Az ikrek születése – 4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Rettentő sokáig tartott, hogy az ikerlányaink születésének történetét meg tudjam írni. Nem csupán az elfoglaltság és az időhiány miatt, hanem hosszú ideig a minket ért trauma okozta lelki sebek nem engedték, hogy képes legyek írni. Egyszerűen csak patakokban folytak a könnyeim, ahogy egy-egy alkalommal ültem a gép előtt és próbálkoztam visszaemlékezni.

Hónapok teltek el, mire neki bírtam látni a történetünk elmesélésének.

4 nap a Honvédkórház szülőszobáján

Nagy harc volt, hogy visszakerüljünk a Honvédba, ezt olvashattátok az előző posztban.

Ha még nem olvastad, íme az összes előzmény: 

Miután visszataxiztunk a kórházba, ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján, ahol örömmel fogadtak minket. A Honvédkórház szülészetén van egy szoba két ággyal, ahol az olyan kismamákat helyezik el, akik valamilyen akut szülészeti helyzetben vannak és intenzív megfigyelést igényelnek, hogyha megindul a szülés vagy épp a műtőbe kell rohanni, akkor azonnal ott legyen a stáb mellettük. Itt helyeztek el engem is.

Az én intenzív megfigyelésem közel 4 napig tartott ezen a helyen. Kibaszott kemény 4 nap volt, amiben a fizikai és lelki terhek egymásra licitáltak nehézségükben.

Bezártság: a saját testembe és a szülőszobába

Ami ennek a 4 napnak a legnehezebb része volt, az a folyamatos bezártság a szülőszobai részlegre (ami később a kórházi hetekkel folytatódott…) és gyakorlatilag az ágyamba.

Ahol más mondjuk 8-12 órát tölt, én ott 4 napot voltam, nem hagyhattam el a helyet, az ágyamat is ritkán: csak néha a kávéautomatához meg a wc-zuhanyzóba sétálhattam el, amikor “csak” az infúziós állvány volt a társam. Szerencsére annyi rugalmasság volt a rendszerben, hogy a szülőszobán nem volt időhöz kötve a látogatás. Ahogy normál szülésnél is, egy ember mindig lehet a szülő nő mellett. Ebben a 4 napban a férjem és anyukám is többször meglátogattak, de nagyon sokat voltam egyedül, a vége felé ráadásul egyre erősödő fájdalmak közepette.

Az egyik legjobb tanács, amit kaptam az volt, hogy hallgassak zenét, és a férjem tudott is behozni fülhallgatót, így voltak percek-pillanatok, amikor tényleg ki tudtam kapcsolni. Ennél több nem jutott. Kisfiam születése után egy dolgot nagyon szerettem volna: ne legyek totál kimerült az egész folyamat végére, ám ez sajnos ezúttal sem teljesült.

A szülőszobán, a folyamatos CTG-nek köszönhetően, amit félig ülő helyzetben kellett tűrnöm (jó kis aranyerem is lett..), gyakorlatilag semmit nem tudtam aludni, egy-egy órát talán. Állandóan égett a villany, mindig volt valami járkálás, vizsgálat. Megszámolni se tudom hányszor vettek vért, hogy ellenőrizzék a gyulladásos paramétereket, nem áll-e fönt bármiféle fertőzés. A stressz legyengítette az immunrendszeremet és kiújult a megfázásom, jó kis torokfájással kísérve, de szerencsére ez nem befolyásolta a babák állapotát, csak én küzdöttem mint disznó a jégen, hogy bírjam a terheket.

Az élet nagy rendező, ezt szoktam mondani. Egyik éjjel elővettem a fülhallgatót és benyomtam a rádiót. Magam se hinném el, de tényleg így történt: épp egy olyan dal ment, amiben azt énekelték: “Don’t give up, don’t give up, don’t give up, no no no…” Jöhetett volna ennél aktuálisabb?! Kicsit még el is mosolyogtam magamban azt hiszem. Vagy inkább sírtam.

A folyamatos CTG kapcsán meg ahogy telt az idő, egyre inkább az a véleményem alakult ki, hogy a CTG-zést kizárólag azért végzik, hogy CTG-zzenek. Annyira senki le se szarta igazából, hogy mit mutatott a vizsgálat. Sok-sok méternyi papír kijött a gépből anélkül, hogy bárki ránézett volna. Nem érdekelt senkit, hogy mennyit ártott a folyamatos CTG okozta stressz nekem és a babáknak, amikor órákig egy helyben kellett ülni mindenféle kitekert pózokban vagy épp azzal foglalkozni, hogy az elveszett szívhangot megkeressük és nyomorgassuk a pocakomat és mindenféle fura eszközökkel (mint például tisztasági betét) próbáljuk rögzíteni a hasamon az eszközt. Általában egyébként Gerda fix helyen volt és Oliviát szegénykét kellett üldözőbe venni, mert rendszeresen elmászott a CTG elől.

CTG

Honvédkórház, szülőszoba, CTG. Nyúzott fej.

A 4 napban kétszer volt átmenetileg szobatársam, először egy ukrán kismama személyében, az ő távozása után pedig jött egy vajúdó, sajnos koraszülő kismama is, na az kemény volt, rettenetesen megviselt. Főleg, hogy hasonló volt a sztorija mint nekem amikor először bekerültem a Honvédba 2 nappal korábban, mert neki sem tudtak helyet biztosítani a PIC-en. Mellette feküdve, szabályosan úgy éreztem, hogy én is mindjárt megszülök, rettenetesen kellett küzdjek. Na akkor például bevetettem a fülhallgatót és el is tudtam aludni a nap közepén egy órára, annyira fáradt voltam, és mire felébredtem már nem volt ott mellettem, átszállították a SOTÉ-ra azt hiszem.

Szerdán délben mentünk át a Honvédba, nagyjából csütörtöktől kezdve pedig egyre erősebb fájdalmakat tapasztaltam. Először azt gondoltam, hogy csak a megrepedt magzatburok változtatta meg odabent a viszonyokat és jobban érzem miattuk a magzatmozgást, de ahogy teltek az órák egyre rosszabb lett a helyzet. Viszont a fájdalmaimmal érdemben nem törődött senki, vagy csak megint úgy jártam, hogy mivel én akkor is mosolygok, amikor szomorú vagyok, igazából nem vették komolyan a dolgot. (Én hülye.) Sok mindent elbírok, de egy idő után tényleg sírva könyörögtem, hogy segítsenek, annyira fájt. Se menni, se ülni nem bírtam már. Bár a férjem is szanaszét szakadt a kórház és az otthon maradt kisfiunk ellátása között, sírva hívtam, hogy jöjjön be hozzám legalább egy kicsit, mert nem bírom tovább egyedül.

Péntek estére már tényleg nagyon magam alatt voltam: egyre erősödtek a fájdalmaim, amik igazából egy pontra koncentrálódtak a hasam alján, ezért ultrahanggal még a hegemet is megnézték, hogy rendben van-e, de szerencsére nem azzal volt a baj. A császáros hegem erős volt és hibátlan. A fájdalmaimat (fájásaimat?) a CTG is szépen mutatta, hullámokban jöttek, ezért hogy segítsenek, kaptam egy erősebb görcsoldó koktélt infúzióban, amitől a “nyugalmi” pulzusom, ahogy elkezdett hatni, kb. 200 lett (bár nem mértem) és elkezdtem remegni mint a nyárfalevél, emiatt persze elkapott egy enyhe halálfélelem is. Ezen szerencsére egy kék nyugtató tabletta segített és azt hiszem egy-két órácskát pihenni is tudtam.

Amikor aztán megébredtem éjjel 2-3 körül, a kilátástalanság magas fokát sikerült elérni, amikor ilyen körülmények között az összes ügyeletes orvos és nővér a szobám előtt aludt, aminek csukva volt az ajtaja és nem hallották meg, hogy segítséget kértem, mert rosszul voltam és azt hiszem leesett a CTG érzékelője is és szólni akartam. Aztán nagy nehezen jött valaki, adott egy nővérhívót, hogy tudjak azzal jelezni később, de az meg persze nem működött, amikor kellett volna és ugyanúgy nem jött a segítségemre senki. LOL.

Utólag vicces, akkor persze elég félelmetes volt.

Levegőt!

Ebből a bezártságból iszonyat nehéz volt kitörni, főleg fejben volt kemény kitartani, ezért annyira banális dolgokhoz fordultam, minthogy amikor engedték, odasétáltam a kávé automatához és ittam egy kávét, kinyitottam az ablakot és próbáltam csak ülni és lélegezni. Próbáltam berendezkedni az ágyam és az egy szem kis asztalkám köré, hogy “otthonosabb” legyen. Volt egy wc-zuhanyzó, amit gyakorlatilag csak én használtam, ami egy minimális privát szféra érzetet adott. Tudtam fürdeni, fogat mosni, egy alap komfortérzetet fenntartani magamnak. Hogy is volt ez Maslow-nál? Mobilinternet, okostelefon, fürdés, kaja. Sőt, kaptam egy egész kancsó (!) kórházi teát is, annyira VIP státuszban voltam már. :) Avagy amikor mindent elönt a szar, akkor is örüljünk az apró dolgoknak, ugye. 😀 Ez teljesen jellemző rám.

Ikrek születése

Honvédkórház, szülőszoba

nélkületek nem ment volna 

Avagy mit is jelent a család.

Nagyon félelmetes napok voltak ezek mindannyiunk számára. Az otthon maradt családtagok odaadó segítsége nélkül nem tudtuk volna végigcsinálni, ezért örökké hálásak leszünk mindannyiuknak. Mindenki ott és annyit segített, amennyit csak tudott, bármiben számíthattunk rájuk.

A férjem és én

A férjemmel nagyon bíztunk a pozitív kimenetelben, ezért nem is mutattuk egymás felé sem, hogy valójában mennyire féltünk legbelül. Egyik alkalommal mondtam neki, hogy milyen hihetetlen, hogy ő is és én is tesszük a dolgunkat egy szó nélkül: ő meglátogat engem a kórházban és egyikünk sem sír, egyikünk sem mutat szomorúságot, hanem egymást támogatva, amennyire lehet, helytállunk ebben a helyzetben, beszélgetünk nagyjából úgy, mintha egy átlagos hétköznap lenne, csináljuk a dolgunkat. Én a kórházban küzdök a kislányainkért, ő pedig a kisfiunkat vigyázza otthon. Erre ő válaszul elmondta, hogy ő bizony előző nap is zokogott a kocsiban hazafelé. Számára is embert próbáló helyzet volt ez, ahogy az otthonunk és a Honvédkórház között ingázott, értem és a lányokért aggódott, miközben amikor otthon volt gondoskodott Erikről.

Amikor ott bent feküdtem, én nem bírtam sírni. Nem volt más opció mint erősnek lennem a lányaimért. Nekem még kellett néhány nap, hogy az így felgyűlt stresszt el tudjam kezdeni kiadni magamból, akkor viszont nem volt megállás…

Az ikrek születése: MEGBÉKÉLÉS

Az, hogy 4 napot tölthettem a Honvédkórház szülőszobáján, nagyon különleges tapasztalat volt számomra. 4 napot voltam ott éjjel-nappal, ahova egy évvel korábban többé be sem akartam lépni. Épp ezért talán meglepő, de így lett: megbarátkoztam a hellyel. Elfogadtam olyannak, amilyen. Megbékéltem vele. Ahogy szinte részese lehettem a napi történéseknek, egész egyszerűen emberközelivé tette ezt az egész közeget számomra. Nem hangzik feltétlen jól, de így van: a szülészet is csak egy munkahely kollégákkal, akik beszélgetnek, viccelődnek, néha még veszekednek is, mindeközben pedig teszik a dolgukat és azon dolgoznak, hogy egészséges babák születhessenek.

Bár a SOTÉ-s mizériánk során már a segítségünkre volt, a szülőszobán töltött idő alatt látni és hallani azt az orvost hétköznapi emberként, aki egy évvel korábban modortalan és bántó volt, új megvilágításba helyezte számomra őt és az egész helyet is. Ebben a 4 napban nem, de a későbbi hetekben összefutottam azzal az orvossal is, aki Erik fiam születésekor szülészeti erőszak áldozatává tett. Ettől a találkozástól nagyon féltem, és bár még a tekintetünk is találkozott (ő valószínűleg nem ismert meg engem…), már nem érintett meg a dolog. És ezzel úgy éreztem, túljutottam rajta.

Muszáj írnom a nővérekről, szülésznőkről és orvosokról, akik ez alatt a 4 nap alatt körülvettek. A legtöbbjüktől hihetetlen sok kedvességet, támogatást kaptam. A többségük ismerte a sztorinkat, hogy a SOTÉ-ról harcoltam magunkat vissza, és annyi embertől megkaptam, hogy mennyire jó, hogy így történt, hogy hihetetlen. Mindenki végig biztatott a babákkal kapcsolatban is, hogy rendben lesznek. A PIC-es gyerekorvos részletesen tájékoztatott, hogy mire számíthatunk ennyi betöltött terhességi héttel és a lányok becsült súlyával együtt, ez elképesztően fontos és jó volt számunkra.

Andi. Ezt a nevet pedig leírom, hogy sose felejtsem el: a legodaadóbb nővér/szülésznő volt, akivel összehozhatott a sors. Andi úgy gondoskodott rólam, mint senki más: a gondolataimból olvasta ki, hogy mi volt az az egy-egy apróság, ami a komfortérzetemet növelhette ezekben a nehéz napokban. Új ágyneműt húzott, megigazította a párnám, kiengedett a szobából egy kis szünetre, a döcögős infúziós állványomat egy normálisra cserélte és még ezer más dolog. Olyan szeretettel bánt velem, amit sosem fogok elfelejteni és amiért örökké hálás leszek neki. Amikor ő volt műszakban, tudtam, hogy elviselhető órák várnak rám.

Szülészet vagy sebészet?

Azért a 4 nap alatt erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon a szülészeten vagy a sebészeten fekszem-e, az én saját, abszolút nem reprezentatív statisztikáim alatt a szülések kb. 90%-a császárral végződött akkor, és volt olyan nap, amikor csak programozott császárok voltak. Az orvosok maguk viccelődtek rajta (“Na ma hány császár lesz?”). Azok a hüvelyi szülések, amiknek fültanúja lehettem sem éppen a háborítatlan, az anyai kompetenciákat és a női erőket megerősítő szülések voltak. Egy szülés utáni gátvarrást csupán csak végighallgatni, még számomra is elég fájdalmas volt. Amikor viszont egy-egy kitolási szakasz örömmel és tapssal végződött, annak a felemelő érzése az egész osztályon végigsöpört. Szóval tényleg intenzív egy élmény volt. Na és ilyen körülmények között kellett nekem arra koncentrálni, hogy minél tovább egyben lehessünk a lányokkal. Borzalmasan nehéz volt néha. Arról nem is beszélve, hogy ott volt bizony a tudat, hogy nekünk a 32. héten, még nem kellett volna ott lennünk…

A szülés

Ilyen feszültséggel, várakozással, aggodalommal teli körülmények között a férjemmel bármit megadtunk volna azért, hogy a császárnak kitűzött időpontja legyen, hogy ne kelljen már megint rohanni a műtőbe, mint Erik fiunkkal, de ezt nem vállalták fel a kórházban. Bár ki nem mondták, nekünk úgy tűnt, hogy azt várhatták, hátha sikerül kihúzni addig, amíg a saját orvosom, akihez terhesgondozásra jártam, visszaér a szabadságáról 2 nappal később. De nem így lett végül.

Szombat délelőtt, az előző éjszaka eseményei után, egy fokkal jobban voltam, ezért csökkentették a görcsoldó adagját. Ettől viszont újra indultak a fájdalmak, amit jeleztem is. A férjemet hívtam a hírekkel, hogy minden oké, kicsit megint jobban fáj, de most nem olyan vészes a dolog, ebédeljen meg, aztán utána jöjjön be. Ahogy letettem, nagyjából dél körül járt ekkor, bejött az ügyeletes doktornő, megvizsgált (a 4 nap alatt azt hiszem ez volt a 2. kézi vizsgálat összesen, amit végeztek), és azt mondta: a méhszáj 3 ujjnyira nyitva, sürgősségi császár. Azonnal visszahívtam a férjemet és szóltam neki, hogy engem MOST azonnal készítenek össze és tolnak be a műtőbe, ezért ebéd helyett induljon el rögtön. Baszki.

A 4 nap, főként az utolsó 24 óra szenvedése után tényleg megváltásnak éreztem, hogy nem várnak tovább és egyik percről a másikra kimondták, hogy irány a műtő. Kicsit kitisztult a fejem, mert örültem, hogy végre túl leszek ezen és persze egy újabb állomásához érkezhet a történet: megszületnek a kicsik.

Ha valamit még szerettem volna Erik születése után, az az, hogy minél inkább jelen lehessek a szülés során. Ha valami, akkor ez legalább tökéletesen teljesült és ez sok mindenért kárpótolt is.

Méltósággal tudtam bemenni a műtőbe, még viccelődtem is azzal, hogy a zöld műtős sapkát “koronaként” tettem a fejemre és a savlekötőt mint valami aperitif ittam meg. Nevetségesnek tűnik, de akkor sokat enyhített azon a rengeteg stresszen, amit addigra felhalmoztam magamban és nyugodtan, félelem nélkül tudtam belemenni a folyamatba… és a műtőbe. A császár minden egyes mozzanatát átéltem, jelen voltam, megéltem és őrzöm az emlékeimben.

A PIC (Perinatális Intenzív Centrum, ahol a korababákat gondozzák) teljes személyzete 2 inkubátorral már készen állt és várták a lányok érkezését. A gyerekorvostól kapott részletes tájékoztatás is nagyon megerősített abban, hogy rendben leszünk. Mindenki elképesztően kedves volt és támogató, egytől egyig. Ami 1 évvel korábban rideg volt, hideg és ijesztő, most barátságos és biztonságot adó.

Meg elég vicces is.

Dolgok, amiket nem akarsz műtét közben hallani

A szülés közben elhangzott mondatok sokszor traumaként hatnak az emberre és sokáig élnek az emlékeinkben. Így van ez császármetszésnél is, amit bárki bármit mond, elég félelmetes átélni. Bizony rettentően tud fájni, ha az ember feje fölött teljesen irreleváns dolgokról, látszólag érzéketlenül beszélgetnek az orvosok. De én ezt most nagyon jól vettem és bár tényleg frenetikus volt olykor a hangulat, sokat nevettek, én ezt nem éltem meg kellemetlenségként, sőt néha én is nevettem. Pedig nem voltak éppen mélyen szántóak az elhangzott poénok… :-) Szidták az előző orvosomat, aki ferdén vágott és próbálták kitalálni, hogy hogyan legyen a régihez képest az új heg. Az egyéb magasröptű, szexuális töltetű poénok mellett ráadásul még a műtétet végző doktornővel is beszélgettünk. Kiderült például, hogy arra nőtt fel, amerre mi most lakunk és hogy most is a közelben lakik. Kicsi a világ.

Mindeközben pedig profin tették a dolgukat. Mindkét babám faros fekvésű volt, így még császáros előzmény nélkül is valószínűleg császárral születtek volna meg. Hát igen, sok szerencse is kell egy egészséges ikres (hüvelyi) szüléshez. Az “A” baba (az az “A” aki közelebb fekszik a kijárathoz), Gerdánk, szegény, elég összenyomorított helyzetben volt már a pocakban, szóval neki biztos, hogy jó volt, hogy a tesója nem ugrált a fején többet. Nehezen is vették ki, de nem volt végül semmi komplikáció. “B” babánk, Olivia hozzá képest sima ügy volt. 1620 és 1650 grammal születtek, ami nagyon szép méret.

“AJJAJ”

A császár egy nagyon komoly hasi műtét, amin bárki bármit mond, jobb nem átesni. Persze, amikor tényleg indokolt az más. Nekem 12 hónap elteltével 2 volt ugye, ezért a komplikációk esélye is magasabb volt.

Dolgok amiket nem akarsz hallani egy műtét közben, de én hallottam: “Ajjaj” – és a következő pillanatban már égették is a vérző ereket, éreztem a szagát……… Éreztem a rángatást, feszítést, emlékszem a hidegre. Jelen akartam lenni és jelen is voltam végig, és ezt egyáltalán nem bántam meg, bíztam az orvosokban. De többet nem szeretném átélni.

Aki szerint a császár a “könnyebb út”, az elmehet a picsába.

Találkozások

Nagyjából ¾ órát tartott a műtét, mire a babák kiemelése után összevarrtak minden réteget a hasamban. Aztán 2 órát töltöttem az őrzőben, ahol találkoztam végre a férjemmel, aki tényleg csak 1 perccel maradt le a szülésről, de annyi ember és akkora sürgés-forgás volt a műtőben, hogy valószínűleg úgysem látott volna semmi érdemit. A lányokat viszont meglátogathatta és már fotókat is tudott nekem mutatni róluk, amikor visszajött a PIC-ről.

Még az őrzőben feküdtem, amikor 2 nővér jött hozzám és segítettek anyatejet fejni, hogy a kislányok pocakjába ez legyen az első dolog, ami bejut. Szerintem ez fantasztikus dolog, nagyon boldog voltam, hogy ezt ennyire fontosnak tartják ott bent.

Aztán jött a hasnyomkodás, ami egy igazi rémálom volt úgy fájt, és egy párszor túl kellett rajta esni a műtét utáni órákban.

A szokásos 8 órás fekvést írták elő. Este 10 volt már mire felkelhettem és lehetőségem volt átmenni a lányokhoz. Bár korábban azt ígérték, kapok egy tolókocsit és segítenek, ebből semmi nem lett. Minden centiméterért megküzdve lépegettem át a friss sebemmel a PIC-re, hogy találkozhassak az apróságokkal.

Azt a pillanatot soha nem felejtem el.

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC

Ha még nem olvastad korábban, íme A szüléstörténet Minden előzménye:

Császármetszés: a felépülés – 1. rész

Őszintén a császármetszés utáni Felépülésről

Szeretném őszintén elmesélni, hogy milyen is volt a császármetszés, milyen nehézségekkel kellett szembenézni az első napokon és hogy mik vártak rám az utána következő hetekben. Annyit tudni kell, hogy én az átlagnál jobban viseltem az egészet, nem voltak nagy fájdalmaim és szerintem ebben szerepe van annak is, hogy aktív voltam várandósan és előtte is, vagyis jó fizikai állapotban voltam.

SÜRGŐSSÉGI CSÁSZÁRMETSZÉS UTÁN – AZ ELSŐ 12 ÓRA

Ahogyan azt a szüléstörténetemben is megírtam, a baba szívhangjának hirtelen leesése miatt 23 órás vajúdás után azonnal toltak be minket a műtőbe és így császármetszéssel jött világra a kisfiam.

Honvéd kórház

Mivel aznap teltház volt, különválasztottak minket a babával sajnos: a férjemmel és a babával hármasban eltöltött 2 órát követően a következő 10 órát én a terhespatológián töltöttem, a baba pedig a gyerekágyas osztályon várt engem, addig a csecsemős nővérek vigyáztak rá. Hogy milyen is a sors: egy másik anyukát, aki aznap reggel szült, mellém fektették a terhespaton. Neki sikerült, ami nekem nem jött össze: beavatkozás nélkül természetes úton megszülnie a gyerekét. Fájt a szívem persze…

Mivel a császármetszés során gerincbe adják az érzéstelenítőt, ezért a műtétet követő 8 órában nem engedtek felkelni és a fejemet sem emelhettem fel. A terhespatológián nagyon kedves volt mindegyik nővér, aki gondomat viselte. Javasolták, hogy legalább 2 liter vizet igyak meg, oda is készítették nekem. Az infúzió is folyamatosan csöpögött. Engem a fejfájás szerencsére teljesen elkerült.

Ami a nem kellemes része volt ennek az első 8 órának, az a hasnyomkodás. Nagyon fájt, de el kellett viselni. Ezzel segítették összehúzódni a méhem és ürülni a szervezetemet. Fura érzés volt az üres hasam, hiányzott belőle a mocorgó kisember. Kaptam helyette viszont homokzsákot a hasamra, jó nehezet. Bár nem is éreztem, hogy rajtam volt. Ahogy az érzéstelenítő hatása kezdett elmúlni, kérték, hogy jobbra-balra mozgassam a lábamat óvatosan, ezzel is segítve a folyamatot. Szerencsére az érzéktelenség fokozatosan el is múlt, ennek eléggé örültem, mert elég klausztrofób érzés a saját testembe bezárva lenni a mozdulatlanságban.

Habár itt lett volna utoljára lehetőségem, az átélt izgalmaktól, a mindenen túli fáradtságtól és az alváshiánytól, no meg persze attól, hogy vártam mikor kapom meg a babát, nem bírtam aludni. Meg persze folyamatosan jöttek ellenőrizni az állapotom. Ja, meg meglátogatott az ex-orvosom, bárcsak ne tette volna, nem használt a lelkiállapotomnak…

Délben, azaz 8 órával a műtét után, jött a nővér és segített felállni. Tudtam, hogy ha mozgok, amennyire csak bírok, az segíteni fog a felépülésben. Meg is dicsértek, mert szinte kipattantam az ágyból (kis túlzással). Elvánszorogtam a mosdóig, ahol a nővér segített lefürödni… vagyis inkább cicamosdani. Megváltás volt az első fogmosás is!  A mosdás felemásan sikerült, mert amint tiszta lettem volna, megint kidőlt belőlem egy adag vér és kezdhettük előlről. Végül csak sikerült a dolog, visszafekhettem az ágyamba addig, amíg át nem kerültem végre a babámhoz, a gyerekágyas osztályra.

A kórházban töltött 72 óra

A Honvéd kórházban a protokoll (meg az akkori OEP finanszírozás) miatt, a szülés után 72 órával lehet távozni, ha az ember amúgy nem akar hazamenni ún. ambuláns szülés keretében. Császár után talán ez jól is van így, bár egy kanadai történetet olvastam, ahol császármetszéses szülés után is hazament a nő és a baba, a megfelelő ellátás mellett.

10 órával később, amikor sok kismamát végre hazaengedtek, megkaptam végre az ágyamat és a babámat is, aki édesdeden aludt. A Honvédban rooming-in rendszer működik, azaz anya és baba éjjel-nappal együtt vannak, csak az esti fürdetéskor viszik el a babát. Egy nővér segített a szoptatásban, megmutatta a technikát és addig nem mozdult mellőlem, amíg sikerrel nem jártunk.

A császármetszés utáni első nap

Első nap együtt

A sebembe egy műanyag cső volt bevezetve, amihez egy hosszú műanyag csövön keresztül tartozott egy tartály, hogy abba folyjon a sebből távozó folyadék. Nekem nem távozott nagy mennyiség, ezt mindig örömmel konstatálta az épp aktuális nővér. Ezt a tartályt csak “kiskutyának” hívtuk, mert mindenhova velünk jött, pont úgy mint egy kölyökkutya 😀 Egy fokkal elviselhetőbbé tette a gondolatot. Nagyon kellett rá figyelni, nehogy beakadjon valamibe, mert az fájdalmas lett volna. A zuhanyzást, öltözést meg mindent eléggé megnehezítette. 2 nap után húzta ki a sebből a csövet az orvosom, aki a műtétet is végezte, ezt egyáltalán nem éreztem, pedig paráztam tőle.

Testileg ami az egyik legmeghatározóbb érzésem volt, az a puffadás. Szerintem a testem így töltötte ki a megüresedett helyet és nyújtott támasztékot a hasfalamnak. De ez a puffadás olyan mértékű volt, amilyet még soha nem tapasztaltam, naggyon durva 😀 Amennyi gáz termelődött, annak persze távoznia is kellett, mert baromi kellemetlen érzés volt. Szóval nem szabadott szégyenlősnek lenni. :-) A hasam egyébként nagyon hamar visszament, hasleszorítót nem használtam. Más kérdés, hogy a császáros has milyen marad a műtét után. Nekem nem lett kötényszerű szerencsére, csak csíkos maradt és sok a bőr is rajta.

Nekem alapvetően nem voltak erős fájdalmaim, kivéve a szoptatás közben tapasztalt méhösszehúzódásokat. Azok néha fogcsikorgatósak voltak. Fájdalomcsillapítót csak 2x szedtem be, éjjel segített, hogy aludjak. A sebem és a varrataim egyáltalán nem fájtak, legfeljebb néha viszkettek. A lábam enyhén vizesedett 2-3. nap, sokat polcoltam őket, aztán ez hamar elmúlt. Az éjjeli komplett leizzadás pedig már csak otthon jelentkezett.

Fontos indikátor volt még, hogy sikerült-e a 3 nap alatt pisilni és székletet üríteni, különben bent fogtak volna, ha nem. Szerencsére sikerült. Elég fura érzés volt mit ne mondjak, ezt nehéz is szavakba önteni.. Olyan mértékű folyadék távozott belőlem minden egyes alkalommal, hogy az elképesztő. Megspékelve azzal, hogy nem is volt pisilési ingerem, tehát meg is lepett a dolog. A testem elkezdte lebontani magát gyakorlatilag. Később a székletem kapcsán is ugyanezt tapasztaltam.

Alig-alig aludtam ebben a 3 napban. A Honvédban 3 fős szobák vannak, és bár szerencsére a babáink egyáltalán nem voltak sírósak, azért így sem tudtunk sokat pihenni. Főleg azért sem, mert már hajnali 5-kor jöttek és szó szerint ránk b.szták a villanyt a nővérek, illetve este is még 10-kor is volt ellenőrzés/antibiotikum adás. A híres “második éjszaka” alatt emlékeim szerint nagyjából folyamatosan szoptattam a babát. Harmadik este jártam úgy, hogy beájultam és nem is ébredtem fel arra, hogy kivették belőlem az antibiót, ami infúzióban csöpögött belém. A hazaengedés napján is alig bírtak felébreszteni, amikor jött az orvos a zárójelentéssel.

Megviseltek a látogatási idők, mert a fáradtságtól nehezemre esett ki-be mászkálni a családom és a baba között, akit nem lehetett kivinni a folyosóra. Zokogtam amiatt, hogy semmi másra nem vágytam volna, mint a férjemhez odabújni, de a babcit se hagyhattam magára, mert szegényke persze mindig épp megéhezett akkor.

Feltöltődést adtak a hajnali zuhanyzások, amikor a baba még aludt, csend is volt. Jó érzés volt tiszta fehérneműt, tiszta ruhát felvenni. Fogat mosni. Meg bekrémezni az arcom.

Az étvágyam olyan mértékű volt, mint még soha. Gyakorlatilag bármennyit tudtam volna enni és inni. Eszméletlen mennyiségeket faltam.  Szerencsére hozott a családom mindenféle finomságot, mert a kórházi koszttól csak éhenpusztultam volna. Vacsorára 3 szelet rántotthús egy nagy adag rizzsel. Éjjel egy tálca almáspite. Másik éjjel meg 6 palacsinta. De jó is volt! 😀

A “testmozgást” már itt bent elkezdtem: második nap már szép lassan de végigtoltam a kiskocsit a babával együtt a hosszú folyosón. Eleinte nehéz volt felegyenesedni. De harmadik nap már több hosszt is mentem. Lassan sétáltam és nehezen, de tényleg segített a felépülésben.

A kórházban leginkább tehát feküdtünk, szoptattunk és pihenni próbáltunk, több-kevesebb sikerrel. A gyerekágyas osztály személyzetéről én korábban nem hallottam jókat, de egy nagypofájú nővér kivételével, mindenki nagyon kedves volt és még ő is azonnal segített bármiben ha kellett, csak volt hozzá egy nem túl baráti stílusa. Ami még fontos: a tájékoztatás bármiről is gyakorlatilag nulla. Sok infót (mi a napirend bent, mikor van kaja, mikor jön a gyerekorvos, stb.) a már néhány napja bent lévő szobatársunk mondott el nekünk. Még a saját gyerekemmel kapcsolatban se tájékoztattak semmiről, csak nekem szegezték a kérdést: “Azt mondták Önnek, hogy le kéne mérnie mennyit eszik a gyerek?” Nem, nem mondták. “Azt mondták Önnek, hogy a baba ígymegúgy..?” Nem, nem mondták. Például, hogy van egy enyhe nyelvféke, ami hatással lehet a szoptatásra (szerecsére nem volt). Kezdő anyukaként azért ez nem túl kellemes helyzet.

Ezzel együtt megszokható, elviselhető volt a bentlét, a szobatársakkal 2. napra “értünk össze”: volt úgy, hogy mindhárman egyszerre bőgtünk, vagy épp felváltva. A hormonok, ugye… :-) De persze mindannyian azon imádkoztunk, hogy a 72 óra után hazamehessünk. A pontos időpontról szintén nem volt megfelelő tájékoztatás, csak türelmetlenül vártuk, hogy elkészüljenek a zárójelentések.

Varratszedésre 10 nap múlva mentem, a külső hegem szépen gyógyult.

A császármetszés utáni első nap

Az első órák végre együtt – Földöntúli fáradtság, itt épp 36 óra ébrenlét után

A szülés utáni első 6 hét valósága

Mielőtt elmesélem, hogy milyen volt nálunk kisbabánkkal az első 6 hét, egy rövid bevezetéssel szeretnék kezdeni.

Emberként (minden szerepemmel együtt), amit én képviselek: az őszinteség és a hitelesség. Az, hogy felvállalom, ha valami szar (ha valamit szarul csinálok, ha valami miatt rosszul érzem magam, ha valamilyen körülmény rosszul érint) és nem félek vele szembemenni és változtatni, hogy jobb legyen. Éltem már úgy éveket, hogy folyamatosan kifogásokat kerestem (és találtam), csak szembe ne kelljen nézni azzal a szarral, amit magam köré teremtettem. Így voltam boldogtalan egy párkapcsolatban hosszú évekig, így jártam be mindennapos félelemmel dolgozni egy munkahelyre, meg persze (ennek köszönhetően) így híztam is el és kezdtem egyre rosszabb állapotba kerülni fizikailag is, azokban a szép, soha vissza nem térő huszas éveimben.

Aztán, ahogy ezt  a blogban is folyamatosan dokumentáltam, megváltoztattam az életemet és ennek köszönhetően, most már 2 éve végre úgy élek, hogy semmilyen szart nem rejtegetek magam elől, mert pontosan tudom, hogy azzal aláásnám a boldogságomat hosszú távon. Én ebben találtam meg a boldogságom kulcsát.

Hogyan is jön ez ide? Hát bizony eléggé közvetlenül.

Ha gyereked születik, akkor az első 6 hét olyan kemény kihívásokat fog támasztani eléd, mint jó eséllyel még soha semmi az életben. Mert ha boldogtalan életbe szülsz gyereket és elhiteted magaddal, hogy ami van, az úgy rendben van, akkor a gyereked számára is csak a boldogtalanságodat, a mártírságodat állítod követendő példaként. Ha viszont hajlandó vagy melózni és nem megalkudni, mindig az őszinteséget és a félelmek legyőzését választani, hiteles emberként állsz majd a gyereked előtt, és ezzel teszel egy lépést az ő kis életével kapcsolatban is.

Újszülött kisbabáddal az élet bizony kíméletlenül szembesít a legjobb és a legrosszabb arcoddal is. Így igazából, ha az a kérdés, hogy pontosan milyen gyereknevelési módszerek működnek, akkor arra nem az a válasz, hogy az igény szerinti szoptatás vagy a tápszer, a kiságyban altatás esetleg az együttalvás, hanem az, hogy mi az, ami TÉGED személy szerint segít az életben, minden más területen is.  Mert az őszinte választásaid által leszel hiteles ember és hiteles, mintaadó szülő is.

Ebből körvonalazhatóak persze fontos területek, mint például a kommunikáció, az őszinteség, a saját igényeid felvállalása, az önbizalmad, a hitelességed, de végeredményben az számít, hogy tisztában vagy-e a viselkedéseddel, tehát megfelelő-e az önismereted, kellően tudatosan éled-e az életed és hajlandó vagy-e cselekedni/változtatni, ha arról van szó, hogy jobb legyen.

Beszéljünk arról őszintén, hogy mi történik ebben a 6 hétben, a következő bejegyzésben pedig adok tippeket arra, hogy milyen módszerek váltak be nekem és mik segítettek minket a túlélésben.

Mi történt velem ebben a 6 hétben?

Röviden: a babánkkal töltött első 6 hétben fáradtabb és kimerültebb voltam, mint valaha.

Császármetszés utáni felépülés

Erről a részről is külön bejegyzést fogok írni részletesebben, addig is a lényeg: átestem egy komoly hasi műtéten, a császármetszésen, amiből fokozatosan elkezdtem regenerálódni. Ezt én hullámokban tapasztaltam: nagyon gyorsan és jól reagált a testem az első napokban, de voltak később visszaesések. Ebben a 6 hétben úgy éreztem, hogy újra kell tanuljam magamat, és próbáltam ismerkedni a saját testem jelzéseivel. Mert egyrészt a szülés maga, másfelől pedig az, hogy egy műtétet végeztek rajtam, nagyon komoly beavatkozás volt a testi folyamataimba. Folyamatosan tanulom az újfajta testi érzeteimet: kezdve a megváltozott és lassan rendeződő emésztésemről, azon keresztül, hogy pl. pisilési ingerem hetekig gyakorlatilag nem, ill. nagyon tompán volt, addig, hogy a szexhez kapcsolódó testi érzeteim mennyire döbbenetesen különböznek a korábbiaktól. Meg persze a szoptatás is komoly hatással van rám. Nem éreztem a hasizmaimat nagyon sokáig és nagyon sokat fáj a hátam is sajnos. Változás, alakulás, regenerálódás és persze folyamatos igénybevétel alatt áll a testem, ezt el kell fogadjam. A regeneráció szempontjából az első 6 hét pedig csak a kezdet, de koránt sem elég a teljességhez, ezt jó tudni. Ami nagy-nagy pozitívum, hogy a szülés után 3 héttel már elkezdtem egy 8 hetes törzs+medencefenék (core+floor) regeneráló programot, mert a legfontosabb számomra, hogy funkcionálisan segítsem gyógyulni a testem (az esztétikum másodlagos) és később újra vissztérhessek az edzésekhez, amik az életem fontos alapját adják, most már 4 éve. 

6 hét pihenés, sport császármetszés után

Császármetszés utáni felépülés: az első 6 hét pihenés és a fokozatos regeneráció nagyon fontos

A SZÜLÉSTÖRTÉNETEMet itt olvashatod…

Az alváshiányról

Az első 6 hétben a fáradtságnak olyan szintjeit tapasztaltam meg, mint azt hiszem még soha eddig. Az, hogy február 24-25-én aludtam utoljára egybefüggő 4 óránál többet (pl. a szülést sem tudtam kipihenni, hiszen a kórházban sem volt rá lehetőség), bizony olyan mértékben nehezítette meg a normális életvitelemet, mint még soha semmi. Az éjszakáink szerencsére elég hasonló ritmusban teltek az első 6 hétben (átlag 3-4 éjszakai szoptatással), de a minőségi alvásra számomra nem adtak lehetőséget. Rossz volt nagyon, hogy soha nem volt olyan, hogy egymás után két éjszaka is rendben lett volna, valami miatt a kicsike mindig nyöszörgött valamit, általában a pocakja miatt. Egy-egy éjszaka volt, hogy egész jól és pihentetőre sikerült, de ez sosem ismétlődött. Kibaszott frusztráló tudott lenni.

Ilyenek miatt aztán egész egyszerűen sokkal több energiába került még csak az is, hogy önmagam legyek. A fáradtság miatt sokszor még gondolkodni is sokkal nehezebb volt, többször kerestem a megfelelő szavakat, ha mondani akartam valamit, sőt talán még feledékenyebb is lettem.

Az alváshiány okozta fáradtság miatt bizony sokszor egyszerűbb út hisztisnek lenni, sírni, szomorúnak lenni, sötétebbnek látni a világot, mint amilyen. Persze, ki is kell adni valamilyen formában ezt a feszültséget magamból, tehát azért ez normális. De ami a legnehezebb talán, hogy önmagában az, hogy kurvára fáradt voltam/vagyok, bizony sokkal jobban hajlamosít konfliktusokra is a környezetemmel és persze saját magammal is. Ilyenkor kell “keep calm” üzemmódba kapcsolni és megpróbálni okosnak lenni.

Barátkozás a babával és a szülői szereppel

Adottak voltak tehát a kimerítő fizikai körülmények, egy megviselt test és a folyamatos alváshiány, mindezeket pedig megfejelte az egésznek az érzelmi része.

Ahogyan azt már korábban írtam, a szülővé válásnak sokféle útja van: van akinél instant love, de mi a hosszabb úton megyünk és egymásnak kimondjuk azt, amit másoktól sose hallottunk, pedig valószínűleg nem vagyunk az érzéseinkkel egyedül. Hogy ez nehéz. Hogy a baba iránti kötődés nem jön azonnal. Hogy előbb meg kell ismerd a babád reakcióit, napokba, hetekbe telik, amíg felfedezed, hogy ő milyen baba. Ami pedig még sokkolt: amikor rájöttünk, hogy a saját gyerekünkkel nem estünk azonnal szerelembe és nem tudtunk hozzá az első perctől kezdve úgy viszonyulni, ahogyan korábban hallottuk meg hittük, hogy “kéne”. Jöttek a látogatók és boldogok voltak, hogy a kicsivel lehettek, mi pedig irigykedve néztünk rájuk, mert eleinte csak a kőkemény melót láttuk és nagy fokú tehetetlenséget éreztünk, ha a babáról volt szó. Mindkettőnknek megkönnyebbülés volt, amikor egymásnak is kimondtuk, hogy ezt bizony nehézségként éltük meg ezekben a hetekben. Tudtuk, hogy ezen csak az együtt töltött idő segíthet.

Ebből a szempontból nekem könnyebb mint a férjemnek, mivel én sokkal több időt vagyok a gyerekkel és én olyan ember vagyok, aki bátrabban fejezem ki az érzelmeimet a baba felé is, könnyebben nyitok felé. Megtapasztaltuk, hogy a babával való kommunikációt és játékot ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást, ha korábban sosem csináltad, de ha ráérzel, akkor sokkal könnyebb lesz utána minden. Örömmel mondhatom, hogy az eltelt hetekben, a folyamatos együttlét és gondoskodás, aztán az egyre több visszajelzés, amit a babától kapunk, persze meghozta a gyümölcsét és napról napra egyre jobban és megmásíthatatlanul, végérvényesem szeretjük meg a kisfiunkat. :-)

baba

Power baba – ő a főnök :-)

Anya és apa születik – párkapcsolati kihívásaink

Először is azzal kezdem, hogy milyen hatások értek bennünket, mint egyéneket, és mik voltak azok a belső konfliktusok, amikkel meg kellett küzdenünk és amik hatással voltak arra is, hogy egymással milyen vitákba keveredtünk sokszor. Az első 6 hét bizony konfliktusokkal tűzdelt időszak volt számunkra is. Tudtuk, hogy mindig az a célunk, hogy megoldást keressünk, de érzelmileg annyira leterhelt minket ez a néhány hét, hogy nem lehetett viták és sírás nélkül megúszni ezt. Annak örülök, hogy a megoldáskereső hozzáállásunk és az egymás iránt érzett szerelmünk, szeretetünk és elköteleződésünk segített erőt meríteni egymásból és mindig pozitívan tudtunk kijönni egy-egy konfliktusból, összességében pedig ebből az időszakból.

Adnom kell – de miből?

Legfőbb feladatomnak azt tartottam, hogy folyamatosan készen tudjak állni arra, hogy a baba igényeire felelni tudjak. Ez nehéz volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy próbálnom kellett megfejteni, hogy valójában mit is akar. Én úgy álltam hozzá, hogy nem lettem miatta szomorú ha sírt, mert azt láttam benne, hogy a sírásával, kis ösztönlényként, valamilyen igényét akarja kifejezni, és a sírása semmilyen módon nem bírálat velem szemben, nem hiszti, nem tudatosság, nem érzelmi manipuláció. Csak egyszerű igények, mondjuk hogy éhes, fáradt, nyugtalan, melege van, kényelmetlenül érzi magát, ilyesmi. Nem több. Megoldani akarok minden ilyen helyzetet, segíteni neki, ami azért így is kimerítő és folyamatos szellemi-fizikai munkát jelent számomra.

Az első 6 hét során engem 24 órán át terhelt a fáradtság, a fizikai felépülés igénye, a szoptatás okozta igénybevétel, az új szereppel való barátkozás érzelmi vonzatai és a folyamatos anyai ügyeletben való lét, megfejelve azzal, hogy magamra alig-alig jutott időm. Bár a séták is pihentetőek, ill. felfrissítőek szoktak lenni, azok mégsem kizárólag rólam szóltak, hanem a baba alvásigényének kielégítéséről meg a kutya mozgásigényének a fedezéséről. Napjaim fénypontját sokszor a zuhanyzás és egy-egy pisilés jelentette, amikor teljesen egyedül tudtam lenni. Ezek napi 15 percet tettek ki, ami valljuk be: kurvára kevés. Nem csak amiatt, mert a baba előtti életben ahhoz voltam szokva, hogy sokkal több jutott, hanem az igénybevétel mértéke miatt is. Amikor már egy-egy facebook posztot, pláne blogbejegyzést, meg tudtam írni, vagy épp beszélgetni tudtam emberekkel, az maga volt a mennyország. Ami biztos, hogy ha engem kevés dolog tölt fel, azaz nem tudok adni saját magamnak, akkor sokkal nehezebb adnom másnak is. Márpedig ez az időszak és általában a babás lét ilyen.

A családunk dinamikája úgy alakult, hogy én folyamatosan adtam a babának, a férjem pedig folyamatosan segített engem. Én nem kaptam vissza a babától közvetlenül semmit, a férjem pedig azzal szembesült, hogy a felesége energiáinak 95%-át a baba vette el, a maradék 5%-ot meg a létfenntartás, tehát ő sem kapott vissza semmit.

Egy-egy hosszabb időtartamot, amit magamra fordíthattam, általában annak köszönhettem, hogy a férjem itthon volt és levette rólam azt a stresszfaktort, hogy készenlétben álljak és azonnal abbahagyjam bármit is csináltam épp, ha a baba sírna valami miatt. Fejben kikapcsolni – ez sokkal nagyobb kihívás baba mellett. 

A fáradtságom mértékére példa, hogy a 6.hét elejére jó mély depresszív hangulatba kerültem és egyik nap gyakorlatilag megállás nélkül potyogtak a könnyeim nem is tudom mennyi ideig. #babyblues. Kijött rajtam egy csomó fáradtság, stressz, kiúttalanság érzése, börtön feeling, reményvesztettség és csupa hasonlóan sötét érzés és gondolat. Másnapra, 6 hét után először, kaptam 4 óra kimenőt az “anyaságból” és egyedül lehettem, addig az apja és a nagyszülők vigyáztak a kicsire. Olyan szinten volt kész az idegrendszerem, hogy ebben a 4 egyedül töltött órában, amiből minél többet alvással akartam tölteni a lesötétített lakásban, gyakorlatilag még pihenni elkezdeni is alig bírtam. Egy órán keresztül feküdtem csukott szemmel, pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni. Nagyon nehezen sikerült csak, kb. másfél órára. Sokkal elemibb szintű volt a fizikai fáradtságom, mint amin 4 óra pihenő segíteni tudott volna. Szerencsére azóta jobb lett már a helyzet, jobban lettem én is.

Nem csak nekem volt nehéz

Az első 6 hét nagyon nehéz időszak a férfiak számára is. Kettőnk közül például a férjemet sokkal jobban érintett egyfajta szülés utáni depresszió (vagy inkább kiúttalanság és tehetetlenség érzése), mint engem. Meglepő? Nem annyira.

Ahogyan azt írtam már ezelőtt, az apák ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a párjuk cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Számukra még nehezebb megélni azt, hogy nekik sem jön egyből a szerelem, amit a gyerekük iránt érezni “kéne”. Emellett sokkal erősebb bennük a tehetetlenség érzése. Nincs mellük se. 😀 Szóval ők sem születnek azonnal apává. Kialakulnak, idővel. Ráadásul hirtelen én sem voltam ott mellette olyan minőségben, mint ahogy korábban, és míg nekem ott volt a gyerek, ő sokszor teljesen egyedül érezhette magát.  Nehéz volt, hogy semmi minőségi idő nem jutott egymásra, az egymás iránt érzett szeretetünk kifejezésére is sokkal kevesebb volt az energiánk is. Vagyis leginkább nekem őfelé.

A férjem is ugyanúgy szembesült saját magával, mint ahogy én is. A fáradtság miatt pedig nem csak én borultam ki időről-időre, hanem ő is. A kihívások ilyen szempontból tehát közösek voltak. Az, hogy miként tudtunk ezen túljutni bizony kettőnkön múlott. Nem értek egyet azzal, akik csak a párjukat szidják ilyen helyzetben és folyamatosan sajnáltatják magukat. Igen, én is sajnáltam magam jó néhányszor és az én egóm is baromi erős ám. De a lényeg, hogy mindketten akartuk az együttműködést és a megoldást is.

A kulcs az első 6 hétben: a kommunikáció. Mindig az.

Az anyák otthon maradnak a gyerekkel, az apák pedig továbbra is élik az életüket. Látszólag. De ebbe az új helyzetbe nekik is ugyanúgy bele kell szokni. Amikor pedig arról beszélek, hogy milyen fontos az önismeret, akkor az például azt jelenti, hogy amikor engem zavart, hogy a férjem elmegy edzeni és hogy milyen jó, hogy neki ennyi saját ideje van, amit egyedül tölthet, akkor nem azt kell kommunikáljam felé, hogy “hogy lehetsz ilyen, hogy itt hagysz egyedül” meg “bezzeg neked milyen könnyű”, hanem azt, hogy “kérlek segíts megoldani, hogy én is tudjak egy kis időt pihenni és egyedül tölteni”.

De ez teljesen általános érvényű igazság: ha valami zavar egy másik emberben, akkor az azért van, mert a frusztráció saját magadban van a dologgal kapcsolatban. Hiszen basszus, szeretem őt és nagyon is örülök, ha a férjem az edzések révén tud töltődni testileg, lelkileg, hiszen ez segít neki is, hogy jobban bírja a gyűrődést, amit ezek a hétköznapok jelentenek. Meg amúgy is, baszatni kell és erősödni :-) A férjem lelki egyensúlya ugyanúgy a közös érdekünk, mint az enyém. Nem az zavart, hogy ő elmegy, hanem az, hogy én nem mehetek. Ennek pedig az a megoldása, hogy ezt az igényemet kommunikálom felé, nem pedig hallgatólagosan elvárom, hogy tudja mi a bajom és segítsen vagy egyéb “üdvözítő” megoldások, amikre a legtöbb nő hajlamos. Aztán majd megoldjuk, hogy nekem is jusson időm magamra. Ha a férfiak tudják, hogy miben segíthetnek a párjuknak, akkor segítenek is. De ehhez beszélni kell velük, nem pedig várni a sült galambot meg játszmázni. Már ha tisztelem annyira a másikat, ugye.

Egy másik példa az első 6 hétből: a férjemnek nehézséget jelentett az elején, hogy türelmes legyen a síró babával. Ez pedig engem nagyon zavart. Ezzel 3 feladatunk volt:

1) A magam részéről az, hogy rájöjjek, én miért nem engedem meg magamnak, hogy gyakrabban kifejezzem, hogy ha nem érzem jól magam és ezt merjem kommunikálni felé. Másrészt, hogy legyek vele szemben türelmesebb és segítsem őt, amikor egy olyan helyzetet él át, ami számára nehézséget okoz.

2) Az ő részéről az, hogy rájöjjön, miért fogy el ilyen hamar a türelme és hogyan tud másként reagálni egy olyan helyzetben, ami a türelmét próbára teszi, illetve hogy merjen beszélni az érzéseiről és elmondani nekem, hogy mi az, ami segít neki egy ilyen helyzetben.

3) Közös feladatunk, hogy rájöjjünk, miként tudunk együttműködni ezekben a helyzetekben, hogy elkerüljük mindkettőnk kiborulását :-).

A felelősség tehát mindig közös.

Annak örülök, hogy ebben a 6 hétben, bár többször feszültek az egóink egymásnak, végig ki tudtuk mondani, hogy mik azok a dolgok, amik egyénileg minket terhelnek (akár a saját szülői szerepünk kialakulásáról, akár a másik viselkedéséről, akár a párkapcsolatunkról volt szó), nem maradt semmi rejtve. A várandósság alatt igényelt csapatmunkára most még inkább szükség volt, van és lesz.

Nem szabad félni felvállalni a konfliktusokat, csak azt kell szem előtt tartani, hogy a problémák vannak ellenünk, nem pedig mi egymás ellen.

 ***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!