismamákkal beszélgetve, nagyon sokszor felmerült a kérdés: “ti mit használtok terhességi csíkok ellen?” Én pedig kitartóan ugyanazt válaszoltam: bármit is használsz, igazából csak a saját komfortérzetedet növelheted vele, mert a kötőszöveteid minőségére nem lesz befolyással. Az pusztán a genetikádon múlik, hogy mennyit bírnak. Én tudtam, hogy az én genetikám ilyen szempontól milyen: a bőröm úgy tud alkalmazkodni a méretváltozáshoz, ha a kötőszöveteim ilyen szakadásokat produkálnak. A hirtelen csalódottság persze így sem került el, de ezzel a lendülettel el is múlt, már nem okoz bennem semmilyen negatív érzést.

Hiszen, ha belegondolunk, ez bizony hatalmas dolog a testünktől: alkalmazkodik. Ez az alkalmazkodás pedig sokkal inkább csodálatra méltó mint megvetésre és főként takargatásra. Ha nem ilyen esztétikai látványhoz van szokva az ember fia meg a lánya, akkor pedig ideje becsukni a facebook-ot meg a női magazinokat és kimenni a való életbe és megnézni a valódi embereket.

Amikor a 3. trimeszterbe lépve, hirtelen növekedésnek indult a pocakom, ami korábban igen csak lassan nőtt, a testemnek alkalmazkodnia kellett hozzá. Újabb csíkok jelentek meg a rajta. Ezúttal viszont már nem voltam szomorú. Ismét úgy éreztem, ahogy azt már kb. 3 éve egy régebbi blogbejegyzésben is írtam, hogy a testem csodálatos és gyönyörű, így ahogy van. Hogy hálás vagyok mindazért, amire képes. Hogy hány olyan nő van, aki évekig küzd azért, hogy gyereke legyen: mit nem adnának azért a csíkos hasért, ami nekem van!

Komoly értékrendi válságot jelez számomra, hogy ilyen szinten vagyunk sztenderdizált esztétikai értékek alá gyűrve össztársadalmi szinten. Hogy a nők inkább megveszik a különböző kozmetikai cikkeket azért, mert félnek attól, hogy csíkok formájában nyomot hagy a testükön a várandósság. Aztán meg terjednek a tökéletesen tudománytalan tévhitek nyakra-főre (és a csíkok kérdése még a legártatlanabb ezek közül).

Félnek, ahelyett, hogy megtanulnák elfogadni a változásokat és azt, hogy sokfélék vagyunk és nem nézünk ki úgy, mint a címlaplányok. Mert még ők sem néznek ki úgy élőben, mint a saját fotóikon.

Igen, a várandósság bizony nyomot hagy a testünkön és ezzel semmi baj nincsen. Van akin többet, van akin kevesebbet. Ennek az értékeink, a nőiességünk, a személyiségünk, a szerethetőségünk, pláne az anyaságunk szempontjából semmi jelentősége nincsen.

Íme itt vagyok én pocakkal, csíkokkal és boldogabban mint valaha:

Pocakfotó

Pocakfotó (köszönöm! <3)

2. A terhesség ELŐTTI test visszaszerzése

Ez lesz a legrövidebb bekezdés: ebbe a buliba ugyanis én nem szállok be :-)

Nem vagyok ugyanis időutazó. Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét.

Nem, a testem már soha nem lesz olyan, mint a várandósság előtt.

És ezzel nincs semmi baj.

Bízom benne, hogy a szülés rendben lezajlik majd és az azt követő regeneráción is túljutok és a kis családunk apránként alkalmazkodni tud majd ahhoz az élethelyzethez, ami most hatalmasabb változásnak tűnik mint valaha bármi is.

Na majd utána kezdődik az, hogy lassan elkezdhetek építkezni.

Az időtáv? Majd meglátjuk. Mivel 9 hónapig alkalmazkodott a testem, hogy növekedjen benne egy baba, akit aztán ki is tudok hordani, akár rövidebb vagy ugyanennyi vagy még több időbe is telhet, amíg visszaáll egy újabb egyensúlyba. A szoptatást pedig még meg sem említettem, mint olyan testi igény és folyamat, ami mindenemre hatással lesz.

Mit szeretnék? Hogy ismét erősödjek, hogy ismét megélhessem, hogy van energiám, hogy élvezhetem a sport adta örömöket és a fejlődést. Erre vágyom és ezek a céljaim.

Nem azért fogok diétázni (“egészségesen étkezni”), mert kötelező, hanem mert jól esik. Mert annyi csokit meg péksütit megettem az elmúlt hónapokban, mint korábban sose :-) és pontosan tudom, hogy ez átmenetileg nem is baj, sőt!, de én hosszabb távon egy kiegyensúlyozottabb (és finomított cukorban kevésbé gazdag) étrendet szeretnék követni. Mert szerettem azt, ahogy ezt az elmúlt években menedzselni tudtam, és mert szeretem azt érezni, hogy magunkért meg tudom/tudjuk tenni, hogy odafigyelünk a testünk igényeire is. Mert könnyebben mozgok és hosszú távon jobb, ha kevesebb súlyt cipelek magamon.

Nem azért fogok sportolni, hogy újra a régi lehessek, hanem azért, mert a sport az egyik legjobb és leghasznosabb dolog, amit magamért meg tudok tenni.

Nem tudom a régi testem visszaállítani, mert változtak az arányaim, szélesebb lettem itt-ott, plusz még a belső szerveim is átrendeződtek. A hormonjaim alakulásáról meg ne is beszéljek.

Nem tudom a régi testem visszaállítani, mert a testem azon dolgozik 9 hónapja, hogy egy új élet fejlődhessen ki belőle.

Más lesz minden, és az egyetlen, amin dolgozni tudok, hogy kihozzam a legjobbat abból, amim van és amim lesz. 

Mert a gyermekvárás egy csoda, ami mellé ilyen valóság párosul.

Ez pedig így van rendben.

Ha úgy érzed, hogy a fenti gondolatok kapcsán coach-ként a segítségedre lehetek, ne habozz jelentkezni!

Stresszmentes várandósság és egy üzenet magamnak

Sok mondanivalóm van mostanában, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok leülni és megírni róla egy-egy blogposztot. Nem pontosan értettem, hogy miért van az, hogy az egyik kedvenc tevékenységemet, ami mindig, de tényleg mindig, feltölt engem, ha csinálom, miért olyan nehéz most elkezdeni is.

Aztán az egyik hajnali ébrenlétem során rájöttem: valószínűleg fáradtabb vagyok, mint ahogy érzékelem. Eszembe jutott a nyár, amikor a várandósságom első 3 hónapját töltöttem és bár rengeteg elfoglaltságom is volt, mégis, a legjobban vágyott dologra, az ügyfelek coachingjára képtelen voltam rávenni magam, pedig minden vágyam az volt, hogy csinálhassam. Ez pedig azért volt, mert ebben a 3 hónapban túlterhelt voltam.

A kedvenc időtöltéseink bizony nem energiabefektetés-mentesek. Magyarán szólva, a hobbidnak, a szenvedélyednek időt szentelni azért nehéz, ha fáradt vagy, mert egyébként észre sem veszed, hogy valójában mennyi energiát igényel csinálni, mert annyira szereted. Számomra a blogolás ilyen. Pedig nagy terveim vannak ám. Ehhez vannak már szép színes táblázataim, készülő sablonjaim, jegyezeteim. Mégis, lassabban tudok velük haladni, mint ahogy azt annak idején elképzeltem. De nem lehetek elégedetlen, ezt is pontosan tudom.

Ez az, amire rájöttem ismét.

Meg kell becsülnöm magamat az olyan hétköznapi cselekvésekért, amiket nap mint nap elvégzek.

Mert ezek a hetek sem úgy teltek, hogy feküdtem itthon a tévé előtt. Bár úgy teltek volna, mert valószínűleg több pihenésre volt, van (és lesz) szükségem. Intéztem a dolgokat (esküvő, karácsony, háztartás/napi rutin), ja meg mellette várandós is vagyok. Már pedig ez bizony tényező a javából. Még így is, hogy én tudom, hogy elég jól viselem a dolgot, azért fontos látni, hogy ez milyen komoly energiákba kerül a testemnek és így a kis lelkemnek is.

Üdv a harmadik trimeszterben

Már-már tankönyvszerűen halad a folyamat megint. Beléptem a 3. trimeszterbe és tényleg rákapcsolt megint a testem. Ezerrel dolgozik. Mostanában nőtt megint a pocakom, benne a baba is, aki szerencsére egyre aktívabb. :-) Ezzel együtt a mentális felkészülésem is zajlik: félelmekkel és várakozással teli gondolatok váltják egymást, amikkel hasonlóképp kell foglalkoznom és kezelnem őket, mint mondjuk, hogy épp húzódik a hasam vagy mondjuk bedagad a lábfejem és ezért lefekszem, pihenek és változtatok az eredeti terveimen.

Hogyan tudom jól viselni a várandósságot?

A legfontosabb dolog számomra, ami ugye az életem egészében is nagyon meghatározó, de egy ilyen helyzetben, amikor aztán a saját testem sincs a kontrollom alatt, még inkább megmutatkozik, hogy rugalmasnak kell lennem.

Rugalmasnak olyan értelemben, hogy nem ragaszkodhatok görcsösen elképzelésekhez, tervekhez, mert gyakorlatilag bármelyik pillanatban felülíródhatnak. Mint egyik reggel, amikor épp émelyegtem, szédültem és fogalmam sem volt mitől, hiszen előző este még jól voltam. Hiába akartam intézni az itthoni dolgokat, le kellett pihenjek, át kellett terveznem a napomat. Szerencsére egy-két óra alatt jobban is lettem és ez azóta sem jött vissza. Volt helyette más:-) Mindig van valami más.

Olyan ez, mint a blogoláshoz való viszonyom: tele vagyok tervekkel, elképzelésekkel. De a legfontosabb számomra, hogy hiteles maradjak, ezért nem csinálok olyat, ami nem jön szívből. Ezért, bár vannak terveim, ha úgy érzem nem megy, akkor változtatok rajtuk. Ezért olyan hektikus néha, hogy mikor van bejegyzés, facebook poszt vagy bármi. Nem ütemezett a rendszerem (bár szeretném, hogy ebbe az irányba haladjon), hanem életszerű.

Azért arról nem szabad megfeledkezni, hogy fontos, hogy legyenek céljaink. A célok és a tervek megadják a kereteket. Létrehozzák a medret, amiben haladunk előre.

A coaching munkámban, a weboldalamban, a gondolatébresztő cikkek írásában mind-mind nagyobb rendszerezettségre törekszem. Alakulni is fog a dolog, mert ez az, ami felé haladok, de lassabban, mint ahogy egyébként szeretném.

Ugyanígy, én leginkább egy stresszmentes várandósságot céloztam meg magamnak. Ebben bizony van meló rendesen! Hasonlóan, az életemben is, a stresszfaktorokat igyekszem a leginkább csökkenteni (ez az ún. egyensúly kialakításának legfőbb pillére számomra). Ebben az időszakban, amikor bizony rengeteget gondolok a saját gyerekkoromra és megpróbálom elképzelni, hogy milyen szülő szeretnék lenni, az egyik meghatározó szerep a nyugalomnak jut. Nekem túl sok jutott az idegeskedésből és én ezt nem bírom. Senki nem bírja egyébként. A stressz rendszeresen és nagy mennyiségben egészségtelen. Én emiatt is lehetek ilyen pozitív személyiség. Mármint egy olyan ember, akinek a pozitív gondolkodás az életstratégiája. A túlélésem záloga a kedvesség és a megoldáskereső attitűd. Nem akarok feleslegesen stresszelni.

De nem mindig tudom tudatosan irányítani, hogy mennyi stresszt veszek fel. Nem gondolom egyébként, hogy létezik 100% tudatosság, hiszen az élet ennél sokkal spontánabb. Bennem is gyűlik néha a stressz tudat alatt és időről-időre nekem is vannak mélypontjaim, amikor bizony kijön a feszkó. De kijön és ez bizony jó! Mert akkor tudok vele dolgozni.

Amikor hetekkel ezelőtt felraktam ezt a képet a netre, akkor sokan mondták, hogy milyen boldognak és nyugodtnak látszom.

Boldogság és nyugalom

Így is volt. Boldog és nyugodt voltam :-) Végre.

A fotón nem látszott az, hogy előző este zokogtam egy fél órát csak úgy magamban, mert éreztem, hogy ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy végre nyugodt lehessek.

Hasonló megtörtént aztán később is. Nem féltem megélni ezeket a pillanatokat, mert tudtam, hogy utána jobb lesz. Jobb is lett, sokkal. Tudom, ha ezeken képes vagyok keresztüljutni, akkor erősebbé válok. Ez az életem mindenféle területére igaz.

Mernem kell – és én merek is – szembenézni az őszintén belőlem feltörő érzésekkel.

A várandósság bizony hatalmas és félelmetes változás és nem úgy szeretnék a szülőszobára jutni, hogy alaptalan félelmekkel és mindenféle démonokkal kell még mellette megküzdjek, mert akkor nem fog jól menni. A magam tudati-tudatos részéről ez az, amit meg tudok tenni magunkért, magamért. Rendet teszek odabent. A helyükre rakom a kérdéseimet és a válaszaimat is. Aztán hogy a szülés biológiája és folyamata hogy zajlik majd, mire lesz szükség, mi vár ránk, milyen döntéseket kell hozni, egy más faktor lesz. Egy komoly helyzet, amihez majd kellően rugalmasan kell hozzáállnunk.

A harmadik trimeszter elsősorban erről szól számomra, mentális-lelki oldalról. Lenyugvásról, készülésről, befelé fordulásról.

Ezért sem volt kedvem kifelé irányuló tevékenységekbe fordítani az energiáimat, mint a blogposzt írása. Erre a látszólag kis dologra, ami számomra most mégis nagy, meg kellett érnem. Ezt tanultam magamról: a testem mindig tökéletesen tudja, hogy mire van szükségem és így jelez számomra. Az ilyen jelzések megértésének mindig van egy átfutási ideje, most is kellett hozzá kb. 2-3 hét számomra, hogy megértsem mi is zajlik bennem. Ez nem sok vagy kevés, ez ennyi. De most már azt tudom mondani, hogy jól vagyok. Leküzdöttem a bennem dúló feszültségeket, félelmeket és ezáltal szintet léptem, előbbre vagyok a saját magam megértésében ismét. Mélyebb feszültségek helyett pedig marad a hormonok okozta hangulatingadozás és a kisebb sírások-rívások, de ezek csak pillanatnyi, felszínesebb dolgok szerencsére. Hihetetlen dolgokon képes vagyok besírni, nem is részletezem inkább :-)

Testileg: a fáradtság és az abból fakadó kedvtelenség miatt az edzéseim száma heti 1-re csökkent 2-3 hétre. Mellette a napi 1-2 óra kutyasétáltatás azért megmaradt – és rá kellett jöjjek, hogy bizony az sem kevés, szóval igazán meg kéne becsülnöm magam most már! De nagyon-nagyon tud hiányzi a nagy súlyok emelgetése. Ebből érzem, tudom, hogy az erő még megvan bennem. Az elmúlt napokban, ahogy lement ez a húzósabb/feszültebb időszak, már kétszer is le tudtam menni átmozgatni magam. #suchwow Az edzéseimen annyit módosítottam a korábbiakhoz képest, hogy kiiktattam a kardiót – mert hát napi 1-2 óra séta mellett minek töltsek időt a teremben is a gépen, semmi kedvem nincs most hozzá. Így több energiám marad a súlyzós gyakorlatokra, amiket nagyon élvezek, és kiegészítettem néhány gumiköteles, illetve saját testsúlyos mókával is. Az erőszintemben nincs változás egyelőre. Továbbra is óvatos vagyok, hogy az edzés felfrissítsen, ne pedig fölöslegesen kimerítsen.

A terhesség nem betegség, de…

Már megint nem sikerült túl panaszkodósra az írásom, ugye? Nem vagyok a panaszok embere. Mindig a megoldásokra fókuszálok és a továbblépésre. A panaszkodás számomra egy helyben toporgás. Pedig nekem is kéne néha panaszkodni, biztos segítene. Például megmutatná a környezetemnek, hogy bassza meg, nekem igenis nehéz és legyetek rám ti is büszkék, hogy ennek ellenére ilyen derűs és jókedvű tudok lenni.

De most szembe megyek magammal, csak úgy felsorolássszerűen, hogy lássátok, hogy nekem a várandósságom során milyen dolgokkal kell napi szinten megküzdenem és mellette rendes életvitelt folytatnom. Mert a várandósság nem betegség, de valóban terhes tud lenni. Awareness raising. Figyeljetek a várandós nőkre, kérlek.

  • Fáradtság.
  • Hasfeszülés itt-ott amott.
  • Fájdalmak a pocak növekedése és a test felkészülése miatt.
  • Hirtelen nyilallások, ahogy a baba helyezkedik olyan helyeken, ahol nem is gondolnád (jajj!), és ami miatt hirtelen tovább se tudsz menni pl. az utcán vagy a boltban.
  • Hirtelen pisilési inger.
  • Állandó pisilési inger!
  • Légszomj. Főleg fekvéskor, elalvás előtt, hogy még véletlenül se legyen egyszerű.
  • Alváshiány (hetek óta 1 olyan nap volt, amikor végigaludtam az éjszakát, egyébként hajnali 2-5 között átlag 1-2 órát képtelen vagyok visszaaludni).
  • Amúgy is nehéz kényelmes pózt találni az alváshoz.
  • Fáradtság.
  • Alacsony vérnyomás.
  • Székrekedés, amit a vaspótlás okoz, amit a vérszegénységemre kell szednem. További konzekvencia: aranyér. Mert hát a növekvő pocaktól már eleve nagyobb a nyomás a kismedencén.
  • Vagy épp hasmenés a magnéziumtól, amit meg a görcsök/feszülések miatt kell szednem. Nem, az előző ponttal nem egyenlítik ki egymást :-) Ezek egy napon belül is képesek létezni. Fuck yeah.
  • Egy éjjel-nappal mocorgó emberke a pocakodban. Most épp a bordáim alatt. Nyom és bizony tud fájni. De persze cuki.
  • Hogy a növekvő hasamtól nem tudom kényelmesen bekötni a cipőmet. Egyszer az utcán kellett ezzel próbálkozzak, jajj. Cipzáros csizma rulez.
  • Lábdagadás
  • Hangulatingadozás, érzékenység.
  • A növekvő pocakomtól egyre kevésbé férek oda dolgokhoz (pl. konyhapult)
  • Kívánósság.
  • Ja és fáradtság :-)

Ezen kívül van még ezer dolog, ami teljesen “normális” tünet, de engem épp nem érint, másokat meg igen. Egyénileg változik.

Azt pedig szeretném hozzátenni, hogy addig, amíg a BKV-n nincs _egy ember se_, aki átadná a helyét a várandós nőknek, ne beszéljünk arról, hogy ki hány gyereket szüljön, mert valójában senki le se szarja a másik embert, csak pofázni tud mögöttes érdemi tartalom nélkül. Most finom voltam és nőies :-)

Apának, akit most már a férjemnek hívhatok, pedig ezúton is köszönöm a támogatását. Csodálatos vagy és sokat segítesz nap mint nap nekem. Erőt merítek belőled és biztonságban érzem magam melletted. <3 Ez az időszak a a leendő apák számára ugyanilyen nehéz, illetve kihívásokkal teli, hiszen többek között együtt kell élniük egy olyan emberrel, akinek a fent felsorolt dolgokkal kell napi szinten megküzdenie, ami neki, támogató szerepében ugyanolyan megterhelő tud lenni lelkileg. Rendesen próbára teszi az ő türelmüket is, ezért becsüljük meg őket is :-)

Nagy kaland ez a 9 hónap és nem egyszerű, de azért nagyszerű. Annak, hogy jól érezzük magunkat, bizony ára van. Munkát kell belefektetni, nem adják ingyen a harmóniát és a stresszmentességet.

Az üzenetem pedig megismétlem: becsülj meg minden apró erőfeszítést, amit nap mint nap megteszel. Akár magadért, akár a munkádban, akár a családodért. Én, ha bármit is megfogadok újévkor majd, akkor talán ez lesz az.

Súlyzós edzés kismamáknak? Igen vagy nem? Tapasztalataim a várandósság 2. trimeszterében

Október végén még örömmel újságoltam a Facebookon, hogy 2 hét alatt 6x is eljutottam sportolni a konditerembe. Nos, ahogyan azt már a legelétől tapasztaltam, a várandóssággal bármelyik nap érhetik az embert meglepetések és ezek közül elég sok sajnos fizikailag is kellemetlen. Az általános fáradtságon túl még egyéb nehezítő tényezők is addig fokozódhatnak egyik napról a másikra, hogy még az ágyból se bírok kikelni és elkeseredésemben csak sírni bírok. Az 5-6. hónapban volt pár nagyon kellemetlen napom így.

A kellemetlen mondjuk enyhe eufemizmus, inkább a “kegyetlenül kurvarossz” vagy az “egyenesen szar” lehetne megfelelő… :-)

Megértettem az üzenetet: még többet kell pihenjek. De 2 hét edzésszünet után a héten végre úgy éreztem, hogy itt az ideje ismét egy kicsit sportolni, megmozgatni az izmaimat és lementem a kondiba. Nagyjából 1,5 óra edzés után elképesztően felfrissülve távoztam a teremből, rég volt már ennyire jó :-) Boldoggá tett nagyon és büszke is voltam magamra, mert összeszedni és elszánni magam sem volt annyira egyszerű.

Jól esik a sport a várandósság alatt

Jól esik, hogy a sportnak köszönhetően erősnek érezhetem magam a várandósság alatt is!

MiT sportolok mostanában?

#1 Bemelegítéssel szoktam kezdeni: SMR henger, dinamikus nyújtások, ezekre nagyjából 15-20 percet szánok.

#2 Nagyon jól esik mostanában egy kis kardió: egy ellipszis géppel kerültem komolyabb barátságba. Ettől nem fáj a pocakom se (séta közben pl. gyakran előfordul, hogy kellemetlenül húzódnak a hasizmaim, ezért a teremben nem futópadozok külön), az ellipszis viszont nagyon kényelmes, nem terheli meg a testem, az ízületeim. Általában 12-15 percet töltök rajta, nagyon kellemes, beszélgetős tempóban. Bár nem hiszek a mítosz 140-es pulzuskorlátban, amit a várandósság alatt, sport közben, meg amúgy sem “szabad átlépni”, de azért ügyelek arra, hogy alatta maradjak. Ez a 120-130 bpm egyébként pont az a tartomány számomra, ami tényleg nem megterhelő, de a 15 perc végére azért szépen leizzadok.
Jó volt látni, hogy a 2 hét kihagyás és a korábbinál sokkal több pihenő mennyire jó hatással volt a pulzusomra, mert ugyanazt a 15 perces kardiót átlag 10bpm-mel kevesebbel tudtam a héten teljesíteni.

#3 Súlyzós edzés. Amihez épp kedvem van, azt csinálom. Nagyon szeretek evezőgépezni (hogy erősítsem a hátam), különféle lábgépeket kipróbálgatni, egykezes súlyzókkal fekvenyomni, fej fölé nyomni, tricepszre gyakorlatokat végezni, no meg persze bicózni :-) A kondis/bodybuilder kultúrából a várandósságom alatt nagyon jól tudok meríteni, mert az izolált gyakorlatokat nagyon élvezem most. Néha kezembe kerül egy-egy kettlebell is, goblet guggolásokat szívesen csináltam még pár hete vele, ezt tervezem is megint, de a héten nem esett volna jól, ezért nem csináltam.

Bár amikor odaállok egy lábgéphez, még mindig az az első gondolatom, hogy: istenem, miért nem guggolnak ezek az emberek ehelyett?!:-) De most sokat tudok belőle profitálni én is, szóval azt mondom,

mindenféle edzésformának meg lehet a helye az életünkben, ha nem táplálunk tévhiteket a témában.

Pl. A zumba is egy lájtos és ráadásul jópofa kardió lehet, aki bírja a stílust, csak csodákat ne várjon tőle a fogyni vágyó nők hada, mert komoly eredményeket kemény és kitartó (és értelmes, progresszív) munkával lehet elérni.

Örülök, hogy a korábbi évek kitartó munkájával szépen megerősítettem a hátam, a derekam, így még a 7. hónap elején sem fájnak. Fáj helyette más sajnos :-)

Nagyon tudom tehát ajánlani emiatt is a súlyzós edzéseket a nőknek, mert a várandóssággal járó változások egy részében nagy segítséget jelent a szervezetünknek.

A várandósság alatt általában minden gyakorlatból 3 vagy 4 sorozatot végzek, átlag 6-10 közötti ismétlésszámmal (jellemzően inkább 8-10).

#4 Levezetésnek nagyon szeretek farmer walkozni, mert 2×10 kg-val háromszor körbesétálni a termet számomra felfrissülés, nem pedig megterhelés:-) Edzés közben nagyon szépen, végig kontroll alatt tudom tartani magam, hogy a súlyok használata ne jelentsen problémát. Az elmúlt évek edzésmunkája miatt, ehhez van szokva a testem, így számomra a súlyok használata teljesen természetes dolog.

Aktív élet – a lehetőségekhez mérten

A 2. trimesztert lassan elhagyva, igyekszem mozogni minden nap, ameddig még bírok. A pocak növekedésével ez egyre nehezebb lesz. Ennek keretében a kutyánkkal reggelente szoktam sétálni egy hosszabbat, bár van, hogy csak ő futkározik én meg egy helyben állva nézem:-) Nem baj, legalább levegőn vagyok, és ettől is szépen visszaálmosodom már reggel 9-re 😀

Reggeli séta közben

Reggeli séta közben

Szóval ha edzek, ha nem, minden nap szoktam sétálni 1-2 órát, emellett a (dinamikusan változó) lehetőségekhez képest igyekszem aktív pihenésre és sportra is energiát szánni, de próbálok nem türelmetlennek lenni és még többet pihenni, ha arra van szükség. Meg elfogadni, ha épp egyszerűen szar és valahogy kivárni míg jobb lesz. Meg nem elkeseredni ilyenkor. Nem mindig egyszerű, na!

A várandósság egy ilyen business számomra és várom még, hogy mit tartogat!