ikrek

Szelektív redukció – amit még nem meséltem

Bár nem sok idő telt el azóta, hogy bejelentettem a várandósságomat, az ikrek már meg is születtek. Maradt még több részlet, amit szerettem volna elmesélni, de nem volt rá alkalom.

4 hét után, a Honvéd Kórház PIC osztályának családi szobájában ülve, végre együtt a lányaimmal alvás helyett inkább kihasználtam azt a néhány szabad órát arra, hogy megírjam azt, ami eddig elmaradt.

Honvéd PIC családi szoba

Honvéd PIC családi szoba

Avagy hogyan is jutottunk el ahhoz, hogy március elején, amikor egyszercsak elöntött egy adag magzatvíz este negyed 10-kor, azonnal be tudtunk jönni a kórházba és 10-kor már meg is kaptam az első tüdőérlelő injekciót. Amikor minden perc számít.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?

A várandósságom eddig el nem mesélt körülményei

VBAC-re készültem, aztán kiderült, hogy ikreket várok

A legutóbbi bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a pozitív teszt másnapján, az orvosnál tett látogatáson kiderült, hogy 12 hetes várandós vagyok iker babákkal, ami hatalmas meglepetés volt. Egy dolgot tudtam egyből: Magyarországon a ritkábbnál is ritkább az, hogy előzetes császármetszést követően hagynak ikreket természetes úton megszületni. Hiszen még a sima ikerterhességeket is javarészt császárral fejezik be manapság. Ennyit arról, hogy valaha hüvelyi úton szüljek.

Amit viszont nem tudtam és az ultrahangot követően az orvos elmondta: az ikerterhesség elsősorban a koraszülés miatt kockázatosabb dolog. Sajnos a Szent Imre, ahol ő praktizál olyan kórház, ahol nincs PIC, azaz intenzív koraszülött ellátás, ezért azt mondta, hogy a legjobb szívvel, de azt ajánlja, hogy keressek másik kórházat és orvost. Mert ha helyzet van, akkor előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy egy beindult koraszülés esetén olyan másik kórházba küldenek, ahol el tudnak látni vagy akár az is lehet, hogy csak a babákat szállítják át másik kórházba, míg engem nem. Így megállapodtunk abban, hogy mindkettőnk bánatára bár, de elköszönünk egymástól, ne lebegjen ez a fölös stressz a fejem felett.

Az, hogy megtaláltam a VBAC-támogató orvosomat, az én életemben végül arra a szerepre korlátozódott, hogy merjek újból gyereket vállalni és ne féljek egy újabb traumatikus szülésélménytől.

Viszont ezzel, hogy elköszöntünk egymástól, megfejelve azzal, hogy kockázatos a terhességem, újabb munkát tartogatott nem csak számomra, de a férjem számára is. Közös döntést kellett hoznunk a továbbiakról, aminek az alapját az képezte, hogy találok egy olyan orvost és kórházi közeget, amiben őszinte szívvel meg tudok bízni.

Honvéd, SOTE I vagy más?

Az orvosom, tekintettel a veszélyeztetett státuszomra, ajánlotta, hogy keressem fel egy volt kollégáját/tanítványát, aki a SOTE I-en dolgozik. 2 nap múlva sor is került a találkozóra a kórházban. Közben Honvédos orvosok után is elkezdtem nézelődni, ha valamiben, akkor császárban ugyanis a Honvéd profi ugyebár. Meg a PIC-ük is híresen jó és családbarát, szemben a SOTE I-ével, ami számomra az anyatejes táplálás és a babákhoz való kötődésem szempontjából nem mindegy, és nem mellékes az sem, hogy – ha kihúztuk volna jó sokáig – a Honvéd gyerekágyas részlegét már ismertem.

Már amikor orvoskeresésben voltam, és amikor a SOTE I-re mentem akkor is figyeltem arra, hogy mit súgnak az adott hellyel kapcsolatban az ösztöneim, zsigereim. Hát, a SOTE I-től egyébként a hányinger kerülgetett konkrétan. Nem éreztem jól magam, nem éreztem azt, hogy az a közeg lenne az, ahol én szülni szeretnék. De fontos volt az orvosról tett benyomásom is, így kivártam, hogy mire jutunk. Az ajánlott orvos első látásra egyébként nagyon szimpatikus volt.

“Szelektív redukció”

És akkor most ide teszem a két lányom fotóját.

ikrek, szelektív redukció?

A lányaim

Amikor ugyanis leültünk beszélni, a kezdeti pozitív hozzállásom és optimizmusom gyakorlatilag darabokra hullott. Ez a doktornő ugyanis az alábbiakat közölte velem:

  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira ritka, hogy erről publikációt kéne írni. (Örülök, hogy ha már emberszámba nem vesz, legalább tudományos kutatásnak jó vagyok.)
  • Előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal várandósnak lenni annyira kockázatos, hogy a hegszétválás esélye, bár alap esetben 1% alatti, szerinte az én esetemben van vagy 8% is! (ún. ex-has tény)
  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira veszélyes, hogy egy esetleges komplikáció miatt vagy a babák vagy én, vagy mindhárman, meg is halhatunk vagy elveszíthetem a méhem és egyéb katasztrófák.

Mindebből kifolyólag első dolga volt felajánlani az ún. “szelektív redukció” lehetőségét, ami egy szép orvosi fogalom a puszta gyilkosságra. (És itt most természetesen egyáltalán nem mondok ítéletet arról, aki ezt a döntést képes meghozni pl. ha egy sikeres lombik sokbabás (3-4-5..) terhességet eredményez, de az én esetemben, egy egészséges spontán ikerterhességnél, ezt borzasztó erős túlzásnak éreztem.) A “szelektív redukció” ugyanis azt jelenti, hogy én mint anya választhatok, hogy valamelyik babámat megöljem (egy kálium injekciót juttatnak a baba szívébe), hogy csak egyet kelljen kihordani. Mert a doktornő szerint még ennek a vetélési és az akár mindkét baba halálát is okozó beavatkozásnak is sokkal kisebb a kockázata, mint annak, hogy én egyáltalán képes leszek végigcsinálni ezt az ikerterhességet és valahogy túlélem a szülést.

Dühöt érzek, ahogy írom ezeket a sorokat. Rettenetesen hatottak ezek a szavak akkor. Patakokban folyt a könnyem, ahogy mentem haza a BKV-n és nem érdekelt ki mit gondol, képtelen voltam visszatartani a sírást. Nem is akartam. Ja, Erik fiam is velem volt ezen a megbeszélésen, mert nem tudtam megoldani, hogy vigyázzon rá valaki otthon. Tehát miközben hallgattam a doktornő szavait, arról, hogy legálisan megölhetem a pocakomban növekvő egyik kis életet, ott volt mellettem a kisfiam is, ami ezt a lehetőséget még sokkal fájóbbá tette.

Hatalmas pofonként ért ez a felajánlás és egyszerűen nem hittem el ezt az egész dolgot, hogy nekem ilyenről kell döntést hoznom. Úgy éreztem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megfelelően döntsek. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem fogom megölni egyik gyerekemet sem, de rettenetes szcenáriók merültek fel, amiknek az eshetőségét úgy éreztem, komolyan kell vennem. Hiszen annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy várandós legyek ennyire hamar, ráadásul ikrekkel, tehát ha egy komplikációnak van akár 1% kockázata is, akkor azt figyelembe kell vegyem. A légből kapott ijesztgetések viszont már akkor sem tetszettek.

A doktornő a beszélgetés végén azért mondta, hogy ő amúgy bízik a pozitív kimenetelben, de nagyon szoros kontrollal, 32. heti kötelező befektetéssel (egy egyéves kisfiú anyjaként…) és szigorú semmittevéssel lehet végigcsinálni csak a terhességet, ha őt választom. Én pedig mondtam, hogy felkeresek más orvost is és majd jelentkezem. Amire az ő válasza az volt, hogy ne higgyek annak, aki szerint az én terhességem egy nagyon vidám történet lehet majd, mert az szerinte nem igaz.

Többet nem beszéltem ezzel a doktornővel. A férjemnek zokogtam, ahogy próbáltam elmesélni mi is történt. Ő is összeomlott. Tudtuk, hogy nem akarjuk megölni egyik gyerekünket sem, hanem végig akarjuk csinálni ezt a várandósságot, mivel hatalmas ajándéknak és ritka nagy szerencsének, áldásnak tartottuk azt. Utáltam, hogy az orvos a saját félelmeit vetítette rám és nem vette figyelembe egyáltalán azt a tényt, hogy én egyébként mennyire jól voltam, milyen jó egészségi állapotban voltam és hogy ilyen – ezek szerint – nehezített körülmények között is megfogantak ezek a lánykák, akik kétséget kizáróan egy dolgot akartak: ÉLNI. Ha már kockázatokat kommunikálunk, akkor egy hasraütésszerű 8%-ot tekinthetünk úgy is, hogy 92%, hogy nem lesz semmi baj, nemdebár?!

Kapaszkodó kellett. Felhívtam egy barátnőmet :-) Aki maga is kétgyerekes anya és nagyon jó szempontokat tudott adni a doktornő szavainak helyre tételéhez és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Aztán felhívtam egy dúlát. A dúlát. Minden VBAC-ra készülő anya “tyúkanyóját”. Hármasban a férjemmel leültünk beszélgetni és átvettük a lehetőségeket.

Az egyik legfontosabb dolog, amit mondott és amit sok orvos elfelejt: az, hogy egy nő babát vár, a világ legtermészetesebb dolga. Nem pedig egy orvosi eset, egy publikáció, egy komplikációhalmaz vagy egy műhibaper-félelem együttese. Természetes, emberi dolog, az élet része. A másik legfontosabb, amit szintén elfelejtett közölni pl. a doktornő is, hogy az én ikerterhességem hála az égnek a legkevésbé kockázatos fajtájú volt, mivel a két baba két teljesen külön burokban, külön méhlepényen, külön köldökzsinórral fejlődött (ún. DDD-terhesség).

Átbeszéltük a lehetőségeket, amik között ekkor még ott volt az is, hogy esetleg olyan orvoshoz menjek, aki még a természetes szülés útján is támogatni tudna. A másik pedig ami maradt (miután a SOTE I-et kizártam), a Honvéd. Ahova ugyan a lábamat nem akartam többé betenni az előző szülésem után, de most minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak ez lesz az én utam.

A legfontosabb jelszavunkká ugyanis a biztonság vált a lányokkal való várandósságom során.

AZ ELŐZMÉNYEK
tumblr_n7zuig2K5h1rh2tw8o1_500

Az életet utólag értékeljük, de előre éljük

Az életet előre éljük, de utólag értékeljük.

Gyakran és egyre jobban foglalkoztat, hogy miként érik be az emberekben a változás. A saját történetem kapcsán is: sokszor próbálok visszaemlékezni, hogy miként következett be az a pillanat, amikor végre azt tudtam mondani, hogy eddig és nem tovább, 1. végre elkezdek dolgozni magamért 2. végre felvállalom az igényeimet és nem élek tovább olyan életet, amilyet nem akarok.

A blogom indításának, egyben életmódváltásomnak 3. születésnapja alkalmából született ez az írás.

Amit az életről gondolsz, az életeddé válik.


2012

Május 1. Egy új élet kezdete….. vagy valami olyasmi! 2012.05.01.

Így kezdődött minden. Azt mondtam: számon kérhetővé akarom tenni az egész életmódváltás folyamatát – elsősorban saját magam számára – ezúttal nem akarom feladni, abbahagyni, csalódni.Elkezdtem figyelni magamra, ami alapvetően megkülönböztette minden korábbi próbálkozásomat az életmódváltásra. Elkezdtem őszintének lenni magamhoz. Elkezdtem tanulni magamat.

Így már a kezdet kezdetén jöttek is a tanulságok.

A lényeg, hogy nem kell olyat meg(t)egyek, amitől rosszul érzem magam. 2012.05.02

Amikor azt mondom, hogy miként vált önismereti utazássá az életmód-váltásom, akkor épp az ilyen apróságokról beszélek. Egy halk Jézusom!-ot is felkiáltottam az előbb, ahogy ezt a 2012. májusi bejegyzésemet olvastam és a fenti mondatba futottam. Ez egy olyan dolog volt, ami aztán ki is teljesedett, mikor felvállaltam a belőlem feltörő igényeket és kitörtem az elnyomás(om)ból. De ugyanezt – leginkább a túlzott, “magamat feláldozó” alkalmazkodás elkerülését – tanulom még most is.

Rá kell szánni az időt magamra! 2012.05.06

Amellett, hogy vannak kötelezettségeim, gondoskodom a szeretteimről, a kutyuskánkról, fontos, hogy magamra is legyen elég időm.
A teljesen hétköznapi dolgokat is apránként átgondoltam, próbáltam tervezni, illetve már hamar elkezdtem érezni, hogy miről is szól ez az egész folyamat majd.

Reggel elmegyek a zöldségeshez almáért – muszáj a diétát is csinálni, ha fogyni szeretnék, ehhez pedig az kell, hogy meg legyen tervezve a mindennapi betevőm:) mind az 5 étkezésre. 2012.05.08

Kell a mentális erő, amit ez az egész ad nekem – hogy érezzem, mennyi mindenre vagyok képes és mennyire tudok koncentrálni – nagyon jó érzés megtapasztalni :) 2012.05.09

Ez egy vicces nap volt:

viszont tudom, hogy ahhoz, hogy ez intenzívebb legyen, izmot kéne fejlesszek, amihez kondiba kéne járni. A kondibérlet viszont pénzbe kerül, és az olcsó kondi ami meg szóba jöhet az nem jó helyen van vagy kocsival kell menni oda, ami szintén pénzbe kerül. Márpedig nincs ennyi felesleges pénzünk erre..

ugyanitt:

Ja, mivel lelkiismeret furdalásom támad, ha arra gondolok, hogy kihagyok egy napot, ezért ma egy fél órát itthon edzettem, súlyzóztam, kitöréseket, felüléseket, guggolásokat csináltam, ilyesmi. 2012.05.13

Mivel nagyon akartam az egészet, ezért kifogások helyett ösztönösen a megoldások után mentem és cselekedtem: hallgattam a testem jelzéseire, és mivel mozgást igényeltem, mozogtam.

 

Az odafigyelésnek köszönhetően az első 2 hét alatt már kialakult bennem, hogy ha 1-1 nap ki is maradt, mert elkezdtem mondjuk érezni, hogy fáradok, a testem annyira jól reagált a mozgásra, a törődésre, hogy automatikusan mentem tovább. Érdekes látni, hogy ilyen apró sikerek hada vezetett a nagy változásokhoz, bizony.

 

Nagyjából 6 hét után jött el az első mélypont: 2012. május 1. után a korábbi 0 aktivitásból napi szintű, rendszeres mozgás és odafigyelés kerekedett. Igen ám, de amilyen jól reagált rá a testem, azért egy idő után mégis elfáradt és minden lehetséges módon elkezdett tiltakozni az ellen, hogy tovább erőltessem. Küzdelmes napok voltak ezek, megtorpantam. De már tanultam annyit ekkora, hogy felismerjem: ez csupán egy mélypont, nem pedig a folyamat vége, mint korábban. Megijedtem, szembesültem a félelmeimmel, aztán megnyugodtam. Majd folytattam.Elkezdődött az, amit most már sokkal tudatosabban élek meg: ciklikusság. Eljött a mélypont, de aztán onnan már ismét felfelé vezetett az út. Ismét sikerélmények és a mozgás örömteli megélése jött ezután. :) Mélyen tanulságos ez magam számára még most is.

Kb. 2 hónap után kezdtek el a blogban megjelenni számomra motiváló képek, feliratok, idézetek. Az életmódváltás után a motiváció a társammá vált a hétköznapjaimban. Tudatosan kerestem a motivációt, ami által tényleg újra erőt tudtam venni magamon, mellette pedig egyre nyitottabbá is váltam: a külvilág és saját magam irányában is. A tudatos motivációkereséshez később is többször fordultam, még mostanában is. Nekem sokat segít.
2012. július 26. A nap, amikor a blogban először írtam le, hogy erősnek éreztem magam és ez mennyire jó érzés volt :-)
Bizony, így kezdődnek nagy dolgok: először csírájukban megjelennek, mert végre megtörténnek, mert megcsináljuk! Aztán észre is vesszük a változást, mert figyelünk magunkra! Végül rájövünk, hogy ez egyszerűen JÓ. Aztán ezt ismételjük.

Így, 3 hónap elteltével a gondolataim többsége ezzel a visszatekintéssel foglalkozik. Eltelt 3 hónap és mennyi pozitív változást tapasztaltam magamon. Annyira jó érzés megélni magam és nyomni és nyomni. Soha nem éreztem ilyet korábban, a saját testem sok tekintetben a gátam volt. Afelé törekszem, hogy felszabadultabb legyek, hogy jobban szeressem magam. 2012.07.30

Ez egy olyan pont, amikor azt tudom mondani: célokat fogalmaztam meg. Időről időre törekedtem dolgok felé, és ezt gyakran le is írtam, de amikor konkrétabb célokat tudtam megfogni, azért segített igazán, mert már nem csupán sejtettem, hanem tudtam is, hogy mit akarok.
Ez az akkori motivációs kép pedig most ide kívánkozik:
2012.08.06: valami elkezdődött.

A lényeg, hogy úgy tűnik, ma kompenzálni akartam valamit… nem pontosan tudom mit, talán a félelmet a munkától, vagy az egyéb dolgaimmal való szembenézéstől… nem tudom azonosítani, de legalább felfigyelek rá.

További fontos gondolatokat is leírtam:

a saját kezemben van a döntés, akkor mindent aszerint kell tegyek, hogy épüljek általa. 2012.11.01. 

És mikor ezeket a sorokat olvasom, hálát adok magamnak, hogy az első pillanattól kezdve elkezdtem írni ezt a blogot.
Kislányként, emlékszem, mindig is szerettem naplót írni. Azaz: szerettem VOLNA, mert sosem voltam elég kitartó. Ezt meg már 3 éve csinálom, mert szeretem csinálni. Mert a saját magammal való törődés egyik felülete. Mert olyan dimenziókat megnyitok általa a kis életemben, amik építenek engem. Őszinteség magammal szemben. A sebezhetőségem felvállalása. Ami erősebbé tett, mint valaha. Példa lehetek mások számára. Megmutathatom, hogy ilyen is van. Én ilyen vagyok. Senki más nincs a bőrömben, így minden, ami velem történik, az én sajátom. Nem rossz vagy jó, csak olyan, amilyen.
2012 év végét ezzel a kis képecskével összegeztem:
Életmódváltás

Életmódváltás

 Más úton járunk, különbözőek vagyunk és ez így van jól. Mindenkinek a saját útját kell járnia.
Én is ezt tettem, és 2013-ban folytattam tovább, amit elkezdtem.
Az életmódváltás legfontosabb állomása, valami nagynak a kezdete volt, amikor 2012 októberében elkezdtem a kondis-súlyzós edzéseket. Ekkoriban elég keveset írtam blogot: csak csináltam, amit szerettem. Eszem ágában sem volt abbahagyni, nagyon sokat fejlődtem minden szinten. Mert egy dolgot tettem: keményebben dolgoztam, mint a többiek. Meg mint saját magam előző nap.
2013.05.01.: ez volt az első szülinapom:)

Amit kaptam az elmúlt évben: rengeteg sikerélményt, fejlődést, örömöt, boldogságot, önbizalmat, erőt bátorságot, kitartást, izmokat :))), új barátokat, rengeteget tanultam magam és mások elfogadásáról, sok motivációt, törődést, önmagam megbecsülését, újabb és újabb célokat, állóképességet, önmagam jobb megismerését, energiát, egészséget

Gondolom mindenki számára világos, hogy a “hány kg-t fogytam” c. szempont nem szerepelt ebben a listában. KIT ÉRDEKELT. Sokszor zavarban is voltam, amikor megkérdezték ezt tőlem, mert úgy éreztem, egyáltalán nem ez az, amit szeretnék elmondani, mert egyáltalán nem számít. Tényleg az alapján mérjük a sikert, hogy hány kg-val lettünk kevesebbek? Én biztosan nem.
Ahogy a hirtelen kezdett életmódváltás után telt az idő, egyre fontosabbá váltak számomra olyan dolgok, mint az őszinteség (első sorban saját magammal szemben), önazonosság, hitelesség.
2013 nyara: ekkortájt már elég sokat olvasgattam a teljes testes gyakorlatok hasznosságáról, és a kedvencemmé egyértelműen a guggolás is volt. Igazi kis szertartás volt minden edzésen belül a guggolós széria.

2013.07.08. Ekkor fogalmaztam meg először, hogy miért is:

Mikor végzek a guggolással, ami a szívem csücske, egyrészt – lehet, hogy baromság, de – mindig meghajolok 😀 nem látványos, mert olyan mintha nyújtanám a hátam vagy ilyesmi, de így kb mindig megköszönöm a lehetőséget 😀 meg magamnak az erőt és a kitartást, egyszerűen büszke vagyok magamra és teszek egy ilyen gesztust. Nehéz ezt elmagyarázni, elég személyes dolog, de számomra épp az ilyenek jelzik, hogy tényleg olyasmit csinálok, amit szeretek és csupa jót okozok ezzel magamnak :)

A másik meg ami mindig eszembe jut: “empowerment” – amit megad az a helyzet (guggolás), amiben maximálisan odateszem magam és én uralom a szituációt és ez hihetetlen energiákkal tölt fel nem csak akkor, hanem a hétköznapjaim során is :) Azért nagyon jó gyakorlat, mert teljes testet igényel és én lelkileg is maximálisan töltődök általa :) 

Ekkor kezdtem el megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor az edzés és a testünkkel való törődés felébreszti a testünkben rejlő intelligenciát és egy mélyebb kapcsolatot teremt saját magunkkal. Nagyon sokat adott ahhoz, hogy szeressem és becsüljem meg magam, törekedjek mindig többre és jobbra, akarjak fejlődni és legyek ERŐS.
Az elmúlt 3 év gyakran telt útkereséssel.. amíg rá nem találtam a sajátomra :) De hát így van ez jól, nem igaz? Amikor elindulsz valamelyik irányba, nem tudhatod, hogy az lesz-e a jó irány. Utólag fog kiderülni; lehet, hogy azonnal, de az is lehet, hogy csak később. Kipróbáltam egy csomó dolgot a sportban, a kajában. Szépen lassan kezdtem felfedezni, hogy mi is jó nekem. Ennek köszönhetően egyre gyakrabban jelent meg nálam az egyensúly mint szempont – míg végül központi fogalommá érett az életemben. Korábban ezt sosem kezeltem ennyire tudatosan, ebben a 3 évben kristályosodott ki számomra és vált vezérlő elvvé és egyben segítőmmé is az életemben.
Don’t worry, lift heavy! Ez lett a mottóm. A súly sosem hazudik, tükröt tart eléd: megmutatja, hogy milyen napod volt, milyen az általános testi-lelki állapotod. Megmutatja, hogy mit szeretnél az élettől. Akarod-e igazán? Bele teszed-e magad a következő ismétlésbe? Akarsz-e erősebb lenni?

Azt akarom, hogy kibaszott erős legyél! 2013.10.05

Az egyik legmeghatározóbb mondatom volt az elmúlt 3 év során, nem felejtem el soha. Az erőedzések egész egyszerűen boldoggá tettek minden egyes alkalommal. Volt, hogy bőgtem a boldogságtól hazafele a kocsiban! Aztán a szomorúságtól otthon, amikor hazaértem. Persze csak magamban. Elképesztő volt a kettő közti különbség. Bizony, az edzések szépen ráébresztettek testben és lélekben, hogy a hétköznapokban boldogtalan voltam.

De ezen kívül, így visszanézve, azt is látom, hogy már milyen rég elkezdődött az a folyamat, hogy elkezdtem a testem jelzéseire hallgatni. Persze, legelőször én sem voltam okos és csak utólag értettem meg a jeleket és belefutottam például ilyen “pihenni kellett volna/ezt az edzést inkább ki kellett volna hagyni, máskor okosabb leszek” szituációkba. Aztán miután ez párszor ugyebár megtörtént, megpróbáltam megelőzni és jobban figyelni. Picikét óvatosabbnak lenni.

Idő kell ahhoz, hogy a testünk adta jelzéseket felismerjük és engedjünk is teret adni az igényeinknek, de az én tapasztalatom az, hogy mindenképpen jobban járunk, ha nem próbáljuk meg elnyomni ezeket a jeleket, és ahelyett, hogy hátat fordítanánk, szembe nézünk velük és megértjük őket. Megértjük, hogy miből táplálkoznak. Mitől is vagyok fáradt? Miért is nincs kedvem edzeni menni? Miért akarok megenni egy tábla csokit, pedig amúgy nem is kívánom? Aha, lehet, hogy túlhajtottam magam mostanában. Lehet, hogy keveset aludtam vagy keveset ettem. De miért? Miért gondolom, hogy muszáj edzeni mennem? Miért gondolom, hogy amúgy nem engedhetek meg magamnak egy tábla csokit? A tudatosítás folyamata nagyjából ilyen egyszerű kérdésfeltevésekből áll össze, és az egyetlen titka, hogy adj magadnak időt ezeknek az átgondolására. Érdemes nem túlkomplikálni – én mondjuk hajlamos vagyok rá, annak ellenére, hogy az egyszerű megoldások és a gyakorlatiasság híve vagyok :)

Nagyon sokat ad ez az egész. Végre úgy érzem, hogy valamiben igazán a saját utamat járom, és most talán emiatt is, nagyon intenzíven élek meg minden pillanatot. Kicsit fájdalmas felismerés, hogy mennyire nem adtam magamnak korábban ennyit, semmit……….. Jó ötlet volt, hogy hallgattam egy belső ösztönömre, megérzésemre, amihez aztán párosult szerencse is, így most csupa jó dolog történik velem :) 2013.11.20 

2013. novembere egész jó hónap volt, főleg a vége: napról napra jöttek a felismerések, hogy szeretem azt, amit csinálok, és hogy igazán akarom is csinálni. Igazán akarok ÉLNI, nem csak létezni.

Mindezzel együtt jött az érme másik oldala is: szembesülni a félelmeimmel.

Vannak ilyen gondolataim viszont, időről időre. Ez nem is baj. Az a lényeg, hogy mit tudok ezekkel kezdeni. Egy valamit tudok: márpedig én győztesként akarok kijönni ebből, az én életem nem arról fog szólni, hogy negatív legyek saját magammal bármilyen módon is és bántsam magam. On the long run, kurvára nem fog számítani, hogy feltételezett elvárásoknak megfelelek-e, ellenben a belső harmóniára törekvés nélkül nem éri meg csinálni ezt az egészet. Na ezt például biztosan tudom.

Amikor pedig azt mondom, hogy az edzésen keresztül tanulok olyanokat, amik az életben felmerülő nehézségeken is átsegítenek, például erre gondolok:

Az az érzés, amikor egyfelől bizonytalan vagy, mert olyat próbálsz, amit még sose és kicsit félsz, de ezzel együtt pedig bízol magadban, mert érzed, legbelül pedig talán már tudod is, hogy lehetsz hozzá elég erős vagy akár elég okos (hogy megérted miről szól az a gyakorlat és ez segít át a nehézségen), és ebből a félelemből és önbizalomból táplálkozva azt mondod IGEN, megpróbálom, hátha megy! Ráadásul még van, aki segítsen is… Annyira jó élmény! 2013.12.05 

Már 1 hete írom ezt a bejegyzést, közben edzéseim is voltak.

A legutóbbi után például az a mondat fogalmazódott meg bennem, hogy “amíg élek deadliftelek!” – és ezt meg is ígértem magamnak. Akár kevés a súly, akár sok, a deadlift egy olyan gyakorlat, ami megteremti a test és az elme közötti aktív kapcsolatot. Ha nem koncentrálsz, nem fog menni. Ha nem teszed oda magad 100%-on, küszködni fogsz, nem fog menni.
Az edzés ebben segített a legtöbbet: önmagam megértésében. Én egyedül edzettem sokáig. Átgondoltam és megértettem, hogy miért nem ment egy-egy alkalom vagy éppen miért ment. Amikor később, 2014-ben, hónapokig szenvedtem a guggolással, tele voltam szorongással, félelmekkel, egyik napról a másikra elmúlt, mikor az életem többi területén rendeződtek bizonyos nyomasztó dolgok (válással kapcsolatos procedúra). Amikor kiegyensúlyozott vagyok, boldog, harmonikusak a hétköznapjaim, akkor az edzések is könnyen mennek, jönnek az egyéni csúcsteljesítmények és akár rekordok is dőlnek.
2013 a fejlődés és az inspiráció éve volt számomra, amikor olyan dolgokat tanultam meg, amik megalapozták azt a fordulatot, amit 2014-ben megtettem.
Kiléptem a komfortzónámból, amiben aztán olyan teljesítményt nyújtottam (saját magam szempontjából), ami páratlan volt az előző 29 évhez képest. Megtörtént a csoda :)
Valahogy így:

Egyik nap felkeltem és rájöttem, hogy nem akarok úgy érzeni, ahogy korábban. Szóval változtattam. Ennyi.

 Pont eddig az időszakig voltak viszonylag sűrűek a bejegyzések a blogon is. Mert szárnyaltam és ezért adni akartam és adtam is. Magamat. Aztán kiforgattam a sarkaiból a világomat.
Elkezdtem végre ÉLNI a SAJÁT életemet.
Aztán a bejegyzések száma szépen csökkenni kezdett, lecsillapodni. Már sokkal átgondoltabban próbáltam megfogalmazni mindazt, ami bennem van.
De ezt a beszámolót itt most befejezem. Pedig 2014-ben is rengeteget tanultam. Hajjaj. Itt foglaltam össze. Elkezdtem élni és ez most csak az igazi tanulás! Az életmódváltás óta eltelt 3 év inkább piskóta volt ehhez képest, pedig addigi életem legnagyobb küzdelmeit éltem át. De biztosan lesz még pár. Az autoimmun betegséggel meg is kezdődött a sor:-) Szóval nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem, hogy tudok-e majd mit kezdeni a helyzettel. Ezt az önbizalmat az elmúlt 3 év munkájával bizony felépítettem magamban és ez határtalan erőt ad nekem!
Egyre inkább látom, hogy mik azok a dolgok, amelyektől diszkomfortosan érzem magam, amiktől hajlamos vagyok én is szorongani. Hajlamos vagyok végletekre, és bár örömöt és szomorúságot egyformán intenzíven meg tudok élni és mindkettőt az élet részének tartom, azért azt is érzem, hogy egyikből sem jó a túl sok. Legalábbis az elmúlt hónapok alapján ezek a tapasztalataim, illetve most ezeket emelem ki tanulságként.
Mert hát: az életet csak utólag értékeljük, de előre kell élnünk. De a tanulságok levonása és az értékelés ettől függetlenül kell. Fontos. Fontos, mert segít döntéseket hozni, előre jutni. Illetve segít abban, hogy bármi is történik, mindenből legalább tanulni tudjunk.
Elkezdtem élni és érnek meglepetések. Próbálok okos lenni, de ennél fontosabb, hogy figyeljek.

Elsősorban magamra.

IMG_0125

It’s a long way to the top

A múlt heti sokk rendesen kiszakított a valóságból. Nehéz ezt úgy fogalmaznom, hogy érthető legyen, de tényleg ezt éreztem. Leginkább azzal a momentummal tudom leírni, amikor hétfő este zokogtam otthon a Kedvesem karjaiban, hogy én nem ilyen életet akartam. Már abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam akkor, még saját magam számára is annyira abszurdan hangzott ez, hiszen épp a világ legjobb és legbiztonságosabb helyén, az ő karjaiban, zokogtam. De ki akarna azzal a tudattal élni, hogy potenciálisan valami alapvetően el van baszódva az egészségével, ami meg fogja határozni talán az egész életét? Hát én sem…..
Dühös voltam, rettentő dühös. Azokra az évekre voltam dühös, amíg hagytam magam elnyomni, illetve én magam is elnyomtam a saját félelmeimet, tudatosan, nehogy szembe kelljen néznem a fájó igazsággal, a boldogtalanságommal. Dühös voltam, mert ha évekig elnyomsz magadban dolgokat, ha tudatosan és következetesen lenyeled a stresszt, ahelyett, hogy megszüntetnéd a forrását, ráadásul rosszul kompenzálod az elbaszott életed az életmódoddal és az evésbe menekülsz, annak bassza meg következményei lesznek a testedben. Persze, ott van a genetikai hajlam, meg a környezet… és lehet, hogy mondjuk az egyetemi éveimben nem is “lusta” voltam meg “háttérbe húzódó természetű”, csak fogalmam sem volt arról, hogy mit jelez nekem a saját testem. Nem ismertem magam. Gyáva voltam és gyenge. 
De ez már a múlté.
A múlt héten már megint tanultam magamról és megértettem dolgokat. Például ISMÉT a saját felelősségemet abban, hogy változtassak dolgokon és ne hibáztassak másokat olyan dolgokért, amiért nem kell. Felismertem magamon azt a viselkedést, amit sokszor hangoztattam már én is: ha valakinek problémája van veled, akkor az az Ő problémája. Ha nekem valakivel problémám van, akkor az az ÉN problémám és nem szabad mást hibáztatnom érte. Imádom, hogy ilyen életemet és működésemet meghatározó dolgok mosogatás meg hasonló banális tevékenységek közben esnek le 😀
NOTE TO SELF: MINDIG ott van a lehetőség, hogy változtassak
Na ez az, amit én paradigmaváltásnak hívok. Nem függök a körülményektől, én akarom irányítani az életemet.
Hihetetlen volt a múlt hét. Amikor két gyerekes anyuka!!! (<3) írt nekem egyik nap egy nagyon-nagyon szívhez szóló üzenetet, mellesleg megjegyezve, hogy sokat segítenek neki az írásaim….. hogy szereti ahogy gondolkodom, a saját gondolkodását is segíti “helyrerakni” és hogy csodálja a tudatosságomat és értékesnek tart. Én meg csak ülök ilyenkor a gép előtt és könnycsepp gördül le az arcomon. El sem hiszem, hogy ez velem történik. Én csak leírom azt, amit gondolok. Folytatásos teleregény ez, nem több. Ja de. Ez vagyok én.
A diétában most először ezen a héten elég hektikusak voltak az étkezéseim. Hétfő-kedd alig ettem, nem volt semmi étvágyam. Szerdára jobb lett a helyzet, csütörtökre is tudtam hozni a diétás elvárásokat (és nem ettem még annál is kevesebbet..), péntekre és szombatra pedig fölé is tudtam tornázni.. Nem okoz gondot 1700-1800 kalóriákat enni 😀 Kellett ez a kevés plusz, inkább örültem, hogy végre étvágyam volt. Aztán valamit el is kaphattam, mert csütörtök este elkezdett fájni a fejem, ami péntekre is kitartott, szombat estére pedig lázzá alakult, vasárnap detto. Szóval ilyen események után a hét végére még le is betegedtem. A hét csapás, komolyan. Minden egyszerre. #ÉLETPLS
Pénteken reggel azért még lenyomtam az utóbbi hetek legpörgősebb edzését, amiről mosolyogva távoztam. Fura mód többen voltak lent a terembe mint este, pedig este is nagyon sokan vannak mostanság. De megküzdöttem mindennel és mocskosul élveztem is :)
A hét eleje jó hírt is hozott: 1 kg-t fogytam 5 hét alatt! Örülök, hogy a belassult pajzsmirigyem ellenére azért van, ami még működik. Ennek folyománya egyébként, amit már 1-2 hete érzek, hogy minden nadrágom bő csípőben de olyannyira, hogy már sikítófrászt kapok, ha csak rájuk gondolok. Már betűrve hordok minden felsőt és az összes övemen elfogyott a lyuk 😀 Mindez számomra azt jelenti, hogy továbbra is oda kell tenni magam a diétában és következetesen tartani az étkezést. A nyári 62-63 kilóról szépen, havi 1 kilós átlaggal sikerült 57 kg-ig lemenni most. It’s a long way to the top, de legalább már közelítek ahhoz, hogy pontosabban ismerjem azokat a körülményeket, amik szerint működik a testem és amik szempontot adnak a fizikumom fejlesztéséhez. Meg rájöttem, hogy életem legjobb döntése volt az, hogy egy erősebb testben és lélekben akartam élni tovább az életem :) Csak gyógyuljak meg ebből a nyavalyából, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam 😉
Igen, pajzsmirigy ide vagy oda, ma már úgy érzem, hogy ugyanazt a valóságot élem, mint ami 1 héttel ezelőtt kicsit megborult.

2014-11-07

Edzek, élek, élek, edzek

Nagyjából így zajlik most az életem. Gondolkoztam azon is, hogy miért nem írok minden edzés után bejegyzést mint régen, de igazából annyi csak a magyarázat rá, hogy most gondolati szinten a befelé fordulást élem meg. Nehéz, stresszes, fárasztó időszakon vagyok túl és most végre azt érzem megint, hogy az életem jó mederben halad. Arra törekszem, hogy a hétköznapok szintjén megmaradjon ez a végre megélt nyugalom, ami annyira hiányzott már hónapok óta. 
180°-ot fordítani egy életen nem mindennapi teljesítmény. Ugyanakkor az újat építeni legalább akkora feladat. Jó érzés tudni, hogy miken vagyok túl, miket vagyok képes túlélni, egyúttal egészen új helyzetekben tapasztalom meg saját magamat. Az elmúlt hónapok hozzásegítettek ahhoz, hogy sokkal jobban lássam már önmagam: a korlátaimat, a gyengeségeimet meg persze az erősségeimet és összességében azt a karaktert, azt az embert, aki én vagyok.
Jól mennek az edzések. A lelki nyugalmam teljesen egyértelműen jó hatással van az edzéseken nyújtott teljesítményemre is. Előtérbe helyeztem az életemben az edzéseket, most határozott célom, hogy mindig megteremtsem az időt rá és hogy teljesen oda tudjam magam tenni. Fejlődni szeretnék. Megélni azt az örömöt, amit ad. Sok inspiráció is ért mostanában, ezeket mind magamba szívtam, és példaként lebegnek előttem, amikor épp egy nehéz ismétléses sorozatra készülök. 
Élvezem az edzéseket és ez állítólag még látszik is rajtam. A szerdai deadlift (5×5 @ 72,5 kg) sorozataim is akkora vigyorgásra késztettek, hogy öröm volt nézni és megélni is :) Élvezem, hogy nehéz egy ismétlés és azt is, hogy végül sikerül. Talán hónapok óta most volt olyan először, hogy több héten egymás után minden edzést elejétől a végéig, a leírtak szerint végigcsináltam. Erre nagyon büszke vagyok, miért is ne lennék, fontos dolognak tartom. Azért is örülök, mert ez egy jó visszaigazolás az edzőm felé is, hogy olyan programot írt nekem, amit bírok és fejlődök is általa, és emiatt is bízom meg benne. Ez pedig a közös munka alapja, nagyon becsülendő dolog. Az esti edzések egyelőre beváltak, mert nincs végre az a rohanás sem mint reggel. Jobb is, hogy nem kell korán kelni, mikor reggelente már egyre sötétebb és hidegebb van.
Erősödöm! Fejlődött a törzserőm, ezt például megtapasztaltam a haskerekezésnél. Imádok nehezet cipelni, legyen szó a Kedvesemről<3 vagy a két 32-es bellről :) Szeretnék többet és többet. Dolgozom a helyes technikán minden gyakorlatban. Nem egyszerű, de nagyszerű, mert tanulásra mindig van lehetőség és azt szeretem. 
Több mint 1 hónapja csinálom, csináljuk az új étrendet a Kedvessel, amit Zsolt írt, és egyértelműen érzem a pozitív hatásait, figyelem, ahogy változgatok. Ez a 4 hét kellett ahhoz, hogy beérjen a dolog. Kb. 80-90%-ban sikerült tartani a kalóriát és a makrókat is. Következetes és kitartó vagyok tehát ebben is, és szeretném folytatni, jó hogy ehhez is van plusz támogatás. Meg annyival könnyebb így, hogy most ketten csináljuk. Hasonló rendszerben, más célokkal, a saját igényeinkhez igazítva, de együtt. Sokat könnyít ez a diétához kapcsolódó praktikus teendőkön is (bevásárlás, főzés, stb.). 
I am DEFINITELY dedicated to my goals.

Mai ebédem :) @ hummus bar

donvorri

I’m fine and that’s all

Valahogy úgy tudom kezdeni a mai bejegyzésemet: jól vagyok.

Ma befejeztem egy edzésciklust végre. Vártam már :) Sikerült az, amin hónapokig szenvedtem, ma végre guggolásban megint rápróbáltam a 70 kg-ra, amire legutoljára márciusban volt példa és 2+1 ismétlést össze is tudtam hozni. (A harmadik ismétlés már nem ment elég mélyre.) Büszke vagyok magamra! :) Bár az első ismétlés után megijedtem, azért csak elég erős voltam ahhoz, hogy megpróbáljam újra és aztán még egyszer. Hatalmas dolog ez. De most végre mindhárom erőgyakorlatban egy dolgot éreztem csak: nem baj, hogy nehéz, meg akarom próbálni, mert issszonyatosan jó élmény lesz. A fekvenyomás nem sikerült, a deadlift és a guggolás pedig sikerült, és valóban ami mind a háromban közös volt: iszonyatosan jól esett mindegyik próbálkozás! :) Odatettem magam félelem nélkül, bátorsággal.

Az edzés második részében aztán egy kis szokásos fekvenyomás technikázás ment, levezetésnek meg bolgár guggolás (…imádom.. :D) és a szokásos dupla 32 kilós farmer’s walkom.

Igazából ez a mai edzés annyira jól esett és annyira helyre rakta a kis fizikai állapotomat is 3 nap pihi után, hogy a kedvem is teljesen rendben van, csak mosolygós szmájlikkal tudnám teletűzdelni a bejegyzést :)
Várom az új ciklust, jó érzés újra rajta lenni az úton…
... és itt kaptam szabályosan sokkot … 😀 mert kaptam egy nagyon-nagyon kedves levelet egy lánytól, és iszonyúan meghatott. Annyira boldoggá tesz, amikor olyan történetekkel találkozom, amelyek hasonlóak az enyémhez vagy ha visszajelzést kapok esetleg arról, hogy a blogomban mások is találnak a saját életükben hasznosítható, gondolatébresztő dolgokat.
Egyrészt, nem sok ilyen alkalom volt eddig egyébként, mindegyik ilyet kincsként becsülöm. A másik része pedig, hogy nagyon boldoggá tesz, amikor olyan történettel találkozom, amiben egy lány, nő ráébred a saját erejére és ebből fakadóan aztán képes is változtatni az életén. Általában ekkor válik lányból nagybetűs NŐ-vé. Mert van végre egy olyan pillanat az életében, amikor nem a mások felé való megfelelés lesz számára a fontos, hanem kizárólag egy valami: saját maga. Azt gondolom, hogy az életünk akkor kerek, akkor tudunk a legtöbbet adni a világnak, ha közben saját magunkkal szemben sem kötünk kényszerű kompromisszumokat, ha nem korlátozzuk magunkat és olyan módon élünk, ami maximálisan belőlünk fakad. Én azt vallom, hogy ha a döntéseimet hitelesen tudom magammal szemben is képviselni, akkor pont leszarom, hogy mások mit gondolnak, mert én tudom, hogy az egy olyan döntés volt, ami a saját, egyedi emberi lényegemből, azaz belőlem fakadt és engem képviselt.

A minap Kedvesemmel egyébként beszélgettünk néhány szót a döntések természetéről is. Ha nagy döntések előtt áll az ember (milyen pályára menjek? melyik állást fogadjam el? menjek vagy maradjak?), sokszor próbálja mérlegelni, hogy melyik választás éri meg jobban. Ám sokszor elsiklunk azon tény felett, hogy valószínűleg a két dolog összehasonlíthatatlan ilyen alapon, és végeredményben bármelyik úton is megyünk, a lényeg az lesz, hogy őszintén fel tudjuk-e azt vállalni. Nehéz döntések vannak. De van-e vajon rossz döntés az életben? Az én válaszom erre az, hogy szerintem rossz döntés egyébként nincs. (Azt leszámítva, hogy ha valami mondjuk fatális, mert az életet alapjávan véve a legnagyobb értéknek tartom.) Azért gondolom ezt, mert egy meghozott döntésnek az egyik legfőbb jellemzője, hogy múltbéli, tehát megtörtént. Sajnos nem tudok azon gondolkozni, hogy mi lett volna ha másként döntök, mert nem így történt. Amit biztosan tudok tenni, hogy tanulok belőle és legközelebb ez alapján fogok (talán más) döntést hozni. Építkeznem kell a tapasztalataim alapján, és ezek a tapasztalatok abból fakadnak, hogy miként alakult vagy miként alakítottam az életem. Van befolyásom afelett, hogy 1. döntsek fontos kérdésekről, 2. a saját döntéseim következményeit kezeljem és 3. változtassak, ha kell.

Kicsit elkalandoztam. De tényleg nagyon megindító volt számomra a tegnapi levél. Köszönöm a bizalmat. :) Számomra ezek a dolgok visszajelzések az élettől. Azzal, ahogyan képes voltam átlépni a saját korlátaimat és döntésképtelen, túl szerény, bátortalan emberkéből most már egy sokkal érettebb, határozottabb és magabiztosabb nő lettem, hatalmas dolgot vittem és viszek véghez (hiszen ez még mindig folyamatos munka) és erre őszintén nagyon büszke vagyok. Valószínűleg nekem dolgom van ezzel az egésszel. 

IMG_4253

Érdemi előrelépés yesssssss

Kezdem a lényeggel: VÉGRE érdemi előrelépést tudtam elérni a guggolásban, hurrráááááááááá!!!!!! :)))))

Csak hogy értse az ide látogató, hogy milyen hosszú időszakon igyekszem túljutni guggolás témában, az elmúlt HÓNAPOK szenvedései:

2014.07.14 Change your thoughts
2014.07.18 Az erő: elengedés
2014.08.20 Örömedzés a Cutlerben
2014.08.25 Húzós hétfő…
2014.09.02 Jól indult a hét
2014.09.15 Újrakezdős ciklus vége
2014.09.21 Új évszak, új kezdet
2014.09.22 Amikor “jól” indul a hét
2014.09.29 Ez az én harcom
2014.10.07 Itt vagyok, ragyogok!

Mert
SOHA

NEM 

ADOM 

FEL.
Ennyi. :)))))
Új utakat keresek.

Tanulok a gyengeségeimből.

Átlépem a saját korlátaimat.

Visszamegyek az alapokhoz.

Segítséget kérek.
Türelmes vagyok.
ÉS MEGÉRKEZEM.

Megérkezett az, amire már majd 3 hónapja vártam! Érdemi fejlődés.

Mert mindez arra tanít, hogy aki boldog életet akar, az nem könnyű életet akar, hanem erős hátat, erős testet és erős elmét. 
It is supposed to be hard.
Ahol a nehézség és a saját magunkkal folytatott küzdelmek csak erősebbé tesznek.
Így érzem magam:
Megvolt 67,5 kg-val 4 ismétlés :) Nekem ez egy hosszú folyamat lassú lezáródását jelzi. 
Note to self: ha az edzésben mentális, lelki gátak vannak egy gyakorlatnál, ráadásul hosszú idő óta, akkor igen valószínű, hogy az élet más területén is van olyan dolog, amivel birkózom éppen. 

A boldogság útja: ahogy én járom

Az elmúlt fél évben masszív és nagy változások zajlottak le az életemben. Rendesen elfáradtam, most jutok végre igazán levegőhöz, pihenhetek egy kicsit, így végre van alkalmam megfogalmazni azokat a legfontosabb tényezőket és általam alkalmazott elveket, amik előre vittek engem ebben a néhány hónapban és segítettek a változásokat véghez vinni.
Ez az én utam, és azért írok róla, mert szerintem sokat tudunk tanulni abból, ha megismerjük azt, hogy mások miként próbálnak boldogulni az életben. Én legalábbis nagyon sok történetet meghallgattam az elmúlt hónapokban és nagyon sokat tudtam meríteni mások életéből.
Változások alatt értem a teljes magánéletemet (egy válás kezdeményezése, valamint az új kapcsolatom építése), egy költözést, mindezzel együtt egy új életvitel kialakítását, valamint egy munkahelyváltást is. Ezek közül önmagában már 1 is épp elég egy évben bármelyikünk számára, nekem fél év alatt kijutott mindegyik. Nem szarral gurítok, mondhatjuk :) De úgy voltam vele mikor belevágtam, hogy ez az év a változások éve, és a boldogságom a tét, végig kell csináljam.

Lássuk tehát:

1. Őszinteség

Mindenképpen ezzel kell kezdjem. Határozottan emlékszem arra a pillanatra idén, amikor úgy keltem fel, hogy tudatosult bennem: nem vagyok boldog. Emlékszem arra a pillanatra, amikor magammal szemben bevallottam, hogy problémáim vannak. Itt kezdődött minden. Az őszinteséggel. Még 3 olyan nap volt ezután, amíg azt gondoltam, hogy megpróbálom ezt tagadni a külvilággal szemben, “hátha elmúlik”, de aztán nem bírtam tovább, elemi erővel tört fel belőlem a változás iránti igény és az az igény, hogy végre boldog akarok lenni én is, és ezért komoly változásokat kell véghez vigyek.

Ez volt a változások kezdete, a férjemmel pedig lezajlott a “we need to talk” kezdetű beszélgetés. Zivataros hetek következtek ezután. Egy dolgot tettem viszont végre: kizárólag magamra figyeltem és a saját szempontjaimat tartottam szem előtt. Ami biztos, hogy ebben a kérdésben nem volt más választás, mint hogy én legyek saját magam számára a legfontosabb. Jó pár félelmet le kellett győzzek, illetve sok új szempontból meg kellett ismerjem magam, hogy végülis ki tudjak lépni ebből a kapcsolatból. Mert az “egész jó” sajnos nem egyenlő a boldoggal, és ezt én is beláttam. Hiába minden kötődés és szeretet, vannak dolgok, amik nem működtek, nem fognak változni, illetve ezen túlmenően nem is ez volt a legfontosabb, hanem az a tény, hogy azt éreztem: nem azt az életet élem, amire valójában vágyom. Nekem ehhez kellett lépéseket tennem.
Amíg végül eljutottam addig a gondolatig, hogy tényleg és végérvényesen el akarok válni tőle, folyamatosan és mindig következetesnek kellett lennem abban, hogy őszinte vagyok magamhoz. Semmi más nem számított. És igen, amikor az ember elkezd őszintének lenni magával szemben, akkor jöttek a félelmek, amik elkezdték aláásni azt, hogy cselekedni is merjek és azt az utat kezdjem járni, ami őszintén én magam vagyok.
2. Erő és hit az erőmben

Mit csinál az átlagember, amikor jönnek a félelmek? Megijed, visszalép két lépést, meggondolja magát, másik utat választ, szorong, retteg. Mit csináltam én? Foglalkoztam a félelmeimmel. Megértettem a félelmeimet, és megértettem azt, hogy miből táplálkoznak. Megtanultam különbséget tenni a külvilág által közvetített félelmek és a sajátjaim között. A félelmekkel való szembenézésnél sokkal rosszabb volt az a tény, hogy a változástól való félelemből nem cselekedtem korábban és nagyon sok idő telt el úgy, hogy úgy éltem, hogy azt hittem, hogy az életem boldog. Az nem ugyanaz, mintha tényleg boldog lett volna.

A félelmek nagyon szemét kis dolgok, mert észrevétlenül is ott vannak az ember gondolataiban és hártáltatják az előremenetelben. Akkor jött viszont a saját magamba és az erőmbe vetett bizalom és hit. Mert az erőben az a jó, hogy önmagát gerjeszti. Ha erős vagy, akkor hiszel abban, hogy erős vagy és ettől még erősebbé válsz :) Az egyik legjobb dolog evör. Amikor az ember a saját útját akarja járni, ahhoz tényleg nagyon sok erő kell. Az elmúlt években saját magamba fektetett munka, melyben az erőedzéseknek is nagyon sok szerepe volt, megadták mindazt az erőt, ami korábban hiányzott belőlem. Erős lettem és képes lettem kezelni a félelmeimet. 
Ami viszont ezzel párban járt mindig: a türelem és az apró lépések elve, amit képviselek. A dolgoknak hagyni kell néha időt – mindent nem lehet rögtön (erőből) megoldani. Sokszor az adta a megoldást, ha bizonyos kérdéssel tudatosan nem foglalkoztam, ekkor az esetek 100%-ában magától megérett a megoldás előbb vagy utóbb. Az elengedés elve, amiről már korábban is írtam szintén a legjobb támaszom volt. Az őszinteség, a legbelső énem, a legőszintébb vágyaim végül mindig utat törtek maguknak. Én pedig megtanultam kezelni ezt a folyamatot, amíg ez lezajlott.

Ami még érdekes, hogy a félelmeket az emberek legyőzni akarják. Én viszont azt mondom: ne féljünk megélni őket. Nem véletlenül félünk, a félelem óvatosságra int, egy belénk kódolt dolog. Sokkal meghatározóbb, hogy tudjuk-e kezelni őket, vagy hagyjuk, hogy megbénítsanak minket és uralkodjanak rajtunk. Elég erős lettem ahhoz, hogy szembe merjek nézni velük. Vezérlőerőmmé vált az életemben, hogy a saját boldogságomért mindig meg kell tegyem, hogy szembenézek a félelmeimmel és őszinte vagyok magammal szemben és merek cselekedni is, ha szükséges.
3. Lehetőség látok a változásban

Ez is egy olyan dolog, amit végig hangoztattam, amikor félelmek merültek fel magamban bizonyos változások esetén. Ilyen volt például a munkahelyváltás nálam. A változás jó dolog. A változás lehetőség. Sokan vannak úgy, hogy megijednek, ha a korábban megszokott dolgok helyébe újak lépnek, vagy másként működnek mint korábban. Én változást akartam, de az ismeretlenbe tettem lépéseket, mikor elkezdtem ezt az egész folyamatot tavasszal. Bátor dolog volt. Büszke is vagyok rá, hogy megtettem, boldogabb ember vagyok most. Boldog ember vagyok :)
Nem féltem 180 fokot fordítani az életemen, nem féltem attól, hogy a korábban megszokott dolgaimat elengedjem, legyen szó a kényelmi szempontoktól, mindenféle aprócseprő megszokástól kezdve az ideáljaimig. Nagyban játszottam a játékot, all-in volt a javából. Amikor a régi dolgokat el tudja engedni az ember és nyitottan járja a világot, hirtelen feltárulnak olyan lehetőségek, amiket korábban észre sem vett. Én is így tettem, megspékelve az őszinteséggel és tudatossággal, melyek hozzásegítettek ahhoz, hogy végül úgy alakuljanak a dolgaim, ahogyan azokra mindig is vágytam. Ha őszinte vagy magadhoz, ebből fakadóan pedig tudod, hogy mit akarsz, akkor azok a dolgok fognak megtalálni, amikre vágysz. Ha a jó dolgokra koncentrálsz (gyakorlatilag egy szűrőt képezel, amikor a világra nézel), akkor a jó dolgokat fogod észrevenni, ez ennyire egyszerű.
4. Csak a legjobbal elégedek meg

    Ez viszont egy olyan dolog, amit idén tanultam meg, ebben az időszakban, és az előzőekben felsorolt szempontokból táplálkozik. Ehhez kellettem én, meg egy nagy betűs Társ és persze azok a barátok, akik ebben végig támogattak. Ami emögött meghúzódik pedig az az egyszerű szempont, hogy mindannyian a legjobbat érdemeljük. Kell hozzá rengeteg önbizalom, önismeret, őszinteség és hit, hogy megkapjuk a legjobbat. Meg persze meg is kell dolgozni érte, ezt nem lehet megspórolni. A legjobb dolgok akkor találnak meg végül, illetve akkor találod meg őket, ha elhiszed magadról, hogy ami Te vagy, az a legjobb. Hogy a hibáiddal együtt is tökéletes vagy, szeretnivaló ember vagy. Ha elhiszed, hogy nem azért kell élned az életet, hogy másoknak megfelelj, hanem akkor élsz teljes életet, ha azoknak a dolgoknak élsz, amik téged is éltetnek. Ha őszintén éled az életet.
Összességében, számomra a legtöbbet az segített, hogy mindig hallgattam az ösztöneimre és le tudtam vetni a félelmeim jelentős részét. Összességében nyitottabb lettem az életre, ezáltal gyakorlatilag be tudtam vonzani azokat a dolgokat, amik engem boldoggá tesznek. Az egész folyamatban nagyon sok szerepe volt egyébként minden olyan embernek, akik végig támogattak. Egy olyan barátnő, aki a végsőkig kitartott mellettem és csak az én érdekeimet nézte; minden olyan kolléga, akik a hétköznapokon átsegítettek; mindenki, aki elmesélte nekem a saját történetét (több nagyon erős nőt megismertem ebben az időszakban, akik jó példaként szolgáltak nekem), vagy azok, akivel online váltottunk pár szót és küldtek nekem pozitív energiákat; végül pedig a Szerelmem, aki tulajdonképpen egyesíti az előzőekben felsoroltakat: mellettem áll mindenben, átsegít a hétköznapokon, inspirál a saját példájával és éltet a szeretetével.
Hol is tartok most tehát? Biztos kíváncsiak páran :-)
Olyan párkapcsolatban élek, amiről nem is hittem el, hogy ilyen létezik, amíg meg nem történt velem. Boldog vagyok :-) Hónapok óta gyakorlatilag sugárzom a boldogságtól és ezt a környezetem folyamatosan visszaigazolja. Soha ennyit nem mosolyogtam teli szájjal életemben 😀 Csodálatos megélni azt az összhangot, ami kettőnk között van. :)
Olyan az életvitelem, ami végre teret enged mindenféle dolognak, főleg annak, hogy olyan életritmusban éljek, ami nekem jó. Sokkal kevesebb a stressz, sokkal nagyobb a rend, több az idő a pihenésre, nem azt érzem, hogy a hétköznapok szürkék, hanem sokkal színesebbek, gördülékenyebbek, összességében és alapvetően boldogok és kiegyensúlyozottak. Ebben persze nagyon fontos szerepe van a Kedvesemnek is, hiszen most már együtt éljük az életünket.
Olyan munkahelyem lesz ősztől, amiben olyan munkát csinálhatok, amire már nagyon régóta vágytam egy olyan helyen, ahova mindig is vágytam. Egy új kihívás, amibe a legnagyobb örömmel vágok bele :)

  

2014 tehát a nagy változások éve nálam és tavaszról őszre minden meg is változott. Számomra az a sztoriban a kulcs, hogy ha az ember tudja mit akar, akkor tényleg nincs előtte akadály, és ha őszinte magához, akkor végül úgyis bevonzza azt, amire igazán szüksége van (az én tudatalattim legalábbis gondoskodott róla:), illetve az, hogy én például mindig hallgattam az ösztöneimre, ami nagyon megbízható tanácsadónak bizonyult. 
A nagy kérdés persze, mikor lezajlanak ezek a dolgok, hogy mi is visz tovább? A válasz pedig ugyanez: az őszinteség, az erő és az erőmben való hit, az, hogy szembe merek nézni a félelmeimmel, csak a legjobbal elégszem meg, illetve még egy fontos elv:
“Vágyakozz arra, amid van”
Most, hogy úgy élem az életem, ahogy vágytam rá korábban, az egyik legfontosabb, hogy ezt a vágyat éltessem is. Szerintem sokan abba a hibába esnek, hogy ha elérik azt, amit szeretnének, akkor elkényelmesednek. Olyan ez szerintem, minthogy ha van egy szép kerted, akkor nem elég, hogy mikor megkaptad, akkor szép volt, hanem azt folyamatosan gondozni kell és arra vágyni, hogy az a kert mindig szép legyen. A vágy élteti a kertet, mert ha neked fontos, akkor dolgozni is fogsz érte.
Nem megelégszem mindazzal, ami van, hanem folyamatosan éltetem is ezeket a kapcsolatokat. Legyen szó szerelemről, munkáról, hobbiról. Szerintem ez nagyon fontos. Azt hiszem ez jelenti azt, hogy szenvedéllyel élem az életem. Szeretem azt, amim van és amiket csinálok, vágyom rájuk, mert boldoggá tesznek, és folyamatosan akarom is csinálni őket, ezért folyamatosan teszek is azért, hogy jól működjenek.

IMG_0978-001

Not being the strongest version of yourself

A pénteki hisztim után egy csodás, pihentető balatoni hétvége, no meg egy kiadós 10 órás alvás segített megnyugtatni a kis lelkem.
Ma reggel is viszonylag kipihenten ébredtem, bár a “lejössz edzeni?” c. kérdésre csak egy halovány “nem tudom”-ot tudtam csak válaszolni. 10 perccel később már egy bögre kávé volt a kezemben. Persze, hogy lemegyek. Nem voltam azért egészen nyugodt, a legutóbbi élmények után, a parafaktor befigyelt a deadlift miatt és egyéb apróságok is b.sztatták a csőrömet. Aztán a kedvesem fogta a kezem és azt mondta, hogy akkor most nézzük meg együtt Elliot Hulse egyik videóját. Íme:
Telitalálat volt. Pontosan ezt érzem most: nem is azok a nehézségek zavarnak, amik az életben szembe jönnek, hanem most leginkább annak a súlya nyom, hogy úgy érzem, nem tudom kihozni magamból azt az erőt, ami egyébként bennem van. “carrying the weight of … NOT being the strongest version of yourself“, ahogy Elliot fogalmaz. A videó egyébként tökéletesen bemutatja, hogy mi az, amit szeretek az erőemelésben, avagy a “nagy súlyok emelgetésében”. Eszembe is jutott, mikor még régen kérdezték tőlem párszor: hogyhogy ilyen férfias sportot választottam? Ezen a kérdésfeltevésen persze már akkor is mosolyogtam mindig.
Ha ez eddig bárkinek kérdés lett volna, akkor üzenem: az ERŐ nem nemfüggő dolog, sőt. Az én véleményem az erőről elég velős: az élethez nélkülözhetetlennek gondolom. Bárki és mindenki számára sokat ad, ha foglalkozik azzal, hogy erősödjön testben és lélekben egyaránt. 
Akik bírnak valamiféle küldetéstudattal, általában azt a dolgot vállalják fel, amikben ők maguk voltak gyengék régen. Én bizony gyenge voltam. De megerősödtem, és ettől életre keltem :) Szóval számomra az az erő és az erősödés az, amit én többek között szeretnék közvetíteni a külvilágnak: az erő fontos, az erő jó dolog, az erő cél és az erő eszköz is. Az erő KELL.
Kedvesem is rámutatott, és a videón is ez látszik: minél több terhet képes vagy elbírni, annál erősebb leszel és annál erősebb leszel, minél nagyobbak ezek a terhek. Minél erősebb vagy, a nagy terhek annál kisebbnek tűnnek. A “nagy súlyok emelgetésének” képessége az élet maga. Mert ha erős vagy, akkor nem problémákat látsz magad előtt, hanem megoldásokat keresel. Mert ha erős vagy, akkor nem akadályokat látsz, hanem utakat keresel a továbblépésre. Mert ha erős vagy, nem fog zavarni és nem fog érdekelni egy másik ember viselkedése, mások hülyesége, mások megalapozatlan véleménye. Ha erős vagy, az azt jelenti, hogy pontosan tudod, hogy ki vagy te. Én pontosan tudom, hogy én ki vagyok. Nincs kérdés.
A fáradtságtól nem tudom a 100%-omat hozni, de az is érdekes, hogy egy kis pihenés, és máris szebben láttam a világot ma reggel. Segített, hogy a súlyokból visszavettem, és bár a deadliftnél motoszkált a fejemben a gondolat, hogy megpróbáljam az 1×85-öt, a józan belátás és következetesség győzött, nem mentem feljebb 80 kg-nál. Majd elkezdek építkezni, ha eljön az ideje. Ha kipihentem magam. A speed guggolás jól ment 50 kilóval (szintén 5 kg visszavétel). Nem siettem a gyakorlatokkal, így csak 2 kör fogantyún fekvőtámaszozás és TRX evezés jutott levezetésként. Sokkal többet jelentett a most, hogy végre stresszelés nélkül tudtam edzeni egyet. Megalapozza a hetemet :)
IMG_0891

Az erő: elengedés

Hétfőn nem ment az edzés, szerdán akartam menni edzeni, de végül fontosabb dolog jött közbe, ma reggel viszont végre lementem edzeni. Aggasztott, hogy hétfőn nem ment, hiányzott, hogy szerdán bár készültem, de nem tudtam lemenni, zavart, hogy már megint megszakad egy edzésciklusom. Ezért arra gondoltam, hogy nem baj, ma elkezdem elölről ezt a hetet (3. hét az edzésciklusban), hogy bepótoljam, ami elmaradt, pihentem is, bíztam benne, hogy menni fog.
Jól aludtam, jókedvűen, kipihenten, frissen ébredtem. Okosan akartam csinálni, nem elsietni, ezért fokozatosan kezdtem bemelegíteni a guggoláshoz. Mentek a húzódzkodások is közben. VÉGRE. Csináltam ún. “légzős dead bug” gyakorlatokat is. Aztán ahogy közeledett a munkasorozat súlya, megint kezdtek előjönni bennem a félelmek, hogy minden odafigyelésem és fokozatosságom ellenére nem fog menni. Erre egy nagyon szép szó van: teljesítménykényszer. Ezt éltem meg. Felraktam a 65 kg-ra és a 3. ismétlést már nem tudtam megcsinálni. Ott ültem a földön zokogva. 
El kell fogadnom, hogy nem megy. Csinálom azt, ami megy. Fel kell adnom ezt most így ebben a formában. Elfáradtam, el kell távolodnom ettől az egésztől egy kicsit. A minimum az, hogy vissza kell venni a terhelésből és csak játszásiból kell edzenem, a többi meg, hogy még kevesebb ilyen edzést kell csináljak és egyszerűen más sportot, mozgást kell végezzek (séta, futás, falmászás, úszás, jóga – végtelen a választék :), ha mozgáshiányom támad. Ami viszont úgy érzem, hogy megy: az egészséges étkezési rendszer fenntartása.
Szimbolikája van ennek most az életemben. Én legalábbis így élem meg a dolgot. Le kell dobjak magamról súlyokat, amik terhelnek és el kell távolodjak tőlük. El kell engedjek egy-két fontosat, le kell dobjam magamról a teljesítménykényszert.  
Sokat gondolkozom azon, hogy mi is az erő pontosan. Amikor felemelek 80 kilót, abban egyértelműen tudom azonosítani, hogy mi az erő: felemelni a nehezet, felvállalni a nehéz döntéseket az életben, nekimenni valami fontos feladatnak. Van azonban az éremnek egy másik oldala, és épp ezt élem meg most nehézségként. Erő kell ahhoz, hogy el tudjunk engedni dolgokat. Máskor ez ment könnyen, de kifejezetten nehéz ez nekem most azért, mert kitartó vagyok és szívós, bízom magamban és ezért nehezen vállalom fel, hogy néha nekem is segítségre van szükségem, nehezen is fogadom azt el. Változást akarok, de ez így nem fog menni. 
Az életem egyéb területeinek rendezéséhez el kell engedjem például a sportot, el kell engedjem, hogy az erőemelésben való fejlődés most nem megy. Most szar. Azt hittem jó, jól esik, imádom csinálni, de hiába erőltetem, nem megy. Elfogadom, hogy szar, és meg is élem. Mert az segít megérteni és továbblépni is. Sosem szégyelltem sírni mások előtt. Ahogy ma reggel is ott ültem a földön, jól esett végre, hogy kijött ez a feszültség belőlem. Meg még azóta vagy háromszor sírtam el magam. Pihenésre, levegő- és környezetváltozásra van szükségem. 
Imádom az erőemelést. Épp ezért fáj elengedni most ezt. Amellett, hogy nálam mélypont van, végtelenül boldoggá tesz, hogy a kedvesem épp szárnyal: a héten minden gyakorlatban megdöntötte az egyéni csúcsát. 
Ha valami miatt különleges számomra ez a sport, akkor az például ez: a PR. Az 1 RM. (1 rep max, 1 ismétléses csúcs) Amikor valami annyira különleges, hogy csak 1 van belőle. Azzal a súllyal csak egyszer tudod megcsinálni az ismétlést, megismételhetetlen. Aztán fejlődsz és egyre többet tudsz. Beleborzongok, annyira jó volt ott lenni és látni :) 
Nálam most a fejlődés bizonyosan a visszalépésben lesz, nem a csúcsok döntögetésében. Bár egy kicsit szomorú vagyok miatta, de elengedem ezt is.
Az élet ciklikus: az ébredő, virágzó tavasz és a gyümölcsöző nyár után nálam most kurvára beköszöntött az ősz meg a tél egy-két területen. Elfogadom, időt hagyok a dolgoknak, megélem most ezt ebben a formában, mert tudom jól, hogy aztán megint jobb lesz. Teret adok a télnek, hogy aztán jöhessen újból a tavasz. Mert ebben 1000%-ig biztos vagyok, hogy így lesz, mert én ilyen vagyok. 😉 I don’t worry….:) 
egy gyenge mosoly a bőgés után és a Társ az erőemelésben… is :)