A szülés utáni első 6 hét valósága

Mielőtt elmesélem, hogy milyen volt nálunk kisbabánkkal az első 6 hét, egy rövid bevezetéssel szeretnék kezdeni.

Emberként (minden szerepemmel együtt), amit én képviselek: az őszinteség és a hitelesség. Az, hogy felvállalom, ha valami szar (ha valamit szarul csinálok, ha valami miatt rosszul érzem magam, ha valamilyen körülmény rosszul érint) és nem félek vele szembemenni és változtatni, hogy jobb legyen. Éltem már úgy éveket, hogy folyamatosan kifogásokat kerestem (és találtam), csak szembe ne kelljen nézni azzal a szarral, amit magam köré teremtettem. Így voltam boldogtalan egy párkapcsolatban hosszú évekig, így jártam be mindennapos félelemmel dolgozni egy munkahelyre, meg persze (ennek köszönhetően) így híztam is el és kezdtem egyre rosszabb állapotba kerülni fizikailag is, azokban a szép, soha vissza nem térő huszas éveimben.

Aztán, ahogy ezt  a blogban is folyamatosan dokumentáltam, megváltoztattam az életemet és ennek köszönhetően, most már 2 éve végre úgy élek, hogy semmilyen szart nem rejtegetek magam elől, mert pontosan tudom, hogy azzal aláásnám a boldogságomat hosszú távon. Én ebben találtam meg a boldogságom kulcsát.

Hogyan is jön ez ide? Hát bizony eléggé közvetlenül.

Ha gyereked születik, akkor az első 6 hét olyan kemény kihívásokat fog támasztani eléd, mint jó eséllyel még soha semmi az életben. Mert ha boldogtalan életbe szülsz gyereket és elhiteted magaddal, hogy ami van, az úgy rendben van, akkor a gyereked számára is csak a boldogtalanságodat, a mártírságodat állítod követendő példaként. Ha viszont hajlandó vagy melózni és nem megalkudni, mindig az őszinteséget és a félelmek legyőzését választani, hiteles emberként állsz majd a gyereked előtt, és ezzel teszel egy lépést az ő kis életével kapcsolatban is.

Újszülött kisbabáddal az élet bizony kíméletlenül szembesít a legjobb és a legrosszabb arcoddal is. Így igazából, ha az a kérdés, hogy pontosan milyen gyereknevelési módszerek működnek, akkor arra nem az a válasz, hogy az igény szerinti szoptatás vagy a tápszer, a kiságyban altatás esetleg az együttalvás, hanem az, hogy mi az, ami TÉGED személy szerint segít az életben, minden más területen is.  Mert az őszinte választásaid által leszel hiteles ember és hiteles, mintaadó szülő is.

Ebből körvonalazhatóak persze fontos területek, mint például a kommunikáció, az őszinteség, a saját igényeid felvállalása, az önbizalmad, a hitelességed, de végeredményben az számít, hogy tisztában vagy-e a viselkedéseddel, tehát megfelelő-e az önismereted, kellően tudatosan éled-e az életed és hajlandó vagy-e cselekedni/változtatni, ha arról van szó, hogy jobb legyen.

Beszéljünk arról őszintén, hogy mi történik ebben a 6 hétben, a következő bejegyzésben pedig adok tippeket arra, hogy milyen módszerek váltak be nekem és mik segítettek minket a túlélésben.

Mi történt velem ebben a 6 hétben?

Röviden: a babánkkal töltött első 6 hétben fáradtabb és kimerültebb voltam, mint valaha.

Császármetszés utáni felépülés

Erről a részről is külön bejegyzést fogok írni részletesebben, addig is a lényeg: átestem egy komoly hasi műtéten, a császármetszésen, amiből fokozatosan elkezdtem regenerálódni. Ezt én hullámokban tapasztaltam: nagyon gyorsan és jól reagált a testem az első napokban, de voltak később visszaesések. Ebben a 6 hétben úgy éreztem, hogy újra kell tanuljam magamat, és próbáltam ismerkedni a saját testem jelzéseivel. Mert egyrészt a szülés maga, másfelől pedig az, hogy egy műtétet végeztek rajtam, nagyon komoly beavatkozás volt a testi folyamataimba. Folyamatosan tanulom az újfajta testi érzeteimet: kezdve a megváltozott és lassan rendeződő emésztésemről, azon keresztül, hogy pl. pisilési ingerem hetekig gyakorlatilag nem, ill. nagyon tompán volt, addig, hogy a szexhez kapcsolódó testi érzeteim mennyire döbbenetesen különböznek a korábbiaktól. Meg persze a szoptatás is komoly hatással van rám. Nem éreztem a hasizmaimat nagyon sokáig és nagyon sokat fáj a hátam is sajnos. Változás, alakulás, regenerálódás és persze folyamatos igénybevétel alatt áll a testem, ezt el kell fogadjam. A regeneráció szempontjából az első 6 hét pedig csak a kezdet, de koránt sem elég a teljességhez, ezt jó tudni. Ami nagy-nagy pozitívum, hogy a szülés után 3 héttel már elkezdtem egy 8 hetes törzs+medencefenék (core+floor) regeneráló programot, mert a legfontosabb számomra, hogy funkcionálisan segítsem gyógyulni a testem (az esztétikum másodlagos) és később újra vissztérhessek az edzésekhez, amik az életem fontos alapját adják, most már 4 éve. 

6 hét pihenés, sport császármetszés után

Császármetszés utáni felépülés: az első 6 hét pihenés és a fokozatos regeneráció nagyon fontos

A SZÜLÉSTÖRTÉNETEMet itt olvashatod…

Az alváshiányról

Az első 6 hétben a fáradtságnak olyan szintjeit tapasztaltam meg, mint azt hiszem még soha eddig. Az, hogy február 24-25-én aludtam utoljára egybefüggő 4 óránál többet (pl. a szülést sem tudtam kipihenni, hiszen a kórházban sem volt rá lehetőség), bizony olyan mértékben nehezítette meg a normális életvitelemet, mint még soha semmi. Az éjszakáink szerencsére elég hasonló ritmusban teltek az első 6 hétben (átlag 3-4 éjszakai szoptatással), de a minőségi alvásra számomra nem adtak lehetőséget. Rossz volt nagyon, hogy soha nem volt olyan, hogy egymás után két éjszaka is rendben lett volna, valami miatt a kicsike mindig nyöszörgött valamit, általában a pocakja miatt. Egy-egy éjszaka volt, hogy egész jól és pihentetőre sikerült, de ez sosem ismétlődött. Kibaszott frusztráló tudott lenni.

Ilyenek miatt aztán egész egyszerűen sokkal több energiába került még csak az is, hogy önmagam legyek. A fáradtság miatt sokszor még gondolkodni is sokkal nehezebb volt, többször kerestem a megfelelő szavakat, ha mondani akartam valamit, sőt talán még feledékenyebb is lettem.

Az alváshiány okozta fáradtság miatt bizony sokszor egyszerűbb út hisztisnek lenni, sírni, szomorúnak lenni, sötétebbnek látni a világot, mint amilyen. Persze, ki is kell adni valamilyen formában ezt a feszültséget magamból, tehát azért ez normális. De ami a legnehezebb talán, hogy önmagában az, hogy kurvára fáradt voltam/vagyok, bizony sokkal jobban hajlamosít konfliktusokra is a környezetemmel és persze saját magammal is. Ilyenkor kell “keep calm” üzemmódba kapcsolni és megpróbálni okosnak lenni.

Barátkozás a babával és a szülői szereppel

Adottak voltak tehát a kimerítő fizikai körülmények, egy megviselt test és a folyamatos alváshiány, mindezeket pedig megfejelte az egésznek az érzelmi része.

Ahogyan azt már korábban írtam, a szülővé válásnak sokféle útja van: van akinél instant love, de mi a hosszabb úton megyünk és egymásnak kimondjuk azt, amit másoktól sose hallottunk, pedig valószínűleg nem vagyunk az érzéseinkkel egyedül. Hogy ez nehéz. Hogy a baba iránti kötődés nem jön azonnal. Hogy előbb meg kell ismerd a babád reakcióit, napokba, hetekbe telik, amíg felfedezed, hogy ő milyen baba. Ami pedig még sokkolt: amikor rájöttünk, hogy a saját gyerekünkkel nem estünk azonnal szerelembe és nem tudtunk hozzá az első perctől kezdve úgy viszonyulni, ahogyan korábban hallottuk meg hittük, hogy “kéne”. Jöttek a látogatók és boldogok voltak, hogy a kicsivel lehettek, mi pedig irigykedve néztünk rájuk, mert eleinte csak a kőkemény melót láttuk és nagy fokú tehetetlenséget éreztünk, ha a babáról volt szó. Mindkettőnknek megkönnyebbülés volt, amikor egymásnak is kimondtuk, hogy ezt bizony nehézségként éltük meg ezekben a hetekben. Tudtuk, hogy ezen csak az együtt töltött idő segíthet.

Ebből a szempontból nekem könnyebb mint a férjemnek, mivel én sokkal több időt vagyok a gyerekkel és én olyan ember vagyok, aki bátrabban fejezem ki az érzelmeimet a baba felé is, könnyebben nyitok felé. Megtapasztaltuk, hogy a babával való kommunikációt és játékot ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást, ha korábban sosem csináltad, de ha ráérzel, akkor sokkal könnyebb lesz utána minden. Örömmel mondhatom, hogy az eltelt hetekben, a folyamatos együttlét és gondoskodás, aztán az egyre több visszajelzés, amit a babától kapunk, persze meghozta a gyümölcsét és napról napra egyre jobban és megmásíthatatlanul, végérvényesem szeretjük meg a kisfiunkat. :-)

baba

Power baba – ő a főnök :-)

Anya és apa születik – párkapcsolati kihívásaink

Először is azzal kezdem, hogy milyen hatások értek bennünket, mint egyéneket, és mik voltak azok a belső konfliktusok, amikkel meg kellett küzdenünk és amik hatással voltak arra is, hogy egymással milyen vitákba keveredtünk sokszor. Az első 6 hét bizony konfliktusokkal tűzdelt időszak volt számunkra is. Tudtuk, hogy mindig az a célunk, hogy megoldást keressünk, de érzelmileg annyira leterhelt minket ez a néhány hét, hogy nem lehetett viták és sírás nélkül megúszni ezt. Annak örülök, hogy a megoldáskereső hozzáállásunk és az egymás iránt érzett szerelmünk, szeretetünk és elköteleződésünk segített erőt meríteni egymásból és mindig pozitívan tudtunk kijönni egy-egy konfliktusból, összességében pedig ebből az időszakból.

Adnom kell – de miből?

Legfőbb feladatomnak azt tartottam, hogy folyamatosan készen tudjak állni arra, hogy a baba igényeire felelni tudjak. Ez nehéz volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy próbálnom kellett megfejteni, hogy valójában mit is akar. Én úgy álltam hozzá, hogy nem lettem miatta szomorú ha sírt, mert azt láttam benne, hogy a sírásával, kis ösztönlényként, valamilyen igényét akarja kifejezni, és a sírása semmilyen módon nem bírálat velem szemben, nem hiszti, nem tudatosság, nem érzelmi manipuláció. Csak egyszerű igények, mondjuk hogy éhes, fáradt, nyugtalan, melege van, kényelmetlenül érzi magát, ilyesmi. Nem több. Megoldani akarok minden ilyen helyzetet, segíteni neki, ami azért így is kimerítő és folyamatos szellemi-fizikai munkát jelent számomra.

Az első 6 hét során engem 24 órán át terhelt a fáradtság, a fizikai felépülés igénye, a szoptatás okozta igénybevétel, az új szereppel való barátkozás érzelmi vonzatai és a folyamatos anyai ügyeletben való lét, megfejelve azzal, hogy magamra alig-alig jutott időm. Bár a séták is pihentetőek, ill. felfrissítőek szoktak lenni, azok mégsem kizárólag rólam szóltak, hanem a baba alvásigényének kielégítéséről meg a kutya mozgásigényének a fedezéséről. Napjaim fénypontját sokszor a zuhanyzás és egy-egy pisilés jelentette, amikor teljesen egyedül tudtam lenni. Ezek napi 15 percet tettek ki, ami valljuk be: kurvára kevés. Nem csak amiatt, mert a baba előtti életben ahhoz voltam szokva, hogy sokkal több jutott, hanem az igénybevétel mértéke miatt is. Amikor már egy-egy facebook posztot, pláne blogbejegyzést, meg tudtam írni, vagy épp beszélgetni tudtam emberekkel, az maga volt a mennyország. Ami biztos, hogy ha engem kevés dolog tölt fel, azaz nem tudok adni saját magamnak, akkor sokkal nehezebb adnom másnak is. Márpedig ez az időszak és általában a babás lét ilyen.

A családunk dinamikája úgy alakult, hogy én folyamatosan adtam a babának, a férjem pedig folyamatosan segített engem. Én nem kaptam vissza a babától közvetlenül semmit, a férjem pedig azzal szembesült, hogy a felesége energiáinak 95%-át a baba vette el, a maradék 5%-ot meg a létfenntartás, tehát ő sem kapott vissza semmit.

Egy-egy hosszabb időtartamot, amit magamra fordíthattam, általában annak köszönhettem, hogy a férjem itthon volt és levette rólam azt a stresszfaktort, hogy készenlétben álljak és azonnal abbahagyjam bármit is csináltam épp, ha a baba sírna valami miatt. Fejben kikapcsolni – ez sokkal nagyobb kihívás baba mellett. 

A fáradtságom mértékére példa, hogy a 6.hét elejére jó mély depresszív hangulatba kerültem és egyik nap gyakorlatilag megállás nélkül potyogtak a könnyeim nem is tudom mennyi ideig. #babyblues. Kijött rajtam egy csomó fáradtság, stressz, kiúttalanság érzése, börtön feeling, reményvesztettség és csupa hasonlóan sötét érzés és gondolat. Másnapra, 6 hét után először, kaptam 4 óra kimenőt az “anyaságból” és egyedül lehettem, addig az apja és a nagyszülők vigyáztak a kicsire. Olyan szinten volt kész az idegrendszerem, hogy ebben a 4 egyedül töltött órában, amiből minél többet alvással akartam tölteni a lesötétített lakásban, gyakorlatilag még pihenni elkezdeni is alig bírtam. Egy órán keresztül feküdtem csukott szemmel, pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni. Nagyon nehezen sikerült csak, kb. másfél órára. Sokkal elemibb szintű volt a fizikai fáradtságom, mint amin 4 óra pihenő segíteni tudott volna. Szerencsére azóta jobb lett már a helyzet, jobban lettem én is.

Nem csak nekem volt nehéz

Az első 6 hét nagyon nehéz időszak a férfiak számára is. Kettőnk közül például a férjemet sokkal jobban érintett egyfajta szülés utáni depresszió (vagy inkább kiúttalanság és tehetetlenség érzése), mint engem. Meglepő? Nem annyira.

Ahogyan azt írtam már ezelőtt, az apák ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a párjuk cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Számukra még nehezebb megélni azt, hogy nekik sem jön egyből a szerelem, amit a gyerekük iránt érezni “kéne”. Emellett sokkal erősebb bennük a tehetetlenség érzése. Nincs mellük se. 😀 Szóval ők sem születnek azonnal apává. Kialakulnak, idővel. Ráadásul hirtelen én sem voltam ott mellette olyan minőségben, mint ahogy korábban, és míg nekem ott volt a gyerek, ő sokszor teljesen egyedül érezhette magát.  Nehéz volt, hogy semmi minőségi idő nem jutott egymásra, az egymás iránt érzett szeretetünk kifejezésére is sokkal kevesebb volt az energiánk is. Vagyis leginkább nekem őfelé.

A férjem is ugyanúgy szembesült saját magával, mint ahogy én is. A fáradtság miatt pedig nem csak én borultam ki időről-időre, hanem ő is. A kihívások ilyen szempontból tehát közösek voltak. Az, hogy miként tudtunk ezen túljutni bizony kettőnkön múlott. Nem értek egyet azzal, akik csak a párjukat szidják ilyen helyzetben és folyamatosan sajnáltatják magukat. Igen, én is sajnáltam magam jó néhányszor és az én egóm is baromi erős ám. De a lényeg, hogy mindketten akartuk az együttműködést és a megoldást is.

A kulcs az első 6 hétben: a kommunikáció. Mindig az.

Az anyák otthon maradnak a gyerekkel, az apák pedig továbbra is élik az életüket. Látszólag. De ebbe az új helyzetbe nekik is ugyanúgy bele kell szokni. Amikor pedig arról beszélek, hogy milyen fontos az önismeret, akkor az például azt jelenti, hogy amikor engem zavart, hogy a férjem elmegy edzeni és hogy milyen jó, hogy neki ennyi saját ideje van, amit egyedül tölthet, akkor nem azt kell kommunikáljam felé, hogy “hogy lehetsz ilyen, hogy itt hagysz egyedül” meg “bezzeg neked milyen könnyű”, hanem azt, hogy “kérlek segíts megoldani, hogy én is tudjak egy kis időt pihenni és egyedül tölteni”.

De ez teljesen általános érvényű igazság: ha valami zavar egy másik emberben, akkor az azért van, mert a frusztráció saját magadban van a dologgal kapcsolatban. Hiszen basszus, szeretem őt és nagyon is örülök, ha a férjem az edzések révén tud töltődni testileg, lelkileg, hiszen ez segít neki is, hogy jobban bírja a gyűrődést, amit ezek a hétköznapok jelentenek. Meg amúgy is, baszatni kell és erősödni :-) A férjem lelki egyensúlya ugyanúgy a közös érdekünk, mint az enyém. Nem az zavart, hogy ő elmegy, hanem az, hogy én nem mehetek. Ennek pedig az a megoldása, hogy ezt az igényemet kommunikálom felé, nem pedig hallgatólagosan elvárom, hogy tudja mi a bajom és segítsen vagy egyéb “üdvözítő” megoldások, amikre a legtöbb nő hajlamos. Aztán majd megoldjuk, hogy nekem is jusson időm magamra. Ha a férfiak tudják, hogy miben segíthetnek a párjuknak, akkor segítenek is. De ehhez beszélni kell velük, nem pedig várni a sült galambot meg játszmázni. Már ha tisztelem annyira a másikat, ugye.

Egy másik példa az első 6 hétből: a férjemnek nehézséget jelentett az elején, hogy türelmes legyen a síró babával. Ez pedig engem nagyon zavart. Ezzel 3 feladatunk volt:

1) A magam részéről az, hogy rájöjjek, én miért nem engedem meg magamnak, hogy gyakrabban kifejezzem, hogy ha nem érzem jól magam és ezt merjem kommunikálni felé. Másrészt, hogy legyek vele szemben türelmesebb és segítsem őt, amikor egy olyan helyzetet él át, ami számára nehézséget okoz.

2) Az ő részéről az, hogy rájöjjön, miért fogy el ilyen hamar a türelme és hogyan tud másként reagálni egy olyan helyzetben, ami a türelmét próbára teszi, illetve hogy merjen beszélni az érzéseiről és elmondani nekem, hogy mi az, ami segít neki egy ilyen helyzetben.

3) Közös feladatunk, hogy rájöjjünk, miként tudunk együttműködni ezekben a helyzetekben, hogy elkerüljük mindkettőnk kiborulását :-).

A felelősség tehát mindig közös.

Annak örülök, hogy ebben a 6 hétben, bár többször feszültek az egóink egymásnak, végig ki tudtuk mondani, hogy mik azok a dolgok, amik egyénileg minket terhelnek (akár a saját szülői szerepünk kialakulásáról, akár a másik viselkedéséről, akár a párkapcsolatunkról volt szó), nem maradt semmi rejtve. A várandósság alatt igényelt csapatmunkára most még inkább szükség volt, van és lesz.

Nem szabad félni felvállalni a konfliktusokat, csak azt kell szem előtt tartani, hogy a problémák vannak ellenünk, nem pedig mi egymás ellen.

 ***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

Anya és Apa születik – A várandósság csodája

Néhány napja a tágabb ismeretségi körrel is megosztottam az örömhírt, úgyhogy úgy éreztem ideje itt is hírt adnom róla, mi is volt és van velem mostanában. :-) A nyár, ez többeknek feltűnt, a korábbi időszakhoz képest nagyon csendesen telt a blogon. Ez nem volt véletlen, mert olyan dolog történt az életemben, ami minden eddiginél klasszabb, hatalmasabb és fontosabb:

Babát várok! :)

Erről mesélni a blogomban pedig számomra intimebb dolog, mint valaha bármiről is, amiről itt írtam. Életem legboldogabb időszakát élem, éljük most :-)

Magamhoz hűen persze naplót (blogot) írtam/írok a babavárásról, de ezeket nem a nagy nyilvánosságnak szánom, helyette leginkább a tapasztalataim, érzéseim részletesebb megörökítésének, Apának és nekem, meg majd a Babának is, ha felnő, jó emlékként. Meg ezekről inkább személyesen mesélek szívesen.

Nincsenek véletlenek

Persze vannak olyan dolgok, amikről szívesen elmesélem itt a blogban is, hogy én miként éltem meg. Én úgy látom: nincsenek véletlenek. Minden saját magamba fektetett munka, az elmúlt 3 évben kidolgozott és működtetett életstratégiám (a türelem, az elengedés és az őszinteség hármasa) működik számomra. Testileg és lelkileg is felkészültem arra, hogy felelősséget vállaljak egy új Életért. Ebben pedig csodálatos, nagy betűs Társam is van az életemben. Nem véletlenül írtam le annyiszor mostanában: kerek egész az életem, igazán nagybetűs BOLDOG vagyok!

A Babavárás ténye hatalmas csoda és boldogság volt számunkra, egy igazi áldás az év eleji fizikai és érzelmi “hullámvasútom” és a betegségtudatomból való kimászás után. Újra önmagam lehettem, egy egészséges, bátor, erős és vidám Nő, Ő pedig pontosan ebbe az állapotba érkezett meg hozzánk. A közös gyermek iránti vágyunk és az egymás iránt érzett szerelmünk megtestesülése és egyben hatalmas ajándéka. A kapcsolatunk megkoronázása, egy igazi szerelemgyerek :-)

Várandósság és sport

Különleges állapot a várandósság. Nem igazán voltam otthon a témában, ismerősi-baráti körben sem volt olyan babaváró család soha, akivel közvetlenebb kapcsolatban lettem volna ebben az időszakukban és beszélhettem volna velük. Magamnak, magunknak fedezem, fedezzük fel az egész folyamatot.

Június elején abbahagytam az UST-t és visszatértem ahhoz a sporthoz, amit mindennél jobban és szenvedélyesebben szeretek. Ahhoz a sporthoz, ami segített, hogy ma az legyek, aki vagyok: az erőemeléshez, vagyis a “nagy súlyok emelgetéséhez”. De talán emlékeztek, mikor az I. Thor Power Kupa után azt írtam, hogy visszamegyek erőemelni, mert az idei decemberi versenyen ismét el akarok indulni és ezúttal aranyérmet fogok elhozni. Meg is jegyeztem egyből, hogy ha az első két versenyre se tudtam úgy felkészülni, ahogy “egy versenyre illik”, akkor lehet, hogy az élet más lapokat osztott nekem és harmadszor sem fog sikerülni. Ahogy ezt kimondtam, egyben el is fogadtam ezt a lehetőséget. Nagyon fontos mentális lépés volt ez. Rábíztam magam az életre. Nem is váratott magára a Baba, jött egyből! Így a decemberi most Apa versenye lesz :-) én pedig élvezhetem a szurkolói pozíciót!

A verseny utáni héten visszatértem a PowerBuilder edzésekhez, majd megkaptam a versenyfelkészítős edzéstervemet, amit szépen elkezdtem csinálni. Hát, ez nagyjából 2 hétig tartott. A Baba megfoganásával együtt a testem azonnal jelezte, hogy “bocsi, de már más a fontos”: a teljesítményem egyik napról a másikra kb. 2/3-ára zuhant vissza. Akkora változások kezdődtek a testemben, hogy az felülírt gyakorlatilag minden más törekvést.

Az első és legfontosabb dolog volt, mikor megtudtuk, hogy gyereket várok, utánajárni annak, hogy a sportban meddig mehetek.

Hiába olvastam a sok cikket a neten, ahol azt ajánlják, hogy a nők ne emeljenek nagy súlyokat, nem igazán tudtam ezt a saját életembe belehelyezni. Mert lehet, hogy másnak egy 20 kg-ra pakolt bőrönd az, amit egy évben egyszer max megemel (ezt egy cikkben olvastam), nekem az 50 kg csupán bemelegítő súly volt az elmúlt 2 évben. Az orvosomat is megkérdeztem, de ő is elég felületes választ adott, tiltani viszont egyáltalán nem tiltott. Egy dolgot tudtam biztosan: a lehető legjobban figyelnem kell magamra és óvatosnak lennem. Nagyon nagy a felelősségem és vigyázni akartam a testemben formálódó kis Életkére. Ebben társam volt az, hogy bíztam és bízom is magamban, nagyon jó a testtudatom, kellően óvatos vagyok, és pontosan tudom, hogy mi az, ami fontos számomra. Soha nem erőltettem semmit.

Az első trimesztert (a várandósság első 12-13 hete) végig “edzettem”.

Edzésnek persze nem nevezném, kérdezték is mindig reggel, hogy “már végeztél is?” meg, hogy “csak ennyi?”. A válaszom csak egy mosoly volt és egy “igen, most ennyi”. Edzés helyett inkább tornának, átmozgatásnak nevezem. Emelgettem súlyokat, deadlifteztem, guggoltam és még fekvenyomtam is például, de ezeknél sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a mobilizáció, a nyújtás, a saját testsúlyos gyakorlatok és a kettlebell. Egy-egy ilyen alkalom nem is nyúlt tovább kb. 20-25 perc bemelegítésnél + fél óra “edzés”-nél. Az első trimeszterben amúgy is mindent felülírt a fáradtság, a szédülés (ha hirtelen álltam fel), szóval tényleg extrán óvatos voltam. Meg persze ahogy változik a pocakon belül az “elrendezés”, nő a méhem, nagyon változó, hogy éppen mi is az a gyakorlat, ami jól esik. Hetekig nem is guggoltam például csak kettlebell-el. Az edzéseken ügyeltem arra, hogy a pulzusom ne menjen magasra, a sorozatok után 2-3 perces szüneteket is tartottam. Összességében a nagy súlyok+ kis ismétlésszámok helyett áttértem a kisebb súlyokra (a korábbiak maximum felére) és picit magasabb ismétlésszámokra (8-10), mert ez esett jól. Teljes testes gyakorlatok helyett, sokszor csak izoláltakat végeztem, szóval az biztos, hogy rég bicepszeztem ennyit :-)))

A várandósság azt az ajándékot adta, hogy a mozgást, az edzést kizárólag örömforrásként végezhetem, edzésterv, versenycélok és teljesítménykényszer nélkül.

Csak és kizárólag azt csinálom, ami az adott napi állapotomban jól esik. Vannak azért fókuszterületek, pl. a hátam, fenekem erősítése, ellensúlyozandó a növekvő pocakomat és az előredőlő medencét, hogy megelőzzem a derékfájást, hátfájást. Ezért is maradok még ameddig tudok ennél az edzésformánál: összetartja a testem és erősíthetem azokat a pontokat, amiket erősítenem kell. Jó érzés, szeretem.

Közben persze egyre többször jöttek szembe olyan cikkek, amik megerősítettek abban, hogy amit csinálok, az kifejezetten jót tesz. Volt olyan edző, aki a szülést magát egy nehéz guggoláshoz hasonlította :-) Azt már most látom, hogy nem én leszek az az “elrettentő példa”, aki 9 hónaposan testsúly 2x-t fog deadliftelni (ilyet is láttam, az illető hölgynél pedig működött a dolog), de számomra is, a súlyzós edzés az egészségem megőrzésének egyik fontos eszköze a várandósság alatt is.

Viszont nem előbbre való mindennél. A várandósság alatt végzett edzéseim nagyjából ahhoz segítenek hozzá, hogy az alap erőszintemet, kondíciómat meg tudjam őrizni. Voltak így is olyan hetek, amikor egyáltalán nem voltam lent a teremben. Helyette sokkal jobban estek a séták (amikben szintén elfáradtam:-). (Igen, egyértelműen nagy kedvencem lett a séta, ezt bizton állíthatom. Bár vannak napok, amikor az is kellemetlen tud lenni a pocakom növekedése miatt.)

Az erőemelés társam az életben. Társam volt nehéz időkben, könnyű időkben. Társam most a várandósság alatt is és biztos vagyok benne, hogy később is az lesz. De az a jó ebben, hogy ez egy rugalmas kapcsolat. Mert én képes vagyok rugalmasan kezelni. Szeretem, csinálom és élvezem az előnyeit. Nem félek időről-időre elengedni sem, mert tudom, hogy újra visszatalálok hozzá (mint ahogy idén is). Én ebben találtam meg magam. Már pedig ha én jól vagyok, akkor ezt tudom adni a Kedvesemnek, a Gyermekemnek, a környezetemnek is. A Babavárással egy új szerepem, az Anya, születik az életemben, de ezzel együtt nem szűnök meg társként, hobbi sportemberként (és a többi) sem létezni. Új kihívás lesz majd ebben egyensúly teremteni 😉

Várandósság és diéta

Arról is írtam nyáron, hogy a betegségtudatom eliminálását segítette az is, hogy az étkezéseimben sem korlátoztam magamat semmiben. Odafigyelve, de nem rágörcsölve ettem, és így éltem a mindennapokat. Beláttam, hogy az autoimmun állapotom miatt a testem diétára kényszerítése, vagy éppen az évek óta tartó fogyni-alakulni vágyás túlságosan megterhelő számomra, ezzel együtt pedig a testem kritizálása és az egészséges életmódhoz való görcsös ragaszkodás is eltűnt az életemből. Mert az egészségem mindennél fontosabb. Annak pedig nem része a görcsös akarni és megfelelni vágyás és a fölösleges stressz. Megteremtettem az én személyes egyensúlyomat, és biztos vagyok benne, hogy ez hozzájárult ahhoz, hogy most kerekedő pocakkal ülhessek itt és írhassak :-)

Az, hogy a szigorú diétát felváltotta a stresszmentes étkezés, a várandósság alatt abban segít, hogy minden szükséges tápanyagot, amire ilyenkor a Babának szüksége van, egész nyugodtan be tudjam vinni. Na nem épp a kakaós csigára gondolok ;-), de például a tejtermékeket nagyon kívánta például egy időben a szervezetem és ezek fontosak is a csontozat felépítésében a kalcium miatt. Ezekből igyekszem olyat választani, ami az emésztésemet sem terheli, de pl. tejmentes életmódról ebben az időszakban nálam szó sincs.

Igyekszem odafigyelni, és minél többször az egészségesebb választások mellett letenni a voksom (a 2. trimeszter egyelőre könnyebb is ilyen szempontból), mert nem szeretnék feleslegesen elhízni, meg terhességi cukorbetegséget sem, de a lényeg persze, hogy a Baba egészséges legyen és később a szoptatáshoz is jó alapjaim legyenek (amihez kell némi zsírtartalék). Azt már biztosan látom, hogy

kívülről könnyű megmondani, hogy mi lenne a jó egy kismamának, megélni viszont egy fokkal azért nehezebb tud lenni a hétköznapokban.

Számomra ezért is fontos, hogy tudjak időt és energiát szakítani a mozgásra, mert nagyon sokat segít ebben is egyensúlyt teremteni.

Anya és Apa születik

Nem volt könnyű időszak a nyár, a várandós tünetek garmadáját tapasztaltam és hétről-hétre mást. Vagy mindent épp egyszerre. Tünetek jönnek-mennek. Vicces, hogy néha tankönyvbe illő menetrend szerint jön pl. egy-egy erős fejfájás. Megvolt az émelygés, a szédülés, a fáradtság, kívánósság, hangulatingadozás és szinte minden egyéb dolog, amit a terhességi tünetek között felsorolnak, most nem részletezem :-) Az 1. trimeszteres tünetkavalkádot a nyáron még megspékeltem egy coaching képzéssel is, meg minden hétvégén kutyaiskolával, szóval bár egyértelműen pihenésre lett volna a leginkább szükségem, valahogy arra jutott a legkevesebb. Illetve így is jutott annyi, amennyi csak tudott (prioritás volt), de valószínűleg bármennyi sem lett volna elég :-)

Azt hittem a 2. trimeszter már könnyebb lesz (egyébként egy fokkal jobb is), de egyelőre fogfájás és betegség váltja egymást, és gyógyszer nélkül, kizárólag a pihenés gyógyító erejére hagyatkozva egy nátha is sokkal lassabban gyógyul, a fogfájás pedig elviselhetetlenül szar.

Érdekes egyébként megtapasztalni, hogy mennyire elnyomjuk a természetes gyógyulási folyamatainkat: siettetjük őket (mert azt hisszük, hogy nem tehetünk mást) és gyógyszerekhez nyúlunk ahelyett, hogy hagynánk a szervezetünket és az immunrendszerünket dolgozni. Mert a nátha nem annak a bizonyítéka, hogy gyenge az immunrendszerünk, hanem épp azé, hogy erős. Hiszen minden tünet a gyógyulást, a vírustól való megszabadulást szolgálja!

Különleges állapot a várandósság, aminek az elején azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Hihetetlen tempóban zajlottak bennem azok a folyamatok az első hetekben, amik ilyenkor az új Élet fejlődését szolgálják. Tényleg egy merő csoda az egész, hiába kellemetlen egy csomó velejárója. Örömmel tapasztalom meg az egész folyamatot és nagyon jó érzés látni magamon, hogy mennyi dolog szolgálja a Baba fejlődését, növekedését.

Az igazi #aputest és #anyutest

Az igazi #aputest és #anyutest

Mindezzel együtt a várandósság nagyon komoly csapatmunka. Boldog vagyok, hogy amikor a Babával együtt egy Apa és egy Anya is születik, ilyen szilárd alapokon nyugszik mindez. Rengeteg türelem kell hozzá és elfogadás: már a várandósság is arra tanít, hogy nem mindig tudjuk azt tenni, amit szeretnénk, mert van egy picike Valaki, aki ezerszer fontosabb bárminél. Folyamatos tanulás saját magunkról és egymásról. Rengeteg kommunikáció. Összhang. Szerelem. Szeretet.

Áldás ez a 9 hónap, nem pedig terhes.

Nem könnyű, de boldog. Amikor nagy nehezen elsétálok az épp növekvő és ezért feszülő pocakommal a villamosmegállóig munkába menet, majd a villamoson szerencsés esetben le is tudok ülni, van egy kis időm elgondolkozni. Nem a telefonomat nyomogatom, hanem csak nézek ki az ablakon. Ilyenkor mindig meghatódom. Semmi mást nem érzek, csak boldogságot. Tudom, hogy a döntések, amelyeket őszinte szívből az életemben – az egész apró dolgoktól kezdve, akár az eddigi legnagyobbakig – tudatosan meghoztam, az elvárások, amiket elengedtem, a félelmek, amiket megértettem, hozzásegítettek ahhoz, hogy ma a számomra legfontosabb dolgot, egy szerető és boldog családot és meleg otthont, egy tökéletes társsal együtt megteremthessem.

 

egyensúly

Hétköznapi boldogság

Voltatok már úgy az életben, hogy úgy éreztétek, életetek minden területe rendben van?

A minap sétáltam reggel a belvárosban, útban a munkahelyemre. Ahogy tettem a lépéseket előre, egy dolgot vettem észre magamon: szélesen mosolygok. Függetlenül attól, hogy épp azért kellett gyalogolnom, mert teljesen átvariálták a tömegközlekedést és emiatt kerülővel kellett menjek, vagy hogy mellettem épp dugóban állnak az autók.. Szóval függetlenül mindentől és mindenkitől. Azt éreztem, hogy boldog vagyok. Egy tökéletesen átlagos hétköznap reggel.

El is gondolkoztam rajta egyből: vajon normális úgy érezni, hogy életem minden területe rendben van? Megengedhetem-e magamnak? Számomra persze nagyon gyorsan jött a válasz: persze. Hogyafenébene! De sejtem, hogy sokan nincsenek így ezzel. Ha megérzik, hogy valami boldoggá teszi őket, egyből hajlamosak kételkedni is benne, magukban és nem is élik meg igazán az érzést. Én viszont felvállalom a boldogságot! Boldog tudok lenni egy teljesen átlagos hétköznapon. Boldog vagyok!

Mert minden rendben van. Ez pedig valami hihetetlen jó érzés. Nagyon nyugodt, leginkább. Türelmes, tettrekész, döntésképes. Ezek most a legfontosabb minőségek és attitűdök az életemben.

Az elmúlt pár hét blogszünet nem volt véletlen. Az okairól még később fogok írni. Nem időhiány miatt, mert ebben a fogalomban nem hiszek. Mással foglalkoztam. De szünet nem azért volt, mert bármi baj lett volna, sőt! Életem legfontosabb és legboldogabb időszakát élem most, minden izgalmával és fáradtságával egyetemben :-) Zajlik az életem, szokás szerint. Végre zajlik!

Az, hogy úgy érzem most, minden rendben van, bizony nem két perc munkája volt. Éppen ezért becsülöm meg nagyon ezt az érzést, ezt az állapotot és épp ezért is vállalom fel. Ehhez kellett a sok nagy csata és a még több apró küzdelem, amit mindenféle helyzetekben, amiket az élet állított elém (vagy akár én magam elé) meg kellett vívjak. A legfontosabb ilyen ütközet idén az autoimmun betegség és az ahhoz kapcsolódó betegségtudatom kezelése és gyakorlatilag megszüntetése volt számomra. Nagyon jó eredménnyel zártam ezt a küzdelmet :) Teljesen megszűnt az, hogy betegnek érezzem magam. Nincs már betegéstudatom. Visszanyertem az önazonosságom. Kerek, egész lett minden.

Kiegyensúlyozott, erős, tudatos és boldog. Ezeket a jelzőket coach társaimtól kaptam az utolsó képzési alkalmon, amikor engem kellett jellemezniük, és ezt ezúton is még egyszer köszönöm nekik. Ez vagyok én.

Az ősz tele lesz újdonságokkal. Most, hogy véget ért a képzés elkezdhetem az igazi, nagybetűs COACH munkát. Várom a jelentkezőket! További infókat a COACH NEKED fül alatt találtok, az aloldalt folyamatosan bővítem majd.

Azt az időt, amit nyáron a képzésre fordítottam, most ismét a blogra, az oldalra és arra a szemlélettágító és szemléletváltó munkára fordítom, amit vinni szeretnék. Erre a vállalkozásra. Meg akarom mutatni nektek, az olvasóknak és a leendő ügyfeleimnek, hogy a boldog élet lehetséges, mert a kulcs ott van bennünk, csak meg kell tanulnunk felfedezni a saját értékeinket, tehetségünket és bizony nem kell félni a legfontosabbtól sem: őszintének lenni saját magunkhoz.

Az elmúlt majd másfél év legfontosabb kapaszkodója és elve számomra az őszinteség volt. Soha nem spóroltam meg semmilyen döntés kapcsán. Ezért tudom, hogy ahogy most vagyok, az pont ennek a következetességnek az eredménye: őszintén élem az életem, és nincs olyan dolog, amit ne tudnék a helyén kezelni. Mindig megkérdezem magamtól, hogy adott dologgal, ami felvetődik, rendben vagyok-e, miként tudok hozzá viszonyulni, milyen megoldást tudok adni rá, amit hitelesen tudok képviselni. Pontosan ez az a gyakorlat, ami segít abban, hogy a minimálisra csökkentsem a stresszt az életemben, mert rájöttem, hogy számomra, a testi-lelki és mentális egészségem, összességében pedig a boldogságom és a jól létem szempontjából kardinális.

Folyt. köv!

Mit tegyek, hogy lefogyjak?

Néhány héttel ezelőtt egy kedves ismerősömmel beszélgettem arról, hogy miként érdemes hozzáfogni az eredményes fogyáshoz. Az illető jár sportolni és próbál odafigyelni az étkezésére is. A ruháin érzi már a változást, de az igazi áttörés még várat magára, valami nem az igazi. Hozzám is intézte a kérdést, hogy mit kéne csinálnia, mit kéne (t)ennie, hogy gyorsabb ütemben tudjon fogyni?
Hogyan fogyjak le?
A válaszom nagyon egyszerű volt: kalóriadeficitet kell elérni. Kizárólag ennyi a “titok”, nem több. Több energiát kell, hogy felhasználjon a tested, mint amennyit magához vesz és fogyni fogsz.
Erre pedig az volt a válasza, hogy:

“azt már próbáltam és aztán mindig vissza is jött, amit leadtam.”

Gondolom sokan voltatok már hasonló helyzetben.
Pontosan itt van az a pont, ahol a fogyókúrát megkülönböztetjük az életmódváltástól.
Mert mi a fogyókúra? Ideiglenes kalória (és általában minőségi tápanyag) megvonás, ami súlyvesztéshez vezet.
Elérjük-e vele a kívánt célt? Elérhetjük vele, persze. Ha csak az elvesztett kilók számára koncentrálunk.
Ám mi fog történni ezután? Szépen lassan visszaáll minden a régi kerékvágásba, mert vége a “kúrának” és visszahízunk, mert nem változtattunk a szemléletmódunkon, az étkezéshez és úgy általában az élethez való hozzáállásunkon, nem tartjuk magunkat azokhoz az alapelvekhez, amivel az elért súlyt meg is lehet tartani.
Magyarán szólva nem váltottunk életmódot és várjuk a csodát, hogy azok a mindennapos gyakorlatok, amik szerint éltünk korábban, most nem fognak hízáshoz vezetni. Van egy rossz hírem: vissza fogsz hízni, ha nem változtatsz. Ha nem tanulsz, csak azt hiszed, hogy már mindent tudsz (hiszen sikerrel leadtál x kilót!) és bízol abban, hogy majd ez elég lesz ahhoz, hogy megtartsd a súlyt, amit elértél, akkor visszahízol. Ha nem figyelsz magadra és nem változtatsz alapvető berögződéseken, akkor fogyás ide vagy oda, visszahízol.
Nem akarok most nagyon mélyre menni az életmódváltás összetettségének körüljárásában. Elég csak annyi, hogy akkor nem hízol vissza, miután lefogytál, ha felismered azt az egyszerű dolgot, hogy ha már kisebb a súlyod, akkor kevesebb energia is elég ahhoz, hogy működjön. Ahhoz, hogy az elért súlyt megtartsd tehát, egy dolgot kell tenned: odafigyelned arra, hogy mit és mennyit eszel a továbbiakban.
Amint elkezdesz folyamatosan figyelni magadra, és remélhetőleg nem válik kényszeressé a számodra a dolog, egy idő után észre fogod venni, hogy a magadra – és a táplálkozásodra, mozgásra, testedre – való odafigyelés az életed természetes részévé válik. Ez az életmódváltás alapja. Rájössz, hogy ha ugyanazt eszed mint régen, visszahízol. Rájössz arra is, hogy ha csak néha eszel olyan dolgokat, amiket amúgy “nem kéne”, de az időd többi részében figyelsz magadra, akkor nem hízod vissza pikk-pakk a leadott súlyt, mert már tudod, hogy nem napok, hanem hetek, hónapok következetes kalóriatöbblete okoz tartós súlygyarapodást.Az életmódváltás lényege az, hogy figyelj az egyensúlyra.
Ahhoz, hogy a fogyásod hosszú távon is sikeres, fenntartható és egyénre szabott legyen, egy dolgot kell leginkább tenned: olvasni és tanulni. Olvasnod kell kalóriákról, tápanyagokról, ételekről, étkezési rendszerről, sportról, életmódról. (tipp: olvasd a blogom!). Így megismered mindazokat a módokat, ahogyan tényleg sikerrel és véglegesen meg tudsz szabadulni a többlet súlytól.
A következő, hogy próbálkoznod kell, amihez érdemes jegyzetelned, legalább 1-2 hétig, időszakonként pedig újra megismételni. Mennyi étel elfogyasztásától érzed magad energikusnak és mégis tudsz mellette fogyni? Reggelizz vagy ne? 5-6 étkezés vagy csak 3-4? Reggel egyél szénhidrátot vagy egyáltalán ne? Edzésnapon többet egyél és pihenőnapon kevesebbet vagy mindig ugyanannyit? Ki kell tapasztalnod, hogy mi válik be neked, mert sajnos nincs univerzális, mindenkire jól alkalmazható képlet.
Érdemes megtanulni főzni is, ha eddig nem tudtál, mert ha életmódot váltasz, akkor egyből rájössz arra, hogy az a leginkább biztos, amit te magad raksz össze. A rendelt étel, a bolti készétel – egy-két üdítő kivételtől eltekintve – jó részt lutri. (tipp: nálam is találsz recepteket itt!)
Tervezned kell. Nem kényszeresen, de készülni kell – minimum fejben! – hogy mit fogsz enni a következő napokban. Én azt mondom, emellett azért legyél rugalmas, mert meglásd, bármilyen étkezési rendszert is alakítasz ki, az élet hozhat váratlan helyzeteket!Végezetül, ami a legfontosabb: csinálni kell. Legfontosabb, hogy legyél magadhoz őszinte, dolgozz közben azon is, hogy szeresd magad. Becsüld meg magad és éppen emiatt dolgozz azért, hogy elérd a céljaidat. Legyél kitartó, a sikerhez általában nem egyenes út vezet, de biztosan mondom, hogy az életmódváltás az egyik legjobb út, amin saját magadért elindulhatsz!

egészség, egészséges életmód, edzés, fogyás
nyami 😉
Kérdésed van? Az ask.fm-en megtalálsz!
Don’t worry, lift heavy! az instagramon és a Pinteresten.
tumblr_n7zuig2K5h1rh2tw8o1_500

Az életet utólag értékeljük, de előre éljük

Az életet előre éljük, de utólag értékeljük.

Gyakran és egyre jobban foglalkoztat, hogy miként érik be az emberekben a változás. A saját történetem kapcsán is: sokszor próbálok visszaemlékezni, hogy miként következett be az a pillanat, amikor végre azt tudtam mondani, hogy eddig és nem tovább, 1. végre elkezdek dolgozni magamért 2. végre felvállalom az igényeimet és nem élek tovább olyan életet, amilyet nem akarok.

A blogom indításának, egyben életmódváltásomnak 3. születésnapja alkalmából született ez az írás.

Amit az életről gondolsz, az életeddé válik.


2012

Május 1. Egy új élet kezdete….. vagy valami olyasmi! 2012.05.01.

Így kezdődött minden. Azt mondtam: számon kérhetővé akarom tenni az egész életmódváltás folyamatát – elsősorban saját magam számára – ezúttal nem akarom feladni, abbahagyni, csalódni.Elkezdtem figyelni magamra, ami alapvetően megkülönböztette minden korábbi próbálkozásomat az életmódváltásra. Elkezdtem őszintének lenni magamhoz. Elkezdtem tanulni magamat.

Így már a kezdet kezdetén jöttek is a tanulságok.

A lényeg, hogy nem kell olyat meg(t)egyek, amitől rosszul érzem magam. 2012.05.02

Amikor azt mondom, hogy miként vált önismereti utazássá az életmód-váltásom, akkor épp az ilyen apróságokról beszélek. Egy halk Jézusom!-ot is felkiáltottam az előbb, ahogy ezt a 2012. májusi bejegyzésemet olvastam és a fenti mondatba futottam. Ez egy olyan dolog volt, ami aztán ki is teljesedett, mikor felvállaltam a belőlem feltörő igényeket és kitörtem az elnyomás(om)ból. De ugyanezt – leginkább a túlzott, “magamat feláldozó” alkalmazkodás elkerülését – tanulom még most is.

Rá kell szánni az időt magamra! 2012.05.06

Amellett, hogy vannak kötelezettségeim, gondoskodom a szeretteimről, a kutyuskánkról, fontos, hogy magamra is legyen elég időm.
A teljesen hétköznapi dolgokat is apránként átgondoltam, próbáltam tervezni, illetve már hamar elkezdtem érezni, hogy miről is szól ez az egész folyamat majd.

Reggel elmegyek a zöldségeshez almáért – muszáj a diétát is csinálni, ha fogyni szeretnék, ehhez pedig az kell, hogy meg legyen tervezve a mindennapi betevőm:) mind az 5 étkezésre. 2012.05.08

Kell a mentális erő, amit ez az egész ad nekem – hogy érezzem, mennyi mindenre vagyok képes és mennyire tudok koncentrálni – nagyon jó érzés megtapasztalni :) 2012.05.09

Ez egy vicces nap volt:

viszont tudom, hogy ahhoz, hogy ez intenzívebb legyen, izmot kéne fejlesszek, amihez kondiba kéne járni. A kondibérlet viszont pénzbe kerül, és az olcsó kondi ami meg szóba jöhet az nem jó helyen van vagy kocsival kell menni oda, ami szintén pénzbe kerül. Márpedig nincs ennyi felesleges pénzünk erre..

ugyanitt:

Ja, mivel lelkiismeret furdalásom támad, ha arra gondolok, hogy kihagyok egy napot, ezért ma egy fél órát itthon edzettem, súlyzóztam, kitöréseket, felüléseket, guggolásokat csináltam, ilyesmi. 2012.05.13

Mivel nagyon akartam az egészet, ezért kifogások helyett ösztönösen a megoldások után mentem és cselekedtem: hallgattam a testem jelzéseire, és mivel mozgást igényeltem, mozogtam.

 

Az odafigyelésnek köszönhetően az első 2 hét alatt már kialakult bennem, hogy ha 1-1 nap ki is maradt, mert elkezdtem mondjuk érezni, hogy fáradok, a testem annyira jól reagált a mozgásra, a törődésre, hogy automatikusan mentem tovább. Érdekes látni, hogy ilyen apró sikerek hada vezetett a nagy változásokhoz, bizony.

 

Nagyjából 6 hét után jött el az első mélypont: 2012. május 1. után a korábbi 0 aktivitásból napi szintű, rendszeres mozgás és odafigyelés kerekedett. Igen ám, de amilyen jól reagált rá a testem, azért egy idő után mégis elfáradt és minden lehetséges módon elkezdett tiltakozni az ellen, hogy tovább erőltessem. Küzdelmes napok voltak ezek, megtorpantam. De már tanultam annyit ekkora, hogy felismerjem: ez csupán egy mélypont, nem pedig a folyamat vége, mint korábban. Megijedtem, szembesültem a félelmeimmel, aztán megnyugodtam. Majd folytattam.Elkezdődött az, amit most már sokkal tudatosabban élek meg: ciklikusság. Eljött a mélypont, de aztán onnan már ismét felfelé vezetett az út. Ismét sikerélmények és a mozgás örömteli megélése jött ezután. :) Mélyen tanulságos ez magam számára még most is.

Kb. 2 hónap után kezdtek el a blogban megjelenni számomra motiváló képek, feliratok, idézetek. Az életmódváltás után a motiváció a társammá vált a hétköznapjaimban. Tudatosan kerestem a motivációt, ami által tényleg újra erőt tudtam venni magamon, mellette pedig egyre nyitottabbá is váltam: a külvilág és saját magam irányában is. A tudatos motivációkereséshez később is többször fordultam, még mostanában is. Nekem sokat segít.
2012. július 26. A nap, amikor a blogban először írtam le, hogy erősnek éreztem magam és ez mennyire jó érzés volt :-)
Bizony, így kezdődnek nagy dolgok: először csírájukban megjelennek, mert végre megtörténnek, mert megcsináljuk! Aztán észre is vesszük a változást, mert figyelünk magunkra! Végül rájövünk, hogy ez egyszerűen JÓ. Aztán ezt ismételjük.

Így, 3 hónap elteltével a gondolataim többsége ezzel a visszatekintéssel foglalkozik. Eltelt 3 hónap és mennyi pozitív változást tapasztaltam magamon. Annyira jó érzés megélni magam és nyomni és nyomni. Soha nem éreztem ilyet korábban, a saját testem sok tekintetben a gátam volt. Afelé törekszem, hogy felszabadultabb legyek, hogy jobban szeressem magam. 2012.07.30

Ez egy olyan pont, amikor azt tudom mondani: célokat fogalmaztam meg. Időről időre törekedtem dolgok felé, és ezt gyakran le is írtam, de amikor konkrétabb célokat tudtam megfogni, azért segített igazán, mert már nem csupán sejtettem, hanem tudtam is, hogy mit akarok.
Ez az akkori motivációs kép pedig most ide kívánkozik:
2012.08.06: valami elkezdődött.

A lényeg, hogy úgy tűnik, ma kompenzálni akartam valamit… nem pontosan tudom mit, talán a félelmet a munkától, vagy az egyéb dolgaimmal való szembenézéstől… nem tudom azonosítani, de legalább felfigyelek rá.

További fontos gondolatokat is leírtam:

a saját kezemben van a döntés, akkor mindent aszerint kell tegyek, hogy épüljek általa. 2012.11.01. 

És mikor ezeket a sorokat olvasom, hálát adok magamnak, hogy az első pillanattól kezdve elkezdtem írni ezt a blogot.
Kislányként, emlékszem, mindig is szerettem naplót írni. Azaz: szerettem VOLNA, mert sosem voltam elég kitartó. Ezt meg már 3 éve csinálom, mert szeretem csinálni. Mert a saját magammal való törődés egyik felülete. Mert olyan dimenziókat megnyitok általa a kis életemben, amik építenek engem. Őszinteség magammal szemben. A sebezhetőségem felvállalása. Ami erősebbé tett, mint valaha. Példa lehetek mások számára. Megmutathatom, hogy ilyen is van. Én ilyen vagyok. Senki más nincs a bőrömben, így minden, ami velem történik, az én sajátom. Nem rossz vagy jó, csak olyan, amilyen.
2012 év végét ezzel a kis képecskével összegeztem:
Életmódváltás

Életmódváltás

 Más úton járunk, különbözőek vagyunk és ez így van jól. Mindenkinek a saját útját kell járnia.
Én is ezt tettem, és 2013-ban folytattam tovább, amit elkezdtem.
Az életmódváltás legfontosabb állomása, valami nagynak a kezdete volt, amikor 2012 októberében elkezdtem a kondis-súlyzós edzéseket. Ekkoriban elég keveset írtam blogot: csak csináltam, amit szerettem. Eszem ágában sem volt abbahagyni, nagyon sokat fejlődtem minden szinten. Mert egy dolgot tettem: keményebben dolgoztam, mint a többiek. Meg mint saját magam előző nap.
2013.05.01.: ez volt az első szülinapom:)

Amit kaptam az elmúlt évben: rengeteg sikerélményt, fejlődést, örömöt, boldogságot, önbizalmat, erőt bátorságot, kitartást, izmokat :))), új barátokat, rengeteget tanultam magam és mások elfogadásáról, sok motivációt, törődést, önmagam megbecsülését, újabb és újabb célokat, állóképességet, önmagam jobb megismerését, energiát, egészséget

Gondolom mindenki számára világos, hogy a “hány kg-t fogytam” c. szempont nem szerepelt ebben a listában. KIT ÉRDEKELT. Sokszor zavarban is voltam, amikor megkérdezték ezt tőlem, mert úgy éreztem, egyáltalán nem ez az, amit szeretnék elmondani, mert egyáltalán nem számít. Tényleg az alapján mérjük a sikert, hogy hány kg-val lettünk kevesebbek? Én biztosan nem.
Ahogy a hirtelen kezdett életmódváltás után telt az idő, egyre fontosabbá váltak számomra olyan dolgok, mint az őszinteség (első sorban saját magammal szemben), önazonosság, hitelesség.
2013 nyara: ekkortájt már elég sokat olvasgattam a teljes testes gyakorlatok hasznosságáról, és a kedvencemmé egyértelműen a guggolás is volt. Igazi kis szertartás volt minden edzésen belül a guggolós széria.

2013.07.08. Ekkor fogalmaztam meg először, hogy miért is:

Mikor végzek a guggolással, ami a szívem csücske, egyrészt – lehet, hogy baromság, de – mindig meghajolok 😀 nem látványos, mert olyan mintha nyújtanám a hátam vagy ilyesmi, de így kb mindig megköszönöm a lehetőséget 😀 meg magamnak az erőt és a kitartást, egyszerűen büszke vagyok magamra és teszek egy ilyen gesztust. Nehéz ezt elmagyarázni, elég személyes dolog, de számomra épp az ilyenek jelzik, hogy tényleg olyasmit csinálok, amit szeretek és csupa jót okozok ezzel magamnak :)

A másik meg ami mindig eszembe jut: “empowerment” – amit megad az a helyzet (guggolás), amiben maximálisan odateszem magam és én uralom a szituációt és ez hihetetlen energiákkal tölt fel nem csak akkor, hanem a hétköznapjaim során is :) Azért nagyon jó gyakorlat, mert teljes testet igényel és én lelkileg is maximálisan töltődök általa :) 

Ekkor kezdtem el megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor az edzés és a testünkkel való törődés felébreszti a testünkben rejlő intelligenciát és egy mélyebb kapcsolatot teremt saját magunkkal. Nagyon sokat adott ahhoz, hogy szeressem és becsüljem meg magam, törekedjek mindig többre és jobbra, akarjak fejlődni és legyek ERŐS.
Az elmúlt 3 év gyakran telt útkereséssel.. amíg rá nem találtam a sajátomra :) De hát így van ez jól, nem igaz? Amikor elindulsz valamelyik irányba, nem tudhatod, hogy az lesz-e a jó irány. Utólag fog kiderülni; lehet, hogy azonnal, de az is lehet, hogy csak később. Kipróbáltam egy csomó dolgot a sportban, a kajában. Szépen lassan kezdtem felfedezni, hogy mi is jó nekem. Ennek köszönhetően egyre gyakrabban jelent meg nálam az egyensúly mint szempont – míg végül központi fogalommá érett az életemben. Korábban ezt sosem kezeltem ennyire tudatosan, ebben a 3 évben kristályosodott ki számomra és vált vezérlő elvvé és egyben segítőmmé is az életemben.
Don’t worry, lift heavy! Ez lett a mottóm. A súly sosem hazudik, tükröt tart eléd: megmutatja, hogy milyen napod volt, milyen az általános testi-lelki állapotod. Megmutatja, hogy mit szeretnél az élettől. Akarod-e igazán? Bele teszed-e magad a következő ismétlésbe? Akarsz-e erősebb lenni?

Azt akarom, hogy kibaszott erős legyél! 2013.10.05

Az egyik legmeghatározóbb mondatom volt az elmúlt 3 év során, nem felejtem el soha. Az erőedzések egész egyszerűen boldoggá tettek minden egyes alkalommal. Volt, hogy bőgtem a boldogságtól hazafele a kocsiban! Aztán a szomorúságtól otthon, amikor hazaértem. Persze csak magamban. Elképesztő volt a kettő közti különbség. Bizony, az edzések szépen ráébresztettek testben és lélekben, hogy a hétköznapokban boldogtalan voltam.

De ezen kívül, így visszanézve, azt is látom, hogy már milyen rég elkezdődött az a folyamat, hogy elkezdtem a testem jelzéseire hallgatni. Persze, legelőször én sem voltam okos és csak utólag értettem meg a jeleket és belefutottam például ilyen “pihenni kellett volna/ezt az edzést inkább ki kellett volna hagyni, máskor okosabb leszek” szituációkba. Aztán miután ez párszor ugyebár megtörtént, megpróbáltam megelőzni és jobban figyelni. Picikét óvatosabbnak lenni.

Idő kell ahhoz, hogy a testünk adta jelzéseket felismerjük és engedjünk is teret adni az igényeinknek, de az én tapasztalatom az, hogy mindenképpen jobban járunk, ha nem próbáljuk meg elnyomni ezeket a jeleket, és ahelyett, hogy hátat fordítanánk, szembe nézünk velük és megértjük őket. Megértjük, hogy miből táplálkoznak. Mitől is vagyok fáradt? Miért is nincs kedvem edzeni menni? Miért akarok megenni egy tábla csokit, pedig amúgy nem is kívánom? Aha, lehet, hogy túlhajtottam magam mostanában. Lehet, hogy keveset aludtam vagy keveset ettem. De miért? Miért gondolom, hogy muszáj edzeni mennem? Miért gondolom, hogy amúgy nem engedhetek meg magamnak egy tábla csokit? A tudatosítás folyamata nagyjából ilyen egyszerű kérdésfeltevésekből áll össze, és az egyetlen titka, hogy adj magadnak időt ezeknek az átgondolására. Érdemes nem túlkomplikálni – én mondjuk hajlamos vagyok rá, annak ellenére, hogy az egyszerű megoldások és a gyakorlatiasság híve vagyok :)

Nagyon sokat ad ez az egész. Végre úgy érzem, hogy valamiben igazán a saját utamat járom, és most talán emiatt is, nagyon intenzíven élek meg minden pillanatot. Kicsit fájdalmas felismerés, hogy mennyire nem adtam magamnak korábban ennyit, semmit……….. Jó ötlet volt, hogy hallgattam egy belső ösztönömre, megérzésemre, amihez aztán párosult szerencse is, így most csupa jó dolog történik velem :) 2013.11.20 

2013. novembere egész jó hónap volt, főleg a vége: napról napra jöttek a felismerések, hogy szeretem azt, amit csinálok, és hogy igazán akarom is csinálni. Igazán akarok ÉLNI, nem csak létezni.

Mindezzel együtt jött az érme másik oldala is: szembesülni a félelmeimmel.

Vannak ilyen gondolataim viszont, időről időre. Ez nem is baj. Az a lényeg, hogy mit tudok ezekkel kezdeni. Egy valamit tudok: márpedig én győztesként akarok kijönni ebből, az én életem nem arról fog szólni, hogy negatív legyek saját magammal bármilyen módon is és bántsam magam. On the long run, kurvára nem fog számítani, hogy feltételezett elvárásoknak megfelelek-e, ellenben a belső harmóniára törekvés nélkül nem éri meg csinálni ezt az egészet. Na ezt például biztosan tudom.

Amikor pedig azt mondom, hogy az edzésen keresztül tanulok olyanokat, amik az életben felmerülő nehézségeken is átsegítenek, például erre gondolok:

Az az érzés, amikor egyfelől bizonytalan vagy, mert olyat próbálsz, amit még sose és kicsit félsz, de ezzel együtt pedig bízol magadban, mert érzed, legbelül pedig talán már tudod is, hogy lehetsz hozzá elég erős vagy akár elég okos (hogy megérted miről szól az a gyakorlat és ez segít át a nehézségen), és ebből a félelemből és önbizalomból táplálkozva azt mondod IGEN, megpróbálom, hátha megy! Ráadásul még van, aki segítsen is… Annyira jó élmény! 2013.12.05 

Már 1 hete írom ezt a bejegyzést, közben edzéseim is voltak.

A legutóbbi után például az a mondat fogalmazódott meg bennem, hogy “amíg élek deadliftelek!” – és ezt meg is ígértem magamnak. Akár kevés a súly, akár sok, a deadlift egy olyan gyakorlat, ami megteremti a test és az elme közötti aktív kapcsolatot. Ha nem koncentrálsz, nem fog menni. Ha nem teszed oda magad 100%-on, küszködni fogsz, nem fog menni.
Az edzés ebben segített a legtöbbet: önmagam megértésében. Én egyedül edzettem sokáig. Átgondoltam és megértettem, hogy miért nem ment egy-egy alkalom vagy éppen miért ment. Amikor később, 2014-ben, hónapokig szenvedtem a guggolással, tele voltam szorongással, félelmekkel, egyik napról a másikra elmúlt, mikor az életem többi területén rendeződtek bizonyos nyomasztó dolgok (válással kapcsolatos procedúra). Amikor kiegyensúlyozott vagyok, boldog, harmonikusak a hétköznapjaim, akkor az edzések is könnyen mennek, jönnek az egyéni csúcsteljesítmények és akár rekordok is dőlnek.
2013 a fejlődés és az inspiráció éve volt számomra, amikor olyan dolgokat tanultam meg, amik megalapozták azt a fordulatot, amit 2014-ben megtettem.
Kiléptem a komfortzónámból, amiben aztán olyan teljesítményt nyújtottam (saját magam szempontjából), ami páratlan volt az előző 29 évhez képest. Megtörtént a csoda :)
Valahogy így:

Egyik nap felkeltem és rájöttem, hogy nem akarok úgy érzeni, ahogy korábban. Szóval változtattam. Ennyi.

 Pont eddig az időszakig voltak viszonylag sűrűek a bejegyzések a blogon is. Mert szárnyaltam és ezért adni akartam és adtam is. Magamat. Aztán kiforgattam a sarkaiból a világomat.
Elkezdtem végre ÉLNI a SAJÁT életemet.
Aztán a bejegyzések száma szépen csökkenni kezdett, lecsillapodni. Már sokkal átgondoltabban próbáltam megfogalmazni mindazt, ami bennem van.
De ezt a beszámolót itt most befejezem. Pedig 2014-ben is rengeteget tanultam. Hajjaj. Itt foglaltam össze. Elkezdtem élni és ez most csak az igazi tanulás! Az életmódváltás óta eltelt 3 év inkább piskóta volt ehhez képest, pedig addigi életem legnagyobb küzdelmeit éltem át. De biztosan lesz még pár. Az autoimmun betegséggel meg is kezdődött a sor:-) Szóval nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem, hogy tudok-e majd mit kezdeni a helyzettel. Ezt az önbizalmat az elmúlt 3 év munkájával bizony felépítettem magamban és ez határtalan erőt ad nekem!
Egyre inkább látom, hogy mik azok a dolgok, amelyektől diszkomfortosan érzem magam, amiktől hajlamos vagyok én is szorongani. Hajlamos vagyok végletekre, és bár örömöt és szomorúságot egyformán intenzíven meg tudok élni és mindkettőt az élet részének tartom, azért azt is érzem, hogy egyikből sem jó a túl sok. Legalábbis az elmúlt hónapok alapján ezek a tapasztalataim, illetve most ezeket emelem ki tanulságként.
Mert hát: az életet csak utólag értékeljük, de előre kell élnünk. De a tanulságok levonása és az értékelés ettől függetlenül kell. Fontos. Fontos, mert segít döntéseket hozni, előre jutni. Illetve segít abban, hogy bármi is történik, mindenből legalább tanulni tudjunk.
Elkezdtem élni és érnek meglepetések. Próbálok okos lenni, de ennél fontosabb, hogy figyeljek.

Elsősorban magamra.

IMG_0883

30

Hű bazmeg.

Azért ez, hogy ennyire nehezen találjak és csináljak időt magamnak a blogoláshoz, kezd már példa nélküli lenni. Kicsit saját magamat is sikerült “befrusztrálnom” már, hogy ennyire nem jutott idő erre. Persze, mert annyi minden másra meg szántam időt. Mindig így van ez, ezzel tisztában vagyok. 
Időről időre azonban kell az önreflexió és a kizárólagosan saját magamra fordított idő, hogy értékelni tudjam hogy vagyok, hova tartok, jól érzem-e magam.
Múlt héten betöltöttem a 30-at. Bizony ám! :) Kérdezték is már sokan, milyen érzés 30-nak lenni. Nem tudok válaszolni erre a kérdésre, sose voltam még 30 éves :-) Majd utólag kiderül, hogy milyen volt a 30. életévem. 
Mert hogy a 29. elképesztő volt, az már biztos. Gyakorlatilag napra pontosan 1 évvel ezelőtt kezdődött az az elképesztő fordulat, akkor indítottam azt a bizonyos lavinát, aminek eredményeként most ott lehetek, ahol. Hogy ha megkérdezik, milyen érzés 30-nak lenni, akkor azt válaszolhatom: kurva jó! Mert tele vagyok már olyan élményekkel, tettekkel, elhatározásokkal az életemben, amik mind-mind előbbre vittek és amik által fejlődtem. A 20-as éveim tétovázásain, bizonytalankodásain, megfelelni akarásán túljutva azt mondhatom, hogy tudom, ki vagyok én, és hogy itt az idő, hogy sokkal-sokkal komolyabb fába vágjam a fejszémet, mint korábban.

Rettenetesen sűrű volt az elmúlt év. Ha ebből indulok ki, vajon mit tartogathat még az élet, hát megtippelni sem tudom. Tudom, hogy mit szeretnék és azt is tudom, hogy már van a kezemben eszköztár arra, hogy boldogulni tudjak problémákkal, váratlan helyzetekkel. Hogy van egy saját magamra jellemző attitűdöm, mentalitásom, amivel én boldogulni tudok. Amiből nem fogok lejjebb adni soha: a végtelen pozitivitásom és az életbe vetett hitem. Meg a minőség persze: csak a legjobbal elégedek meg. Nagyon jó helyen vagyok most, ebben is biztos vagyok és úgy érzem, hogy tudok építkezni.

Sűrű volt a 29. évem, és ahelyett, hogy lecsengett volna a dolog, a végére még egy újabb fordulatot is hozott számomra. De először nézzük a pozitív dolgokat:

Már pedig volt belőlük bőven! :) Ezt a képet Annamaritól és Andristól kaptam ajándékba és valahányszor ránézek ér egy aprócska meglepetés, ahogy felfedezem, hogy milyen szavakat, mondatokat gyűjtöttek össze benne, amik mind hozzám, az életemhez kapcsolódnak. Ezúton is köszönöm Nektek :-)

Sosem volt még olyan boldog évem, mint a 29 :-), a 30. szülinapomat pedig egy kis kirándulással és egy óóóóóriási, 60 dekás T-Bone steakkel is megünnepeltük :-) <3 és még a barátaimmal is egy nagyon kellemes szombat délutánt is sikerült eltölteni együtt. A családdal pedig egy Trófeázás is jutott a végére :) Kimaxoltam a témát, azt hiszem!
***
egészséges életmód

Lélegezz mélyeket…….

Túl vagyok egy kisebb sokkon.

A baj talán nem akkora, mint elsőre hittük, de az biztos, hogy most kicsit foglalkoznom kell az egészségemmel behatóbban, hogy megelőzhessek esetleg komolyabb bajokat.

Voltam terheléses vércukor vizsgálaton szombaton, ahol inzulint is néztek és pajzsmirigyre is megvizsgáltak (utóbbit 5 hormonra). Az IR értékem jó, mint kiderült (elsőre ezt is sikerült többünknek is benézni, így aztán tényleg kisebb pánikhelyzet alakult ki nálam), de a pajzsmirigy rendben is van (még..) meg nagyon nem is. Szóval ezen a vonalon tovább vizsgálódom, megyek orvoshoz és megpróbálom kideríteni az eltérések okát. Tippem persze van, de a google-orvoslást a mai nappal befejeztem mindenesetre, I promise.

Mikor már azt hittem, hogy végre minden rendben lesz és a gondtalanság édes mámora vesz csak körül, nekem pedig semmi más dolgom nincs, hogy élvezzem, csináljam az életet a magam, a magunk ritmusában…… na akkor jött valami rossz. Azaz mondhatni: épp jókor. Amikor az életem minden része rendben van. Amikor boldog vagyok, amikor kiegyensúlyozottak a mindennapjaim. Amikor céltudatos tudok lenni és fegyelmezett. Amikor itt van már mögöttem ez a rengeteg lecke, amit tanultam magamról, az egyensúlykeresésről és -teremtésről, az elfogadásról, a türelemről, az elengedésről….. meg az életben fontos dolgokról.
Dühös voltam, csalódott, szomorú. Ugyanakkor nyugodt, bizakodó, szerencsés és boldog is. Még akkor is, amikor mindkét területre azt hittem, hogy rosszak lettek az eredmények. Most, hogy a pohár félig tele van, azért persze szebb színben látom a világot. Minden szar ellenére tudtam, hogy jó helyen vagyok, támogató környezetben és az életem jó irányba halad, jöjjön bármi.

Annyira vicces, hogy hasonlóan mint tavaly, amikor szintén a külsőségekkel kezdtem foglalkozni, jött valami sokkal elemibb és fontosabb… most sincs ez másként. Ki nem szarja le ilyenkor a külsőségeket, hogy ha lehet, hogy nem vagyok egészséges? Mi lehet ennél fontosabb? Ezért unom az idióta sztereotípiákat is, hogy csak az lehet jó ember (értékes, szerethető, jó szakember, jó anya, kiváló sportember, stb.), aki jól néz ki (fitt, szálkás, izmos). Hát a lófaszt. Megyek tovább az utamon, ami nehezített pálya, de én erős vagyok, mert persze szeretnék én is definiáltabb izmokat….. és keresem majd, hogy ezt milyen nekem való úton-módon tudom elérni, ha el tudom….. de akárhogy is, biztosan tudom, hogy soha nem ez lesz a legfontosabb dolog az életemben.

Jó érzés, hogy ebben a hirtelen jött kis bajban is mennyire sokan támogattak. Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy mennyi emberhez tudok fordulni és mennyien figyelnek rám és aggódnak értem. Mindenki biztatott persze, hogy minden rendben lesz :) Jelentem, az IR-t legalább elfelejthetjük, karban lehet tartani. Használ az izomépítés, az erőedzés és persze a betartott diéta is. Persze ezt tartani kell majd egy életen át, de ez nem gond. Aztán a pajzsmirigynek meg elkezdek utánajárni. Köszönöm Nektek, nagyon-nagyon, hogy aggódtok értem és támogattok.

Remélem nem ijesztettem meg senkit annyira, mint magunkat…. :) Úgy érzem, hogy azért ez jó visszaigazolás számomra, hogy amit csinálok, az jó: hogy foglalkozom magammal, hogy utánajárok dolgoknak, hogy odafigyelek, hogy tudatosan élek. Szerencsére ez a tegnapi ijedtség is csak a szeretetet és a támogatást hozta felszínre minden szinten… én meg edzés helyett otthon bőgtem… Nem baj. Ne legyen ennél nagyobb baj.

A szélsőséges érzelmeket nem szeretem, megviselik, megterhelik az embert, de a tegnapi megmutatta azért, hogy mik a fontos dolgok az életben számomra, és hogy mennyire fontos, hogy ezeknek a dolgoknak éljek. Jó kis emlékeztető volt.

I just keep swimmin’…



önismeret, szeretet, elfogadás

Miért ez jutott nekem?

Én alapjáraton egy nagyon optimista, pozitív, életvidám, életigenlő ember vagyok. Egyszerűen így vagyok felépítve: a pozitív dolgokból nyerem az energiát, azok által építkezem és próbálom ezt vissza is adni a környezetemnek. Persze nekem is vannak rosszabb napjaim, amikor el tudok keseredni, búbánatos leszek, elszomorodok és nem feltétlenül látom a kiutat. Az élet napos oldala az nem csak úgy önmagában létezik: meg kell teremteni. A rossz dolgok átfordítása jó dologgá, ez az, amin én napról napra dolgozom. Ez egy véget nem érő tanulási folyamat is egyben. Olyan mint az edzés, kicsit gyakorolni kell. Én alapból fogékony vagyok rá, nem tudok másként működni.
A fogyás, a testünk változása – ha bár nem fekete és fehér, de leegyszerűsítve: kétélű dolog. Tipikusan a fél pohár víz esete. Az ember megtapasztalja, ahogy elkezd változni, és megörül: a pohár félig tele van, sőt: milyen nagy pohár jutott nekem! Aztán bemegy egy próbafülkébe, ahol iszonyú bénák a fények, a kiválasztott nadrág szabása ótvar, a testének köze sincs ahhoz a formához, amibe a ruhaipar szerint bele kéne illenie, kilóg az átlagosból: a pohár egyből félig üres. Megesik, hogy hirtelen csak annyit látok: mennyi minden nem jó rajtam. Egyszerűen állok a tükör előtt és nem hiszem el, hogy miért pont nekem kell ezzel küzdenem. Miért nem lehetek én az a lány, aki nem csinál semmit és mégis vékony, “tökéletes az alakja” és hibátlan a bőre.. Miért pont én vagyok az, akinek hosszú hónapokig kell küzdenie a változásért, akinek azon kell dolgoznia, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant, hogy vannak olyan testi (alapvetően csak “esztétikai”, nem egészségügyi) változások, amik nem visszafordíthatóak, és emiatt sose nézhetek ki úgy mint “az a lány”.
Hogy jöhetek ki ebből pozitívan?
Az élethez nem könnyű terheket kérek, hanem erős hátat.
Rettentő módon bosszant (kib.szottul feldühít!), hogy az ilyen gondolatok bizony hosszú évek, már a tizenéveskorban elkezdődő, fertőzések eredményei. A nők egyszerűen megtanulják csúnyának látni saját magukat. A testünk alkalmazkodó képességének, biológiai sokféleségének csodálata helyett az esztétikára redukálunk mindent. Egy hamis ideálhoz mérjük magunkat, és évek kemény és kitartó, egyben alattomos munkájával elérjük, hogy ha tükörbe nézünk, nem tetszik az, amit látunk.
Nem tudom miért, de pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor először magyarázta el nekem egy osztálytársam általános iskolában, hogy mi az a narancsbőr, és hogy az milyen csúnya. Korábban soha eszembe se jutott. Egyszerűen fel sem merült, hogy bármiféle problémát kéne, hogy jelentsen. Aztán elteltek az évek, és a társas környezetből, a médiából folyamatosan érkeztek azok a megerősítő jelek, hogy igen, a narancsbőr az ronda, aki narancsbőrös az igénytelen, hogy hogy nem “egy szar ember” már rögtön. Aztán ennek az lett az eredménye, hogy volt olyan év, amikor még strandra se mentem ki.
A társadalom, és a nők saját maguk is mesteri szintre emelték azt, hogy saját magukat csúnyának és értéktelennek lássák. A leghétköznapibb párbeszédekben is igen könnyen fel lehet fedezni azokat a félmondatokat, amik táplálják ezeket a közhiedelmeket, amikkel aztán a nők saját maguk válnak kirekesztő gyakorlatok (gyakorlataik) áldozatává. 
Tegnap az egyik életmódblogger osztott meg egy linket fotókkal, ahol ismert nők (színészek, énekesek, stb.) láthatóak egy magazin fotón és mellette az életben, valódi emberként, előnytelen fényekben és helyzetekben. Mellé a komment, hogy ne legyél skinny fat, mert annak csak a narancsbőrös fenék lesz a vége és hát az milyen undorító NÉZZEDMÁ’
NEM.
Minden létező fronton tiltakozom ez ellen, testem-lelkem minden porcikája ösztönből tiltakozik az ilyen gyakorlatok ellen. Nem fogok beszállni abba a versenybe, hogy az én esztétikai preferenciáim szerint szép vagy nem szép nőkről fotókat rakjak ki, hogy aztán ujjal mutogassak rájuk. Ez óvoda. Én az egész gyakorlatot kívánom kritika alá venni: miért készülnek agyon retusált fotók a nőkről, miért kizárólag a szépség alapján értékeljük a nőket, miért mutogatunk ujjal a másikra, miért akarunk rossz érzések keltésével motiválni embereket arra, hogy mondjuk többet sportoljanak, figyeljenek az étkezésükre. Miért hitetjük el magunkkal és másokkal is, hogy a narancsbőr/stria/stb. a boldog élettel összeegyeztethetetlen és foggal-körömmel üldözendő dolog? Most komolyan nincs ennél jobb dolgunk, de tényleg?!
Szóval ott álltam a tükör előtt és azt láttam: még mennyi munka van előttem. Nem, nem igaz, nem ezt gondoltam. Azt gondoltam: bassza meg, hogy itt is zsírpárna, meg ott is, miért nem jön rám ez a nadrág, és hogy bassza meg, hogy ilyen lassan megy, hogy még kurva sokat kell küzdjek és nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Kurvára bosszant, hogy ahhoz, hogy a pihe-puha kis zsírtartalékaimból fogyni tudjak, még milyen sokat kell dolgozzak, miért nem lehet az, hogy holnap reggel egy sportos-szálkás testben ébredek fel?
Ahhoz, hogy tudjam, miért érzem, hogy a jó utat járom, látnom kell azt is, hogy mi az a gyakorlat, amit magam mögött hagyok. Nem vagyok hajlandó felvenni azokat a társadalom által közvetített üzeneteket, amik szerint az én testem, mivel köze nincs egy címlaplányéhoz, értéktelen volna. Hogy én magam lennék értéktelen, mert nem vagyok címlaplány, csak egy valódi ember, valódi, változó testben. Nem a címlaplányokkal van baj egyébként. Minden nő megérdemli, hogy címlaplány legyen. De nem azért, mert hasonlít egyféle ideálra, hanem mert a szépség sokféle, sokszínű és csodálatos. Hogy egy női fenék vagy egy mell akkor is jó dolog, ha kerek, ha lapos, ha puha, ha kemény, ha sima, ha csíkos, ha gödröcskés, ha akármilyen. Mert ha szeretsz valakit, akkor szereted úgy, ahogy van, mert ember, mert senkinek sem az kéne, hogy legyen a sorsa, hogy csúnyának lássa magát mások miatt.
Engem erre tanít meg a saját testem megismerése és elfogadása, megszeretése és ez az, amit szeretnék továbbadni.
I embrace my imperfection.


szépség, önismeret, szeretet

A strandformáról

Ahogy haladunk a tavasz-nyár felé, a netes csoportokban, fórumokban egyre több helyen lehet találkozni az alábbi kommenttel:
“strandforma!”
Ezt általában azok a lányok, nők érdemlik ki, akik az eddigi kitartásuk, munkájuk és eredményeik alapján már elég jól néznek ki ahhoz, hogy egy strandon fürdőruhában jelenjenek meg.
Ez egy olyan jelenség, amit én nem igazán értek, és nem igazán tudom elhelyezni, feldolgozni. Miért?
Nem értem, hogy miért vagyunk ilyen kinézet-orientáltak.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek mások helyett eldönteni, hogy mit csinálhatnak és mit nem.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek eldönteni, hogy ki a szép és ki nem.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek mások helyett meghatározni, hogy ki elég jó és ki nem.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek mások helyett meghatározni, hogy ki érdemli meg, hogy strandra menjen és ki nem.
Ezt az egész gyakorlatot, amivel megjelölünk egyes embereket strandformára-érdemesnek nem értem. Ezzel a gyakorlattal ugyanis megjelöljük azokat is, akik nem érdemesek arra, hogy strandra mehessenek és ott jól érezzék magukat.
Látni kéne azt, hogy ezzel a gyakorlattal a nők saját maguk termelik újra azt a társadalmilag elfogadott frusztrációt, mely szerint strandra csak akkor mehet valaki, pláne ha nő, ha elég jól néz ki. Bárki más, aki az ideálistól eltérő testalkattal, testarányokkal, kinézettel rendelkezik az jobb, ha ki sem teszi a lábát az utcára, mert az szinte fáj a szemünknek, sőt, rosszul érezzük magunkat attól, hogy látunk valami tőlünk különbözőt.
Az, hogy az ember félelemmel tekint a tőle különböző dolgokra, belénk van kódolva. Az ismeretlentől, az újdonságtól való félelmet azonban ahogy növünk fel, egy természetes tanulási folyamattal megtanuljuk kezelni. Óvodában még csúfoljuk azt, aki kilóg a sorból mondjuk a testi tulajdonságai miatt, olyan dolgok miatt, amiről nem tehet. Aztán rájövünk, hogy olyan dolog miatt, amiről nem tehet, nem szabadna kirekeszteni senkit. Ezerszer több rossz emberi tulajdonságot tudok felsorolni annál, mint hogy valaki “nem olyan módon szép”, mint ahogy az jelenleg elfogadottnak gondolt normák megtestesítik. Ám amint egy másik, felnőtt ember testéről van szó, egyből feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy kritikát mondjunk róla és így felnőtt korban is kirekesztés tárgyát képezi a kinézet, a külalak. Mert gondoljuk, hogy hát a felnőtt ember már felelősségteljes, kontrollal bír a saját élete felett, és ha nem elég szép, akkor minden bizonnyal hiányzik belőle ez a kontroll, nem illeszkedik az én normáimhoz, igénytelen, egészségtelen, csúnya, meg amúgy is. Szerintem meg a felelősségteljes felnőtt élethez az tartozik hozzá, hogy ismeretlen emberek felett nem ítélkezek, és nem törekszem arra, hogy olyan gyakorlatokat alakítsak ki, amelyekkel szorongásokat termelek újra össztársadalmi szinten.
Honnan tudhatom meg, hogy én strandforma vagyok-e? Mit értünk pontosan ez alatt? Ha valaki csak úgy hozzászól egy fórumra egy kép láttán, hogy “strandforma!”, nem fogja érdekelni, hogy mit okoz ezzel azokban, akik nem is hasonlítanak arra a képre. Nem derül ki, hogy milyen szempontok alapján definiálják a “strandformát”. Valamiféle hallgatólagos egyetértés, ki nem mondott szempontok alapján dönti el valakiről, hogy ő strandforma-e vagy sem. Legyen elég karcsú, elég lapos a hasa, zsír/narancsbőr még véletlenül se legyen rajta (az milyen undi lenne már!), vékony a combja, a dereka… meg legyen legalább 175 cm magas és nagy a melle. Az eddig látott képek és a hozzászólások alapján sejtem, hogy valami ilyesmi lehet a strandforma definíciója.
Megsokszorozódtak a vizuális ingerek a világban, egy kattintással tudok olyan képet találni, ami alá oda van írva, hogy strandforma, és ami alapján építhetem a saját kis szorongásaimat. Ez nem jó.
Ha valaki kemény és kitartó munkával elérte azt, hogy átalakította a fizikumát, sokak szemében vonzó lett, akkor azt dicsérjük meg, méltassuk az elért eredményeit, megérdemli a pozitív visszajelzést! Nem ebből kell kevesebb. Abból kell kevesebb, hogy ezt mások felé kirekesztő módon tegyük meg.
Ezt már nem először írom le: ha valakinek problémája van egy másik ember kinézetével, akkor az az Ő problémája, nem azé az emberé, akire ezt ráhúzza. Szeretném, hogy az emberek önfeledtebbek, boldogabbak, egészségesebbek lennének. Az egészséghez azonban az is hozzátartozik számomra, hogy nem termelünk újra magunkban és másokban ilyen negatív gyakorlatokat, mert egész egyszerűen nem visz előbbre. Mit közvetítek a frusztrált mentalitásommal? Ha egyszer gyerekem születik, mit közvetítek majd neki? Érezze magát rosszul, mert nem úgy néz ki, mint az ideál?! Ezt senki nem kívánhatja szerintem… 
Ezt sem először írom le, és valószínűleg nem is utoljára: a strand bárki számára nyitott hely – szerencsére egyébként sokan kimennek a strandra anélkül, hogy érdekelné őket mások (idegenek) véleménye. A strand jó hely, a vízpart jó hely, az élményfürdő jó hely. Használjuk, élvezzük ki és érezzük jól magunkat. Nem azért, mert kinézünk valahogy vagy nem. Hanem azért, mert játszani jó, együtt lenni a barátainkkal, a családunkkal jó. Mert vízben lenni jó, mert napozni jó, mert strandröpizni jó, mert homokvárat építeni jó…
Dolgozzunk a céljainkon, hozzuk ki magunkból, magunkhoz mérten a legtöbbet. Ám egy biztos, hogy a strandformához csak egy dolog kell: egy fürdőruha (vagy valakinek az sem :)! Vegyük fel és érezzük jól magunkat. Mert nem kell elbújnunk senki elől!
Forrás: Tumblr
Az első évek

Ne válts életmódot!

Sokszor próbálok visszaemlékezni mostanában arra, hogy hogyan is éreztem magam azelőtt, hogy életmódot váltottam volna. Tudom, hogy ugyanúgy tettem a dolgomat mint most: foglalkoztam a szeretteimmel, dolgoztam keményen, próbáltam örömet lelni a munkában, az életben, igyekeztem fejlődni minél több készségemben és képességemben. Mégis, az életmód, amit folytattam hosszú távon nem szolgálta az egészségemet. Valójában egy kényelmes komfortzónán belül léteztem, ami teret adott bizonyos vágyaim megélésének, a kreativitásom kibontakozásának, lehetőséget egy viszonylag örömteli életre, ám igazi változásra valójában nem volt alkalmas. Sokszor éreztem úgy, hogy bizonyos feladatok vagy éppen felmerülő nehézségek meghaladják a képességeimet és ha legyűröm őket, akkor fejlődni fogok általa. Fejlődtem is persze, de soha nem volt annyira átütő a siker. Ám volt egy dolog, amit minden egyéb törekvésem ellenére valójában mindvégig elhanyagoltam: a testem, a fizikai mivoltom és így az egészségem. Az eltelt évek alatt valójában elkényelmesedtem. Féltem a bizonytalantól és a váratlan helyzetektől, ezért nem is nagyon mozdultam ki sokat, az emberek felé nem voltam annyira nyitott, amennyire szerettem volna lenni. Miközben bennem is alakultak ki frusztrációk a külsőm miatt – no nem azért, vagy nem csupán azért, hogy holmi külső elvárásoknak megfeleljek, hanem mert legbelül tudtam, hogy az egészség a legnagyobb érték és én nem az egészséges úton haladtam. Ehhez még az sem kellett, hogy káros szokásaim legyenek: ritkán iszom alkoholt és soha életemben nem gyújtottam rá például. Elegendő volt “csak” nem mozogni és gyakorlatilag egész nap ülni, a szedentarizmusban elkényelmesedni. 
Évek óta hallgattam, néztem, olvastam unos-untalan a különféle szövegeket a rádióban, a tévében, az interneten, hogy “válts életmódot“, az “életmódváltás az egyetlen megoldás”, az “életmódváltás a JÓ megoldás!” – amivel csak egyetlen hatalmas nagy problémám volt: nem tudtam mit jelent az a szó, hogy életmódváltás. Nem volt számomra kézzel fogható a dolog, nem tudtam realizálni a saját életemben. Így aztán lefordítani se tudtam cselekvésre. Hiába olvastam el a huszonnyolcadik cikket is az “életmódváltás fontosságáról”, az egésznek nem volt túl sok értelme számomra. Mégis, most, hogy már eltelt több mint másfél év azt mondom: egyik napról a másikra életmódot váltottam! Ehhez egy dolog kellett számomra: megtanulni, hogy mik lehetnek azok a lépések, amik változást hoznak a korábbi életemhez képest. Amit viszont egy dolog alapozott meg: elegem lett abból, ami addig volt! Végre nem tagadtam tovább magam előtt, hogy milyen életet éltem korábban. Ez nagyon ösztönös dolog volt számomra, úgy érzem, hogy meg kellett rá érjek, hogy ez a változás bekövetkezhessen.  
Elegem lett és gyors változást akartam ugyan, de tudatosan apró lépésekkel kezdtem. Megnéztem, hogy mi az, amiből elegem lett, mi az amit szeretnék helyette, és megpróbáltam kitalálni, hogy milyen módon tudnám elérni. A bizonytalanban kezdtem el járni, számomra új területen. Természetesen olvastam sokat, tanultam, próbáltam szelektálni az információk között és kaptam ötleteket is. Ez mind sokat segített. Elkezdtem próbálkozni. Először a reggeli korán keléssel és a futással. Aztán a reggelizéssel. Aztán más mozgás kipróbálásával. Új alternatívákkal pl. a közlekedésben (biciklire váltottam). Szépen lassan pedig átformáltam az étkezési szokásaimat is. Először csak elhagytam a cukrot a reggeli kávémból, aztán szépen lassan mindenből. Unásig tudja már mindenki ismételni, hogy mik azok az ételek, amiket nem tanácsos napi szinten többször fogyasztani. Ezeket cseréltem le én is apránként. A kis hógolyó elindult a hegyről és szépen lassan lavina lett belőle. Minden megváltozott. Ahogy lezúdult a lavina, megváltozott a táj is mögötte. Így változtam meg én is. Teret kaptak az alapvető igényeim: a rendszeresség az életvitelben, a mozgás örömének megélése, az emberi/társas kapcsolataim bővülése, a kreativitásom kibontakozása, összességében a magammal való törődés. 
Szóval én azt mondom: ne válts életmódot! Helyette kezdj el apró lépésekben gondolkozni és apró dolgokat megváltoztatni. “Even the smallest person can change the course of the future” – mondta Galadriel a Gyűrűk urában, amire én azt felelem: a legapróbb lépésekkel is képes vagy megváltoztatni a jövődet. Nem kell a legnagyobb falatot lenyomni a torkodon: nem kell egyik napról a másikra teljesen életmódot váltani. Van, akinek sikerül, de ez a ritkább szerintem. Gondolkodj el, milyen helyzetben vagy most, ötletelj, hogy mi az a dolog – akár a legapróbb is! -, amin tudsz változtatni. Kezdj el apró lépéseket tenni és azon kapod magad, hogy lassacskán változni fog minden, amíg észreveszed, hogy most már nem olyan az életed, mint amilyen korábban volt. Sokkal de sokkal jobb! 
Nem muszáj ezt feltétlenül a fogyás témájára redukálni, működik ez nagyon sok céllal is, amit kitűzöl magad elé. Olvass, tanulj, kérdezz, beszélgess, találkozz emberekkel, legyél nyitott, próbálkozz és ha valami elsőre nem sikerül, akkor próbálkozz másként. Amíg megtalálod, hogy mi az, ami működik számodra, valószínűleg találsz olyan dolgokat is, amik egyszerűen nem működnek. Ezt ne éld meg kudarcként, inkább fogd fel tapasztalatként és próbálj tanulni belőlük! 
Amit véghez vittem, azt már címkézhetem életmódváltásnak, de én inkább hívom életváltásnak, hiszen nem csak egy-két paraméter változott meg az életvitelemben: alapjaiban másként élem meg most az életet, mint korábban. A mérleg által mutatott szám a legkisebb részlete a dolognak. Ha pedig valamit fontosat megtanultam, akkor ez az: a legapróbb fejlődés is fejlődés, a legkisebb lépés is lépés, amivel már közelebb kerülhetek a célomhoz.