Életmódom: a boldogság

Komoly témát hoztam ma: a boldogság titkáról beszélek. Ehhez pedig, amit ma elmesélek nektek, az nem egy szirupos történet, csupán az élet. Az én életem. Hosszú volt az utam idáig és sok, kitartó munkámba tellett, de ma már büszkén mondhatom: boldog ember vagyok! Történetemmel és tanulságaimmal azt szeretném megmutatni, hogy a pozitív gondolkodás a lehető legjobb életstratégia​.

Életmódváltástól az Élet-váltásig

Örökké hálás leszek magamnak, hogy 4 éve az életmódváltás útjára léptem. Sokkal jobban szeretem inkább élet­-váltásnak hívni, hiszen általa akkora változást vittem véghez az életemben, amiről korábban álmodni se mertem. Az életmódváltásom nem azért volt igazán jelentős, mert a rendszeres sportolás és a diéta három számmal csökkentette a ruhaméretemet és tizenöttel a kilóim számát.

Az életmódváltásomat megelőzően nem csupán a testsúlyom volt a problémám, hanem leginkább az önbizalomhiányom, saját magam folyamatos háttérbe szorítása, a saját véleményem elnyomása és a középszerűséggel való megelégedés.

Évekig azzal áltattam magam, hogy boldog vagyok.

Világ életemben igyekeztem a jó dolgokat meglátni a mindennapokban, pozitívan álltam hozzá az élethez és az apró dolgoknak is képes voltam örülni, de nem vettem tudomást arról, hogy mindezek ellenére az életemet a saját magam által állított korlátok között éltem és megelégedtem egy olyan látszatvalósággal, ami boldognak tűnt, de valójában nem volt az.

A valódi boldogtalanságomat soha nem mertem felvállalni mások előtt.

Féltem nemet mondani, féltem a magánytól, féltem a változásoktól, féltem a külvilág véleményétől. Ám 2 évvel az életmódváltásom után eljött az életemben az a pont, amikor zsigerileg azt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Ezzel a felismeréssel megteremtettem a lehetőséget a változásra és úgy álltam hozzá: bármi is lesz, képes vagyok vele szembenézni és bárhogy alakul is az életem, a boldogságom soha többé nem lesz külső körülmények függvénye.

Megtaláltam a saját boldogságom kulcsát

Rájöttem, hogy a boldogságom kizárólag a saját hozzáállásomon múlik​. A felismerést követően gyakorlatilag mindent megváltoztattam, ami az addigi életemet alakította. Ezzel együtt megteremtettem magamnak a lehetőséget arra, hogy csak azokat a dolgokat engedjem be az életembe, amik őszintén boldoggá tesznek. Az eredmény pedig nem is maradt el: ma már boldog ember vagyok, hiszen rátaláltam a hivatásomra és egy csodálatos férfi társaként és  anyaként élem a mindennapjaimat.

Az életmódváltás útján járva az elmúlt években rátaláltam mindazokra a módszerekre, amik segítettek abban, hogy egyensúlyt teremtsek az életemben, mert felismertem, hogy az egyensúly a boldogságom kulcsa​. A lelki egyensúlyt a hitelességem teremti meg számomra, aminek az alapja a saját magammal szembeni kíméletlen őszinteségem, és aminek célja, hogy többé ne hagyjam, hogy a félelmeim korlátozzanak. Megtanultam hatékonyan megelőzni, kezelni és csillapítani az engem érő stresszt, megtanultam felvállalni és kifejezni a saját igényeimet, megtanultam görcsös ragaszkodás helyett elengedni az elvárásaimat, összességében pedig őszinte szívből döntéseket hozni. Testileg az egészségemre való odafigyelés, a pihenés priorizálása, a rendszeres mozgás és a mértékletes étkezés tesznek engem kiegyensúlyozottá.

A hálás ember boldog ember.

​Én örökké hálás leszek a sportnak, mert felébresztette a testemben rejlő intelligenciát. A sportom (erőemelés) nem csupán segített lefogyni és egészségesebbé válni, hanem segített az önbizalmam és az önismeretem fejlesztésében. A sport szembesít a határaimmal és segít túllépnem is rajtuk. A sport segít abban, hogy megismerjem a testem és képes legyek hallgatni rá. A sport segített megszeretni a testem, mert megmutatta, hogy mennyi mindenre képes. A sport által erős nő lettem. Egy olyan nő, aki nem fél a problémáktól, amiket az élet állít elé, mert tudja, hogy kizárólag a saját hozzállásán múlik, hogy megoldja-­e őket. Hiszek abban, hogy nem problémák vannak az életben, hanem általunk megválasztott attitűd.

Örökké hálás leszek magamnak, amiért elkezdtem odafigyelni az étkezésemre, mert ez valójában azt jelentette, hogy saját magamra kezdtem el sokkal jobban odafigyelni. Minden egyes étkezésről szóló döntéssel mérlegre tettem azt, hogy mi a fontos számomra és ezzel közelebb kerültem ahhoz, hogy csak olyan döntéseket hozzak, amik igazán boldoggá tesznek. A testem pedig folyamatosan meghálálta a törődést, ezt a hozzáállást pedig életem minden más területén is kamatoztatni tudtam.

Örökké hálás leszek magamnak, hogy követtem az apró lépések elvét. Mert minden egyes apró lépés, amit nap mint nap megtettem magamért és a céljaimért, hozzásegítettek ahhoz, hogy ma boldog ember legyek.

Érdekel, hogy Mi a boldog élet titka?

Számomra az, hogy felelősséget vállalok a döntéseimért. Rendíthetetlen a hitem abban, hogy bármi is történjen velem az életben, képes leszek megbirkózni vele. A pozitív gondolkodásom alapja az erőm és a saját magamba vetett hitem. Hiszek abban, hogy nincsenek rossz döntések és bármi is történjen velünk, ha legalább tanulni tudunk belőle, nem rekedünk meg. Mert hiszek abban is, hogy akkor élünk igazán, ha képesek vagyunk továbblépni és fejlődni.

A pozitív gondolkodásom alapja az őszinteségem, a kiegyensúlyozottságom alapja a tudatosságom: odafigyelek magamra és nem félek változtatni. Mindezek együttesen tesznek engem boldoggá, mert egyben szabaddá is tesznek. Így válik a pozitív gondolkodásom életstratégiává.

A boldogságom: őszinteség. A boldogságom: változtatásra való képesség. A boldogságom: hit. A boldogságom: erő. A boldogságom: szabadság.

A boldogságom: egy életmód.

***

Ha coachként segíthetek abban, hogy boldogabb életet élj, keress meg bátran: COACH NEKED. Személyesen vagy Skype-on keresztül is állok rendelkezésedre!

Rendszeresen frissülő tartalmakért, látogass a Facebook oldalamra vagy kövess az Instán!

A szülés utáni első 6 hét valósága

Mielőtt elmesélem, hogy milyen volt nálunk kisbabánkkal az első 6 hét, egy rövid bevezetéssel szeretnék kezdeni.

Emberként (minden szerepemmel együtt), amit én képviselek: az őszinteség és a hitelesség. Az, hogy felvállalom, ha valami szar (ha valamit szarul csinálok, ha valami miatt rosszul érzem magam, ha valamilyen körülmény rosszul érint) és nem félek vele szembemenni és változtatni, hogy jobb legyen. Éltem már úgy éveket, hogy folyamatosan kifogásokat kerestem (és találtam), csak szembe ne kelljen nézni azzal a szarral, amit magam köré teremtettem. Így voltam boldogtalan egy párkapcsolatban hosszú évekig, így jártam be mindennapos félelemmel dolgozni egy munkahelyre, meg persze (ennek köszönhetően) így híztam is el és kezdtem egyre rosszabb állapotba kerülni fizikailag is, azokban a szép, soha vissza nem térő huszas éveimben.

Aztán, ahogy ezt  a blogban is folyamatosan dokumentáltam, megváltoztattam az életemet és ennek köszönhetően, most már 2 éve végre úgy élek, hogy semmilyen szart nem rejtegetek magam elől, mert pontosan tudom, hogy azzal aláásnám a boldogságomat hosszú távon. Én ebben találtam meg a boldogságom kulcsát.

Hogyan is jön ez ide? Hát bizony eléggé közvetlenül.

Ha gyereked születik, akkor az első 6 hét olyan kemény kihívásokat fog támasztani eléd, mint jó eséllyel még soha semmi az életben. Mert ha boldogtalan életbe szülsz gyereket és elhiteted magaddal, hogy ami van, az úgy rendben van, akkor a gyereked számára is csak a boldogtalanságodat, a mártírságodat állítod követendő példaként. Ha viszont hajlandó vagy melózni és nem megalkudni, mindig az őszinteséget és a félelmek legyőzését választani, hiteles emberként állsz majd a gyereked előtt, és ezzel teszel egy lépést az ő kis életével kapcsolatban is.

Újszülött kisbabáddal az élet bizony kíméletlenül szembesít a legjobb és a legrosszabb arcoddal is. Így igazából, ha az a kérdés, hogy pontosan milyen gyereknevelési módszerek működnek, akkor arra nem az a válasz, hogy az igény szerinti szoptatás vagy a tápszer, a kiságyban altatás esetleg az együttalvás, hanem az, hogy mi az, ami TÉGED személy szerint segít az életben, minden más területen is.  Mert az őszinte választásaid által leszel hiteles ember és hiteles, mintaadó szülő is.

Ebből körvonalazhatóak persze fontos területek, mint például a kommunikáció, az őszinteség, a saját igényeid felvállalása, az önbizalmad, a hitelességed, de végeredményben az számít, hogy tisztában vagy-e a viselkedéseddel, tehát megfelelő-e az önismereted, kellően tudatosan éled-e az életed és hajlandó vagy-e cselekedni/változtatni, ha arról van szó, hogy jobb legyen.

Beszéljünk arról őszintén, hogy mi történik ebben a 6 hétben, a következő bejegyzésben pedig adok tippeket arra, hogy milyen módszerek váltak be nekem és mik segítettek minket a túlélésben.

Mi történt velem ebben a 6 hétben?

Röviden: a babánkkal töltött első 6 hétben fáradtabb és kimerültebb voltam, mint valaha.

Császármetszés utáni felépülés

Erről a részről is külön bejegyzést fogok írni részletesebben, addig is a lényeg: átestem egy komoly hasi műtéten, a császármetszésen, amiből fokozatosan elkezdtem regenerálódni. Ezt én hullámokban tapasztaltam: nagyon gyorsan és jól reagált a testem az első napokban, de voltak később visszaesések. Ebben a 6 hétben úgy éreztem, hogy újra kell tanuljam magamat, és próbáltam ismerkedni a saját testem jelzéseivel. Mert egyrészt a szülés maga, másfelől pedig az, hogy egy műtétet végeztek rajtam, nagyon komoly beavatkozás volt a testi folyamataimba. Folyamatosan tanulom az újfajta testi érzeteimet: kezdve a megváltozott és lassan rendeződő emésztésemről, azon keresztül, hogy pl. pisilési ingerem hetekig gyakorlatilag nem, ill. nagyon tompán volt, addig, hogy a szexhez kapcsolódó testi érzeteim mennyire döbbenetesen különböznek a korábbiaktól. Meg persze a szoptatás is komoly hatással van rám. Nem éreztem a hasizmaimat nagyon sokáig és nagyon sokat fáj a hátam is sajnos. Változás, alakulás, regenerálódás és persze folyamatos igénybevétel alatt áll a testem, ezt el kell fogadjam. A regeneráció szempontjából az első 6 hét pedig csak a kezdet, de koránt sem elég a teljességhez, ezt jó tudni. Ami nagy-nagy pozitívum, hogy a szülés után 3 héttel már elkezdtem egy 8 hetes törzs+medencefenék (core+floor) regeneráló programot, mert a legfontosabb számomra, hogy funkcionálisan segítsem gyógyulni a testem (az esztétikum másodlagos) és később újra vissztérhessek az edzésekhez, amik az életem fontos alapját adják, most már 4 éve. 

6 hét pihenés, sport császármetszés után

Császármetszés utáni felépülés: az első 6 hét pihenés és a fokozatos regeneráció nagyon fontos

A SZÜLÉSTÖRTÉNETEMet itt olvashatod…

Az alváshiányról

Az első 6 hétben a fáradtságnak olyan szintjeit tapasztaltam meg, mint azt hiszem még soha eddig. Az, hogy február 24-25-én aludtam utoljára egybefüggő 4 óránál többet (pl. a szülést sem tudtam kipihenni, hiszen a kórházban sem volt rá lehetőség), bizony olyan mértékben nehezítette meg a normális életvitelemet, mint még soha semmi. Az éjszakáink szerencsére elég hasonló ritmusban teltek az első 6 hétben (átlag 3-4 éjszakai szoptatással), de a minőségi alvásra számomra nem adtak lehetőséget. Rossz volt nagyon, hogy soha nem volt olyan, hogy egymás után két éjszaka is rendben lett volna, valami miatt a kicsike mindig nyöszörgött valamit, általában a pocakja miatt. Egy-egy éjszaka volt, hogy egész jól és pihentetőre sikerült, de ez sosem ismétlődött. Kibaszott frusztráló tudott lenni.

Ilyenek miatt aztán egész egyszerűen sokkal több energiába került még csak az is, hogy önmagam legyek. A fáradtság miatt sokszor még gondolkodni is sokkal nehezebb volt, többször kerestem a megfelelő szavakat, ha mondani akartam valamit, sőt talán még feledékenyebb is lettem.

Az alváshiány okozta fáradtság miatt bizony sokszor egyszerűbb út hisztisnek lenni, sírni, szomorúnak lenni, sötétebbnek látni a világot, mint amilyen. Persze, ki is kell adni valamilyen formában ezt a feszültséget magamból, tehát azért ez normális. De ami a legnehezebb talán, hogy önmagában az, hogy kurvára fáradt voltam/vagyok, bizony sokkal jobban hajlamosít konfliktusokra is a környezetemmel és persze saját magammal is. Ilyenkor kell “keep calm” üzemmódba kapcsolni és megpróbálni okosnak lenni.

Barátkozás a babával és a szülői szereppel

Adottak voltak tehát a kimerítő fizikai körülmények, egy megviselt test és a folyamatos alváshiány, mindezeket pedig megfejelte az egésznek az érzelmi része.

Ahogyan azt már korábban írtam, a szülővé válásnak sokféle útja van: van akinél instant love, de mi a hosszabb úton megyünk és egymásnak kimondjuk azt, amit másoktól sose hallottunk, pedig valószínűleg nem vagyunk az érzéseinkkel egyedül. Hogy ez nehéz. Hogy a baba iránti kötődés nem jön azonnal. Hogy előbb meg kell ismerd a babád reakcióit, napokba, hetekbe telik, amíg felfedezed, hogy ő milyen baba. Ami pedig még sokkolt: amikor rájöttünk, hogy a saját gyerekünkkel nem estünk azonnal szerelembe és nem tudtunk hozzá az első perctől kezdve úgy viszonyulni, ahogyan korábban hallottuk meg hittük, hogy “kéne”. Jöttek a látogatók és boldogok voltak, hogy a kicsivel lehettek, mi pedig irigykedve néztünk rájuk, mert eleinte csak a kőkemény melót láttuk és nagy fokú tehetetlenséget éreztünk, ha a babáról volt szó. Mindkettőnknek megkönnyebbülés volt, amikor egymásnak is kimondtuk, hogy ezt bizony nehézségként éltük meg ezekben a hetekben. Tudtuk, hogy ezen csak az együtt töltött idő segíthet.

Ebből a szempontból nekem könnyebb mint a férjemnek, mivel én sokkal több időt vagyok a gyerekkel és én olyan ember vagyok, aki bátrabban fejezem ki az érzelmeimet a baba felé is, könnyebben nyitok felé. Megtapasztaltuk, hogy a babával való kommunikációt és játékot ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást, ha korábban sosem csináltad, de ha ráérzel, akkor sokkal könnyebb lesz utána minden. Örömmel mondhatom, hogy az eltelt hetekben, a folyamatos együttlét és gondoskodás, aztán az egyre több visszajelzés, amit a babától kapunk, persze meghozta a gyümölcsét és napról napra egyre jobban és megmásíthatatlanul, végérvényesem szeretjük meg a kisfiunkat. :-)

baba

Power baba – ő a főnök :-)

Anya és apa születik – párkapcsolati kihívásaink

Először is azzal kezdem, hogy milyen hatások értek bennünket, mint egyéneket, és mik voltak azok a belső konfliktusok, amikkel meg kellett küzdenünk és amik hatással voltak arra is, hogy egymással milyen vitákba keveredtünk sokszor. Az első 6 hét bizony konfliktusokkal tűzdelt időszak volt számunkra is. Tudtuk, hogy mindig az a célunk, hogy megoldást keressünk, de érzelmileg annyira leterhelt minket ez a néhány hét, hogy nem lehetett viták és sírás nélkül megúszni ezt. Annak örülök, hogy a megoldáskereső hozzáállásunk és az egymás iránt érzett szerelmünk, szeretetünk és elköteleződésünk segített erőt meríteni egymásból és mindig pozitívan tudtunk kijönni egy-egy konfliktusból, összességében pedig ebből az időszakból.

Adnom kell – de miből?

Legfőbb feladatomnak azt tartottam, hogy folyamatosan készen tudjak állni arra, hogy a baba igényeire felelni tudjak. Ez nehéz volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy próbálnom kellett megfejteni, hogy valójában mit is akar. Én úgy álltam hozzá, hogy nem lettem miatta szomorú ha sírt, mert azt láttam benne, hogy a sírásával, kis ösztönlényként, valamilyen igényét akarja kifejezni, és a sírása semmilyen módon nem bírálat velem szemben, nem hiszti, nem tudatosság, nem érzelmi manipuláció. Csak egyszerű igények, mondjuk hogy éhes, fáradt, nyugtalan, melege van, kényelmetlenül érzi magát, ilyesmi. Nem több. Megoldani akarok minden ilyen helyzetet, segíteni neki, ami azért így is kimerítő és folyamatos szellemi-fizikai munkát jelent számomra.

Az első 6 hét során engem 24 órán át terhelt a fáradtság, a fizikai felépülés igénye, a szoptatás okozta igénybevétel, az új szereppel való barátkozás érzelmi vonzatai és a folyamatos anyai ügyeletben való lét, megfejelve azzal, hogy magamra alig-alig jutott időm. Bár a séták is pihentetőek, ill. felfrissítőek szoktak lenni, azok mégsem kizárólag rólam szóltak, hanem a baba alvásigényének kielégítéséről meg a kutya mozgásigényének a fedezéséről. Napjaim fénypontját sokszor a zuhanyzás és egy-egy pisilés jelentette, amikor teljesen egyedül tudtam lenni. Ezek napi 15 percet tettek ki, ami valljuk be: kurvára kevés. Nem csak amiatt, mert a baba előtti életben ahhoz voltam szokva, hogy sokkal több jutott, hanem az igénybevétel mértéke miatt is. Amikor már egy-egy facebook posztot, pláne blogbejegyzést, meg tudtam írni, vagy épp beszélgetni tudtam emberekkel, az maga volt a mennyország. Ami biztos, hogy ha engem kevés dolog tölt fel, azaz nem tudok adni saját magamnak, akkor sokkal nehezebb adnom másnak is. Márpedig ez az időszak és általában a babás lét ilyen.

A családunk dinamikája úgy alakult, hogy én folyamatosan adtam a babának, a férjem pedig folyamatosan segített engem. Én nem kaptam vissza a babától közvetlenül semmit, a férjem pedig azzal szembesült, hogy a felesége energiáinak 95%-át a baba vette el, a maradék 5%-ot meg a létfenntartás, tehát ő sem kapott vissza semmit.

Egy-egy hosszabb időtartamot, amit magamra fordíthattam, általában annak köszönhettem, hogy a férjem itthon volt és levette rólam azt a stresszfaktort, hogy készenlétben álljak és azonnal abbahagyjam bármit is csináltam épp, ha a baba sírna valami miatt. Fejben kikapcsolni – ez sokkal nagyobb kihívás baba mellett. 

A fáradtságom mértékére példa, hogy a 6.hét elejére jó mély depresszív hangulatba kerültem és egyik nap gyakorlatilag megállás nélkül potyogtak a könnyeim nem is tudom mennyi ideig. #babyblues. Kijött rajtam egy csomó fáradtság, stressz, kiúttalanság érzése, börtön feeling, reményvesztettség és csupa hasonlóan sötét érzés és gondolat. Másnapra, 6 hét után először, kaptam 4 óra kimenőt az “anyaságból” és egyedül lehettem, addig az apja és a nagyszülők vigyáztak a kicsire. Olyan szinten volt kész az idegrendszerem, hogy ebben a 4 egyedül töltött órában, amiből minél többet alvással akartam tölteni a lesötétített lakásban, gyakorlatilag még pihenni elkezdeni is alig bírtam. Egy órán keresztül feküdtem csukott szemmel, pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni. Nagyon nehezen sikerült csak, kb. másfél órára. Sokkal elemibb szintű volt a fizikai fáradtságom, mint amin 4 óra pihenő segíteni tudott volna. Szerencsére azóta jobb lett már a helyzet, jobban lettem én is.

Nem csak nekem volt nehéz

Az első 6 hét nagyon nehéz időszak a férfiak számára is. Kettőnk közül például a férjemet sokkal jobban érintett egyfajta szülés utáni depresszió (vagy inkább kiúttalanság és tehetetlenség érzése), mint engem. Meglepő? Nem annyira.

Ahogyan azt írtam már ezelőtt, az apák ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a párjuk cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Számukra még nehezebb megélni azt, hogy nekik sem jön egyből a szerelem, amit a gyerekük iránt érezni “kéne”. Emellett sokkal erősebb bennük a tehetetlenség érzése. Nincs mellük se. 😀 Szóval ők sem születnek azonnal apává. Kialakulnak, idővel. Ráadásul hirtelen én sem voltam ott mellette olyan minőségben, mint ahogy korábban, és míg nekem ott volt a gyerek, ő sokszor teljesen egyedül érezhette magát.  Nehéz volt, hogy semmi minőségi idő nem jutott egymásra, az egymás iránt érzett szeretetünk kifejezésére is sokkal kevesebb volt az energiánk is. Vagyis leginkább nekem őfelé.

A férjem is ugyanúgy szembesült saját magával, mint ahogy én is. A fáradtság miatt pedig nem csak én borultam ki időről-időre, hanem ő is. A kihívások ilyen szempontból tehát közösek voltak. Az, hogy miként tudtunk ezen túljutni bizony kettőnkön múlott. Nem értek egyet azzal, akik csak a párjukat szidják ilyen helyzetben és folyamatosan sajnáltatják magukat. Igen, én is sajnáltam magam jó néhányszor és az én egóm is baromi erős ám. De a lényeg, hogy mindketten akartuk az együttműködést és a megoldást is.

A kulcs az első 6 hétben: a kommunikáció. Mindig az.

Az anyák otthon maradnak a gyerekkel, az apák pedig továbbra is élik az életüket. Látszólag. De ebbe az új helyzetbe nekik is ugyanúgy bele kell szokni. Amikor pedig arról beszélek, hogy milyen fontos az önismeret, akkor az például azt jelenti, hogy amikor engem zavart, hogy a férjem elmegy edzeni és hogy milyen jó, hogy neki ennyi saját ideje van, amit egyedül tölthet, akkor nem azt kell kommunikáljam felé, hogy “hogy lehetsz ilyen, hogy itt hagysz egyedül” meg “bezzeg neked milyen könnyű”, hanem azt, hogy “kérlek segíts megoldani, hogy én is tudjak egy kis időt pihenni és egyedül tölteni”.

De ez teljesen általános érvényű igazság: ha valami zavar egy másik emberben, akkor az azért van, mert a frusztráció saját magadban van a dologgal kapcsolatban. Hiszen basszus, szeretem őt és nagyon is örülök, ha a férjem az edzések révén tud töltődni testileg, lelkileg, hiszen ez segít neki is, hogy jobban bírja a gyűrődést, amit ezek a hétköznapok jelentenek. Meg amúgy is, baszatni kell és erősödni :-) A férjem lelki egyensúlya ugyanúgy a közös érdekünk, mint az enyém. Nem az zavart, hogy ő elmegy, hanem az, hogy én nem mehetek. Ennek pedig az a megoldása, hogy ezt az igényemet kommunikálom felé, nem pedig hallgatólagosan elvárom, hogy tudja mi a bajom és segítsen vagy egyéb “üdvözítő” megoldások, amikre a legtöbb nő hajlamos. Aztán majd megoldjuk, hogy nekem is jusson időm magamra. Ha a férfiak tudják, hogy miben segíthetnek a párjuknak, akkor segítenek is. De ehhez beszélni kell velük, nem pedig várni a sült galambot meg játszmázni. Már ha tisztelem annyira a másikat, ugye.

Egy másik példa az első 6 hétből: a férjemnek nehézséget jelentett az elején, hogy türelmes legyen a síró babával. Ez pedig engem nagyon zavart. Ezzel 3 feladatunk volt:

1) A magam részéről az, hogy rájöjjek, én miért nem engedem meg magamnak, hogy gyakrabban kifejezzem, hogy ha nem érzem jól magam és ezt merjem kommunikálni felé. Másrészt, hogy legyek vele szemben türelmesebb és segítsem őt, amikor egy olyan helyzetet él át, ami számára nehézséget okoz.

2) Az ő részéről az, hogy rájöjjön, miért fogy el ilyen hamar a türelme és hogyan tud másként reagálni egy olyan helyzetben, ami a türelmét próbára teszi, illetve hogy merjen beszélni az érzéseiről és elmondani nekem, hogy mi az, ami segít neki egy ilyen helyzetben.

3) Közös feladatunk, hogy rájöjjünk, miként tudunk együttműködni ezekben a helyzetekben, hogy elkerüljük mindkettőnk kiborulását :-).

A felelősség tehát mindig közös.

Annak örülök, hogy ebben a 6 hétben, bár többször feszültek az egóink egymásnak, végig ki tudtuk mondani, hogy mik azok a dolgok, amik egyénileg minket terhelnek (akár a saját szülői szerepünk kialakulásáról, akár a másik viselkedéséről, akár a párkapcsolatunkról volt szó), nem maradt semmi rejtve. A várandósság alatt igényelt csapatmunkára most még inkább szükség volt, van és lesz.

Nem szabad félni felvállalni a konfliktusokat, csak azt kell szem előtt tartani, hogy a problémák vannak ellenünk, nem pedig mi egymás ellen.

 ***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

Soha nem késő – ezt tanultam kezdő coach-ként

A babánk megszületésével úgy érzem, korszakzáró (és -nyitó) állomáshoz érkezem hamarosan az életemben. Hogy mérföldkő-e akár a saját személyiségem fejlődése szempontjából (a gyermekvállalásra megérni, úgy éreztem, az volt), az majd utólag kiderül (elég nagy a valószínűsége), nagyon kíváncsian várom. Megyünk előre tovább az úton, semmi sem lesz már a régi, jön valami nagyon új és ez így is van rendben.

Úgy éreztem, hogy ennek kapcsán jó lenne, ha meg tudnék fogalmazni valamiféle tanulságot, valami nagyon elemi/általános bölcsességet, amit az életemnek ebben a szakaszában megértettem, megtapasztaltam és szeretném tovább adni a gyerekünknek is. De ez csak akkor lehet hiteles és igazi, ha magától jön, ezt nem tudom erőltetni. Márpedig a belső késztetés és szándék ellenére, ez a tanulság idáig még nem jött.

Egészen két nappal ezelőttig, amikor is egy egész estés beszélgetés után ért egyfajta megvilágosodás és úgy éreztem végre, van valami, amit fontosnak tartok megőrizni és továbbadni.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy előtte egy rövid összegzést szeretnék adni arról, hogy miket tanultam gyakorló coachként az elmúlt 5 hónapban. Mert bár tudjátok, hogy elvégeztem a coach képzést, nagyon kevés feedback-et adtam arról, hogy miket tanultam abból, hogy elkezdtem dolgozni is ebben a szerepben emberekkel. Veletek.

A legjobb dolgok, amiket coach-ként eddig megtapasztaltam

A coach képzésbe tavaly nyáron olyan általános állapotban kezdtem bele, amikor úgy éreztem, hogy az egész életem kerek és egész, tele voltam tettvággyal, energiával, tenni akarással, szenvedéllyel. Ugyanebben az állapotban várandós lettem, ami miatt a munka, képzés, hétköznapok és az első trimeszter fáradtsága mellett maradó energiáim fókuszát elsősorban magamra, magunkra, a pihenésre kellett tereljem a szakmai munkában való elmélyedés helyett. Nem tudtam tehát azzal a lendülettel belevágni ebbe az útba, ahogyan eredetileg terveztem. Ez persze okozott bennem belső konfliktusokat, de végül megértettem és elfogadtam, hogy ez pontosan így volt a legnagyobb rendben, nem kell siettetnem semmit.

Aztán ahogy telt az idő, majd szeptemberben túljutottam a vizsgán, amihez már kellett éles coaching tapasztalatot vinni, szépen lassan elkezdődött a coach-csá válásom. Elkezdtem megtapasztalni milyen is az, amikor segítő szerepben ott ülhetek egy-egy beszélgetésen veletek, a tapasztalatok és tanulságok pedig azonnal elkezdtek jönni.

1. tudom, hogy Jó úton járok

A boldogság és az elégedettség szavak között vacilláltam, amikor megpróbáltam megfogalmazni, hogy mit is éreztem egy-egy ülés után. Az elején, az újdonság varázsával, a felhők felett lebegés elégedett-boldog érzése volt az, ami egy-egy alkalom után elragadott. Aztán ez szépen elkezdett csillapodni és most már a jó úton járok az, ami leginkább kifejezi számomra azt, amit ilyenkor érzek.

Jó úton járok, mert találtam egy olyan hivatást, ami úgy munka, hogy nem érzem annak.

Jó úton járok, mert találtam egy olyan hivatást, amit hitelesen, a saját megélt tapasztalataimra alapozva tudok képviselni.

Jó úton járok, mert a módszer, amivel dolgozom működik és ezt fantasztikus dolog első kézből látni.

Jó úton járok, mert úgy érzem, hogy coach-ként végre azokért a célokért dolgozhatok, amikért úgy érzem érdemes. Amiért nem kell kompromisszumokat kötnöm és mások céljai alá rendelődnöm, mint mondjuk egy vállalati környezetben. Coach-ként csinálhatom azt, amit én fontosnak tartok. Például, segíthetek abban, hogy ha úgy érzed megrekedtél az életedben, akkor kibogozd, mi is lehet az előbbre lépésed valódi akadálya és segíthetek megtalálni a számodra legmegfelelőbb megoldást az előrelépéshez.

Jó úton járok, mert úgy érzem coach-ként segíthetek abban, hogy az életükkel és önmagukkal elégedett, a nehézségekkel bátran szembemenő emberek egyre többen legyenek. Mert hiszek abban, hogy minden egyes egyéni tanulás, tanulság és így végig járt út, hozzájárul ahhoz, hogy a világ egy jobb hely legyen. Hogy kiegyensúlyozottabb, stresszmentesebb, pozitívabb, optimistább és összességében egészségesebb emberek legyetek (talán ti is egyetértetek, hogy ebből elég nagy a deficit itthon sajnos).

2. együtt dolgozhatok a Célcsoportommal

Végre emberekkel dolgozhatok! Pár évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, amikor felfedeztem azt, hogy az aktuális állásomban mi volt az, amit a leginkább szerettem. Nem, nem a papírmunkát és a sablonos szövegek írását (pályázatíró és projektmenedzserként), hanem leginkább azt, hogy a munkámban foglalt célok elérése érdekében a legkülönbözőbb emberekkel kerültem kapcsolatba és kellett köztük sok esetben mediálnom, közvetítenem, hogy a közös célt magas szakmai színvonalon előállíthassuk. Rájöttem, hogy az emberi részét élveztem a legjobban az egészben, de hát a pályázatírás nem az a munkakör, ahol ezt el lehet mélyíteni. De annyi különböző történettel, motivációval találkoztam, hogy sok inspirációt nyertem még így is.

Szóval valahogy így kezdődött, aztán eljött az idő, hogy ezt egy, az én szememben hasznosabb és fontosabb szakmára, a coaching-ra cseréljem, ahol az egyéni sorsok alakulását közvetlenül segíteni is tudom. Az a bizonyos higher purpose, vagyis a magasabb rendű célokért való, embereket segítő munka így a mindennapjaim részévé válhatott.

Emlékszem az első olyan alkalomra, ami után azzal a gondolattal a fejemben távoztam a coaching ülésről, hogy “basszus, mennyire jó már, hogy a célcsoportommal egymásra találtunk”. Kereslet és kínálat tökéletes összhangja jött létre.

Hiszen ki vagyok én, ha arról van szó, hogy olyan emberre van szükséged, aki pontosan érti, hogy milyen fajta változásra vágysz és segíteni is tud neked?

30 éves vagyok, túl egy hatalmas változáson, amit saját magam erejével valósítottam meg 2 évvel ezelőtt és építettem újra ezután az életemet, végre először az életemben szem előtt tartva azt, ami számomra igazán fontos. Hallgatva a legbelsőbb ösztöneimre, nem félve változástól végre saját kezembe vettem az irányítást az életem felett ahelyett, hogy a körülményeim áldozatának tekintettem volna magam.

Az érdeklődési köröm pedig az egészséges, kiegyensúlyozott élet, ennek mindenféle vonatkozásával együtt: testi egészség, lelki harmónia, a vélt vagy valós belső vagy akár társadalmi elvárások felismerése, megértése és a sztereotíp gondolkodás sutba dobása, a saját értékeink mellett való kiállás és ennek mindenféle vonatkozásai, egy éltető párkapcsolat kialakítása és a család, és persze egy olyan munka és életút kialakítása, ami épít minket és amit nem is érzünk munkának.

Az emberek pedig, akikkel együtt dolgoztam ezidáig, éppen ezen mentalitás mentén élik vagy szeretnék élni életüket, ezért is találhattunk egymásra. Ezek a gondolatok egyébként nem is kötődnek életkorhoz, mégis, az eddigiek szerint nagyjából hozzám hasonló korú emberekkel dolgozhattam együtt. Mindenképpen célom az, hogy a kör bővülhessen, pár sorral lejjebb le is írom, hogy miért.

3. folyamatosan tanulhatok Saját magamról

A coach szakma, ahogyan azt a képzésen is megtanulhattuk, egyfajta hozzáállás és módszertan plusz egy hatékony eszköztár, amit aztán mindenki a saját személyiségének megfelelően tölt meg tartalommal. Vannak persze általános érvényű korlátok, küszöbök, amiket érdemes szem előtt tartani, mert sokkal hatékonyabban szolgálják a coaching folyamatot, tehát a velünk dolgozó emberek személyes előremenetelét.

Intenzív tanulás saját magam számára minden egyes alkalom. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki coach lehessen, bizony kell a személyiségében egy fajta érettség, illetve az a hozzáállás, hogy nem a saját egoját tartja elsődlegesnek, hanem az ügyfele érdekeit képes előtérbe helyezni a munka során.

Az a célom, hogy hatékonyan tudjak segíteni, ehhez pedig folyamatosan figyelnem kell saját magamra is. Miként fogalmazok, miként reagálok és miként biztosítom a támogatottam számára a folyamatos figyelmem. A coaching folyamat a coach számára is munka, főleg így a legelején, ezt még sokkal intenzívebben tapasztalom. Most kezd csak el kialakulni a saját coaching stílusom, biztos kell hozzá néhány év meg pár száz/ezer ülésalkalom, hogy kiforrja magát a dolog. Vannak szilárd alapjaim az életfelfogásomban és a személyiségemben, de pályakezdő vagyok még.

Mindezzel együtt pontosan épp azért tud annyit adni számomra ez a munka, mert nem csak másokkal teremtek értékes és alapvetően a bizalomra építő, személyes kapcsolatot, hanem magammal is folyamatosan szembesülök. Reflektálhatok a saját viselkedésemre, változtathatok, vagy kísérletezhetek is akár. Számomra ez nagyon nagy ajándék és ezt más munkában még soha nem tapasztalhattam meg ennyire intenzíven. Coachként bizony a saját bőrömet is vásárra viszem és ezt nagyon élvezem. :)

szeretném, hogy tudd: Soha nem késő

Az eddigi tapasztalataim olyan emberekhez köthetőek, akik nagyjából hasonló helyzetben vannak, mint én voltam azelőtt, hogy változtattam az életemen, mégis, egy nagyon fontos megértésre jutottam a napokban. Ezt pedig emberként, nőként, társként, anyaként, barátként és természetesen coach-ként is képviselni szeretném.

Az én üzenetem az, hogy tudd: soha sem késő változtatni. Soha nem késő tanulni magadról. Soha nem késő tanulni másoktól. Soha nem késő tenni a boldogságodért.

Mert mindegy, hogy 25 éves vagy vagy 50 vagy 75, minden egyes nap, hónap és pláne év(!), amit stresszben, boldogtalanul, kényszerű kompromisszumok és lemondások között töltesz, elfecsérelt idő.

A boldogság, a kiegyensúlyozott élet, az hogy örömmel várd, hogy felkeljen a Nap reggelente és csinálhasd a dolgod és boldogan élhesd az életed, minden életszakaszodban ugyanolyan fontos. Az életed értékes.

Személyes beszélgetésekben sokaknak elmondtam már, hogy számomra mi volt az az egyetlen, döntő kérdés, ami a legmeghatározóbb volt számomra, amikor egy-egy döntési helyzetben vacilláltam (Megtegyem, ne tegyem? Mit nyerek, mit veszíthetek?), és amikor ez a kérdés felmerült bennem, már egy szikrányi kétségem sem volt a helyes válaszban és az azt követő döntéseimben. A kérdés pedig így hangzott:

Jó, jó, félek a változástól és az ismeretlentől, de… mi van, ha végre boldog lehetek?

Ha úgy érzed, a legkisebb lehetősége is megvan annak, hogy akár egy kicsivel is jobb legyen holnap, mint ma, akkor arra szeretnélek biztatni, hogy legyél bátor és cselekedj. Cselekedni nem csak azt jelenti, hogy fenekestül felforgatsz mindent. Sokak számára ekkora változás, mint amilyet mondjuk én is végigvittem, nem feltétlen szükséges. Picit tisztítani érdemes viszont a képet, amit látsz magad előtt és el kell kezdeni rendet rakni magadban (és ha kell, akkor bizony változtatni!), aminek akkor lesz meg a számodra legjobb eredménye, ha képes vagy azt szem előtt tartani, ami számodra fontos.

Érthető, ha félsz: a nehézségek minden életkorban tűnhetnek ugyanolyan nagynak és egyik nehézség sem összemérhető a másikkal, hiszen egész egyszerűen mások vagyunk, másként működünk. Minden akadály, amit magad előtt látsz, lehet releváns és valós. Mindegy, hány éves vagy és mik a körülményeid. Férfi vagy-e vagy nő. Ami fontos egy ilyen helyzetben, hogy próbálj kitekinteni az akadály mögül (lásd meg a lehetőségeidet) és a legfontosabb, hogy próbálj bízni: elsősorban magadban, hiszen – bár lehet, hogy te magad nem vagy benne biztos, én viszont tudom – tele vagy tapasztalattal és értékekkel, amikre nyugodtan támaszkodhatsz, ha tenni akarsz a boldogabb életért. Ami még ezen felül nagyon sokat tud adni: bízz a környezetedben is, hogy meglásd, sosem vagy egyedül és a te boldogságod mások számára is fontos.

Hidd el, mindig lehet másként élni, és ha egy ajtót becsuksz magad mögött, elengedsz valamit és tovább tudsz lépni, akkor nem egy sötét szobában fogsz állni, hanem azonnal új ajtók fognak nyílni előtted. Mert az élet ilyen: keresi a továbblépés lehetőségeit, nem reked meg, hanem mindig megy tovább. Ha megrekedsz valahol, pláne huzamosabb időre, akkor az élet igazi értelme veszik ki belőled.

Én soha nem éreztem magam ennyire élettel telinek, mint mióta képes voltam változtatni. Nem a nehézségek tűntek el, hanem én lettem erősebb, érettebb, felkészültebb, bátrabb, döntésképesebb, tapasztaltabb.

Mert a boldogság a hétköznapokban nem azt jelenti, hogy folyton a felhők felett lebegsz, hanem azt, hogy képes vagy dönteni arról, hogy miként állsz hozzá az élethez, a körülményeidhez, a környezetedhez és természetesen magadhoz.

A boldogság egy életmód.

Emberként, nőként, társként, anyaként, barátként és coach-ként is ez az, amiben maximálisan hiszek és amit képviselek.

A boldogság egy életmód.

Anya és Apa születik – A várandósság csodája

Néhány napja a tágabb ismeretségi körrel is megosztottam az örömhírt, úgyhogy úgy éreztem ideje itt is hírt adnom róla, mi is volt és van velem mostanában. :-) A nyár, ez többeknek feltűnt, a korábbi időszakhoz képest nagyon csendesen telt a blogon. Ez nem volt véletlen, mert olyan dolog történt az életemben, ami minden eddiginél klasszabb, hatalmasabb és fontosabb:

Babát várok! :)

Erről mesélni a blogomban pedig számomra intimebb dolog, mint valaha bármiről is, amiről itt írtam. Életem legboldogabb időszakát élem, éljük most :-)

Magamhoz hűen persze naplót (blogot) írtam/írok a babavárásról, de ezeket nem a nagy nyilvánosságnak szánom, helyette leginkább a tapasztalataim, érzéseim részletesebb megörökítésének, Apának és nekem, meg majd a Babának is, ha felnő, jó emlékként. Meg ezekről inkább személyesen mesélek szívesen.

Nincsenek véletlenek

Persze vannak olyan dolgok, amikről szívesen elmesélem itt a blogban is, hogy én miként éltem meg. Én úgy látom: nincsenek véletlenek. Minden saját magamba fektetett munka, az elmúlt 3 évben kidolgozott és működtetett életstratégiám (a türelem, az elengedés és az őszinteség hármasa) működik számomra. Testileg és lelkileg is felkészültem arra, hogy felelősséget vállaljak egy új Életért. Ebben pedig csodálatos, nagy betűs Társam is van az életemben. Nem véletlenül írtam le annyiszor mostanában: kerek egész az életem, igazán nagybetűs BOLDOG vagyok!

A Babavárás ténye hatalmas csoda és boldogság volt számunkra, egy igazi áldás az év eleji fizikai és érzelmi “hullámvasútom” és a betegségtudatomból való kimászás után. Újra önmagam lehettem, egy egészséges, bátor, erős és vidám Nő, Ő pedig pontosan ebbe az állapotba érkezett meg hozzánk. A közös gyermek iránti vágyunk és az egymás iránt érzett szerelmünk megtestesülése és egyben hatalmas ajándéka. A kapcsolatunk megkoronázása, egy igazi szerelemgyerek :-)

Várandósság és sport

Különleges állapot a várandósság. Nem igazán voltam otthon a témában, ismerősi-baráti körben sem volt olyan babaváró család soha, akivel közvetlenebb kapcsolatban lettem volna ebben az időszakukban és beszélhettem volna velük. Magamnak, magunknak fedezem, fedezzük fel az egész folyamatot.

Június elején abbahagytam az UST-t és visszatértem ahhoz a sporthoz, amit mindennél jobban és szenvedélyesebben szeretek. Ahhoz a sporthoz, ami segített, hogy ma az legyek, aki vagyok: az erőemeléshez, vagyis a “nagy súlyok emelgetéséhez”. De talán emlékeztek, mikor az I. Thor Power Kupa után azt írtam, hogy visszamegyek erőemelni, mert az idei decemberi versenyen ismét el akarok indulni és ezúttal aranyérmet fogok elhozni. Meg is jegyeztem egyből, hogy ha az első két versenyre se tudtam úgy felkészülni, ahogy “egy versenyre illik”, akkor lehet, hogy az élet más lapokat osztott nekem és harmadszor sem fog sikerülni. Ahogy ezt kimondtam, egyben el is fogadtam ezt a lehetőséget. Nagyon fontos mentális lépés volt ez. Rábíztam magam az életre. Nem is váratott magára a Baba, jött egyből! Így a decemberi most Apa versenye lesz :-) én pedig élvezhetem a szurkolói pozíciót!

A verseny utáni héten visszatértem a PowerBuilder edzésekhez, majd megkaptam a versenyfelkészítős edzéstervemet, amit szépen elkezdtem csinálni. Hát, ez nagyjából 2 hétig tartott. A Baba megfoganásával együtt a testem azonnal jelezte, hogy “bocsi, de már más a fontos”: a teljesítményem egyik napról a másikra kb. 2/3-ára zuhant vissza. Akkora változások kezdődtek a testemben, hogy az felülírt gyakorlatilag minden más törekvést.

Az első és legfontosabb dolog volt, mikor megtudtuk, hogy gyereket várok, utánajárni annak, hogy a sportban meddig mehetek.

Hiába olvastam a sok cikket a neten, ahol azt ajánlják, hogy a nők ne emeljenek nagy súlyokat, nem igazán tudtam ezt a saját életembe belehelyezni. Mert lehet, hogy másnak egy 20 kg-ra pakolt bőrönd az, amit egy évben egyszer max megemel (ezt egy cikkben olvastam), nekem az 50 kg csupán bemelegítő súly volt az elmúlt 2 évben. Az orvosomat is megkérdeztem, de ő is elég felületes választ adott, tiltani viszont egyáltalán nem tiltott. Egy dolgot tudtam biztosan: a lehető legjobban figyelnem kell magamra és óvatosnak lennem. Nagyon nagy a felelősségem és vigyázni akartam a testemben formálódó kis Életkére. Ebben társam volt az, hogy bíztam és bízom is magamban, nagyon jó a testtudatom, kellően óvatos vagyok, és pontosan tudom, hogy mi az, ami fontos számomra. Soha nem erőltettem semmit.

Az első trimesztert (a várandósság első 12-13 hete) végig “edzettem”.

Edzésnek persze nem nevezném, kérdezték is mindig reggel, hogy “már végeztél is?” meg, hogy “csak ennyi?”. A válaszom csak egy mosoly volt és egy “igen, most ennyi”. Edzés helyett inkább tornának, átmozgatásnak nevezem. Emelgettem súlyokat, deadlifteztem, guggoltam és még fekvenyomtam is például, de ezeknél sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a mobilizáció, a nyújtás, a saját testsúlyos gyakorlatok és a kettlebell. Egy-egy ilyen alkalom nem is nyúlt tovább kb. 20-25 perc bemelegítésnél + fél óra “edzés”-nél. Az első trimeszterben amúgy is mindent felülírt a fáradtság, a szédülés (ha hirtelen álltam fel), szóval tényleg extrán óvatos voltam. Meg persze ahogy változik a pocakon belül az “elrendezés”, nő a méhem, nagyon változó, hogy éppen mi is az a gyakorlat, ami jól esik. Hetekig nem is guggoltam például csak kettlebell-el. Az edzéseken ügyeltem arra, hogy a pulzusom ne menjen magasra, a sorozatok után 2-3 perces szüneteket is tartottam. Összességében a nagy súlyok+ kis ismétlésszámok helyett áttértem a kisebb súlyokra (a korábbiak maximum felére) és picit magasabb ismétlésszámokra (8-10), mert ez esett jól. Teljes testes gyakorlatok helyett, sokszor csak izoláltakat végeztem, szóval az biztos, hogy rég bicepszeztem ennyit :-)))

A várandósság azt az ajándékot adta, hogy a mozgást, az edzést kizárólag örömforrásként végezhetem, edzésterv, versenycélok és teljesítménykényszer nélkül.

Csak és kizárólag azt csinálom, ami az adott napi állapotomban jól esik. Vannak azért fókuszterületek, pl. a hátam, fenekem erősítése, ellensúlyozandó a növekvő pocakomat és az előredőlő medencét, hogy megelőzzem a derékfájást, hátfájást. Ezért is maradok még ameddig tudok ennél az edzésformánál: összetartja a testem és erősíthetem azokat a pontokat, amiket erősítenem kell. Jó érzés, szeretem.

Közben persze egyre többször jöttek szembe olyan cikkek, amik megerősítettek abban, hogy amit csinálok, az kifejezetten jót tesz. Volt olyan edző, aki a szülést magát egy nehéz guggoláshoz hasonlította :-) Azt már most látom, hogy nem én leszek az az “elrettentő példa”, aki 9 hónaposan testsúly 2x-t fog deadliftelni (ilyet is láttam, az illető hölgynél pedig működött a dolog), de számomra is, a súlyzós edzés az egészségem megőrzésének egyik fontos eszköze a várandósság alatt is.

Viszont nem előbbre való mindennél. A várandósság alatt végzett edzéseim nagyjából ahhoz segítenek hozzá, hogy az alap erőszintemet, kondíciómat meg tudjam őrizni. Voltak így is olyan hetek, amikor egyáltalán nem voltam lent a teremben. Helyette sokkal jobban estek a séták (amikben szintén elfáradtam:-). (Igen, egyértelműen nagy kedvencem lett a séta, ezt bizton állíthatom. Bár vannak napok, amikor az is kellemetlen tud lenni a pocakom növekedése miatt.)

Az erőemelés társam az életben. Társam volt nehéz időkben, könnyű időkben. Társam most a várandósság alatt is és biztos vagyok benne, hogy később is az lesz. De az a jó ebben, hogy ez egy rugalmas kapcsolat. Mert én képes vagyok rugalmasan kezelni. Szeretem, csinálom és élvezem az előnyeit. Nem félek időről-időre elengedni sem, mert tudom, hogy újra visszatalálok hozzá (mint ahogy idén is). Én ebben találtam meg magam. Már pedig ha én jól vagyok, akkor ezt tudom adni a Kedvesemnek, a Gyermekemnek, a környezetemnek is. A Babavárással egy új szerepem, az Anya, születik az életemben, de ezzel együtt nem szűnök meg társként, hobbi sportemberként (és a többi) sem létezni. Új kihívás lesz majd ebben egyensúly teremteni 😉

Várandósság és diéta

Arról is írtam nyáron, hogy a betegségtudatom eliminálását segítette az is, hogy az étkezéseimben sem korlátoztam magamat semmiben. Odafigyelve, de nem rágörcsölve ettem, és így éltem a mindennapokat. Beláttam, hogy az autoimmun állapotom miatt a testem diétára kényszerítése, vagy éppen az évek óta tartó fogyni-alakulni vágyás túlságosan megterhelő számomra, ezzel együtt pedig a testem kritizálása és az egészséges életmódhoz való görcsös ragaszkodás is eltűnt az életemből. Mert az egészségem mindennél fontosabb. Annak pedig nem része a görcsös akarni és megfelelni vágyás és a fölösleges stressz. Megteremtettem az én személyes egyensúlyomat, és biztos vagyok benne, hogy ez hozzájárult ahhoz, hogy most kerekedő pocakkal ülhessek itt és írhassak :-)

Az, hogy a szigorú diétát felváltotta a stresszmentes étkezés, a várandósság alatt abban segít, hogy minden szükséges tápanyagot, amire ilyenkor a Babának szüksége van, egész nyugodtan be tudjam vinni. Na nem épp a kakaós csigára gondolok ;-), de például a tejtermékeket nagyon kívánta például egy időben a szervezetem és ezek fontosak is a csontozat felépítésében a kalcium miatt. Ezekből igyekszem olyat választani, ami az emésztésemet sem terheli, de pl. tejmentes életmódról ebben az időszakban nálam szó sincs.

Igyekszem odafigyelni, és minél többször az egészségesebb választások mellett letenni a voksom (a 2. trimeszter egyelőre könnyebb is ilyen szempontból), mert nem szeretnék feleslegesen elhízni, meg terhességi cukorbetegséget sem, de a lényeg persze, hogy a Baba egészséges legyen és később a szoptatáshoz is jó alapjaim legyenek (amihez kell némi zsírtartalék). Azt már biztosan látom, hogy

kívülről könnyű megmondani, hogy mi lenne a jó egy kismamának, megélni viszont egy fokkal azért nehezebb tud lenni a hétköznapokban.

Számomra ezért is fontos, hogy tudjak időt és energiát szakítani a mozgásra, mert nagyon sokat segít ebben is egyensúlyt teremteni.

Anya és Apa születik

Nem volt könnyű időszak a nyár, a várandós tünetek garmadáját tapasztaltam és hétről-hétre mást. Vagy mindent épp egyszerre. Tünetek jönnek-mennek. Vicces, hogy néha tankönyvbe illő menetrend szerint jön pl. egy-egy erős fejfájás. Megvolt az émelygés, a szédülés, a fáradtság, kívánósság, hangulatingadozás és szinte minden egyéb dolog, amit a terhességi tünetek között felsorolnak, most nem részletezem :-) Az 1. trimeszteres tünetkavalkádot a nyáron még megspékeltem egy coaching képzéssel is, meg minden hétvégén kutyaiskolával, szóval bár egyértelműen pihenésre lett volna a leginkább szükségem, valahogy arra jutott a legkevesebb. Illetve így is jutott annyi, amennyi csak tudott (prioritás volt), de valószínűleg bármennyi sem lett volna elég :-)

Azt hittem a 2. trimeszter már könnyebb lesz (egyébként egy fokkal jobb is), de egyelőre fogfájás és betegség váltja egymást, és gyógyszer nélkül, kizárólag a pihenés gyógyító erejére hagyatkozva egy nátha is sokkal lassabban gyógyul, a fogfájás pedig elviselhetetlenül szar.

Érdekes egyébként megtapasztalni, hogy mennyire elnyomjuk a természetes gyógyulási folyamatainkat: siettetjük őket (mert azt hisszük, hogy nem tehetünk mást) és gyógyszerekhez nyúlunk ahelyett, hogy hagynánk a szervezetünket és az immunrendszerünket dolgozni. Mert a nátha nem annak a bizonyítéka, hogy gyenge az immunrendszerünk, hanem épp azé, hogy erős. Hiszen minden tünet a gyógyulást, a vírustól való megszabadulást szolgálja!

Különleges állapot a várandósság, aminek az elején azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Hihetetlen tempóban zajlottak bennem azok a folyamatok az első hetekben, amik ilyenkor az új Élet fejlődését szolgálják. Tényleg egy merő csoda az egész, hiába kellemetlen egy csomó velejárója. Örömmel tapasztalom meg az egész folyamatot és nagyon jó érzés látni magamon, hogy mennyi dolog szolgálja a Baba fejlődését, növekedését.

Az igazi #aputest és #anyutest

Az igazi #aputest és #anyutest

Mindezzel együtt a várandósság nagyon komoly csapatmunka. Boldog vagyok, hogy amikor a Babával együtt egy Apa és egy Anya is születik, ilyen szilárd alapokon nyugszik mindez. Rengeteg türelem kell hozzá és elfogadás: már a várandósság is arra tanít, hogy nem mindig tudjuk azt tenni, amit szeretnénk, mert van egy picike Valaki, aki ezerszer fontosabb bárminél. Folyamatos tanulás saját magunkról és egymásról. Rengeteg kommunikáció. Összhang. Szerelem. Szeretet.

Áldás ez a 9 hónap, nem pedig terhes.

Nem könnyű, de boldog. Amikor nagy nehezen elsétálok az épp növekvő és ezért feszülő pocakommal a villamosmegállóig munkába menet, majd a villamoson szerencsés esetben le is tudok ülni, van egy kis időm elgondolkozni. Nem a telefonomat nyomogatom, hanem csak nézek ki az ablakon. Ilyenkor mindig meghatódom. Semmi mást nem érzek, csak boldogságot. Tudom, hogy a döntések, amelyeket őszinte szívből az életemben – az egész apró dolgoktól kezdve, akár az eddigi legnagyobbakig – tudatosan meghoztam, az elvárások, amiket elengedtem, a félelmek, amiket megértettem, hozzásegítettek ahhoz, hogy ma a számomra legfontosabb dolgot, egy szerető és boldog családot és meleg otthont, egy tökéletes társsal együtt megteremthessem.

 

egyensúly

Hétköznapi boldogság

Voltatok már úgy az életben, hogy úgy éreztétek, életetek minden területe rendben van?

A minap sétáltam reggel a belvárosban, útban a munkahelyemre. Ahogy tettem a lépéseket előre, egy dolgot vettem észre magamon: szélesen mosolygok. Függetlenül attól, hogy épp azért kellett gyalogolnom, mert teljesen átvariálták a tömegközlekedést és emiatt kerülővel kellett menjek, vagy hogy mellettem épp dugóban állnak az autók.. Szóval függetlenül mindentől és mindenkitől. Azt éreztem, hogy boldog vagyok. Egy tökéletesen átlagos hétköznap reggel.

El is gondolkoztam rajta egyből: vajon normális úgy érezni, hogy életem minden területe rendben van? Megengedhetem-e magamnak? Számomra persze nagyon gyorsan jött a válasz: persze. Hogyafenébene! De sejtem, hogy sokan nincsenek így ezzel. Ha megérzik, hogy valami boldoggá teszi őket, egyből hajlamosak kételkedni is benne, magukban és nem is élik meg igazán az érzést. Én viszont felvállalom a boldogságot! Boldog tudok lenni egy teljesen átlagos hétköznapon. Boldog vagyok!

Mert minden rendben van. Ez pedig valami hihetetlen jó érzés. Nagyon nyugodt, leginkább. Türelmes, tettrekész, döntésképes. Ezek most a legfontosabb minőségek és attitűdök az életemben.

Az elmúlt pár hét blogszünet nem volt véletlen. Az okairól még később fogok írni. Nem időhiány miatt, mert ebben a fogalomban nem hiszek. Mással foglalkoztam. De szünet nem azért volt, mert bármi baj lett volna, sőt! Életem legfontosabb és legboldogabb időszakát élem most, minden izgalmával és fáradtságával egyetemben :-) Zajlik az életem, szokás szerint. Végre zajlik!

Az, hogy úgy érzem most, minden rendben van, bizony nem két perc munkája volt. Éppen ezért becsülöm meg nagyon ezt az érzést, ezt az állapotot és épp ezért is vállalom fel. Ehhez kellett a sok nagy csata és a még több apró küzdelem, amit mindenféle helyzetekben, amiket az élet állított elém (vagy akár én magam elé) meg kellett vívjak. A legfontosabb ilyen ütközet idén az autoimmun betegség és az ahhoz kapcsolódó betegségtudatom kezelése és gyakorlatilag megszüntetése volt számomra. Nagyon jó eredménnyel zártam ezt a küzdelmet :) Teljesen megszűnt az, hogy betegnek érezzem magam. Nincs már betegéstudatom. Visszanyertem az önazonosságom. Kerek, egész lett minden.

Kiegyensúlyozott, erős, tudatos és boldog. Ezeket a jelzőket coach társaimtól kaptam az utolsó képzési alkalmon, amikor engem kellett jellemezniük, és ezt ezúton is még egyszer köszönöm nekik. Ez vagyok én.

Az ősz tele lesz újdonságokkal. Most, hogy véget ért a képzés elkezdhetem az igazi, nagybetűs COACH munkát. Várom a jelentkezőket! További infókat a COACH NEKED fül alatt találtok, az aloldalt folyamatosan bővítem majd.

Azt az időt, amit nyáron a képzésre fordítottam, most ismét a blogra, az oldalra és arra a szemlélettágító és szemléletváltó munkára fordítom, amit vinni szeretnék. Erre a vállalkozásra. Meg akarom mutatni nektek, az olvasóknak és a leendő ügyfeleimnek, hogy a boldog élet lehetséges, mert a kulcs ott van bennünk, csak meg kell tanulnunk felfedezni a saját értékeinket, tehetségünket és bizony nem kell félni a legfontosabbtól sem: őszintének lenni saját magunkhoz.

Az elmúlt majd másfél év legfontosabb kapaszkodója és elve számomra az őszinteség volt. Soha nem spóroltam meg semmilyen döntés kapcsán. Ezért tudom, hogy ahogy most vagyok, az pont ennek a következetességnek az eredménye: őszintén élem az életem, és nincs olyan dolog, amit ne tudnék a helyén kezelni. Mindig megkérdezem magamtól, hogy adott dologgal, ami felvetődik, rendben vagyok-e, miként tudok hozzá viszonyulni, milyen megoldást tudok adni rá, amit hitelesen tudok képviselni. Pontosan ez az a gyakorlat, ami segít abban, hogy a minimálisra csökkentsem a stresszt az életemben, mert rájöttem, hogy számomra, a testi-lelki és mentális egészségem, összességében pedig a boldogságom és a jól létem szempontjából kardinális.

Folyt. köv!

edzés, sport, Emelj!

KEZDŐDIK

…kiskorúak és érzékeny lelkűek most ne figyeljenek ide…

a nagy betűs B A S Z A T Á S :)
huhhúúúúúúúúúúú, végre megint azt érzem, hogy ÉLEK!!!!!
Minden szempontból csodálatos volt a mai edzés. Csodálatos volt, mert érzelmekben NAGYON gazdag volt számomra. Amúgy is halmozottan érzelgős vagyok az elmúlt napokban, rengeteg pozitív energia ér és ezerrel szívom is magamba ezt és egyúttal igyekszem sugározni is :) szóval most jóság van.
Eszméletlen jó volt végre megint ott lenni és nem is hogy 100, hanem inkább 110%-on pörögtem. Egyszerre, meg felváltva éreztem magam szexinek, erősnek, gyengének!, súlyzókat földhözb.szósan dühösnek, boldognak, elszántnak, kitartónak, mindennek. Az edzés egyszerűen minden bennem rejlő nőiességet és erőt egyszerre képes kihozni belőlem, és ezt nagyon jó megtapasztalni, nagyon ösztönös és mélyről fakadó érzéseket élek át ilyenkor. Meg persze izmok.
Forrás: Tumblr
Elkezdődött tehát a 6. hónap! Szinte hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt már. 
Először nehezen ment, guggolásban 60 kilóval “csak” 7 ismétlést tudtam csinálni. Amúgy több van bennem (korábban megvolt a 10 is), de most ennyi jött ki.
Aztán jött a deadlift, amiből most csak gyakorló sorozatot nyomtam, ezúttal dinamikára koncentráltan. A rövid pihenőket betartottam a sorozatok között, aminek az lett az eredménye, hogy a szett végére rendesen megjött a kedvem és az energiám is, talán még izzadni is kezdtem 😀
Ma a fekvenyomást választottam 3. gyakorlatnak, amiből 35 kilóval nyomtam 3×6-ot. Mikor elkezdtem, azt éreztem, hogy nehéz, nem fog menni, de csináltam két bemelegítő sorozatot csak a rúddal meg 30 kilóval, aztán a 35-össel végülis simán lenyomtam a kitűzött adagot, örültem neki :)
A fekvenyomással párban a húzódzkodás variációja volt, és a mai edzésen ez volt egy olyan pont, amikor azt éreztem, hogy baszki, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne ezt csinálnom. Ez egy jó gyakorlat és mikor kiderült, hogy bekerül a programba éreztem, hogy ez lesz az egyik leghasznosabb abban, hogy egy teljes húzódkodást összehozzak végre, mert idegrendszeri szinten tanít a mozgás elsajátítására. Azt éreztem, hogy mire eljön az idő, hogy végre megcsináljak egy teljes húzódzkodást, már legalább kettőt fogok tudni 😀 Na persze majd meglátjuk, de bizakodó vagyok végre ebben a témában is :)
Amúgy itt tartok jelenleg:
Szerintem ez nem rossz!!! :)
Aztán csináltam még egykezes evezéseket 12 kilóval, L-ülést gyakoroltam 20-20, ill. 25 mp-ig (kezdő értékek, kíváncsi vagyok, hogy mennyire sikerül feltornászni a ciklus végére). Több fekvőtámaszt tudtam megcsinálni már mint egy hete, 14 volt az első sorozatban a maximumom! Huge wow. Mindig ilyenkor jönnek a legjobb zenék az mp3 lejátszómon. Persze, csak jó zenék vannak rajta 😀
Aztán mikor a legvégén goblet (serleg) guggolásokat csináltam tabatában 25 kilós súlyzóval magamon, akkor már elkezdett kerülgetni a hányinger is 😀 tisztára kroszfitesbe’ toltam a témát már 😉
I totally owned it.
Étkezés: ma nagyon jó volt a napom, mert a szénhidrát- és kalóriaadagom gyakorlatilag 90%-át ebédig bevittem a szervezetembe 😀 Ezerrel munkálkodik bennem a szeretet, ezért a kedvenc kis csapatomat a munkahelyemen megleptem egy kis házi gofrival. Recept itt. :) Természetesenmégjóhogy én is ettem belőle 😉
Rájöttem amúgy, hogy az elmúlt hetekben azért is jöhetett talán annyi változás és fejlődés, mert sokkal többet pihentem, hetente átlag 3x edzettem csupán, az előző időszak heti 4-es átlagához képest, és ezt a testem meg is hálálta. Egyelőre tartom ezt a rendszert, mert most úgy érzem, hogy maximálisan tudok még fejlődni vele, működik. :)