ikrek

Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig

Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk :)

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK

Szigorú napirend vagy ritmus? Így csináljuk mi.

A bejegyzés A szülés utáni első 6 hét valósága című bejegyzés folytatása. Abban arról írtam, hogy mik a legnagyobb kihívások, amikkel nekünk és a többi kisbabás szülőnek meg kell küzdenünk és hogy mik azok a módszerek, amik segítettek, hogy “túléljük”. A mostani bejegyzésben pedig konkrétumokat hoztam: elmesélem, hogy mi hogyan alakítjuk ki  a napirendünket. A következő posztban pedig tippeket adok majd arra, hogy hogyan teheted könnyebbé a kisbabás napokat saját magatok számára.

“Kezdd úgy, ahogy folytatni szeretnéd.”

A babavárás közepén, amikor a férjemmel beszélgettünk arról, hogy milyen ritmusban szeretnénk élni családként az életünket, akkor a rugalmasság és a következetesség volt a két legfontosabb szempont, amit azonosítottunk. Nem mondom, rugalmasságra ebben az időszakban sokkal többször van szükség, de első babánál szerintem ez teljesen normális, hiszen most tanuljuk egymást.

Az első 6 hét arra volt jó, hogy gyakorlatot szerezzünk a következetességben és a rugalmasságban, így most, amikor a baba elkezdett fejlődni és egyre jobban reagálni a világra, az a ritmus, amit létre szerettünk volna hozni, egyre szebben és hatékonyabban működni is tud (hogy aztán szépen fel is boruljon, annak rendje-módja szerint :) ). Ez persze folyamatos kísérletezés eredménye, mindig kreatívnak kellett lenni, hogy megtaláljuk azokat a módszereket, amik működnek.

Bármiféle életritmust is alakít ki egy család magának, az akkor fog működni, hogy ha hiteles. Ha nem görcsölésből áll, hanem passzol a család tagjainak a személyiségéhez és igényeihez.

Nálunk a rendszer, a rendszeresség és a struktúra, nem csak a gyerek miatt fontos, hanem magunk miatt is. Ugyanakkor, a túlzott merevség pártján sem állunk, hiszen tudjuk, hogy az élet ennél spontánabb, illetve figyelnünk kell a kisbabánk igényeire is. Ezért merev napirend helyett egy rugalmas – életszerű – ritmus kialakítására törekszünk. De ebben igazából az a legjobb, hogy eddig is eszerint éltük az életünket és ezután is hasonlóképp szeretnénk, csak most már családként.

3 MÓDSZER, AMI segít nekünk a napirend kialakításában:

1. A KÖLCSÖNÖS IGÉNYEK KIELÉGÍTÉSÉN ALAPULÓ IGÉNY SZERINTI SZOPTATÁS.

Bár mielőtt megszületett a baba, azt gondoltam, hogy nem ez lesz az, ami számomra működni fog, mégis, a megszületése után rájöttem, hogy az igény szerinti szoptatás az, amit a legőszintébb szívből fel tudok vállalni. Szerencsére a szoptatás remekül megy már az 1. naptól kezdve és erre nagyon büszke is vagyok. Büszke vagyok rá, mert ezt két dolognak köszönhetem azon felül, hogy szerencsére anatómiai akadályaink nincsenek: még várandósság alatt sokat olvastam a szoptatás helyes technikájáról, a szoptatás biológiájáról és még a kórházban kértem és kaptam segítséget is ezzel kapcsolatban, amikor úgy éreztem, hogy nem megy jól. Már az első naptól kezdve nem engedtem abból, hogy a baba helyes technikával szopizzon, ezért nem is alakult ki problémánk. Plusz, az igény szerintiség is nagyon jól támogatta a tejtermelődést, a kereslet-kínálat kialakulását, ezért soha nem aggódtam amiatt, hogy a baba éhes maradna vagy nem lenne elég a mennyiség vagy nem lenne elég tápláló a tej számára.

Az igény szerinti szoptatás számomra azt is megtestesíti, hogy az anyai kompetenciáim a saját birtokomban és irányításom alatt vannak – ellentétben pl. a szüléssel, ahol mindenki más gyakorolt, ill. akart hatalmat gyakorolni a testem felett, függetlenül attól, hogy én miket éltem meg.

A babánk kizárólag anyatejet kap, ami szerintem szuper, de nem gondolom, hogy ha anyatejjel nem tudnám etetni valami miatt, akkor bármiben is hiányt szenvedne. Az a lényeg, hogy ne legyen éhes és tudjon fejlődni, a módszer végeredményben úgy is mindegy; a szeretetünk, a gondoskodásunk, az anyai minőségünk nem ezen múlik.

Elképzelni se tudom az időre való etetést és nem is értem miért kéne pont az evéssel rendszerhez szoktatni a gyereket, mikor a felnőtteknél is annyira változó, hogy mikor és mennyit esznek. Meg hát a babánál az anyamell sokkal több mint puszta étel: megnyugvás és a világba vetett bizalom alapja az első időkben. Sok sírást megelőzünk, ill. orvosolunk a szoptatással és szerintem ez a világ legtermészetesebb dolga.

Ugyanakkor kölcsönös is a dolog, mert az én és a férjem igényeinek a kielégítését is segíti. A gyerek kap például cumit is, sőt: cumisüvegből evett már többször lefejt anyatejet. Mert a kizárólagos szoptatás és az anyatej jó, de nekem is jár a pihenés és ezek az eszközök segítenek bennünket ebben. Ennek köszönhetően tudtunk már kettesben eltölteni minőségi időt, ami hatalmas ajándék volt ám!

Nem az a lényeg, hogy a különböző nevelési iskolák által hirdetett eszközöket dogmatikusan alkalmazzuk, hanem az, hogy éljünk.

Így bár az iszsz iskolába és a “kötődő nevelésbe” nem fér bele semmiféle cumihasználat, a mi életünkbe bizony belefér és egyelőre szuperül működik,  nem lett cumizavaros a gyerek. Erre mondtam azt, hogy friss szülőként, az első hetekben amit azonnal megtanultunk, hogy elvek helyett működő megoldásokat kell alkalmaznunk a túlélésünk érdekében.

2. AZ ALVÁS – EVÉS – ÉBRENLÉT/JÁTÉK – ALVÁS NAPI RITMUSA.

A kezdetektől törekedtünk arra, hogy ezt a ritmust létrehozzuk és bár nem mindig voltunk benne következetesek 100%-osan, azért az esetek többségében ezt a rendszert próbáltuk hozni. A 7. héten figyeltem meg, amikor a baba is elkezdett már jobban érdeklődni a külvilág iránt, elkezdett látványosabban fejlődni, hogy ez a ciklus szép szabályosan is képes volt már lefutni napjában többször így azt gondolom, hogy egyre jobban tudunk rá támaszkodni, tudunk vele tervezni és jó alapot ad a későbbi változásokhoz is. Mert hát a napirend arra jó, hogy aztán módosuljon, nem igaz?

A ritmus lényege, hogy az alvást az esetek többségében evés követi, aztán ébrenlét és játék, majd ismét pihenés/alvás. De nem esünk kétségbe akkor sem, ha a gyerek éhes, aztán 1 óra múlva megint éhes lesz, mert ez esetben az igény szerintiség szellemében megetetem. Viszont ha ezt a rendszert követem, akkor jó eséllyel könnyen kitalálom, hogy mi a baja a kicsikének, fáradt-e már vagy éhes-e, stb. A lényeg, hogy számunkra ez a ritmus jó kereteket ad a mindennapok végig viteléhez, de nem írja felül a baba igényeit és ez nagyon fontos.

3. AZ EGYÜTTALVÁS.

Első héten, a 3. átsírt éjszaka után, amit külön szobában alvással próbáltunk tölteni, a férjem azt mondta, hogy a következő éjszakát úgy töltjük, hogy a baba bejön velem az ágyba, ő pedig átmegy a kanapéra, ami a gyerekszobában van. Ez volt az első nyugis éjszakánk. Ezután még próbálkoztunk azzal, hogy én a kanapén, a gyerek pedig a neki szánt kiságyban aludt, de félmegoldás volt, nem tudott annyira pihentető lenni mint az, hogy éjjel együtt vagyunk. Ezután másnap megrendeltük a babaöblöt.

Szóval a baba most mellettünk alszik, mindhárman egy szobában, és ennek is köszönhetjük azt, hogy az éjszakáink már az első 6 hétben is egész elfogadhatóak voltak. A minőségi alvással nem fért össze ugyan a 3-4x-i (vagy többszöri) ébredés a szoptatás miatt, de még így is ez a megoldás volt az egész család számára a lehető legjobb és ennek köszönhetően végül az én alvásom is hozzárendeződött ehhez a ciklushoz, tehát a hetek múlásával egyre kevésbé terhelt meg.

Ami segített még a nyugodt éjszakák kialakításában, és talán ez az egyetlen, aminek az időpontjához leginkább ragaszkodni szoktunk: az esti fürdetés rituáléja. Ugyanakkor, ha úgy alakul a nap, hogy a baba már fáradt és inkább aludna a fürdetés idején, akkor csak emiatt nem keltjük fel.

Ha az altatásról van szó, az biztos, hogy képtelen lennék sírni hagyni a gyereket, hogy megszokja az egyedül alvást (meg amúgy is). Annyira picike még. Majd ha érettebb lesz, akkor próbálkozunk újból a kisággyal (nem sírni hagyós módszerekkel), addig meg így alszunk, mert a pihentető alvás az egész család alapvető érdeke. Jelenleg ott tartunk egyébként, hogy a kezdeti 3-4 nagyjából hasonló időben történt ébredése szép lassan lecsökkent 1-2 db-ra. Tévhit, hogy a babáknak át kell aludniuk az éjszakát; egész egyszerűen nem így vannak programozva. Remélem azért valamikor bekövetkezik, nem volna ellenemre :-), de egyelőre rendben vagyunk így, nem stresszelünk rajta.

Ezeknek köszönhetően kialakítottuk szépen a napirendünket, ami szóban benne rejlik már ugye a következetesség – mi pedig hozzáadtuk még a rugalmasságot is, hiszen a merev ragaszkodás mesterségesen kitalált időpontokhoz biztosan nem működne számunkra. Pont emiatt aztán, egy átlagos hétköznap, mégis hasonló időpontokban történnek ugyanazok a dolgok (pl. éhezik meg a baba, tudok megebédelni, fürdetünk este, stb.), a rendszer tehát magától beáll. Így lesz a napirend számunkra egy mindannyiunk igényeit kielégítő, rugalmas életritmus.

a napirend része a szelfi is :D

Szelfizünk :)

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

A szülés utáni első 6 hét valósága

Mielőtt elmesélem, hogy milyen volt nálunk kisbabánkkal az első 6 hét, egy rövid bevezetéssel szeretnék kezdeni.

Emberként (minden szerepemmel együtt), amit én képviselek: az őszinteség és a hitelesség. Az, hogy felvállalom, ha valami szar (ha valamit szarul csinálok, ha valami miatt rosszul érzem magam, ha valamilyen körülmény rosszul érint) és nem félek vele szembemenni és változtatni, hogy jobb legyen. Éltem már úgy éveket, hogy folyamatosan kifogásokat kerestem (és találtam), csak szembe ne kelljen nézni azzal a szarral, amit magam köré teremtettem. Így voltam boldogtalan egy párkapcsolatban hosszú évekig, így jártam be mindennapos félelemmel dolgozni egy munkahelyre, meg persze (ennek köszönhetően) így híztam is el és kezdtem egyre rosszabb állapotba kerülni fizikailag is, azokban a szép, soha vissza nem térő huszas éveimben.

Aztán, ahogy ezt  a blogban is folyamatosan dokumentáltam, megváltoztattam az életemet és ennek köszönhetően, most már 2 éve végre úgy élek, hogy semmilyen szart nem rejtegetek magam elől, mert pontosan tudom, hogy azzal aláásnám a boldogságomat hosszú távon. Én ebben találtam meg a boldogságom kulcsát.

Hogyan is jön ez ide? Hát bizony eléggé közvetlenül.

Ha gyereked születik, akkor az első 6 hét olyan kemény kihívásokat fog támasztani eléd, mint jó eséllyel még soha semmi az életben. Mert ha boldogtalan életbe szülsz gyereket és elhiteted magaddal, hogy ami van, az úgy rendben van, akkor a gyereked számára is csak a boldogtalanságodat, a mártírságodat állítod követendő példaként. Ha viszont hajlandó vagy melózni és nem megalkudni, mindig az őszinteséget és a félelmek legyőzését választani, hiteles emberként állsz majd a gyereked előtt, és ezzel teszel egy lépést az ő kis életével kapcsolatban is.

Újszülött kisbabáddal az élet bizony kíméletlenül szembesít a legjobb és a legrosszabb arcoddal is. Így igazából, ha az a kérdés, hogy pontosan milyen gyereknevelési módszerek működnek, akkor arra nem az a válasz, hogy az igény szerinti szoptatás vagy a tápszer, a kiságyban altatás esetleg az együttalvás, hanem az, hogy mi az, ami TÉGED személy szerint segít az életben, minden más területen is.  Mert az őszinte választásaid által leszel hiteles ember és hiteles, mintaadó szülő is.

Ebből körvonalazhatóak persze fontos területek, mint például a kommunikáció, az őszinteség, a saját igényeid felvállalása, az önbizalmad, a hitelességed, de végeredményben az számít, hogy tisztában vagy-e a viselkedéseddel, tehát megfelelő-e az önismereted, kellően tudatosan éled-e az életed és hajlandó vagy-e cselekedni/változtatni, ha arról van szó, hogy jobb legyen.

Beszéljünk arról őszintén, hogy mi történik ebben a 6 hétben, a következő bejegyzésben pedig adok tippeket arra, hogy milyen módszerek váltak be nekem és mik segítettek minket a túlélésben.

Mi történt velem ebben a 6 hétben?

Röviden: a babánkkal töltött első 6 hétben fáradtabb és kimerültebb voltam, mint valaha.

Császármetszés utáni felépülés

Erről a részről is külön bejegyzést fogok írni részletesebben, addig is a lényeg: átestem egy komoly hasi műtéten, a császármetszésen, amiből fokozatosan elkezdtem regenerálódni. Ezt én hullámokban tapasztaltam: nagyon gyorsan és jól reagált a testem az első napokban, de voltak később visszaesések. Ebben a 6 hétben úgy éreztem, hogy újra kell tanuljam magamat, és próbáltam ismerkedni a saját testem jelzéseivel. Mert egyrészt a szülés maga, másfelől pedig az, hogy egy műtétet végeztek rajtam, nagyon komoly beavatkozás volt a testi folyamataimba. Folyamatosan tanulom az újfajta testi érzeteimet: kezdve a megváltozott és lassan rendeződő emésztésemről, azon keresztül, hogy pl. pisilési ingerem hetekig gyakorlatilag nem, ill. nagyon tompán volt, addig, hogy a szexhez kapcsolódó testi érzeteim mennyire döbbenetesen különböznek a korábbiaktól. Meg persze a szoptatás is komoly hatással van rám. Nem éreztem a hasizmaimat nagyon sokáig és nagyon sokat fáj a hátam is sajnos. Változás, alakulás, regenerálódás és persze folyamatos igénybevétel alatt áll a testem, ezt el kell fogadjam. A regeneráció szempontjából az első 6 hét pedig csak a kezdet, de koránt sem elég a teljességhez, ezt jó tudni. Ami nagy-nagy pozitívum, hogy a szülés után 3 héttel már elkezdtem egy 8 hetes törzs+medencefenék (core+floor) regeneráló programot, mert a legfontosabb számomra, hogy funkcionálisan segítsem gyógyulni a testem (az esztétikum másodlagos) és később újra vissztérhessek az edzésekhez, amik az életem fontos alapját adják, most már 4 éve. 

6 hét pihenés, sport császármetszés után

Császármetszés utáni felépülés: az első 6 hét pihenés és a fokozatos regeneráció nagyon fontos

A SZÜLÉSTÖRTÉNETEMet itt olvashatod…

Az alváshiányról

Az első 6 hétben a fáradtságnak olyan szintjeit tapasztaltam meg, mint azt hiszem még soha eddig. Az, hogy február 24-25-én aludtam utoljára egybefüggő 4 óránál többet (pl. a szülést sem tudtam kipihenni, hiszen a kórházban sem volt rá lehetőség), bizony olyan mértékben nehezítette meg a normális életvitelemet, mint még soha semmi. Az éjszakáink szerencsére elég hasonló ritmusban teltek az első 6 hétben (átlag 3-4 éjszakai szoptatással), de a minőségi alvásra számomra nem adtak lehetőséget. Rossz volt nagyon, hogy soha nem volt olyan, hogy egymás után két éjszaka is rendben lett volna, valami miatt a kicsike mindig nyöszörgött valamit, általában a pocakja miatt. Egy-egy éjszaka volt, hogy egész jól és pihentetőre sikerült, de ez sosem ismétlődött. Kibaszott frusztráló tudott lenni.

Ilyenek miatt aztán egész egyszerűen sokkal több energiába került még csak az is, hogy önmagam legyek. A fáradtság miatt sokszor még gondolkodni is sokkal nehezebb volt, többször kerestem a megfelelő szavakat, ha mondani akartam valamit, sőt talán még feledékenyebb is lettem.

Az alváshiány okozta fáradtság miatt bizony sokszor egyszerűbb út hisztisnek lenni, sírni, szomorúnak lenni, sötétebbnek látni a világot, mint amilyen. Persze, ki is kell adni valamilyen formában ezt a feszültséget magamból, tehát azért ez normális. De ami a legnehezebb talán, hogy önmagában az, hogy kurvára fáradt voltam/vagyok, bizony sokkal jobban hajlamosít konfliktusokra is a környezetemmel és persze saját magammal is. Ilyenkor kell “keep calm” üzemmódba kapcsolni és megpróbálni okosnak lenni.

Barátkozás a babával és a szülői szereppel

Adottak voltak tehát a kimerítő fizikai körülmények, egy megviselt test és a folyamatos alváshiány, mindezeket pedig megfejelte az egésznek az érzelmi része.

Ahogyan azt már korábban írtam, a szülővé válásnak sokféle útja van: van akinél instant love, de mi a hosszabb úton megyünk és egymásnak kimondjuk azt, amit másoktól sose hallottunk, pedig valószínűleg nem vagyunk az érzéseinkkel egyedül. Hogy ez nehéz. Hogy a baba iránti kötődés nem jön azonnal. Hogy előbb meg kell ismerd a babád reakcióit, napokba, hetekbe telik, amíg felfedezed, hogy ő milyen baba. Ami pedig még sokkolt: amikor rájöttünk, hogy a saját gyerekünkkel nem estünk azonnal szerelembe és nem tudtunk hozzá az első perctől kezdve úgy viszonyulni, ahogyan korábban hallottuk meg hittük, hogy “kéne”. Jöttek a látogatók és boldogok voltak, hogy a kicsivel lehettek, mi pedig irigykedve néztünk rájuk, mert eleinte csak a kőkemény melót láttuk és nagy fokú tehetetlenséget éreztünk, ha a babáról volt szó. Mindkettőnknek megkönnyebbülés volt, amikor egymásnak is kimondtuk, hogy ezt bizony nehézségként éltük meg ezekben a hetekben. Tudtuk, hogy ezen csak az együtt töltött idő segíthet.

Ebből a szempontból nekem könnyebb mint a férjemnek, mivel én sokkal több időt vagyok a gyerekkel és én olyan ember vagyok, aki bátrabban fejezem ki az érzelmeimet a baba felé is, könnyebben nyitok felé. Megtapasztaltuk, hogy a babával való kommunikációt és játékot ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást, ha korábban sosem csináltad, de ha ráérzel, akkor sokkal könnyebb lesz utána minden. Örömmel mondhatom, hogy az eltelt hetekben, a folyamatos együttlét és gondoskodás, aztán az egyre több visszajelzés, amit a babától kapunk, persze meghozta a gyümölcsét és napról napra egyre jobban és megmásíthatatlanul, végérvényesem szeretjük meg a kisfiunkat. :-)

baba

Power baba – ő a főnök :-)

Anya és apa születik – párkapcsolati kihívásaink

Először is azzal kezdem, hogy milyen hatások értek bennünket, mint egyéneket, és mik voltak azok a belső konfliktusok, amikkel meg kellett küzdenünk és amik hatással voltak arra is, hogy egymással milyen vitákba keveredtünk sokszor. Az első 6 hét bizony konfliktusokkal tűzdelt időszak volt számunkra is. Tudtuk, hogy mindig az a célunk, hogy megoldást keressünk, de érzelmileg annyira leterhelt minket ez a néhány hét, hogy nem lehetett viták és sírás nélkül megúszni ezt. Annak örülök, hogy a megoldáskereső hozzáállásunk és az egymás iránt érzett szerelmünk, szeretetünk és elköteleződésünk segített erőt meríteni egymásból és mindig pozitívan tudtunk kijönni egy-egy konfliktusból, összességében pedig ebből az időszakból.

Adnom kell – de miből?

Legfőbb feladatomnak azt tartottam, hogy folyamatosan készen tudjak állni arra, hogy a baba igényeire felelni tudjak. Ez nehéz volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy próbálnom kellett megfejteni, hogy valójában mit is akar. Én úgy álltam hozzá, hogy nem lettem miatta szomorú ha sírt, mert azt láttam benne, hogy a sírásával, kis ösztönlényként, valamilyen igényét akarja kifejezni, és a sírása semmilyen módon nem bírálat velem szemben, nem hiszti, nem tudatosság, nem érzelmi manipuláció. Csak egyszerű igények, mondjuk hogy éhes, fáradt, nyugtalan, melege van, kényelmetlenül érzi magát, ilyesmi. Nem több. Megoldani akarok minden ilyen helyzetet, segíteni neki, ami azért így is kimerítő és folyamatos szellemi-fizikai munkát jelent számomra.

Az első 6 hét során engem 24 órán át terhelt a fáradtság, a fizikai felépülés igénye, a szoptatás okozta igénybevétel, az új szereppel való barátkozás érzelmi vonzatai és a folyamatos anyai ügyeletben való lét, megfejelve azzal, hogy magamra alig-alig jutott időm. Bár a séták is pihentetőek, ill. felfrissítőek szoktak lenni, azok mégsem kizárólag rólam szóltak, hanem a baba alvásigényének kielégítéséről meg a kutya mozgásigényének a fedezéséről. Napjaim fénypontját sokszor a zuhanyzás és egy-egy pisilés jelentette, amikor teljesen egyedül tudtam lenni. Ezek napi 15 percet tettek ki, ami valljuk be: kurvára kevés. Nem csak amiatt, mert a baba előtti életben ahhoz voltam szokva, hogy sokkal több jutott, hanem az igénybevétel mértéke miatt is. Amikor már egy-egy facebook posztot, pláne blogbejegyzést, meg tudtam írni, vagy épp beszélgetni tudtam emberekkel, az maga volt a mennyország. Ami biztos, hogy ha engem kevés dolog tölt fel, azaz nem tudok adni saját magamnak, akkor sokkal nehezebb adnom másnak is. Márpedig ez az időszak és általában a babás lét ilyen.

A családunk dinamikája úgy alakult, hogy én folyamatosan adtam a babának, a férjem pedig folyamatosan segített engem. Én nem kaptam vissza a babától közvetlenül semmit, a férjem pedig azzal szembesült, hogy a felesége energiáinak 95%-át a baba vette el, a maradék 5%-ot meg a létfenntartás, tehát ő sem kapott vissza semmit.

Egy-egy hosszabb időtartamot, amit magamra fordíthattam, általában annak köszönhettem, hogy a férjem itthon volt és levette rólam azt a stresszfaktort, hogy készenlétben álljak és azonnal abbahagyjam bármit is csináltam épp, ha a baba sírna valami miatt. Fejben kikapcsolni – ez sokkal nagyobb kihívás baba mellett. 

A fáradtságom mértékére példa, hogy a 6.hét elejére jó mély depresszív hangulatba kerültem és egyik nap gyakorlatilag megállás nélkül potyogtak a könnyeim nem is tudom mennyi ideig. #babyblues. Kijött rajtam egy csomó fáradtság, stressz, kiúttalanság érzése, börtön feeling, reményvesztettség és csupa hasonlóan sötét érzés és gondolat. Másnapra, 6 hét után először, kaptam 4 óra kimenőt az “anyaságból” és egyedül lehettem, addig az apja és a nagyszülők vigyáztak a kicsire. Olyan szinten volt kész az idegrendszerem, hogy ebben a 4 egyedül töltött órában, amiből minél többet alvással akartam tölteni a lesötétített lakásban, gyakorlatilag még pihenni elkezdeni is alig bírtam. Egy órán keresztül feküdtem csukott szemmel, pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni. Nagyon nehezen sikerült csak, kb. másfél órára. Sokkal elemibb szintű volt a fizikai fáradtságom, mint amin 4 óra pihenő segíteni tudott volna. Szerencsére azóta jobb lett már a helyzet, jobban lettem én is.

Nem csak nekem volt nehéz

Az első 6 hét nagyon nehéz időszak a férfiak számára is. Kettőnk közül például a férjemet sokkal jobban érintett egyfajta szülés utáni depresszió (vagy inkább kiúttalanság és tehetetlenség érzése), mint engem. Meglepő? Nem annyira.

Ahogyan azt írtam már ezelőtt, az apák ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a párjuk cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Számukra még nehezebb megélni azt, hogy nekik sem jön egyből a szerelem, amit a gyerekük iránt érezni “kéne”. Emellett sokkal erősebb bennük a tehetetlenség érzése. Nincs mellük se. 😀 Szóval ők sem születnek azonnal apává. Kialakulnak, idővel. Ráadásul hirtelen én sem voltam ott mellette olyan minőségben, mint ahogy korábban, és míg nekem ott volt a gyerek, ő sokszor teljesen egyedül érezhette magát.  Nehéz volt, hogy semmi minőségi idő nem jutott egymásra, az egymás iránt érzett szeretetünk kifejezésére is sokkal kevesebb volt az energiánk is. Vagyis leginkább nekem őfelé.

A férjem is ugyanúgy szembesült saját magával, mint ahogy én is. A fáradtság miatt pedig nem csak én borultam ki időről-időre, hanem ő is. A kihívások ilyen szempontból tehát közösek voltak. Az, hogy miként tudtunk ezen túljutni bizony kettőnkön múlott. Nem értek egyet azzal, akik csak a párjukat szidják ilyen helyzetben és folyamatosan sajnáltatják magukat. Igen, én is sajnáltam magam jó néhányszor és az én egóm is baromi erős ám. De a lényeg, hogy mindketten akartuk az együttműködést és a megoldást is.

A kulcs az első 6 hétben: a kommunikáció. Mindig az.

Az anyák otthon maradnak a gyerekkel, az apák pedig továbbra is élik az életüket. Látszólag. De ebbe az új helyzetbe nekik is ugyanúgy bele kell szokni. Amikor pedig arról beszélek, hogy milyen fontos az önismeret, akkor az például azt jelenti, hogy amikor engem zavart, hogy a férjem elmegy edzeni és hogy milyen jó, hogy neki ennyi saját ideje van, amit egyedül tölthet, akkor nem azt kell kommunikáljam felé, hogy “hogy lehetsz ilyen, hogy itt hagysz egyedül” meg “bezzeg neked milyen könnyű”, hanem azt, hogy “kérlek segíts megoldani, hogy én is tudjak egy kis időt pihenni és egyedül tölteni”.

De ez teljesen általános érvényű igazság: ha valami zavar egy másik emberben, akkor az azért van, mert a frusztráció saját magadban van a dologgal kapcsolatban. Hiszen basszus, szeretem őt és nagyon is örülök, ha a férjem az edzések révén tud töltődni testileg, lelkileg, hiszen ez segít neki is, hogy jobban bírja a gyűrődést, amit ezek a hétköznapok jelentenek. Meg amúgy is, baszatni kell és erősödni :-) A férjem lelki egyensúlya ugyanúgy a közös érdekünk, mint az enyém. Nem az zavart, hogy ő elmegy, hanem az, hogy én nem mehetek. Ennek pedig az a megoldása, hogy ezt az igényemet kommunikálom felé, nem pedig hallgatólagosan elvárom, hogy tudja mi a bajom és segítsen vagy egyéb “üdvözítő” megoldások, amikre a legtöbb nő hajlamos. Aztán majd megoldjuk, hogy nekem is jusson időm magamra. Ha a férfiak tudják, hogy miben segíthetnek a párjuknak, akkor segítenek is. De ehhez beszélni kell velük, nem pedig várni a sült galambot meg játszmázni. Már ha tisztelem annyira a másikat, ugye.

Egy másik példa az első 6 hétből: a férjemnek nehézséget jelentett az elején, hogy türelmes legyen a síró babával. Ez pedig engem nagyon zavart. Ezzel 3 feladatunk volt:

1) A magam részéről az, hogy rájöjjek, én miért nem engedem meg magamnak, hogy gyakrabban kifejezzem, hogy ha nem érzem jól magam és ezt merjem kommunikálni felé. Másrészt, hogy legyek vele szemben türelmesebb és segítsem őt, amikor egy olyan helyzetet él át, ami számára nehézséget okoz.

2) Az ő részéről az, hogy rájöjjön, miért fogy el ilyen hamar a türelme és hogyan tud másként reagálni egy olyan helyzetben, ami a türelmét próbára teszi, illetve hogy merjen beszélni az érzéseiről és elmondani nekem, hogy mi az, ami segít neki egy ilyen helyzetben.

3) Közös feladatunk, hogy rájöjjünk, miként tudunk együttműködni ezekben a helyzetekben, hogy elkerüljük mindkettőnk kiborulását :-).

A felelősség tehát mindig közös.

Annak örülök, hogy ebben a 6 hétben, bár többször feszültek az egóink egymásnak, végig ki tudtuk mondani, hogy mik azok a dolgok, amik egyénileg minket terhelnek (akár a saját szülői szerepünk kialakulásáról, akár a másik viselkedéséről, akár a párkapcsolatunkról volt szó), nem maradt semmi rejtve. A várandósság alatt igényelt csapatmunkára most még inkább szükség volt, van és lesz.

Nem szabad félni felvállalni a konfliktusokat, csak azt kell szem előtt tartani, hogy a problémák vannak ellenünk, nem pedig mi egymás ellen.

 ***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

Szülővé válunk

Család születik: az első két hét valósága

Most már több mint 2 hete vagyunk itthon a babával és szépen lassan formálódunk mint család. Kihívás ez az időszak mindannyiunk számára, testileg-lelkileg egyaránt.

Hazatérés a kórházból: a nagy szembesítőshow

Aki habos-babos rózsaszín mesére számít, azt most el kell keserítsem.

Az első hét, főleg az első napok itthon, bizony nagyon kemények voltak. Mint valami földi pokol. Magunkra hagyva, de azért elvárásokkal körülvéve, egy síró babával, kialvatlanul és minden fáradtságon túl.. hát erősen küzdelmes kezdet volt a hazaérkezés után. Voltak órák, amikor mindhárman egyszerre bőgtünk: a baba is, a férjem is, meg én is. Még jó, hogy a kutya nem volt itthon, szerintem ő is kikészült volna 😀 Használati utasítást miért nem mellékelnek a gyerekhez?

Az apáknak bizony nem könnyű ilyenkor: sokkoló hirtelenséggel szembesülnek azzal, hogy anyu cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Aki sírással fejezi ki minden igényét, ami nagyjából olyan hatékony az első napokban mintha én próbálnám magam megértetni Kínában magyarul úgy, hogy még én se tudom mi a bajom. Hiszen a baba még azt sem érti, hogy a kis kezei hozzá tartoznak és egyáltalán: milyen bolygóra küldték őt vissza a jövőből?!:-) Az apák ilyenkor szembesülnek azzal, amire nekem már 9 hónapom volt ráparázni: új fejezet kezdődik az életünkben és új egyensúlyt kell kialakítani, amiben a saját, egyéni igényeink mellett már bizony a gyerekünknek is helye van. Bár erre még engem se készített fel senki és semmi.

A kórházi, szülés utáni 72 (nálunk a császár miatt csak 60) órányi együttlét miatt nekem azért volt némi előnyöm. Az első napok (mit napok, órák!) néha nagyon lassan teltek itthon. Minden egyes babasírás egy újabb kísérlet kezdete. Vajon ha ezt vagy azt csinálom, akkor megnyugszik, abbahagyja? Képes vagyok reagálni az igényeire? Ha nem megfelelően reagáltunk, akkor annak bizony alvás- és pihenésmentes órák lettek a következményei, ami egy eleve kimerült állapotban.. hááát a “megterhelő” nem fejezi ki ennek az állapotnak a mélységét.

Kibaszott kemény meló. Soha. Semmi. Nem. Volt. Még. Ennyire. Nehéz.

Amúgy azt sem gondoltam volna, hogy ilyen szinten képes vagyok minden fáradtságon túl még életképes maradni, türelemmel lenni és gondoskodni. Huh.

Aztán 3 nap gyötrelem után elértük a mélypontot, és a gyenge kezdést szerencsére nem erős visszaesés követte, így sikerült nagy levegőt venni és elkezdhettük kicsit kezünkbe venni az irányítást. Tudtunk végre pihenni, ami már mindannyiunk érdeke volt. Majd a 6. nap környékén elkezdett összeállni a napirendünk, amihez már tudtunk viszonyulni. Ezután végre eltelt 4 olyan nap, amikor még csak nem is sírtam. Hurrá! Azóta azért egyszer-kétszer igen. Hiába no, a fáradtság az állandó és az alkalmazkodás folyamatos meló – mindannyiunk részéről. A végtelen türelem bizony rengeteg energia. Még nekem is nehéz, pedig ebben aztán jó vagyok!

De ez a kicsi emberke, minden nehézség ellenére, már most is képes bearanyozni a hétköznapokat. Nagyon, és napról napra egyre jobban, szeretjük a kicsikét, ez nem is kérdés <3 Az első időszak mindannyiunk számára az ismerkedésről és a közös nyelv megtalálásáról szól. Alakulunk szépen.

Család születik

Család születik (Instagram)

A szülés utáni testem

A testem? Hát bizony megviselt. A várandósság egy építő folyamat, ez a mostani időszak viszont sokkal nehezebb számomra. Eleve, a szülés utáni gyors “leépülés”, ahogy a testem hirtelen megszabadult egy csomó most már felesleges anyagtól (extra víz, vér, zsír, szövetek stb.) fizikailag megterhelő volt. Aztán ahogy gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, hogy szoptatni tudjam a babát, szintén rendesen igénybe vett: gyakorlatilag bármennyi kaját meg tudtam volna enni, folyton éhes voltam, és elképesztő mennyiségeket ittam. A szülés utáni 10. napra állt be aztán az egyensúly nálam.

A gyermekágy 6 hetes időszakában a pihenés fontos, sőt a legfontosabb, de a sok ülés és fekvés egy idő után már nem esett jól nekem. Az első bokakörzések, apró átmozgatások, amiket az ágyban fekve csináltam, hatalmas felüdülést jelentettek! Szerencsére most már visszatértem a napi sétákhoz, amik már pocakosan is annyira sokat adtak. Fájt is a csípőm az elején a sok ülés-fekvés miatt, de most már ez el is múlt.

De összességében? Meh. Mindenem puha, a szoptatástól fáj a hátam, a hasizmaimat nem használhatom (sőt, nem is igazán van meg a megfelelő testérzetem velük), egyáltalán: hova lett minden izmom? :-( Szép kis meló lesz visszaépülni testileg. Az előrejelzések szerint nagyságrendileg 6-12 hónap.

Persze a legfontosabb: nagyon szeretem és hálás vagyok ennek a megviselt testnek, mivel minden nehézség ellenére úgy érzem, nagyon jól regenerálódik.

Bájdövéj: azt azért elárulhatná nekem valaki, hogy egy ilyen szintű műtét, mint a császármetszés után miért engedik ki az anyákat minden érdemi infó nélkül a kórházból? Azt leszámítva persze, hogy nesze, itt egy doboz vérhigító, ezt szúrd be magadnak naponta, amíg el nem fogy, ja és egy doboz antibiotikum – ezt egyed, amíg tart. De arról, hogy hogyan használd a tested, miként segítsd a regenerációd, milyen óvatosan mozogj, hogyan kelj fel mondjuk az ágyból, semmi. Ne szexelj és ne fürödj kádban! Köszike! Kettőskereszt magyaregészségügy. És ez nem pénzkérdés.

Ebből kiindulva a terveim szerint dokumentálni fogom, hogy miként tudok a császármetszés után regenerálódni és visszatérni többek között a sportoláshoz. Jelenleg keresem a megfelelő információkat magyar nyelven és az itthoni szakembereket (angolul elég sok mindent találtam már) – le is döbbent (vagy tán meg sem lep igazán?), hogy mennyire kevés az érdemi és megbízható információ. Gondolok itt a kismedencei izmok és a gáti terület regenerációjára, a seb megfelelő gyógyulására (ami sokkal több mint a felszíni vágás, hiszen nagyon sok belső réteget érint), a megfelelő testérzeteim, valamint a törzsem és a medencefenék közötti kapcsolat helyreállítására, ésatöbbi.

Az első hat hétben amiket csinálok:

  • Minden nap nagyon óvatosan átmozgatom az ízületeimet, tagjaimat, ügyelve arra, hogy a törzsemet, hasizmaimat semmilyen szinten ne terheljem.
  • Légzőgyakorlatokat végzek, hogy segítsem a törzsem és a medencefenék közötti kapcsolat helyreállítását.
  • Kellemes lassú tempóban sétálok naponta kb. fél-háromnegyed órát. Bocs Kutya, neked is extra türelmet kell most tanúsítanod :-)
  • A babánál nehezebb dolgot nem emelek. (Lassan 4 kg:-) )

Megtalálni a helyem az új rendszerben

Az elmúlt 2 hétben vicces volt megtapasztalni, hogy milyen dolgok képesek örömet okozni: például a “vadiúj” ruhatáram. Végre hordhatom megint a régi ruháimat. Tisztára, mintha vásárolni mentem volna! Helló kedvenc télikabát (kösz időjárás:D)! Szia fűzős cipő, végre meg tudlak kötni! Ja és végre újra ehettem steaket! :-)

Ám a baba hazajövetele utáni második héten leginkább magamat kellett helyrerázni. Rendbe kellett tegyem a fejemben azt, hogy most olyan napirendben élek, ami gyakorlatilag 3, max 4 órás intervallumokból áll és ezekbe kell belesűrítenem a mindennapos tevékenységeimet.

Aludjak-e ha a baba alszik (érdemes!) vagy “kockáztassam” a pihenőidőmet azzal, hogy csinálok alvás helyett végre valamit, ami nem csak a baba gondozása (hanem mondjuk olyan felüdítő /de tényleg az!/ tevékenység, mint a mosogatás, takarítás vagy a főzés), netán egy-egy séta? Ezek voltak a dilemmáim. Most már szépen letisztultak bennem ezek a kérdések, ennek megfelelően igyekszem aludni is, de tevékenykedni is, mert fizikailag szükségem van rá, hogy használjam a testem meg az elmém is többféleképpen. Kell a lelki egyensúlyomhoz. Ez a korábbi életvezetési gyakorlatom, csak egy más verzióban: most nem csak pihennem, de eleget tevékenykednem is kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. Annak, hogy ezt ki tudtam alakítani köszönhető, hogy például ezt a rövid kis beszámolót is meg tudtam végre írni.

“You will do the worst job, this first time. But it will be the purest experience, the one that lives forever in your gut. The one that makes you homesick, always, for the time when (s)he did not know anything but you and it was all so very new and unfiltered.” Forrás

A szülés óta többször sirattam a várandósságomat. Minden sajgás meg fájdalom meg újdonság és folyamatos változás ellenére, illetve mellett is, nagyon jó időszak volt. Magamat ismerve, az első babás hetek “őskáoszára” is hasonlóképp fogok majd valamikor visszanézni. Hiszen a babánk sosem lesz már ilyen kicsi mint most. Sosem lesz ennyire ránk utalva. Napról napra gyarapszik, fejlődik, növekszik, tanul, erősödik, kerekedik.

Újszülött babánkkal az életünk nem rózsaszín habos mese, hanem “csak” a valóság. Épp ezért szeretjük úgy, ahogy van. Vágytunk rá, de erre nem számítottunk. Ismeretlen világba csöppentünk, amit most kezdünk feltérképezni és olyanná alakítani, amiben mindannyian kiegyensúlyozottak és boldogok lehetünk. Minden nehézségével együtt ezek a hetek a legelső, egyszeri és megismételhetetlen tapasztalatok számunkra, amik életünk végéig kísérnek majd minket és remélem később majd mosolyogva gondolunk vissza azokra a napokra, amikor elkezdtünk családdá válni.

Stresszmentes várandósság és egy üzenet magamnak

Sok mondanivalóm van mostanában, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok leülni és megírni róla egy-egy blogposztot. Nem pontosan értettem, hogy miért van az, hogy az egyik kedvenc tevékenységemet, ami mindig, de tényleg mindig, feltölt engem, ha csinálom, miért olyan nehéz most elkezdeni is.

Aztán az egyik hajnali ébrenlétem során rájöttem: valószínűleg fáradtabb vagyok, mint ahogy érzékelem. Eszembe jutott a nyár, amikor a várandósságom első 3 hónapját töltöttem és bár rengeteg elfoglaltságom is volt, mégis, a legjobban vágyott dologra, az ügyfelek coachingjára képtelen voltam rávenni magam, pedig minden vágyam az volt, hogy csinálhassam. Ez pedig azért volt, mert ebben a 3 hónapban túlterhelt voltam.

A kedvenc időtöltéseink bizony nem energiabefektetés-mentesek. Magyarán szólva, a hobbidnak, a szenvedélyednek időt szentelni azért nehéz, ha fáradt vagy, mert egyébként észre sem veszed, hogy valójában mennyi energiát igényel csinálni, mert annyira szereted. Számomra a blogolás ilyen. Pedig nagy terveim vannak ám. Ehhez vannak már szép színes táblázataim, készülő sablonjaim, jegyezeteim. Mégis, lassabban tudok velük haladni, mint ahogy azt annak idején elképzeltem. De nem lehetek elégedetlen, ezt is pontosan tudom.

Ez az, amire rájöttem ismét.

Meg kell becsülnöm magamat az olyan hétköznapi cselekvésekért, amiket nap mint nap elvégzek.

Mert ezek a hetek sem úgy teltek, hogy feküdtem itthon a tévé előtt. Bár úgy teltek volna, mert valószínűleg több pihenésre volt, van (és lesz) szükségem. Intéztem a dolgokat (esküvő, karácsony, háztartás/napi rutin), ja meg mellette várandós is vagyok. Már pedig ez bizony tényező a javából. Még így is, hogy én tudom, hogy elég jól viselem a dolgot, azért fontos látni, hogy ez milyen komoly energiákba kerül a testemnek és így a kis lelkemnek is.

Üdv a harmadik trimeszterben

Már-már tankönyvszerűen halad a folyamat megint. Beléptem a 3. trimeszterbe és tényleg rákapcsolt megint a testem. Ezerrel dolgozik. Mostanában nőtt megint a pocakom, benne a baba is, aki szerencsére egyre aktívabb. :-) Ezzel együtt a mentális felkészülésem is zajlik: félelmekkel és várakozással teli gondolatok váltják egymást, amikkel hasonlóképp kell foglalkoznom és kezelnem őket, mint mondjuk, hogy épp húzódik a hasam vagy mondjuk bedagad a lábfejem és ezért lefekszem, pihenek és változtatok az eredeti terveimen.

Hogyan tudom jól viselni a várandósságot?

A legfontosabb dolog számomra, ami ugye az életem egészében is nagyon meghatározó, de egy ilyen helyzetben, amikor aztán a saját testem sincs a kontrollom alatt, még inkább megmutatkozik, hogy rugalmasnak kell lennem.

Rugalmasnak olyan értelemben, hogy nem ragaszkodhatok görcsösen elképzelésekhez, tervekhez, mert gyakorlatilag bármelyik pillanatban felülíródhatnak. Mint egyik reggel, amikor épp émelyegtem, szédültem és fogalmam sem volt mitől, hiszen előző este még jól voltam. Hiába akartam intézni az itthoni dolgokat, le kellett pihenjek, át kellett terveznem a napomat. Szerencsére egy-két óra alatt jobban is lettem és ez azóta sem jött vissza. Volt helyette más:-) Mindig van valami más.

Olyan ez, mint a blogoláshoz való viszonyom: tele vagyok tervekkel, elképzelésekkel. De a legfontosabb számomra, hogy hiteles maradjak, ezért nem csinálok olyat, ami nem jön szívből. Ezért, bár vannak terveim, ha úgy érzem nem megy, akkor változtatok rajtuk. Ezért olyan hektikus néha, hogy mikor van bejegyzés, facebook poszt vagy bármi. Nem ütemezett a rendszerem (bár szeretném, hogy ebbe az irányba haladjon), hanem életszerű.

Azért arról nem szabad megfeledkezni, hogy fontos, hogy legyenek céljaink. A célok és a tervek megadják a kereteket. Létrehozzák a medret, amiben haladunk előre.

A coaching munkámban, a weboldalamban, a gondolatébresztő cikkek írásában mind-mind nagyobb rendszerezettségre törekszem. Alakulni is fog a dolog, mert ez az, ami felé haladok, de lassabban, mint ahogy egyébként szeretném.

Ugyanígy, én leginkább egy stresszmentes várandósságot céloztam meg magamnak. Ebben bizony van meló rendesen! Hasonlóan, az életemben is, a stresszfaktorokat igyekszem a leginkább csökkenteni (ez az ún. egyensúly kialakításának legfőbb pillére számomra). Ebben az időszakban, amikor bizony rengeteget gondolok a saját gyerekkoromra és megpróbálom elképzelni, hogy milyen szülő szeretnék lenni, az egyik meghatározó szerep a nyugalomnak jut. Nekem túl sok jutott az idegeskedésből és én ezt nem bírom. Senki nem bírja egyébként. A stressz rendszeresen és nagy mennyiségben egészségtelen. Én emiatt is lehetek ilyen pozitív személyiség. Mármint egy olyan ember, akinek a pozitív gondolkodás az életstratégiája. A túlélésem záloga a kedvesség és a megoldáskereső attitűd. Nem akarok feleslegesen stresszelni.

De nem mindig tudom tudatosan irányítani, hogy mennyi stresszt veszek fel. Nem gondolom egyébként, hogy létezik 100% tudatosság, hiszen az élet ennél sokkal spontánabb. Bennem is gyűlik néha a stressz tudat alatt és időről-időre nekem is vannak mélypontjaim, amikor bizony kijön a feszkó. De kijön és ez bizony jó! Mert akkor tudok vele dolgozni.

Amikor hetekkel ezelőtt felraktam ezt a képet a netre, akkor sokan mondták, hogy milyen boldognak és nyugodtnak látszom.

Boldogság és nyugalom

Így is volt. Boldog és nyugodt voltam :-) Végre.

A fotón nem látszott az, hogy előző este zokogtam egy fél órát csak úgy magamban, mert éreztem, hogy ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy végre nyugodt lehessek.

Hasonló megtörtént aztán később is. Nem féltem megélni ezeket a pillanatokat, mert tudtam, hogy utána jobb lesz. Jobb is lett, sokkal. Tudom, ha ezeken képes vagyok keresztüljutni, akkor erősebbé válok. Ez az életem mindenféle területére igaz.

Mernem kell – és én merek is – szembenézni az őszintén belőlem feltörő érzésekkel.

A várandósság bizony hatalmas és félelmetes változás és nem úgy szeretnék a szülőszobára jutni, hogy alaptalan félelmekkel és mindenféle démonokkal kell még mellette megküzdjek, mert akkor nem fog jól menni. A magam tudati-tudatos részéről ez az, amit meg tudok tenni magunkért, magamért. Rendet teszek odabent. A helyükre rakom a kérdéseimet és a válaszaimat is. Aztán hogy a szülés biológiája és folyamata hogy zajlik majd, mire lesz szükség, mi vár ránk, milyen döntéseket kell hozni, egy más faktor lesz. Egy komoly helyzet, amihez majd kellően rugalmasan kell hozzáállnunk.

A harmadik trimeszter elsősorban erről szól számomra, mentális-lelki oldalról. Lenyugvásról, készülésről, befelé fordulásról.

Ezért sem volt kedvem kifelé irányuló tevékenységekbe fordítani az energiáimat, mint a blogposzt írása. Erre a látszólag kis dologra, ami számomra most mégis nagy, meg kellett érnem. Ezt tanultam magamról: a testem mindig tökéletesen tudja, hogy mire van szükségem és így jelez számomra. Az ilyen jelzések megértésének mindig van egy átfutási ideje, most is kellett hozzá kb. 2-3 hét számomra, hogy megértsem mi is zajlik bennem. Ez nem sok vagy kevés, ez ennyi. De most már azt tudom mondani, hogy jól vagyok. Leküzdöttem a bennem dúló feszültségeket, félelmeket és ezáltal szintet léptem, előbbre vagyok a saját magam megértésében ismét. Mélyebb feszültségek helyett pedig marad a hormonok okozta hangulatingadozás és a kisebb sírások-rívások, de ezek csak pillanatnyi, felszínesebb dolgok szerencsére. Hihetetlen dolgokon képes vagyok besírni, nem is részletezem inkább :-)

Testileg: a fáradtság és az abból fakadó kedvtelenség miatt az edzéseim száma heti 1-re csökkent 2-3 hétre. Mellette a napi 1-2 óra kutyasétáltatás azért megmaradt – és rá kellett jöjjek, hogy bizony az sem kevés, szóval igazán meg kéne becsülnöm magam most már! De nagyon-nagyon tud hiányzi a nagy súlyok emelgetése. Ebből érzem, tudom, hogy az erő még megvan bennem. Az elmúlt napokban, ahogy lement ez a húzósabb/feszültebb időszak, már kétszer is le tudtam menni átmozgatni magam. #suchwow Az edzéseimen annyit módosítottam a korábbiakhoz képest, hogy kiiktattam a kardiót – mert hát napi 1-2 óra séta mellett minek töltsek időt a teremben is a gépen, semmi kedvem nincs most hozzá. Így több energiám marad a súlyzós gyakorlatokra, amiket nagyon élvezek, és kiegészítettem néhány gumiköteles, illetve saját testsúlyos mókával is. Az erőszintemben nincs változás egyelőre. Továbbra is óvatos vagyok, hogy az edzés felfrissítsen, ne pedig fölöslegesen kimerítsen.

A terhesség nem betegség, de…

Már megint nem sikerült túl panaszkodósra az írásom, ugye? Nem vagyok a panaszok embere. Mindig a megoldásokra fókuszálok és a továbblépésre. A panaszkodás számomra egy helyben toporgás. Pedig nekem is kéne néha panaszkodni, biztos segítene. Például megmutatná a környezetemnek, hogy bassza meg, nekem igenis nehéz és legyetek rám ti is büszkék, hogy ennek ellenére ilyen derűs és jókedvű tudok lenni.

De most szembe megyek magammal, csak úgy felsorolássszerűen, hogy lássátok, hogy nekem a várandósságom során milyen dolgokkal kell napi szinten megküzdenem és mellette rendes életvitelt folytatnom. Mert a várandósság nem betegség, de valóban terhes tud lenni. Awareness raising. Figyeljetek a várandós nőkre, kérlek.

  • Fáradtság.
  • Hasfeszülés itt-ott amott.
  • Fájdalmak a pocak növekedése és a test felkészülése miatt.
  • Hirtelen nyilallások, ahogy a baba helyezkedik olyan helyeken, ahol nem is gondolnád (jajj!), és ami miatt hirtelen tovább se tudsz menni pl. az utcán vagy a boltban.
  • Hirtelen pisilési inger.
  • Állandó pisilési inger!
  • Légszomj. Főleg fekvéskor, elalvás előtt, hogy még véletlenül se legyen egyszerű.
  • Alváshiány (hetek óta 1 olyan nap volt, amikor végigaludtam az éjszakát, egyébként hajnali 2-5 között átlag 1-2 órát képtelen vagyok visszaaludni).
  • Amúgy is nehéz kényelmes pózt találni az alváshoz.
  • Fáradtság.
  • Alacsony vérnyomás.
  • Székrekedés, amit a vaspótlás okoz, amit a vérszegénységemre kell szednem. További konzekvencia: aranyér. Mert hát a növekvő pocaktól már eleve nagyobb a nyomás a kismedencén.
  • Vagy épp hasmenés a magnéziumtól, amit meg a görcsök/feszülések miatt kell szednem. Nem, az előző ponttal nem egyenlítik ki egymást :-) Ezek egy napon belül is képesek létezni. Fuck yeah.
  • Egy éjjel-nappal mocorgó emberke a pocakodban. Most épp a bordáim alatt. Nyom és bizony tud fájni. De persze cuki.
  • Hogy a növekvő hasamtól nem tudom kényelmesen bekötni a cipőmet. Egyszer az utcán kellett ezzel próbálkozzak, jajj. Cipzáros csizma rulez.
  • Lábdagadás
  • Hangulatingadozás, érzékenység.
  • A növekvő pocakomtól egyre kevésbé férek oda dolgokhoz (pl. konyhapult)
  • Kívánósság.
  • Ja és fáradtság :-)

Ezen kívül van még ezer dolog, ami teljesen “normális” tünet, de engem épp nem érint, másokat meg igen. Egyénileg változik.

Azt pedig szeretném hozzátenni, hogy addig, amíg a BKV-n nincs _egy ember se_, aki átadná a helyét a várandós nőknek, ne beszéljünk arról, hogy ki hány gyereket szüljön, mert valójában senki le se szarja a másik embert, csak pofázni tud mögöttes érdemi tartalom nélkül. Most finom voltam és nőies :-)

Apának, akit most már a férjemnek hívhatok, pedig ezúton is köszönöm a támogatását. Csodálatos vagy és sokat segítesz nap mint nap nekem. Erőt merítek belőled és biztonságban érzem magam melletted. <3 Ez az időszak a a leendő apák számára ugyanilyen nehéz, illetve kihívásokkal teli, hiszen többek között együtt kell élniük egy olyan emberrel, akinek a fent felsorolt dolgokkal kell napi szinten megküzdenie, ami neki, támogató szerepében ugyanolyan megterhelő tud lenni lelkileg. Rendesen próbára teszi az ő türelmüket is, ezért becsüljük meg őket is :-)

Nagy kaland ez a 9 hónap és nem egyszerű, de azért nagyszerű. Annak, hogy jól érezzük magunkat, bizony ára van. Munkát kell belefektetni, nem adják ingyen a harmóniát és a stresszmentességet.

Az üzenetem pedig megismétlem: becsülj meg minden apró erőfeszítést, amit nap mint nap megteszel. Akár magadért, akár a munkádban, akár a családodért. Én, ha bármit is megfogadok újévkor majd, akkor talán ez lesz az.

Nehezedre esik kimondani, hogy “szeretem a testem”?

Az alábbi kérdést kaptam még a nyáron:

Nem vagyok elég kitartó a fogyáshoz és nehezemre esik kimondani, hogy szeretem a testem és elfogadom magam.

Hogyan szeressem meg magam?

Önmagában, illetve közvetlenül azon, hogy megszeresd magad szerintem nem lehet dolgozni. Aktív, pozitív és elérhető célokon tudsz dolgozni.

Önmagadat meg fogod tudni szeretni akkor, ha a mindennapokban elkezdesz tenni olyan dolgokat, amiket sikerrel tudsz megcsinálni. És itt a nagyon apró sikerről beszélek leginkább, amik folyamatosan, nap mint nap képesek megerősíteni téged abban, hogy szerethető vagy testileg-lelkileg, mindenhogy. :)

Ha mozogsz, ha odafigyelsz az étkezésedre, akár egy-egy tudatos választásra (most gyalog megyek egy megállót vagy 1 cukorral kevesebbel iszom a kávét – szóval tényleg apró dolgokról beszélek!), akkor az örömet fog neked okozni. Látni fogod, hogy milyen sok dologban képes vagy tenni magadért és ez az, ami segíthet abban, hogy szeresd magad:) 

A sport azért jó, mert nagyon intenzív tanulás a lelkünknek is magunkkal kapcsolatban.

A sport feléleszti a “második agyunkat” és a belső intelligenciánkat. Az ösztöneinket. Hogy zsigerből érezzük-tudjuk, mi az ami jó nekünk és mi az, amit szeretünk az életünkben. De itt is fontos a fokozatosság. Sokan futnak kudarcokba, mert a kezdeti lelkesedés túlhajtásba megy át, aztán kifulladnak. Vagy olyan dolgot erőltetnek magukra, ami nem biztos, hogy hozzájuk való.

Biztos vagyok viszont abban, hogy mindenki meg tudja találni a saját magához illő sportot, ami hosszú távon is az élete részévé tud válni, mert rájön, hogy nélküle kevesebb, erőtlenebb, gyengébb, sebezhetőbb. Vagy megfordítva: rájön, hogy a sport által több, erősebb, acélosabb, tudatosabb és boldogabb lehet.

Coachként segíteni tudok neked abban, hogy erősödjön az önbizalmad, fejlődjön az önismereted és meg tudd szeretni magad.

Bővebb infó itt: Coach neked.

diéta szoptatás alatt

6 kérdés, hogy megtudd, egészségesen étkezel-e

Egy korábbi, a Precision Nutrition-ön közzétett cikk egyik számomra legmeglepőbb és legfontosabb része az a kérdéssor volt, amely megmutatta, hogy a táplálkozásunkban mik is lehetnek valójában a legfontosabb tényezők, ha azt akarjuk rá mondani, hogy egészséges.

Sokat szeretünk lovagolni azon, hogy ha valaki elkezd sportolni és szeretne változtatni a testkompozícióján (akár fogyni, akár hízni/izmosodni), akkor mikor is kéne ennie – szabad-e, kell-e szénhidrátokat ennie edzés előtt, kötelező-e edzés után a gyors fehérje és működik-e az anabolikus ablak egyáltalán.

Egy átlagembernek azonban, aki nem élsportoló és nem is versenyre készül, csak szeretne stresszmentesen, fölösleges lemondások nélkül élni úgy, hogy közben tudatosan táplálkozik, nem az időzítés a legfontosabb.

Ha szeretnél egészségesen étkezni, akkor először is nem az a legfontosabb, hogy tudd, mikor és mit eszel, ellenben sokkal fontosabb, hogy általában véve:

  1. Mennyit eszel? Annyit eszel, amitől kellemesen érzed magad? Tudsz egyensúlyt tartani?
  2. Hogyan eszel? Lassan, odafigyelve, nyugodt környezetben?
  3. Miért eszel? Éhes is vagy már, amikor eszel vagy csak stresszes, esetleg szomorú? Érzed-e, hogy a környezetedben (család, barátok, kollégák, diétás közösségek, média) nyomást gyakorolnak rád, hogy egyél akkor és egyed azt, amikor és amit ők mondanak? Van-e lelkiismeret furdalásod, amikor eszel bizonyos ételeket?
  4. Mit eszel? Mértékletességet tartasz és változatosan étkezel? Vagy szemetet eszel? 18 kimondhatatlan nevű összetevőből álló kajákat (aka chemical shit storm) eszel? “Paleo” ételeket? Egyáltalán: rád szabott a diétád vagy a tömeg után mész?
  5. Az 1-4. szempontokat következetesen tartod? Azaz legalább 80%-ban.
    Na és ez után következik az, hogy
  6. Mikor eszel? Reggelizel vagy nem? Eszel késő este/edzés előtt/után/stb.?

    A legfontosabb, hogy legyél tisztában azzal, hogy a fenti kérdések sorrendje számodra milyen. Ez függhet az életmódodtól (sportolsz? szeretnél izmosodni/fogyni? állandóan az irodában ülsz? a wc-re is autóval jársz?), az egészségi állapotodtól, az ismereteidtől (tudod-e mi az, hogy fehérje/zsír/szénhidrát, BMR, inzulin?), az önismeretedtől (tudsz-e különbséget tenni a környezeted elvárásai és a saját igényeid között?), az anyagi lehetőségeidtől, stb.

    A lényeg, hogy ne stresszelj és próbáld megtalálni a saját utad.

Coachként és életmódmentorként szívesen segítek neked, ha úgy érzed elakadtál, nem megy a fogyás vagy egész egyszerűen túl sok stresszel jár a mindennapokban az étkezésed kialakítása számodra.

Bővebb infó itt: Coach neked!

Én, a saját coach-om

A coach sem ússza meg

Elvégeztem a coach képzést és sikeres vizsgát is tettem. A képzés során minden egyes eszközt, amit tanultunk, saját életünkön, példánkon, kihívásainkon keresztül próbáltunk ki és gyakoroltunk első körben. Saját magunkat adtuk bele minden egyes gyakorlatba. Ennél hitelesebb és élesebb próba nem is kellett, hiszen ez segített megértetni számomra minden eszközünk működését, használhatóságát.

A coach képzésbe olyan körülmények között és olyan állapotban vágtam bele, amikor épp azt tudtam mondani magamról: kerek egész vagyok, minden rendben van az életemben. Végig azt gondoltam, hogy nagyon nagy felismeréseket számomra a coach képzés során talán egyik feladat vagy éles helyzet sem fog hozni. Úgy éreztem tisztában vagyok minden – jelenleg ismert és tapasztalt – működésemmel.

Aztán ahogy teltek-múltak az alkalmak, a változatosság kedvéért is, többféle saját coach-olható témát dobtam be a tanulási folyamatba. Ilyenek voltak pl. saját magam coach-ként való felvállalása, kapcsolatteremtő készségem fejlesztése, illetve végül az, ami kapcsán most kimondom, hogy hatalmas felismerés ért: a túlvállalásra való hajlamom.

A túlvállalás volt az egyik téma, amit már április-május folyamán, amikor a betegségtudatomból való kimászás volt az első számú feladatom, a saját coaching-om során szintén előhoztam. Akkor ezt úgy fogtuk fel, mint “gödrök” az életemben, amikbe újra és újra belelépek (újra és újra túlvállalom magam, ami aztán frusztrációt okoz bennem és konfliktushelyzetet teremt magammal és másokkal – elsősorban a kedvesemmel – szemben). A gödör hasonlat azért nem szerencsés egyébként, mert nagyon negatív és hajlamosít arra, hogy az ember újra és újra belekerüljön – ehelyett mindig pozitív hasonlatokkal érdemes dolgozni. Én is újra és újra beleléptem a gödreimbe, pedig a cél az lett volna, hogy kikerüljem őket. Ennek ellenére, mivel a jól-létem és önmagam újbóli megtalálása nagyon erősen vezérelt, végül úgy éreztem, hogy egy idő után ezt a frusztrációt el tudom engedni, meg tudok vele békülni, már nem jelent problémát számomra.

De valójában a működés nem tűnt el az életemből. Mivel már beazonosítottam korábban, többször is időben észleltem, ha tapasztaltam magamon a túlvállalás előjeleit, így meg is tudtam már előzni. De ugyanennyiszer még működött is tovább. A képzés során pedig több alkalommal, több coach társammal való munka során is “bedobtam”, mint coach-olható témám. A különböző helyzetekben aztán nagyon szép megértéseim is születtek: gyerekkori minták, berögződések, alapvető működésem (vállalni, hogy megoldok helyzeteket) indították be és működtetik nálam azt, hogy hajlamos legyek túlvállalni magam.

De valójában miért is vállalja magát bárki is túl? Nem úsztam meg egy hatalmas felismerést én sem, most már sokkal jobban értem, hogy én miért vagyok erre hajlamos. Baj-e ha túlvállalom magam?

A válasz, a “titok” nagyon egyszerű egyébként, aminek a megértéséhez az élet már megint gyönyörű példát is kínált. Ez a hét ugyanis az eredeti terveim szerint olyan volt, amikor annyi dolgot tábláztam be egy-egy napba (többek között coaching üléseket több alannyal is), ami valóban nagy megterhelést jelentett volna. Mit történt helyette? Kényszerpihenőt kaptam. Viszonylag fájdalmasat, mert nem múló és nagyon erős fogfájással teltek a napjaim, jó kis megfázással kombinálva. Amiből most csak egy kiút volt: a pihenés. Semmi más nem működött, mert a fájdalomcsillapítók gyakorlatilag hatástalanok voltak. Parkolópálya, szünet. Se munka, se coaching, se semmi. Túlvállalás helyett ezt adta az élet. Én pedig elfogadtam, nem küzdöttem ellene, tudtam, hogy most mindennél fontosabb, hogy ismét jól legyek. Utólag pedig szép üzenetként tudtam értelmezni mindazt, ami történt. “Ne vállald túl magad, pihenj, minden rendben lesz így is!”

A túlvállalás szellemisége tehát egy olyan társ az életemben, ami hosszú évek óta – vagy talán mindig is – végigkísért. Talán jó gondolat lenne azt mondani: hagyd abba, ne csináld többé, ne vállald túl magad! De ez nem ilyen egyszerű. Mégpedig azért nem, mert a túlvállalás bizony pozitív “mellékhatásokkal” is jár.

Mert magában a szóban is benne van az, hogy “vállalás”. Az pedig egy olyan része a személyiségemnek, amit nagyon is szeretek. Az az ember, aki képes feladatokat, kihívásokat vállalni, mert tudja, hogy képes őket meg is oldani. Ügyes, okos, kreatív, találékony, hatékony. Jó szervező, rendszerező, jól priorizál, megold.

Szóval azt kell megnéznem, hogy mitől is lesz ez “túl” sok. Először ezt az elmúlt hónapok során úgy fogalmaztam meg: a sikerre hajt. Rájöttem, hogy az az énem, aki túlvállalja a feladatait, azért teszi, mert úgy érzi, hogy amit egyébként tesz, az nem elég. Még többet akar, mert amikor simán vállal valamit és az sikerül neki, azért dicséretet kap. Már pedig a siker és a dicséret nagyon-nagyon jó érzés. Számomra a dicséret az egyik fontos szeretetnyelvem egyike, azaz leegyszerűsítve, ha engem dicsérnek, akkor úgy érzem, hogy szeretnek is. A túlvállalás tehát egyfajta szeretetfüggőség számomra. Valószínűleg gyerekkori beidegződés, mert a dicséret volt az egyik legfontosabb forma, ahogy a szüleim kifejezték számomra, hogy értékelnek, szeretnek.

De most már felnőttem és képes vagyok alakítani az életemet, nem a beidegződéseim azok, amik irányítanak engem. Képes vagyok őket megelőzni és kezelni is, a megfelelő útra terelni. Mert az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy mik az én értékeim, hogy szerethető vagyok és egyáltalán nem kell magam túlvállalni, mert a környezetem semmilyen szinten nem várja ezt tőlem. Képes vagyok kemény munkára, kitartó vagyok és szívós, és ismerem magam és az igényeimet, tudom, hogy mi az, ami tölt, ami kikapcsol és amitől megnyugszom. Ez az, ami számít. Nem kell túlvállalnom magam! Anélkül is szerethető vagyok. Elég vagyok. Jó vagyok. Most már megértettem. De ezúttal a megértésből változást, azaz cselekvést is formálok, így lesz értelme.

Nem vállalom magam túl, csupán megteszem azt, ami tőlem a mindennapokban telik. Továbbra sem félek a nehéz helyzetektől és a kihívásoktól, de nem vágom magam alatt a fát és nem keverem magam nehéz helyzetbe csak azért, hogy azt érezzem, szeretnek. Mert a túlvállalás kockázatos és sok kudarcélményt okozott már nekem. Felesleges kudarcélményekre – bár legalább tanultam belőle! –  pedig nincs szükségem, mert számomra a nyugodt és stresszmentes élet prioritás.

A coach képzés során nem úsztam meg a nagy felismerés pillanatát én sem. Már ezért is megérte. Hiszek benne és tudom, hogy az ilyen önismereti munkával és előrelépéssel, fejlődéssel még jobban képes leszek másokat is támogatni. Mert tudom, hogy a megértés fontos, de pontosan értem és látom, hogy a konkrét változtatás milyen nehéz és hosszú folyamat lehet. Nyugodtabb ember és jobb támogató coach leszek általa.

Köszönöm.

egyensúly

Hétköznapi boldogság

Voltatok már úgy az életben, hogy úgy éreztétek, életetek minden területe rendben van?

A minap sétáltam reggel a belvárosban, útban a munkahelyemre. Ahogy tettem a lépéseket előre, egy dolgot vettem észre magamon: szélesen mosolygok. Függetlenül attól, hogy épp azért kellett gyalogolnom, mert teljesen átvariálták a tömegközlekedést és emiatt kerülővel kellett menjek, vagy hogy mellettem épp dugóban állnak az autók.. Szóval függetlenül mindentől és mindenkitől. Azt éreztem, hogy boldog vagyok. Egy tökéletesen átlagos hétköznap reggel.

El is gondolkoztam rajta egyből: vajon normális úgy érezni, hogy életem minden területe rendben van? Megengedhetem-e magamnak? Számomra persze nagyon gyorsan jött a válasz: persze. Hogyafenébene! De sejtem, hogy sokan nincsenek így ezzel. Ha megérzik, hogy valami boldoggá teszi őket, egyből hajlamosak kételkedni is benne, magukban és nem is élik meg igazán az érzést. Én viszont felvállalom a boldogságot! Boldog tudok lenni egy teljesen átlagos hétköznapon. Boldog vagyok!

Mert minden rendben van. Ez pedig valami hihetetlen jó érzés. Nagyon nyugodt, leginkább. Türelmes, tettrekész, döntésképes. Ezek most a legfontosabb minőségek és attitűdök az életemben.

Az elmúlt pár hét blogszünet nem volt véletlen. Az okairól még később fogok írni. Nem időhiány miatt, mert ebben a fogalomban nem hiszek. Mással foglalkoztam. De szünet nem azért volt, mert bármi baj lett volna, sőt! Életem legfontosabb és legboldogabb időszakát élem most, minden izgalmával és fáradtságával egyetemben :-) Zajlik az életem, szokás szerint. Végre zajlik!

Az, hogy úgy érzem most, minden rendben van, bizony nem két perc munkája volt. Éppen ezért becsülöm meg nagyon ezt az érzést, ezt az állapotot és épp ezért is vállalom fel. Ehhez kellett a sok nagy csata és a még több apró küzdelem, amit mindenféle helyzetekben, amiket az élet állított elém (vagy akár én magam elé) meg kellett vívjak. A legfontosabb ilyen ütközet idén az autoimmun betegség és az ahhoz kapcsolódó betegségtudatom kezelése és gyakorlatilag megszüntetése volt számomra. Nagyon jó eredménnyel zártam ezt a küzdelmet :) Teljesen megszűnt az, hogy betegnek érezzem magam. Nincs már betegéstudatom. Visszanyertem az önazonosságom. Kerek, egész lett minden.

Kiegyensúlyozott, erős, tudatos és boldog. Ezeket a jelzőket coach társaimtól kaptam az utolsó képzési alkalmon, amikor engem kellett jellemezniük, és ezt ezúton is még egyszer köszönöm nekik. Ez vagyok én.

Az ősz tele lesz újdonságokkal. Most, hogy véget ért a képzés elkezdhetem az igazi, nagybetűs COACH munkát. Várom a jelentkezőket! További infókat a COACH NEKED fül alatt találtok, az aloldalt folyamatosan bővítem majd.

Azt az időt, amit nyáron a képzésre fordítottam, most ismét a blogra, az oldalra és arra a szemlélettágító és szemléletváltó munkára fordítom, amit vinni szeretnék. Erre a vállalkozásra. Meg akarom mutatni nektek, az olvasóknak és a leendő ügyfeleimnek, hogy a boldog élet lehetséges, mert a kulcs ott van bennünk, csak meg kell tanulnunk felfedezni a saját értékeinket, tehetségünket és bizony nem kell félni a legfontosabbtól sem: őszintének lenni saját magunkhoz.

Az elmúlt majd másfél év legfontosabb kapaszkodója és elve számomra az őszinteség volt. Soha nem spóroltam meg semmilyen döntés kapcsán. Ezért tudom, hogy ahogy most vagyok, az pont ennek a következetességnek az eredménye: őszintén élem az életem, és nincs olyan dolog, amit ne tudnék a helyén kezelni. Mindig megkérdezem magamtól, hogy adott dologgal, ami felvetődik, rendben vagyok-e, miként tudok hozzá viszonyulni, milyen megoldást tudok adni rá, amit hitelesen tudok képviselni. Pontosan ez az a gyakorlat, ami segít abban, hogy a minimálisra csökkentsem a stresszt az életemben, mert rájöttem, hogy számomra, a testi-lelki és mentális egészségem, összességében pedig a boldogságom és a jól létem szempontjából kardinális.

Folyt. köv!

Egyszer vékony voltam

Akik követik a történetem, azok tudják, a többieknek pedig elmondom: több mint 3 évvel ezelőtt váltottam életmódot, 70 kg-ról indultam akkor. A 154 cm-emhez képest ez elég sok volt. Tudtam, hogy nem jó úton jártam, egészségtelenül éltem, tudtam, hogy változtatnom kell. Több mint 3 éve belevágtam az életmódváltásba és igen hamar sikerrel is jártam, átmeneti eredmények helyett, tartós változást sikerült elérnem.

Egy dolog nem sikerült viszont soha: arányaiban vékonyra fogyni. Olyan igazán karcsúra. Aminek reményében sokan elkezdenek lefogyni. Ami az én magasságomhoz nagyjából 52-54 kg körül körvonalazódna (attól függetlenül, hogy épp mennyire vagyok izmos vagy sem, hiszen tudjuk, hogy az izom térfogata kisebb mint a zsíré, így ugyanannyi testtömeg mellett lehet valaki vékonyabb, ha izmos)

Akkor még nem tudtam, hogy az 55,5-56 kg körüli platómhoz (2013 nyara, 2014 tavasza) nem csak a módszereim vagy akár a kitartásom, következetességem esetleges hiánya vezetett, hanem más is. Idén autoimmun pajzsmirigy gyulladást, Hashimoto-t, diagnosztizáltak nálam, illetve pajzsmirigy-alulműködést. Ez olyan hormonális megborulás a szervezetemben, ami gyakorlatilag minden élettani folyamatomra hatással van: így többek között az emésztésre, fogyásra való képességre (de legalább hízni kurva könnyű:D), energiaszintemre, a hajam vagy éppen a bőröm állapotára – csak hogy egy néhányat említsek. Valószínűleg már hosszú évek óta élhettem ebben az állapotban, így amit az életmódváltással ki tudtam hozni magamból, azt vélhetően maximálisan teljesítettem és a platóm ezt az autoimmun/pajzsmirigy alulműködéses állapotomat is jelezte már. Sokszor megfogalmaztam egyébként, hogy nagyjából 56-58 kg között ingadozva, nagyon kényelmes egyensúlyi állapotban van a testem. Fejlődik az izomzatom, az erőm, van energiám. De nem vagyok szálkás. Meg nem vagyok vékony se. Amúgy nagyon szeretem a testalkatom, meg ami én vagyok, szóval ezt abszolút nem negatívumként mondom :)

Egyszer viszont vékony voltam. 2015 február-március környékén, nagyjából 55 kg voltam. A barátnőm meg is dicsért:

“Most úgy nézel ki, mint egy vékony lány!”

Bár tudom, hogy minden jó szándékkal és csupa szeretetből mondta, azért egy ilyen mondattal sokunknak nehéz mit kezdenie. Miért, 2 kg plusszal nem voltam “elég jó”? Úgy nem voltam elég csinos, kedves, szerethető, bájos, szép? Vagy éppen okos, tehetséges és értékes? Miért érdem és dicsérendő vékonynak lenni? Bennem ilyen kérdések fogalmazódtak meg többek között.

Continue reading