Soha nem késő – ezt tanultam kezdő coach-ként

A babánk megszületésével úgy érzem, korszakzáró (és -nyitó) állomáshoz érkezem hamarosan az életemben. Hogy mérföldkő-e akár a saját személyiségem fejlődése szempontjából (a gyermekvállalásra megérni, úgy éreztem, az volt), az majd utólag kiderül (elég nagy a valószínűsége), nagyon kíváncsian várom. Megyünk előre tovább az úton, semmi sem lesz már a régi, jön valami nagyon új és ez így is van rendben.

Úgy éreztem, hogy ennek kapcsán jó lenne, ha meg tudnék fogalmazni valamiféle tanulságot, valami nagyon elemi/általános bölcsességet, amit az életemnek ebben a szakaszában megértettem, megtapasztaltam és szeretném tovább adni a gyerekünknek is. De ez csak akkor lehet hiteles és igazi, ha magától jön, ezt nem tudom erőltetni. Márpedig a belső késztetés és szándék ellenére, ez a tanulság idáig még nem jött.

Egészen két nappal ezelőttig, amikor is egy egész estés beszélgetés után ért egyfajta megvilágosodás és úgy éreztem végre, van valami, amit fontosnak tartok megőrizni és továbbadni.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy előtte egy rövid összegzést szeretnék adni arról, hogy miket tanultam gyakorló coachként az elmúlt 5 hónapban. Mert bár tudjátok, hogy elvégeztem a coach képzést, nagyon kevés feedback-et adtam arról, hogy miket tanultam abból, hogy elkezdtem dolgozni is ebben a szerepben emberekkel. Veletek.

A legjobb dolgok, amiket coach-ként eddig megtapasztaltam

A coach képzésbe tavaly nyáron olyan általános állapotban kezdtem bele, amikor úgy éreztem, hogy az egész életem kerek és egész, tele voltam tettvággyal, energiával, tenni akarással, szenvedéllyel. Ugyanebben az állapotban várandós lettem, ami miatt a munka, képzés, hétköznapok és az első trimeszter fáradtsága mellett maradó energiáim fókuszát elsősorban magamra, magunkra, a pihenésre kellett tereljem a szakmai munkában való elmélyedés helyett. Nem tudtam tehát azzal a lendülettel belevágni ebbe az útba, ahogyan eredetileg terveztem. Ez persze okozott bennem belső konfliktusokat, de végül megértettem és elfogadtam, hogy ez pontosan így volt a legnagyobb rendben, nem kell siettetnem semmit.

Aztán ahogy telt az idő, majd szeptemberben túljutottam a vizsgán, amihez már kellett éles coaching tapasztalatot vinni, szépen lassan elkezdődött a coach-csá válásom. Elkezdtem megtapasztalni milyen is az, amikor segítő szerepben ott ülhetek egy-egy beszélgetésen veletek, a tapasztalatok és tanulságok pedig azonnal elkezdtek jönni.

1. tudom, hogy Jó úton járok

A boldogság és az elégedettség szavak között vacilláltam, amikor megpróbáltam megfogalmazni, hogy mit is éreztem egy-egy ülés után. Az elején, az újdonság varázsával, a felhők felett lebegés elégedett-boldog érzése volt az, ami egy-egy alkalom után elragadott. Aztán ez szépen elkezdett csillapodni és most már a jó úton járok az, ami leginkább kifejezi számomra azt, amit ilyenkor érzek.

Jó úton járok, mert találtam egy olyan hivatást, ami úgy munka, hogy nem érzem annak.

Jó úton járok, mert találtam egy olyan hivatást, amit hitelesen, a saját megélt tapasztalataimra alapozva tudok képviselni.

Jó úton járok, mert a módszer, amivel dolgozom működik és ezt fantasztikus dolog első kézből látni.

Jó úton járok, mert úgy érzem, hogy coach-ként végre azokért a célokért dolgozhatok, amikért úgy érzem érdemes. Amiért nem kell kompromisszumokat kötnöm és mások céljai alá rendelődnöm, mint mondjuk egy vállalati környezetben. Coach-ként csinálhatom azt, amit én fontosnak tartok. Például, segíthetek abban, hogy ha úgy érzed megrekedtél az életedben, akkor kibogozd, mi is lehet az előbbre lépésed valódi akadálya és segíthetek megtalálni a számodra legmegfelelőbb megoldást az előrelépéshez.

Jó úton járok, mert úgy érzem coach-ként segíthetek abban, hogy az életükkel és önmagukkal elégedett, a nehézségekkel bátran szembemenő emberek egyre többen legyenek. Mert hiszek abban, hogy minden egyes egyéni tanulás, tanulság és így végig járt út, hozzájárul ahhoz, hogy a világ egy jobb hely legyen. Hogy kiegyensúlyozottabb, stresszmentesebb, pozitívabb, optimistább és összességében egészségesebb emberek legyetek (talán ti is egyetértetek, hogy ebből elég nagy a deficit itthon sajnos).

2. együtt dolgozhatok a Célcsoportommal

Végre emberekkel dolgozhatok! Pár évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, amikor felfedeztem azt, hogy az aktuális állásomban mi volt az, amit a leginkább szerettem. Nem, nem a papírmunkát és a sablonos szövegek írását (pályázatíró és projektmenedzserként), hanem leginkább azt, hogy a munkámban foglalt célok elérése érdekében a legkülönbözőbb emberekkel kerültem kapcsolatba és kellett köztük sok esetben mediálnom, közvetítenem, hogy a közös célt magas szakmai színvonalon előállíthassuk. Rájöttem, hogy az emberi részét élveztem a legjobban az egészben, de hát a pályázatírás nem az a munkakör, ahol ezt el lehet mélyíteni. De annyi különböző történettel, motivációval találkoztam, hogy sok inspirációt nyertem még így is.

Szóval valahogy így kezdődött, aztán eljött az idő, hogy ezt egy, az én szememben hasznosabb és fontosabb szakmára, a coaching-ra cseréljem, ahol az egyéni sorsok alakulását közvetlenül segíteni is tudom. Az a bizonyos higher purpose, vagyis a magasabb rendű célokért való, embereket segítő munka így a mindennapjaim részévé válhatott.

Emlékszem az első olyan alkalomra, ami után azzal a gondolattal a fejemben távoztam a coaching ülésről, hogy “basszus, mennyire jó már, hogy a célcsoportommal egymásra találtunk”. Kereslet és kínálat tökéletes összhangja jött létre.

Hiszen ki vagyok én, ha arról van szó, hogy olyan emberre van szükséged, aki pontosan érti, hogy milyen fajta változásra vágysz és segíteni is tud neked?

30 éves vagyok, túl egy hatalmas változáson, amit saját magam erejével valósítottam meg 2 évvel ezelőtt és építettem újra ezután az életemet, végre először az életemben szem előtt tartva azt, ami számomra igazán fontos. Hallgatva a legbelsőbb ösztöneimre, nem félve változástól végre saját kezembe vettem az irányítást az életem felett ahelyett, hogy a körülményeim áldozatának tekintettem volna magam.

Az érdeklődési köröm pedig az egészséges, kiegyensúlyozott élet, ennek mindenféle vonatkozásával együtt: testi egészség, lelki harmónia, a vélt vagy valós belső vagy akár társadalmi elvárások felismerése, megértése és a sztereotíp gondolkodás sutba dobása, a saját értékeink mellett való kiállás és ennek mindenféle vonatkozásai, egy éltető párkapcsolat kialakítása és a család, és persze egy olyan munka és életút kialakítása, ami épít minket és amit nem is érzünk munkának.

Az emberek pedig, akikkel együtt dolgoztam ezidáig, éppen ezen mentalitás mentén élik vagy szeretnék élni életüket, ezért is találhattunk egymásra. Ezek a gondolatok egyébként nem is kötődnek életkorhoz, mégis, az eddigiek szerint nagyjából hozzám hasonló korú emberekkel dolgozhattam együtt. Mindenképpen célom az, hogy a kör bővülhessen, pár sorral lejjebb le is írom, hogy miért.

3. folyamatosan tanulhatok Saját magamról

A coach szakma, ahogyan azt a képzésen is megtanulhattuk, egyfajta hozzáállás és módszertan plusz egy hatékony eszköztár, amit aztán mindenki a saját személyiségének megfelelően tölt meg tartalommal. Vannak persze általános érvényű korlátok, küszöbök, amiket érdemes szem előtt tartani, mert sokkal hatékonyabban szolgálják a coaching folyamatot, tehát a velünk dolgozó emberek személyes előremenetelét.

Intenzív tanulás saját magam számára minden egyes alkalom. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki coach lehessen, bizony kell a személyiségében egy fajta érettség, illetve az a hozzáállás, hogy nem a saját egoját tartja elsődlegesnek, hanem az ügyfele érdekeit képes előtérbe helyezni a munka során.

Az a célom, hogy hatékonyan tudjak segíteni, ehhez pedig folyamatosan figyelnem kell saját magamra is. Miként fogalmazok, miként reagálok és miként biztosítom a támogatottam számára a folyamatos figyelmem. A coaching folyamat a coach számára is munka, főleg így a legelején, ezt még sokkal intenzívebben tapasztalom. Most kezd csak el kialakulni a saját coaching stílusom, biztos kell hozzá néhány év meg pár száz/ezer ülésalkalom, hogy kiforrja magát a dolog. Vannak szilárd alapjaim az életfelfogásomban és a személyiségemben, de pályakezdő vagyok még.

Mindezzel együtt pontosan épp azért tud annyit adni számomra ez a munka, mert nem csak másokkal teremtek értékes és alapvetően a bizalomra építő, személyes kapcsolatot, hanem magammal is folyamatosan szembesülök. Reflektálhatok a saját viselkedésemre, változtathatok, vagy kísérletezhetek is akár. Számomra ez nagyon nagy ajándék és ezt más munkában még soha nem tapasztalhattam meg ennyire intenzíven. Coachként bizony a saját bőrömet is vásárra viszem és ezt nagyon élvezem. :)

szeretném, hogy tudd: Soha nem késő

Az eddigi tapasztalataim olyan emberekhez köthetőek, akik nagyjából hasonló helyzetben vannak, mint én voltam azelőtt, hogy változtattam az életemen, mégis, egy nagyon fontos megértésre jutottam a napokban. Ezt pedig emberként, nőként, társként, anyaként, barátként és természetesen coach-ként is képviselni szeretném.

Az én üzenetem az, hogy tudd: soha sem késő változtatni. Soha nem késő tanulni magadról. Soha nem késő tanulni másoktól. Soha nem késő tenni a boldogságodért.

Mert mindegy, hogy 25 éves vagy vagy 50 vagy 75, minden egyes nap, hónap és pláne év(!), amit stresszben, boldogtalanul, kényszerű kompromisszumok és lemondások között töltesz, elfecsérelt idő.

A boldogság, a kiegyensúlyozott élet, az hogy örömmel várd, hogy felkeljen a Nap reggelente és csinálhasd a dolgod és boldogan élhesd az életed, minden életszakaszodban ugyanolyan fontos. Az életed értékes.

Személyes beszélgetésekben sokaknak elmondtam már, hogy számomra mi volt az az egyetlen, döntő kérdés, ami a legmeghatározóbb volt számomra, amikor egy-egy döntési helyzetben vacilláltam (Megtegyem, ne tegyem? Mit nyerek, mit veszíthetek?), és amikor ez a kérdés felmerült bennem, már egy szikrányi kétségem sem volt a helyes válaszban és az azt követő döntéseimben. A kérdés pedig így hangzott:

Jó, jó, félek a változástól és az ismeretlentől, de… mi van, ha végre boldog lehetek?

Ha úgy érzed, a legkisebb lehetősége is megvan annak, hogy akár egy kicsivel is jobb legyen holnap, mint ma, akkor arra szeretnélek biztatni, hogy legyél bátor és cselekedj. Cselekedni nem csak azt jelenti, hogy fenekestül felforgatsz mindent. Sokak számára ekkora változás, mint amilyet mondjuk én is végigvittem, nem feltétlen szükséges. Picit tisztítani érdemes viszont a képet, amit látsz magad előtt és el kell kezdeni rendet rakni magadban (és ha kell, akkor bizony változtatni!), aminek akkor lesz meg a számodra legjobb eredménye, ha képes vagy azt szem előtt tartani, ami számodra fontos.

Érthető, ha félsz: a nehézségek minden életkorban tűnhetnek ugyanolyan nagynak és egyik nehézség sem összemérhető a másikkal, hiszen egész egyszerűen mások vagyunk, másként működünk. Minden akadály, amit magad előtt látsz, lehet releváns és valós. Mindegy, hány éves vagy és mik a körülményeid. Férfi vagy-e vagy nő. Ami fontos egy ilyen helyzetben, hogy próbálj kitekinteni az akadály mögül (lásd meg a lehetőségeidet) és a legfontosabb, hogy próbálj bízni: elsősorban magadban, hiszen – bár lehet, hogy te magad nem vagy benne biztos, én viszont tudom – tele vagy tapasztalattal és értékekkel, amikre nyugodtan támaszkodhatsz, ha tenni akarsz a boldogabb életért. Ami még ezen felül nagyon sokat tud adni: bízz a környezetedben is, hogy meglásd, sosem vagy egyedül és a te boldogságod mások számára is fontos.

Hidd el, mindig lehet másként élni, és ha egy ajtót becsuksz magad mögött, elengedsz valamit és tovább tudsz lépni, akkor nem egy sötét szobában fogsz állni, hanem azonnal új ajtók fognak nyílni előtted. Mert az élet ilyen: keresi a továbblépés lehetőségeit, nem reked meg, hanem mindig megy tovább. Ha megrekedsz valahol, pláne huzamosabb időre, akkor az élet igazi értelme veszik ki belőled.

Én soha nem éreztem magam ennyire élettel telinek, mint mióta képes voltam változtatni. Nem a nehézségek tűntek el, hanem én lettem erősebb, érettebb, felkészültebb, bátrabb, döntésképesebb, tapasztaltabb.

Mert a boldogság a hétköznapokban nem azt jelenti, hogy folyton a felhők felett lebegsz, hanem azt, hogy képes vagy dönteni arról, hogy miként állsz hozzá az élethez, a körülményeidhez, a környezetedhez és természetesen magadhoz.

A boldogság egy életmód.

Emberként, nőként, társként, anyaként, barátként és coach-ként is ez az, amiben maximálisan hiszek és amit képviselek.

A boldogság egy életmód.

Én, a saját coach-om

A coach sem ússza meg

Elvégeztem a coach képzést és sikeres vizsgát is tettem. A képzés során minden egyes eszközt, amit tanultunk, saját életünkön, példánkon, kihívásainkon keresztül próbáltunk ki és gyakoroltunk első körben. Saját magunkat adtuk bele minden egyes gyakorlatba. Ennél hitelesebb és élesebb próba nem is kellett, hiszen ez segített megértetni számomra minden eszközünk működését, használhatóságát.

A coach képzésbe olyan körülmények között és olyan állapotban vágtam bele, amikor épp azt tudtam mondani magamról: kerek egész vagyok, minden rendben van az életemben. Végig azt gondoltam, hogy nagyon nagy felismeréseket számomra a coach képzés során talán egyik feladat vagy éles helyzet sem fog hozni. Úgy éreztem tisztában vagyok minden – jelenleg ismert és tapasztalt – működésemmel.

Aztán ahogy teltek-múltak az alkalmak, a változatosság kedvéért is, többféle saját coach-olható témát dobtam be a tanulási folyamatba. Ilyenek voltak pl. saját magam coach-ként való felvállalása, kapcsolatteremtő készségem fejlesztése, illetve végül az, ami kapcsán most kimondom, hogy hatalmas felismerés ért: a túlvállalásra való hajlamom.

A túlvállalás volt az egyik téma, amit már április-május folyamán, amikor a betegségtudatomból való kimászás volt az első számú feladatom, a saját coaching-om során szintén előhoztam. Akkor ezt úgy fogtuk fel, mint “gödrök” az életemben, amikbe újra és újra belelépek (újra és újra túlvállalom magam, ami aztán frusztrációt okoz bennem és konfliktushelyzetet teremt magammal és másokkal – elsősorban a kedvesemmel – szemben). A gödör hasonlat azért nem szerencsés egyébként, mert nagyon negatív és hajlamosít arra, hogy az ember újra és újra belekerüljön – ehelyett mindig pozitív hasonlatokkal érdemes dolgozni. Én is újra és újra beleléptem a gödreimbe, pedig a cél az lett volna, hogy kikerüljem őket. Ennek ellenére, mivel a jól-létem és önmagam újbóli megtalálása nagyon erősen vezérelt, végül úgy éreztem, hogy egy idő után ezt a frusztrációt el tudom engedni, meg tudok vele békülni, már nem jelent problémát számomra.

De valójában a működés nem tűnt el az életemből. Mivel már beazonosítottam korábban, többször is időben észleltem, ha tapasztaltam magamon a túlvállalás előjeleit, így meg is tudtam már előzni. De ugyanennyiszer még működött is tovább. A képzés során pedig több alkalommal, több coach társammal való munka során is “bedobtam”, mint coach-olható témám. A különböző helyzetekben aztán nagyon szép megértéseim is születtek: gyerekkori minták, berögződések, alapvető működésem (vállalni, hogy megoldok helyzeteket) indították be és működtetik nálam azt, hogy hajlamos legyek túlvállalni magam.

De valójában miért is vállalja magát bárki is túl? Nem úsztam meg egy hatalmas felismerést én sem, most már sokkal jobban értem, hogy én miért vagyok erre hajlamos. Baj-e ha túlvállalom magam?

A válasz, a “titok” nagyon egyszerű egyébként, aminek a megértéséhez az élet már megint gyönyörű példát is kínált. Ez a hét ugyanis az eredeti terveim szerint olyan volt, amikor annyi dolgot tábláztam be egy-egy napba (többek között coaching üléseket több alannyal is), ami valóban nagy megterhelést jelentett volna. Mit történt helyette? Kényszerpihenőt kaptam. Viszonylag fájdalmasat, mert nem múló és nagyon erős fogfájással teltek a napjaim, jó kis megfázással kombinálva. Amiből most csak egy kiút volt: a pihenés. Semmi más nem működött, mert a fájdalomcsillapítók gyakorlatilag hatástalanok voltak. Parkolópálya, szünet. Se munka, se coaching, se semmi. Túlvállalás helyett ezt adta az élet. Én pedig elfogadtam, nem küzdöttem ellene, tudtam, hogy most mindennél fontosabb, hogy ismét jól legyek. Utólag pedig szép üzenetként tudtam értelmezni mindazt, ami történt. “Ne vállald túl magad, pihenj, minden rendben lesz így is!”

A túlvállalás szellemisége tehát egy olyan társ az életemben, ami hosszú évek óta – vagy talán mindig is – végigkísért. Talán jó gondolat lenne azt mondani: hagyd abba, ne csináld többé, ne vállald túl magad! De ez nem ilyen egyszerű. Mégpedig azért nem, mert a túlvállalás bizony pozitív “mellékhatásokkal” is jár.

Mert magában a szóban is benne van az, hogy “vállalás”. Az pedig egy olyan része a személyiségemnek, amit nagyon is szeretek. Az az ember, aki képes feladatokat, kihívásokat vállalni, mert tudja, hogy képes őket meg is oldani. Ügyes, okos, kreatív, találékony, hatékony. Jó szervező, rendszerező, jól priorizál, megold.

Szóval azt kell megnéznem, hogy mitől is lesz ez “túl” sok. Először ezt az elmúlt hónapok során úgy fogalmaztam meg: a sikerre hajt. Rájöttem, hogy az az énem, aki túlvállalja a feladatait, azért teszi, mert úgy érzi, hogy amit egyébként tesz, az nem elég. Még többet akar, mert amikor simán vállal valamit és az sikerül neki, azért dicséretet kap. Már pedig a siker és a dicséret nagyon-nagyon jó érzés. Számomra a dicséret az egyik fontos szeretetnyelvem egyike, azaz leegyszerűsítve, ha engem dicsérnek, akkor úgy érzem, hogy szeretnek is. A túlvállalás tehát egyfajta szeretetfüggőség számomra. Valószínűleg gyerekkori beidegződés, mert a dicséret volt az egyik legfontosabb forma, ahogy a szüleim kifejezték számomra, hogy értékelnek, szeretnek.

De most már felnőttem és képes vagyok alakítani az életemet, nem a beidegződéseim azok, amik irányítanak engem. Képes vagyok őket megelőzni és kezelni is, a megfelelő útra terelni. Mert az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy mik az én értékeim, hogy szerethető vagyok és egyáltalán nem kell magam túlvállalni, mert a környezetem semmilyen szinten nem várja ezt tőlem. Képes vagyok kemény munkára, kitartó vagyok és szívós, és ismerem magam és az igényeimet, tudom, hogy mi az, ami tölt, ami kikapcsol és amitől megnyugszom. Ez az, ami számít. Nem kell túlvállalnom magam! Anélkül is szerethető vagyok. Elég vagyok. Jó vagyok. Most már megértettem. De ezúttal a megértésből változást, azaz cselekvést is formálok, így lesz értelme.

Nem vállalom magam túl, csupán megteszem azt, ami tőlem a mindennapokban telik. Továbbra sem félek a nehéz helyzetektől és a kihívásoktól, de nem vágom magam alatt a fát és nem keverem magam nehéz helyzetbe csak azért, hogy azt érezzem, szeretnek. Mert a túlvállalás kockázatos és sok kudarcélményt okozott már nekem. Felesleges kudarcélményekre – bár legalább tanultam belőle! –  pedig nincs szükségem, mert számomra a nyugodt és stresszmentes élet prioritás.

A coach képzés során nem úsztam meg a nagy felismerés pillanatát én sem. Már ezért is megérte. Hiszek benne és tudom, hogy az ilyen önismereti munkával és előrelépéssel, fejlődéssel még jobban képes leszek másokat is támogatni. Mert tudom, hogy a megértés fontos, de pontosan értem és látom, hogy a konkrét változtatás milyen nehéz és hosszú folyamat lehet. Nyugodtabb ember és jobb támogató coach leszek általa.

Köszönöm.

egyensúly

Hétköznapi boldogság

Voltatok már úgy az életben, hogy úgy éreztétek, életetek minden területe rendben van?

A minap sétáltam reggel a belvárosban, útban a munkahelyemre. Ahogy tettem a lépéseket előre, egy dolgot vettem észre magamon: szélesen mosolygok. Függetlenül attól, hogy épp azért kellett gyalogolnom, mert teljesen átvariálták a tömegközlekedést és emiatt kerülővel kellett menjek, vagy hogy mellettem épp dugóban állnak az autók.. Szóval függetlenül mindentől és mindenkitől. Azt éreztem, hogy boldog vagyok. Egy tökéletesen átlagos hétköznap reggel.

El is gondolkoztam rajta egyből: vajon normális úgy érezni, hogy életem minden területe rendben van? Megengedhetem-e magamnak? Számomra persze nagyon gyorsan jött a válasz: persze. Hogyafenébene! De sejtem, hogy sokan nincsenek így ezzel. Ha megérzik, hogy valami boldoggá teszi őket, egyből hajlamosak kételkedni is benne, magukban és nem is élik meg igazán az érzést. Én viszont felvállalom a boldogságot! Boldog tudok lenni egy teljesen átlagos hétköznapon. Boldog vagyok!

Mert minden rendben van. Ez pedig valami hihetetlen jó érzés. Nagyon nyugodt, leginkább. Türelmes, tettrekész, döntésképes. Ezek most a legfontosabb minőségek és attitűdök az életemben.

Az elmúlt pár hét blogszünet nem volt véletlen. Az okairól még később fogok írni. Nem időhiány miatt, mert ebben a fogalomban nem hiszek. Mással foglalkoztam. De szünet nem azért volt, mert bármi baj lett volna, sőt! Életem legfontosabb és legboldogabb időszakát élem most, minden izgalmával és fáradtságával egyetemben :-) Zajlik az életem, szokás szerint. Végre zajlik!

Az, hogy úgy érzem most, minden rendben van, bizony nem két perc munkája volt. Éppen ezért becsülöm meg nagyon ezt az érzést, ezt az állapotot és épp ezért is vállalom fel. Ehhez kellett a sok nagy csata és a még több apró küzdelem, amit mindenféle helyzetekben, amiket az élet állított elém (vagy akár én magam elé) meg kellett vívjak. A legfontosabb ilyen ütközet idén az autoimmun betegség és az ahhoz kapcsolódó betegségtudatom kezelése és gyakorlatilag megszüntetése volt számomra. Nagyon jó eredménnyel zártam ezt a küzdelmet :) Teljesen megszűnt az, hogy betegnek érezzem magam. Nincs már betegéstudatom. Visszanyertem az önazonosságom. Kerek, egész lett minden.

Kiegyensúlyozott, erős, tudatos és boldog. Ezeket a jelzőket coach társaimtól kaptam az utolsó képzési alkalmon, amikor engem kellett jellemezniük, és ezt ezúton is még egyszer köszönöm nekik. Ez vagyok én.

Az ősz tele lesz újdonságokkal. Most, hogy véget ért a képzés elkezdhetem az igazi, nagybetűs COACH munkát. Várom a jelentkezőket! További infókat a COACH NEKED fül alatt találtok, az aloldalt folyamatosan bővítem majd.

Azt az időt, amit nyáron a képzésre fordítottam, most ismét a blogra, az oldalra és arra a szemlélettágító és szemléletváltó munkára fordítom, amit vinni szeretnék. Erre a vállalkozásra. Meg akarom mutatni nektek, az olvasóknak és a leendő ügyfeleimnek, hogy a boldog élet lehetséges, mert a kulcs ott van bennünk, csak meg kell tanulnunk felfedezni a saját értékeinket, tehetségünket és bizony nem kell félni a legfontosabbtól sem: őszintének lenni saját magunkhoz.

Az elmúlt majd másfél év legfontosabb kapaszkodója és elve számomra az őszinteség volt. Soha nem spóroltam meg semmilyen döntés kapcsán. Ezért tudom, hogy ahogy most vagyok, az pont ennek a következetességnek az eredménye: őszintén élem az életem, és nincs olyan dolog, amit ne tudnék a helyén kezelni. Mindig megkérdezem magamtól, hogy adott dologgal, ami felvetődik, rendben vagyok-e, miként tudok hozzá viszonyulni, milyen megoldást tudok adni rá, amit hitelesen tudok képviselni. Pontosan ez az a gyakorlat, ami segít abban, hogy a minimálisra csökkentsem a stresszt az életemben, mert rájöttem, hogy számomra, a testi-lelki és mentális egészségem, összességében pedig a boldogságom és a jól létem szempontjából kardinális.

Folyt. köv!

Miért legyenek céljaid?

A Hashimoto, edzés, egészség bejegyzés 2. része.

Múlt héten találkoztam a coach-ommal. Megállapodtunk, hogy egy időre minden bizonnyal ez volt az utolsó találkozásunk, utamra enged. Hogy lehetséges ez?

Mert 3 hónap után végre tényleg azt tudom mondani, hogy újra a régi vagyok!

De hogy jönnek ide a célok?
Amikor készültem a találkozásra, megnéztem a jegyzeteimet és meglepődtem.
3 hónappal ezelőtt értem el azt a pontot, amikor úgy éreztem, hogy a korábbi mélyrepülésből elég, nagyon nem jó úton járok, változtatnom kell, vissza akarom kapni a régi önmagamat!
Ugyanekkor nyitottam is egy virtuális jegyzettömböt az elefántos alkalmazásomban, aminek az “Én” nevet adtam. Még aznap felírtam bele mindazokat a célokat, amikre vágytam és amiket el akartam érni.
  • Újra gondtalan és jókedvű akartam lenni, aki nem stresszel olyan dolgokon, amiken nem szükséges.
  • Véget akartam vetni a negatív szakasznak az életemben.
  • Célokat akartam, előrefelé nézni.
  • Szerettem volna egyszerűen csak jól lenni, rendszert az életemben, optimizmust.
  • Szerettem volna építkezni.
egészséges életmód, célok, motiváció, fejlődés, coaching
A régi-új én:)
Múlt hét kedden ránéztem a kis listámra, és végre azt mondhattam: mindent kipipálhatok, mindent elértem! Megérkeztem.
Ugyanekkor tudatosult bennem az is, hogy mennyire fontos, hogy tudjunk célokat kitűzni magunk elé. A listámra talán egyszer néztem rá azóta, hogy megírtam, és az eltelt időben részben tudatosan, részben pedig ösztönösen, folyamatosan haladni tudtam a megfogalmazott célok felé.
Tudtam, hogy amiket leírtam magamnak, jó dolgok, érdemes értük dolgozni. Egy olyan pillanatban írtam fel őket, amikor a lehető legtávolabb voltam tőlük, éppen ezért éreztem, hogy mennyire vágytam is rájuk!
Amikor leírtam a céljaimat, az egyet jelentett azzal is, hogy döntést hoztam: el akarom érni őket. Változtattam a gondolkodásomon, hajtott a vágy, hogy újra jól legyek, ezért a kitűzött célok eléréséhez dolgozni kezdtem.  De nem ám akárhogy! Elkezdődött az a folyamat, ahogyan a célokért dolgozni érdemes: az apró lépések sokaságának útja.
Miért legyenek tehát céljaid? Mert a semmi felé nem lehet haladni. Ha nincs irány, akkor egy helyben toporogsz. Olyan nincs, hogy majd “valami lesz”. Meg majd “valamerre megyek”. Abból egy dolog lesz: egy jó nagy semmi!
Ahhoz, hogy elindulj, célokat kell kitűzni magad elé. Az, hogy milyen lesz az utad, már egy más kérdés, de ahhoz, hogy egyáltalán legyen miről beszélni, el kell indulni. Ezért kellenek a célok.

A coachingról

Az elmúlt időszakban is sokat dolgoztam magamért. Ahhoz, hogy végre újra a régi lehessek, nagyon jól jött a külső segítség, a coach formájában. Sosem vettem még részt coachingon, de éreztem, hogy az a fajta gyakorlatiasság, amit ők kínálni tudnak, számomra nagy segítséget fog jelenteni.
A legfontosabb dolog, amit a coach-tól megtanultam: a befelé figyelés, a magamra figyelés és ennek számtalan módja. Nekem erre volt nagy szükségem.
Az elmúlt 3 hónapban egy dolgot csináltam következetesen: azt tettem, amit a szívem diktált és nem féltem őszintének lenni. Megtanultam időt kérni (és adni) magamnak, ha nem tudtam azonnal döntést hozni egy-egy kérdésben. Megvártam, amíg megérik bennem az őszinte válasz.
Elkezdtem segíteni magamnak és ezért a környezetem is elkezdett segíteni nekem.
Elkezdtem figyelni magamra és ezért a környezetem is figyelt rám. Illetve rájöttem és egyúttal észrevettem, hogy milyen sokan segítenek nekem. Végre minden, amit tettem, apránként kifelé vitt mindabból a szarból, amibe belevittem saját magamat, persze csupa jó szándékból.
Nem lehet elégszer elismételni: minden fejben dől el. A világ ott születik meg a fejünkben. A korlátainkat saját magunk rajzoljuk magunknak. Az elmúlt 3 hónapban egy csomó belső korlátot sikerült ledöntenem magamban.

Készülj: megújul a blogom!

Nagy változásokat, nagy döntéseket hoztam meg ebben az időszakban. Az egyik legfontosabb, hogy elkezdtem tanulni: hogy többet tudjak adni nektek és hogy több emberhez jusson el az, amit én közvetítek.
Amit facebookon már mondtam, itt is megismétlem: megújítom és portállá bővítem a blogot.
Személyes történetemen és példámon túl az elkövetkezendő időszakban bővülni fog a tartalom is: amit én képviselni kívánok az egészséges életmódban, azt számotokra is használható tudás formájában fogom átadni.
De ez még nem minden, mert még többet fogok tanulni. Tanulni kezdek azért, hogy aztán egy napon coach-ként, építve mindarra az önismeretre és rengeteg releváns tapasztalatra, amivel már rendelkezem, én is segíteni tudjak nektek, hogy rálépjetek az egészséges életmód útjára. Arra az útra, ami elsősorban saját magatok számára egészséges és fenntartható.
A sztereotípiák, a külső elvárások és a félelmek pedig mennek a kukába!
Don’t worry, lift heavy! az instagramon és a Pinteresten.
Don’t worry, lift heavy!

Cry a little. Not a lot. Just a little.

:-)

Klassz napokban, közte egy mosolygós, csodaszép esős tavaszi reggelben és napsütéses délutánokban volt részem. Meg előtte volt olyan két hetem, ami ismét megér egy átgondolást.

Hétfőn másodszorra is találkoztam a coach-ommal, átbeszéltünk egy csomó dolgot.
Az elmúlt két hét nagyon felszabadult, nyugis, mosolygós és boldog volt. Persze a végére elfáradtam.
Na de ne szaladjak ennyire előre.
I bike BP 2015 bringaemelés

Legutóbb arról írtam, hogy január óta miken mentem keresztül, és hogy milyen fájdalmas felismerések értek azzal kapcsolatban, hogy miként próbáltam “gyógyulni”. A fájdalom (meg a sértett egóm :D) mellett azért nagyon felszabadító is volt ez számomra.

Az utóbbi 2 hét arról szólt, hogy elengedtem a betegség okozta frusztrációimat, a diéta miatti állandó stresszt és beláttam, hogy amiket csináltam, azok nem vezettek eredményre és csak rosszabbul lettem, mint korábban voltam. Nincs kire hárítanom a felelősséget, nálam van a változtatás kulcsa továbbra is :)

Aztán amikor az ember terheket rak le és megkönnyebbül – velem legalábbis ez történt – a pozitív dolgok kezdenek nagyon nagy elánnal jönni az életébe. Ami elsőre jónak hangzik, de hosszú távon nem járható út. Velem is ez volt most.

Az elmúlt 2 hétben gyakorlatilag olyan jó dolgok történtek velem, amikre azt tudom mondani, hogy szerves részét képezik a jól-létemnek. Az ilyen élményektől vagyok jól, örömmel teliek a napjaim, mosolygok és ebből a feltöltekezésből aztán képes vagyok adni is.

Csak néhány szó, ami az elmúlt napokat jellemezte:

könnyedség, rend, tervek, kiegyensúlyozottság, életöröm, boldogság, szerelem, tanulás, kreativitás, játék, motiváció

…és még sorolhatnám.

ja, ezt ki ne felejtsem: DEADLIFT 1 REP MAX!!!! Ezúttal 85 kg-val, ami ahhoz képest, hogy alig deadliftelek, naggggggggyon szép teljesítmény tőlem, büszke voltam magamra pénteken!! :)

Mindig megdöbbent, hogy az elménk milyen hatással van ránk: a korlátok, amiket magunknak képesek vagyunk szabni és a lehetőségek, amiket képesek vagyunk meglátni alapvetően befolyásolják, hogy miként éljük meg az életet. Az elme teremtő erejét nem csak nagy dolgokban tapasztalom, de az egész hétköznapiakban is.

Persze, emellett kell az én mentalitásom is, ami által képes vagyok megélni a hétköznapi apró örömöket és észrevenni a jót mindenben.

Így most szó szerint kijutott a jóból nekem.

Aztán elfáradtam és újból beleléptem a kis gödrömbe, amit végre szeretnék elkerülni.

Elkövettem megint azt a hibát, hogy nem hallgattam a testem jelzéseire, és mivel ebben a pozitív flow-ban voltam, sikeresen “túltoltam”. Túlhajtottam magam, elfáradtam – ezt egy enyhe nátha is tudtomra adta végül. Egyensúlyban kell tartanom magam testi-lelki szinten.

A coach-csal átbeszéltük, hogy miként próbáljak odafigyelni magamra jobban. Miként legyek jelen és miként ne hozzam magam olyan helyzetbe, hogy valamit lemondásként kelljen megélnem. Sokkal jobban kell hallgatnom a saját testem jelzéseire.

Az elmúltnyócévben.. ja nem, de szóval hosszú éveken át nagyon-nagyon sok ismétlődő élményem volt, amelyek hasonló alapokon történtek: képtelen voltam nemet mondani és lemondtam a saját vágyaimról, elnyomtam őket. Ebben tehát nagyon jó gyakorlatom van és ez az, amin próbálok most változtatni. Kurva nehéz, na. Ez most egy nagy challenge számomra, de hiszek benne, hiszek magamban, hogy képes vagyok változtatni ezen is. Mert egész egyszerűen idegesít.

Van egy csomó dolog magamban, ami rám jellemző hülyeség, de apróságnak gondolom őket, tudok velük élni. Ez viszont nem olyan, és ezért szeretnék foglalkozni vele. Ez most egy intenzív tanulási folyamat lesz, és remélem el tudok majd jutni odáig, hogy megelőzzem az ebből fakadó konfliktusaimat (akár magammal szemben, akár másokkal szemben).

Szóval mint látjátok, tényleg nem foglalkoztam az autoimmun állapotommal, és semmi sem lett rosszabb, sőőőőőőőt. A lelki békém, a stresszmentességem ezerszer többet segített abban, hogy jól legyek mint akár egy paleo diéta.

Zárásként pedig annyit, hogy tele vagyok tervekkel, tenni és építkezni akarással, és ezt nagyon-nagyon jó végre megélni. Ilyen dolgokra szeretnék koncentrálni, nem pedig a betegségtől való félelemre.

I bike BP bringaemelés - egyenes háááát! :)
egyenes hát!!!!!!

 

 

I bike BP 2015 bringaemelés
clean & press

 

 

11162521_10205234722281012_3432124384791499754_n

Nem kell mindig új fejezet – Kiút a Hashimoto-ból

Nyugodt vagyok.

Nagyon tanulságos volt az elmúlt közel 3 hónap számomra.

Kiút a Hashimoto-ból

Január végén kiderült, hogy van egy autoimmun betegségem, Hashimoto tireoiditisz. Ennek kapcsán sok minden más megvilágításba került az életemben. Egyrészt, magyarázatot nyert egy csomó dolog, fizikai tünet, amikkel együtt éltem, másrészt kiderült számomra, hogy a lelkem tényleg milyen szorosan összefügg a testemmel, és hogy évekig kimondatlan dolgok, elfojtások, szorongások és félelmek, állandó stresszt okozva ezzel a testemnek, egész egyszerűen beteggé tesznek.

Nem voltam rá felkészülve. Az év elejét optimizmussal, tenni akarással, elszántsággal kezdtem. Aztán, ahogy kiderült ez a dolog, ami egy hatalmas pofont jelentett számomra, úgy éreztem, a lelkesedésemet a “gyógyulásba” kell fordítsam.

Ami ezután következett, na pontosan az volt, amitől aztán, ahogy teltek a hetek, egyre rosszabbul éreztem magam.

Még én is kurva nehezen ismerek fel dolgokat, pedig elég tudatosan élek és egyre jobban ismerem magam.

Nagyon lassacskán kezdtem csak ismét az ösztöneimre hallgatni. Meg a környezetemre. Pedig pár hét után nyilvánvalóvá vált, hogy valami nem stimmel. Sokkal gyakrabban voltam rosszkedvű, nagyon sokat sírtam.

Pedig az eleje jól indult, sokkal jobban aludtam és az általános közérzetem is jobb lett. Valószínűleg a pajzsmirigy hormon pótlás is segített ebben. Másban viszont nem segített.

Elkezdtem diétázni (autoimmun protocol), és azt mondtam: bár kibaszott nehéz, de azt írták, hogy ez az, ami működik, én is elkezdem csinálni. Elkezdtem mindenmentesen enni. Jó volt, mert nagyon sok új ízt kipróbáltam, egészen új gasztronómiai világok nyíltak meg előttem és kreatívabb lettem, kreatívabban ettem. Változatosabban.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, valami kezdett elszakadni bennem. Március közepén, 1 hónapja kb, volt egy egész sötét és szomorú hetem, nagyon nem láttam kiutat. Egy dolog járt viszont a fejemben, mintegy nosztalgiaként: tavaly március.

A hónap, amikor eldöntöttem, hogy elég a langymeleg, állig érő szarból és kilépek belőle, mert kizárólag csak az én boldogságom a fontos, nem vagyok tovább hajlandó olyan szintű érzelmi elnyomásban és félelemben élni, mint amiben voltam. Amikor megtaláltam ismét és felvállaltam azt az embert, aki ÉN vagyok.

De a nosztalgikus érzéseken túl, nem hallgattam az ösztöneimre, vajon miért tört fel ennek az időszaknak az emléke ilyen elemi erővel bennem.

Pedig később is megtörtént. Ilyenkor általában iszonyú dühös voltam, és haragudtam pl. a kedvesemre olyan dolgokért, amik miatt nem is érdemelte meg. Hiába láttam be, hogy ha hülye voltam, változtatni nem tudtam, ezért ezek a konfliktusok többször is megismétlődtek. Ő pedig nagyon finom visszajelzéseket adott arra, hogy én hogy viselkedem vele. Azt mondta: folyton hibásnak érzi magát. Mire ezt kimondta, én már tudtam, hogy ebben nagyon igaza van, mert én is felismertem, hogy ez így volt, időről időre őt hibáztattam mindenféle apró-cseprő dologért. Pedig minden szar ellenére végig mellettem állt és soha egy rossz szava nem is volt hozzám. Egy dolgot szeretett volna és szeretne most is: legyek boldog!

Haragudtam én mindenkire már, és rég éreztem magam ennyire egyedül, mint ezekben az elmúlt hetekben. De most már tudom, hogy nem azért volt ez, mert egyedül is voltam. Én zártam ki szinte mindenkit magam körül.

Úgy éreztem, hogy belementem egy alagútba és mikor erre ráébredtem, elkezdtem görcsösen akarni, hogy ki tudjak jönni belőle. Nem ismertem fel, hogy ezt az alagutat valójában kizárólag ÉN építettem.

A környezetünk mindig tükröt tart elénk. Ebben a tükörben vagy saját magunkat látjuk vagy épp úgy, ahogy vagyunk, vagy pont az ellenkező módon.

Amit én láttam elég félelmetes volt. A mélypont akkor kezdett elérkezni, amikor a munkahelyemen is azt éreztem: engem itt senki nem lát, az én munkámat itt senki nem értékeli. Pedig ennyire élénkek, sokszínűek és aktívak nem voltak még a munkakapcsolataim, mint az elmúlt néhány hónapban. Mégis az ellenkezője tükröződött. Elzárkóztam ott is, mert az egész betegségemet egyedül akartam megoldani.

Gyökerestül megváltoztattam az étkezésemet. Nagyon nagy energiákat kellett belefektetni abba, hogy minden működőképes legyen. Az autoimmun protocol (AIP) nagyon szűk lista. Bár eleinte 100%-osan hoztam, aztán kezdett ez is egyre kevésbé menni. Azt éreztem, hogy egyszerűen túlzás ennyi mindenről lemondani.

Túlzás, mert bár figyelni kell az egyes ételekre adott reakcióimat, nem biztos, sőt, biztos nem az lesz nekem a jó megoldás, ami a tömegeknek kínált megoldás.

Elkezdtek hiányozni a régi dolgok. Például az a rendszer, ami szerint több mint 2 évig kajáltam: amit magamra szabtam, amiben egyensúly volt, mértékletesség meg változatosság. “Mentes” volt, ha az akart lenni, és a másoknak való megfelelésről egyáltalán nem szólt.

Egyszerűen azt kezdtem érezni, hogy nem az egészséges étkezésben van az én problémám. Valószínűleg van szerepe, de a magam módján. Leginkább azt szűrtem le, hogy mennyire fontos a változatos étkezés. Az AIP-ban ez már egyáltalán nem volt meg egy idő után. Mert lelkiekben nem voltam ott. Azt kezdtem érezni, hogy a diéta helyett sokkal inkább a lelki egyensúlyomra kell koncentráljak. Persze voltak ezzel is gondok, mivel a problémám gyökeréig nem mentem le még ekkor. Rossz helyen kerestem a megoldást.

Szünetet kértem magamnak a PowerBuilder edzésekben is. Na ez például elképesztően felszabadító volt! Pontosan azért, mert követtem a saját igényeimet és nem szopódtam olyan edzésekben, amikben nem éreztem jól magam. Ki akartam pihenni, nehogy megutáljam. Elkezdtem UST-re járni és iszonyú boldoggá tett minden egyes alkalom. Végre valami felszabadító, új, más. Amiben kell és tudok is fejlődni hétről hétre.

Ezen felül még jó pár apróbb hatások is értek, amik abba az irányba vezettek, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, ha nem forgácsolódom szét és saját magammal törődök, magamra fordítok időt, energiát.

Kedves Társadalom!Kedves orvosok, diétázók, nagyokosok, fitneszipar, média!Kedves TÖMEG!Kedves autoimmun betegség, dr…

Miután 2,5 hónapja fény derült a Hashimoto-ra, az első kérdésem az volt: jó, jó, de hogy NE legyen betegségtudatom?

A kulcsszó: én.

Továbbra is én irányítok. Ha valamit is változtatnom kell, akkor az ennek az ismételt tudatosítása.

Éreztem azt is, hogy ez az egész annyira új helyzet, hogy az ismert módszerekkel és kizárólag belülről kiindulva nem biztos, hogy meg tudok vele birkózni. Hetek óta beszéltünk arról a Kedvesemmel is, hogy felkeresek egy coach szakembert. Ezúttal nem pszichoterapeuta kellett, hanem valaki, aki egy fokkal gyakorlatiasabban áll a kérdéseimhez. A lelkemmel, önismeretemmel törődök én, de kellett valami/valaki plusz, aki segíthet a saját korlátaimon való túllépésben.

Múlt héten találkoztam Györgyivel, akivel kb. 2 órát beszélgettünk. Mindent elmondtam neki, ami az elmúlt 2,5 hónapban nagyjából lezajlott. Minden szituációban meg tudtam mondani, hogy mi volt a baj, mert pontosan láttam. Értettem, hogy mit tükröz a környezetem. De csak a beszélgetésünk végén döbbentem rá (ebben Györgyi segített), hogy mi is volt a valódi probléma: egész egyszerűen kurvára féltem, megijedtem.

Az elmúlt hetekben olyan helyzetbe hoztam magam, ami annak idején a betegségemhez is vezetett. Hagytam, hogy mások vezessenek – ezért dühös voltam magamra – ezt viszont a Kedvesem felé közvetítettem – a környezetemtől pedig alapvetően elzárkóztam. Elnyomtam egy csomó vágyamat, igényemet. Ez még mindig nagyon nehéz és folyamatosan tanulom, mivel könnyen alkalmazkodó típus vagyok. Meg kell tanulnom határokat szabni, vagy legalább figyelni arra, hogy ne veszítsem el önmagam, és az alkalmazkodás ne a saját káromra menjen és folyamatos lemondásokhoz vezessen. Nem mondhatok le saját magamról, az álmaimról és a vágyaimról! Ha egyszer lesz gyerekem, neki sem közvetíthetem ezt! De nektek sem.

Mert én olyan ember vagyok, aki képes és akar is tenni azért, hogy az életén változtasson, ha kell! Aki a saját útját járja, és épp ezért nincs egyedül!

A coach után volt egy feladatom: aznap este csináljam azt, amit a szívem diktál. Úgy éreztem, hogy egy ilyen intenzív beszélgetés után egyedül kell lennem, szóval hazafelé csak mentem az érzéseim után és végül a Szabadság hídra ültem ki naplementét nézni meg zenét hallgatni. Azt a naplementét, amit hónapok óta csak egy-egy pillantásnyira láthattam maximum, aznap végignéztem. Senki más nem számított abban az 1 órában, csak én.

hashimoto, coach, tudatos élet, egyensúly

Kiút a Hashimoto-ból. Az első lépés

A hídon segítettem egy lánynak felülni mellém. Azt éreztem, hogy ebben minden benne volt: én már jobban voltam végre, könnyebb volt a lelkem, ezért mást is fel tudtam emelni magamhoz. Coelho meg elmehet a picsába, sehol nincs giccsben hozzám képest :)

Mosolyogva mentem haza; az estét pedig megkoronázta a Kedvesem, aki Zsenikével már várt engem az utcán hazafelé. Én pedig tudtam, hogy ott fog várni, pedig nem is beszéltünk. We are connected. A legszebb romantikus filmek sem tudják felülmúlni a saját életünket. #coelho2

Aztán otthon rendeltünk egy pizzát, amit jóízűen, lelkiismeret furdalás, gluténmentesség, Hashimoto meg minden nélkül befalatoztam :)

Azóta pihenek a diétámban (nem eszek össze minden szart, de nem is görcsölök egyáltalán), de főleg a lelkemben. Nem keresem minden mögött a Hashimoto-t, mert mint a saját példám mutatja, ez az, ami igazán beteggé tesz.

Próbálok töltődni testileg is. Voltam edzeni is tegnap is meg ma is (3 ismétléses max front squat juhú!), járni is alig bírok, úgy fájnak a lábaim:) és igyekszem minél gyakrabban menni, mert hiányzik, ha nem megyek. A kutyussal egyre boldogabb a kapcsolatunk és ez is egyre többet ad.

Persze van még munkám bőven, mert vannak dolgok magamban, amiken szeretnék változtatni.

De nyugodt vagyok.

Nyugodt vagyok, mert minden szar és nehézség ellenére végre megint tudatában vagyok annak, hogy mik a céljaim, mit szeretnék az élettől és merre tartok.

Sokkal jobban akarok hallgatni a belső hangomra, mert tudom, hogy akkor leszek teljes ember, ha nem zárom magam folyamatos lemondásokba (ennek pedig a mestere vagyok!).

Mert amit tavaly ilyenkor megtaláltam magamban, az most is működik. Megyek arra, amerre a szívem őszintén diktál.

Szóval most nem nyitok a Hashimotoval új fejezetet az életemben. Nincsenek elvárásaim. Nem akarok görcsösen ragaszkodni elképzelésekhez.

Egyszerűen csak élek. Szeretek. Gondoskodom, törődök. Magammal és a szeretteimmel (shelties included.). Tanulok. Munkálkodom.

Ez vagyok én.