Nehezedre esik kimondani, hogy “szeretem a testem”?

Az alábbi kérdést kaptam még a nyáron:

Nem vagyok elég kitartó a fogyáshoz és nehezemre esik kimondani, hogy szeretem a testem és elfogadom magam.

Hogyan szeressem meg magam?

Önmagában, illetve közvetlenül azon, hogy megszeresd magad szerintem nem lehet dolgozni. Aktív, pozitív és elérhető célokon tudsz dolgozni.

Önmagadat meg fogod tudni szeretni akkor, ha a mindennapokban elkezdesz tenni olyan dolgokat, amiket sikerrel tudsz megcsinálni. És itt a nagyon apró sikerről beszélek leginkább, amik folyamatosan, nap mint nap képesek megerősíteni téged abban, hogy szerethető vagy testileg-lelkileg, mindenhogy. :)

Ha mozogsz, ha odafigyelsz az étkezésedre, akár egy-egy tudatos választásra (most gyalog megyek egy megállót vagy 1 cukorral kevesebbel iszom a kávét – szóval tényleg apró dolgokról beszélek!), akkor az örömet fog neked okozni. Látni fogod, hogy milyen sok dologban képes vagy tenni magadért és ez az, ami segíthet abban, hogy szeresd magad:) 

A sport azért jó, mert nagyon intenzív tanulás a lelkünknek is magunkkal kapcsolatban.

A sport feléleszti a “második agyunkat” és a belső intelligenciánkat. Az ösztöneinket. Hogy zsigerből érezzük-tudjuk, mi az ami jó nekünk és mi az, amit szeretünk az életünkben. De itt is fontos a fokozatosság. Sokan futnak kudarcokba, mert a kezdeti lelkesedés túlhajtásba megy át, aztán kifulladnak. Vagy olyan dolgot erőltetnek magukra, ami nem biztos, hogy hozzájuk való.

Biztos vagyok viszont abban, hogy mindenki meg tudja találni a saját magához illő sportot, ami hosszú távon is az élete részévé tud válni, mert rájön, hogy nélküle kevesebb, erőtlenebb, gyengébb, sebezhetőbb. Vagy megfordítva: rájön, hogy a sport által több, erősebb, acélosabb, tudatosabb és boldogabb lehet.

Coachként segíteni tudok neked abban, hogy erősödjön az önbizalmad, fejlődjön az önismereted és meg tudd szeretni magad.

Bővebb infó itt: Coach neked.

Hell yeahhhhh

Tele vagyok energiával, pörgök, a lelkem táncol, legszívesebben énekelnék :) (énekelek is :D)

A ma reggeli edzés nagy betűs ZSENIÁLIS volt. Teljesen odavagyok attól, hogy milyen jól mennek a húzódzkodások: ment a 3×3 egymás után, aztán még a duplák. Egyszerűen érzem, hogy megint erősödök, fejlődök, megyek ezerrel, mintha valami rakétán ülnék :) 
A deadlift formán megint igazítottunk Zsolttal, és aztán b.szattam 70 kilóval a sorozatokat. Nagyon jó élmény volt. 
Sajnos megint rohanás lett a vége, ezért tervezek a héten egy pótedzést mindenféle törzserősítéssel és egy kis pörgetővel, hogy ne legyen sok elmaradásom a kiegészítő gyakorlatok terén sem.
Más.

Olyan boldog vagyok, mint még soha életemben. 
Napi szinten tapasztalom most már hetek óta, hogy b.sszameg én TÉNYLEG kiforgattam a sarkaiból a világomat és a legnagyobb ajándékokat kapom ezért az élettől.
Az alapvető ideáimat állítottam a feje tetejére és képes voltam eldobni őket egy mozdulattal, mert éreztem, hogy visszafognak. Mert megértettem, hogy mik működtették őket. Ezek az ideák nagyon jó dolgok egyébként, de engem sokáig rossz irányba vittek. Meg aztán eddig is nyitott voltam az életre, de most még hatványozottabban jelentkezik ez nálam: az élet legkülönfélébb dolgaihoz vagyok képes másként viszonyulni, mint azelőtt. Ami a legérdekesebb ebben az egészben, hogy épp ez a folyamat fog elvezetni ahhoz, hogy az alapvető ideáljaimat ne veszítsem el és haladhassak feléjük. A nagy különbség az, hogy a viszonyom változott meg hozzájuk azáltal, hogy nem rendelődöm alájuk.
Akadályok, nehézségek mindig lesznek. Az a lényeg, hogy azon vagyok, hogy ne nehezítsem meg a dolgomat azzal, hogy még saját magam is korlátokat állítok magam elé. Ha bármi lehetséges, akkor bármi valóra válhat.
2 év után

2 év

Május 1-jén volt épp két éve, hogy ráléptem az utamra. Az eltelt idő alatt szinte elmondhatatlan sok dolog történt, amelyek nagyon sok részét már megírtam itt is.
Az elmúlt két év sokkal de sokkal több volt annál, mint hogy a mérleg 70 kg helyett ma épp 56 kg-ot mutat. 
Önismereti utazás.

Amit az elmúlt 2 év esszenciájaként talán meg tudok fogni, az az, hogy az önmagamba fektetett napi szintű munka és törődés voltak azok, amik azután az életem minden színterén meghálálták magukat.
Önmagam felfedezése és megtalálása

Lássuk csak, 2 évvel ezelőtt hogy is kezdtem neki… 4 napos hosszú hétvége volt május 1. miatt, ezért épp időm is akadt. Azt hiszem a Dívány.hu-n (vagy valami hasonló színvonalas oldalon) olvastam egy cikket önmagunk motiválásáról, benne pedig egy blogról: zenhabits.net, ami egy amerikai kb. 35 éves férfi sikertörténete volt arról, hogy miként talált rá a saját útjára. A blogban számos dolog kapcsán leírta, hogy milyen apró lépések vezethetnek minket előre. Megfogott az egésznek a praktikus egyszerűsége. Azt éreztem, hogy ez egy jó dolog, hogy apró lépésekkel én is előre tudok jutni. Nem véletlenül választottam ezt a nevet a blognak is: One step toward my dreams. Egy lépés az álmaim felé. Elhatároztam, hogy minden nap teszek egyet.
Ott álltam 27 évesen, nulla állóképességgel, önbizalomhiánnyal, túlsúllyal, és egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy ennek vége. Az ismeretlenbe tettem egy kis lépést, ami aztán végül egy hatalmas nagy ugrássá vált :). 
Tudtam, hogy legelőször is a testemmel kell valamit kezdjek, aktívabb életet kell éljek, törődnöm kell az egészségemmel. Május 1-jén, kedden, lementem nagyjából másfél órát sétálni, ez volt a kezdet. Aztán elhatároztam: a következő 3 napban minden reggel lemegyek futni. Már az első nap jöttek a nehézségek: korán kell kelni. Nincs energiám. Fel kell öltözni sportcuccba. Nagyon hétköznapi és kicsi problémák, bár az ilyenek egyébként szerintem sokakat visszatartanak. Minek ez a sok macera, nem? De megoldottam őket. 
2012. május 1-jén elkezdtem megoldani a problémáimat.

100 métert nem bírtam lefutni, majd’ meghaltam. De nem adtam fel. Elkezdtem megadni az időt arra, hogy foglalkozzam magammal. A reggeli futások után reggeliztem (= rendszert kezdtem vinni az étkezéseimbe), meg a tumblr-ön és blogokon lógtam és motivációt gyűjtöttem. Sikertörténeteket kerestem. Elkezdtem olvasni, nagyon sokat. Kerestem magyar nyelvű blogokat és találtam is. Büszke vagyok arra, hogy legfőbb inspirálómat, Verocát, talán mondhatom ezt, nem bánja:), ma már barátomnak tekinthetem. De Áginak, Andinak és Anginak is ugyanúgy hálás vagyok minden kedves szóért és biztatásért. Meg mindazon embereknek, akiktől bátorítást, motivációt, kedvességet kaptam.
Elkezdtem kiszűrni a rengeteg információból azt, amiről úgy éreztem, hogy tényleg hosszú távon az épülésemet (akkor még fogyással a fókuszban) szolgálják. Így keveredtem először a HIIT edzésekhez, aztán az egyéb otthoni, saját súlyos gyakorlatokhoz, végül pedig a súlyzókhoz. Megismertem az egészséges táplálkozás alapjait és megtanultam testre szabni azt a saját igényeimhez.
Elkezdtem megszabadulni a saját magam korlátaitól. Kezdve olyan egyszerű dologgal, hogy “nem tudok biciklit venni, mert drága”. Aha, persze. Egy barátnőm biztatására (egyszer beszéltünk róla és nagyon motiválóan hatott) 2012 májusában potom 12.000 forintért megvettem a kis babakék csotrogányomat, amivel ha jó az idő, munkába meg ide-oda járok azóta is :) Az a plusz mozgás akkoriban, amit a munkába biciklizés adott, sokat dobott az állóképességemen és segített fogyni is amúgy.
Folyamatosan jöttek a sikerélmények, ahogy a testem kezdte meghálálni a törődést. Javult a kondim, alkalomról alkalomról fejlődtem. Az első komolyabb mérföldkő 2012 júliusában volt, amikor egy esküvőre megvehettem egy csodaszép ruhát, ami meglepő módon már 1 számmal kisebb volt, mint a korábbi ruháim. 
Egy dologban voltam biztos: nem féltem keményen dolgozni a céljaimért. Az edzésekben 100%-ig odatettem magam minden alkalommal, mert tudtam, hogy amit csinálok az jó és épülök általa. Viszont soha nem koncentráltam kizárólag egy dologra. Mindig a teljes képet próbáltam szemlélni és az apró dolgoknak ugyanúgy örülni, mint a nagy eredményeknek. A reggeli akácillat élvezete futás közben, vagy ahogy biciklizéskor fújja az arcomat a szél, nekem ugyanolyan örömöt adtak, mint amikor láttam magamon a változásokat.
Nem a cél volt a lényeg, hanem az út maga. A legnagyobb közhely, amit el tudok képzelni :) de ezt akkor érti meg az ember igazán, ha csinálja. Mert tényleg így van. 
Elkezdett kitágulni a világ előttem. Ahogy fizikailag egyre több dologra lettem képes, azzal együtt jött vele a növekvő önbizalmam, bátorságom. Elkezdtem visszatalálni ahhoz az emberhez, aki valójában vagyok. De ezt csak most tudom így elmondani, akkoriban, a dolgok közepén, csak annyit tettem, hogy éltem az életemet úgy, ahogy éreztem, hogy jó nekem, és olyan dolgokat csináltam, amik a fejlődésemet, épülésemet szolgálták.
Elkezdett kitágulni a világ előttem és rájöttem, hogy az emberek mennyire iszonyatos módon korlátozzák saját magukat és egymást. Hogy az életünk tele van olyan rejtett és sunyiban előtörő vagy épp nyílt, elnyomó gondolatokkal és gyakorlatokkal, amelyek által szépen lassan megtanuljuk magunkat megutálni, amik által folyamatosan másokhoz mérjük magunkat, amik által irreális elvárásoknak próbálunk megfelelni, és amik összességében félelemben tartanak minket. Félünk attól, hogy éljünk, félünk a változástól, az ismeretlentől, mások véleményétől, de leginkább magunktól.
2012. május 1-jén elkezdtem kitágítani a saját világomat. 
Folyamatossá vált az életemben a sport és az egészségemre való odafigyelés. Az egészséget soha nem redukáltam egy-két fogalomra, de főleg nem csupán a betegség hiányára. Központi fogalommá vált az életemben, a másik központi fogalmam, az egyensúly mellett. Ez a kettő egyébként – nyilvánvalóan – elég jól leírja, hogy milyen ember is vagyok én, és épp ez az, aminek a felismeréséhez az elmúlt két év munkája hozzásegített. 
Egészség és egyensúly: testben, lélekben, fejben, az életvitelemben, a céljaimban, a kapcsolataimban, a munkában. Az életemben.
Sokat olvastam róla és megtapasztaltam, hogy azok az edzések, amelyek erősítenek, izmokat fejlesztenek hosszú távon nagyon jót tesznek a testemnek. Emellett a súlyzós edzések annyira sokat adtak mentálisan, hogy minden egyes alkalom, amit a konditeremben töltöttem, nagyon nagyon feltöltött és nagyon jó kedvűvé tett. Eszméletlen sok sikerélményt adott és motivációt. Hihetetlennek találtam, hogy mikre vagyok képes. Emlékszem számos olyan alkalomra, amikor meglepődtem azon, hogy először a 6, majd a 7, 8-10-15 kilós kézisúly megemelése már nem is tűnt annyira nehéznek, sőt. Ilyen és ehhez hasonló apró dolgokból építettem aztán nagyon nagy dolgot: magamat. 
Rájöttem, hogy iszonyatosan élvezem azt, hogy erősödök, ezért meg akartam tanulni még jobban és persze szabályosan. Mert magamtól ment egy szinten, de tudtam, hogy az nem az igazi, hosszú távon jobban fejlődök, ha van mellettem profi segítség. Meg akartam tanulni rendesen guggolni, baszott nagy súlyokat felemelni, húzódzkodni, fekvőzni, meg mindent és bármit, amit csak lehet. Sky is the limit. 
Sokszor gondolkozom azon, hogy bizonyos dolgok mennyire történtek sorsszerűen vagy épp a szerencsének köszönhetően, de valójában olyan az egész, mintha tudat alatt magam építettem volna ki előre az utat, amin aztán szépen végigsétáltam. Ahogyan elkezdtem az erőemelő edzéseket Zsolttal és elkezdtem szinte roham léptekben fejlődni, aztán ahogy 2013 év végén vettem a bátorságot és facebook oldalt csináltam a blogomnak, mind hozzásegítettek ahhoz, hogy ott tartsak ma, ahol vagyok.
Az elmúlt 2 év során számos alkalommal győztem le a saját korlátaimat, a félelmeimet, szembesítettem magamat saját magammal, megkérdőjeleztem a saját véleményemet, kritikát fogalmaztam meg magammal szemben. Nem féltem szembemenni magammal, mert tudtam, hogy végeredményben ez fog előrevinni. Ugyanakkor KEEP CALM üzemmódban voltam, mert tudtam, hogy türelmetlenséggel sem megyek semmire. Időt kell hagyni magunknak és meg kell tanulni elengedni dolgokat – ezek olyan fontos tanulságok, amikre az elmúlt hónapok világítottak rá és amelyekhez még számos alkalommal vissza fogok térni az életem során valószínűleg.
Bármennyire is szeretném, de életem nem minden részének leírása tartozik a blog keretei közé. Az, hogy megerősödtem testben, lélekben, hozzásegített olyan változtatások véghez viteléhez, amikre korábban nem lettem volna képes. Amikor arról írtam, hogy kiforgatom a világomat a sarkaiból, akkor azt tényleg megtettem. Bátor voltam és erős, mert tudtam, hogy a boldogságom (de nem csak az enyém) a tét. Bárhogy is, szerintem minden embernek ott lebeg a céljai között, hogy összességében egy boldog életet éljen. Én is tudtam, hogy milyen lenne az, de rájöttem, hogy bizonyos dolgok nagyon rossz irányba mentek, és ez nyilvánvalóan sokban múlott rajtam is, meg nem csak rajtam is. Köszönhetően annak, hogy megerősödtem, képessé váltam viszont arra, hogy én legyek az, aki elementáris változásokat volt képes hozni az életében, mert rájöttem, hogy saját magam boldogsága fontos annyira, hogy nem szabad féljek őszintének lenni az élet igazán fontos dolgaiban.

Rájöttem, hogy számos dolog mellett, ami lényemet az egyik legjobban jellemzi, hogy szeretek élni és nem félek élni. Csodálom az egészet, ezt az egész “élet dolgot”, ahogy van, ahogy vagyunk, ahogy hatással vagyunk egymásra. Nem lehet mindig 1000°-on égni, de a langymeleg állóvíz sem az én világom. Egyensúlykereső ember vagyok, amiben benne van az is, hogy képes vagyok végleteket is megélni. Egyensúlykereső vagyok, de nem menekülhetek örökké a biztonságba. Ahhoz, hogy a jót tudjam értékelni, néha szembesülni kell a rosszal is. A lényeg, hogy már bízom magamban annyira, hogy nem fogom magam elveszettnek érezni, bárhogy is alakuljanak a dolgaim. 

Egyensúlyteremtő vagyok.
És ezzel most szembesültem csak igazán, hogy leírtam.

Főnixmadár.

Edzeni jó. Edzeni kell. Edzeni azért jó, mert felébreszti a testedben rejlő intelligenciát. Subconscious mind.

For more information, be dangerous:

7. ciklus, 2. hét. Stress week.
Vicces, hogy ez a neve. Mit nekem stress week. Release week ez, nem stress :)

Nyomattam a HFSW blokkot:
  • guggolás 52,5 kilóval
  • fekvőtámaszok +5 kilóval
  • deadlift 62,5 kilóval

A sorozatok között húzódzkodtam. A teljes edzés alatt összesen 12 teljes értékű chin up-ot csináltam.

Erőgyakorlat: sumo deadlift – és iszonyatosan élveztem :) 57,5 kg-val csináltam a 2 szériámat, aztán 62,5 kg-val két 5-ös cluster-t, és nagyon jól esett, megadta azt az élményt, amit imádok az erőemelésben. 
Cluster: adott ismétlésszámot kis szünetekkel tarkítva teljesítek. Tehát egy 5-ös cluster azt jelenti, hogy az 5 ismétlést úgy csinálom meg, hogy két ismétlés között kb. 20 mp szünetet tartok.
Befejező gyakorlatok: kitörés hátralépéssel 2x13kg-val és egy kis törzserősítés. A kitörésnél nem a lábaim ereje akadályozott, hanem az, hogy már képtelen voltam a kitűzött ismétlésszámig fogva tartani a két kézi súlyzót. Bosszantóóó
Eléggé össze-vissza ettem mostanában, látom is magamon, de különösebben nem érdekel persze. Nem ez a lényeg. A testünk folyamatosan változik. Az a dolga. A mai edzés mindenképpen jót tett, testi-lelki szinten feldobott, egyensúlyba rakott, meg is nyugtatott. :) Most megint pihi, aztán folytatom tovább a póverbildinget!

Can’t stop, won’t stop 😉
church-good

THIS is my church.

Ezt érzem.

Sok dologban vagyok bizonytalan mostanában, masszívan összecsaptak a fejem felett a hullámok minden téren, alapjáraton érzelmileg kivagyok mint a kutya, ami fizikailag is rettentő módon leterhel. De abban 100% biztos vagyok, hogy edzeni AKAROK, erősödni AKAROK, izmokat AKAROK. 
Magam vagyok, én vagyok, független vagyok, erős vagyok.

Hálát adok az elmúlt heteknek, amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy edzenem kell meg jól kajálni. Most komolyan, az az időszak annyira könnyű volt a mostanihoz képest.
Hálát adok, hogy VÉGRE össze tudtam magam szedni, le tudtam menni és egy teljes értékű edzést végig tudtam nyomni.
Ezt az edzésciklust nem tudtam kimaxolni. Annyira azért mégsem vagyok elszomorodva, mivel egy-két dologban váratlan szép eredményt sikerült ma is elérni.
Mai menü:
guggolás 45-50-55 kilóval – erre ráparáztam és ez zavar, teljességgel indokolatlan, valószínűleg az elmúlt 2 hét kihagyásai nyomán vagyok ennyire full kész. Fejben nem éreztem annyira, ahogy szoktam, de lenyomtam a szükséges ismétlésszámokat, ami végül megnyugtatott, hogy rendben leszek
deadlift 80 kilóig felmentem 1 ismétlésenként, tovább nem próbálkoztam, de a 3-3 db 10-es tárcsa a rúdon azért örömmel töltött el, és akkora nagy nehézséget sem okozott, mint amikor legelőször húztam fel a 80 kilót, ami jó hír.
fej fölé nyomás – na ez siralmasan ment, ebben jön ki mindig a legjobban a fáradtságom
– ellenben a húzódzkodásaim egész jól mentek, küzdöttem, kurvára küzdöttem ám.
– az abszolút nyerő a mai napon viszont a fekvőtámaszok totális kimaxolása: hányingerig sikerült fekvőtámaszozni magam az első sorozatban (bármelyik kroszfites megirigyelné, annyira), soha ennyire nem küzdöttem még fekvőért és a végén minden porcikám úgy remegett, mint azelőtt még soha. 25 db-ot!!!!!!!!!! csináltam. Ismétlem: HUSZONÖT fekvőtámaszt, te atya. úr. isten. 18 db volt a legutóbbi PR-em. Szóval kihajtottam magam és eszméletlen jól esett és hihetetlen ez az eredmény, nagyon büszke vagyok rá!
– egykezes evezéseket 20 kilóval nyomtam, most először éreztem ezt a gyakorlatot nehéznek..ööö 😀
Annyira elfáradtam viszont a végén és a hányingerem se nagyon múlt el, hogy az L-ülésekben tartások már nagyon nem mentek. De legalább mindent tisztességgel, becsülettel végigcsináltam és befejeztem.
VÉGRE.
HELL YEAHHHHHHHHHHHHH
önismeret, szeretet, elfogadás

Miért ez jutott nekem?

Én alapjáraton egy nagyon optimista, pozitív, életvidám, életigenlő ember vagyok. Egyszerűen így vagyok felépítve: a pozitív dolgokból nyerem az energiát, azok által építkezem és próbálom ezt vissza is adni a környezetemnek. Persze nekem is vannak rosszabb napjaim, amikor el tudok keseredni, búbánatos leszek, elszomorodok és nem feltétlenül látom a kiutat. Az élet napos oldala az nem csak úgy önmagában létezik: meg kell teremteni. A rossz dolgok átfordítása jó dologgá, ez az, amin én napról napra dolgozom. Ez egy véget nem érő tanulási folyamat is egyben. Olyan mint az edzés, kicsit gyakorolni kell. Én alapból fogékony vagyok rá, nem tudok másként működni.
A fogyás, a testünk változása – ha bár nem fekete és fehér, de leegyszerűsítve: kétélű dolog. Tipikusan a fél pohár víz esete. Az ember megtapasztalja, ahogy elkezd változni, és megörül: a pohár félig tele van, sőt: milyen nagy pohár jutott nekem! Aztán bemegy egy próbafülkébe, ahol iszonyú bénák a fények, a kiválasztott nadrág szabása ótvar, a testének köze sincs ahhoz a formához, amibe a ruhaipar szerint bele kéne illenie, kilóg az átlagosból: a pohár egyből félig üres. Megesik, hogy hirtelen csak annyit látok: mennyi minden nem jó rajtam. Egyszerűen állok a tükör előtt és nem hiszem el, hogy miért pont nekem kell ezzel küzdenem. Miért nem lehetek én az a lány, aki nem csinál semmit és mégis vékony, “tökéletes az alakja” és hibátlan a bőre.. Miért pont én vagyok az, akinek hosszú hónapokig kell küzdenie a változásért, akinek azon kell dolgoznia, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant, hogy vannak olyan testi (alapvetően csak “esztétikai”, nem egészségügyi) változások, amik nem visszafordíthatóak, és emiatt sose nézhetek ki úgy mint “az a lány”.
Hogy jöhetek ki ebből pozitívan?
Az élethez nem könnyű terheket kérek, hanem erős hátat.
Rettentő módon bosszant (kib.szottul feldühít!), hogy az ilyen gondolatok bizony hosszú évek, már a tizenéveskorban elkezdődő, fertőzések eredményei. A nők egyszerűen megtanulják csúnyának látni saját magukat. A testünk alkalmazkodó képességének, biológiai sokféleségének csodálata helyett az esztétikára redukálunk mindent. Egy hamis ideálhoz mérjük magunkat, és évek kemény és kitartó, egyben alattomos munkájával elérjük, hogy ha tükörbe nézünk, nem tetszik az, amit látunk.
Nem tudom miért, de pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor először magyarázta el nekem egy osztálytársam általános iskolában, hogy mi az a narancsbőr, és hogy az milyen csúnya. Korábban soha eszembe se jutott. Egyszerűen fel sem merült, hogy bármiféle problémát kéne, hogy jelentsen. Aztán elteltek az évek, és a társas környezetből, a médiából folyamatosan érkeztek azok a megerősítő jelek, hogy igen, a narancsbőr az ronda, aki narancsbőrös az igénytelen, hogy hogy nem “egy szar ember” már rögtön. Aztán ennek az lett az eredménye, hogy volt olyan év, amikor még strandra se mentem ki.
A társadalom, és a nők saját maguk is mesteri szintre emelték azt, hogy saját magukat csúnyának és értéktelennek lássák. A leghétköznapibb párbeszédekben is igen könnyen fel lehet fedezni azokat a félmondatokat, amik táplálják ezeket a közhiedelmeket, amikkel aztán a nők saját maguk válnak kirekesztő gyakorlatok (gyakorlataik) áldozatává. 
Tegnap az egyik életmódblogger osztott meg egy linket fotókkal, ahol ismert nők (színészek, énekesek, stb.) láthatóak egy magazin fotón és mellette az életben, valódi emberként, előnytelen fényekben és helyzetekben. Mellé a komment, hogy ne legyél skinny fat, mert annak csak a narancsbőrös fenék lesz a vége és hát az milyen undorító NÉZZEDMÁ’
NEM.
Minden létező fronton tiltakozom ez ellen, testem-lelkem minden porcikája ösztönből tiltakozik az ilyen gyakorlatok ellen. Nem fogok beszállni abba a versenybe, hogy az én esztétikai preferenciáim szerint szép vagy nem szép nőkről fotókat rakjak ki, hogy aztán ujjal mutogassak rájuk. Ez óvoda. Én az egész gyakorlatot kívánom kritika alá venni: miért készülnek agyon retusált fotók a nőkről, miért kizárólag a szépség alapján értékeljük a nőket, miért mutogatunk ujjal a másikra, miért akarunk rossz érzések keltésével motiválni embereket arra, hogy mondjuk többet sportoljanak, figyeljenek az étkezésükre. Miért hitetjük el magunkkal és másokkal is, hogy a narancsbőr/stria/stb. a boldog élettel összeegyeztethetetlen és foggal-körömmel üldözendő dolog? Most komolyan nincs ennél jobb dolgunk, de tényleg?!
Szóval ott álltam a tükör előtt és azt láttam: még mennyi munka van előttem. Nem, nem igaz, nem ezt gondoltam. Azt gondoltam: bassza meg, hogy itt is zsírpárna, meg ott is, miért nem jön rám ez a nadrág, és hogy bassza meg, hogy ilyen lassan megy, hogy még kurva sokat kell küzdjek és nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Kurvára bosszant, hogy ahhoz, hogy a pihe-puha kis zsírtartalékaimból fogyni tudjak, még milyen sokat kell dolgozzak, miért nem lehet az, hogy holnap reggel egy sportos-szálkás testben ébredek fel?
Ahhoz, hogy tudjam, miért érzem, hogy a jó utat járom, látnom kell azt is, hogy mi az a gyakorlat, amit magam mögött hagyok. Nem vagyok hajlandó felvenni azokat a társadalom által közvetített üzeneteket, amik szerint az én testem, mivel köze nincs egy címlaplányéhoz, értéktelen volna. Hogy én magam lennék értéktelen, mert nem vagyok címlaplány, csak egy valódi ember, valódi, változó testben. Nem a címlaplányokkal van baj egyébként. Minden nő megérdemli, hogy címlaplány legyen. De nem azért, mert hasonlít egyféle ideálra, hanem mert a szépség sokféle, sokszínű és csodálatos. Hogy egy női fenék vagy egy mell akkor is jó dolog, ha kerek, ha lapos, ha puha, ha kemény, ha sima, ha csíkos, ha gödröcskés, ha akármilyen. Mert ha szeretsz valakit, akkor szereted úgy, ahogy van, mert ember, mert senkinek sem az kéne, hogy legyen a sorsa, hogy csúnyának lássa magát mások miatt.
Engem erre tanít meg a saját testem megismerése és elfogadása, megszeretése és ez az, amit szeretnék továbbadni.
I embrace my imperfection.


szépség, önismeret, szeretet

A strandformáról

Ahogy haladunk a tavasz-nyár felé, a netes csoportokban, fórumokban egyre több helyen lehet találkozni az alábbi kommenttel:
“strandforma!”
Ezt általában azok a lányok, nők érdemlik ki, akik az eddigi kitartásuk, munkájuk és eredményeik alapján már elég jól néznek ki ahhoz, hogy egy strandon fürdőruhában jelenjenek meg.
Ez egy olyan jelenség, amit én nem igazán értek, és nem igazán tudom elhelyezni, feldolgozni. Miért?
Nem értem, hogy miért vagyunk ilyen kinézet-orientáltak.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek mások helyett eldönteni, hogy mit csinálhatnak és mit nem.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek eldönteni, hogy ki a szép és ki nem.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek mások helyett meghatározni, hogy ki elég jó és ki nem.
Nem értem, hogy miért akarják egyes emberek mások helyett meghatározni, hogy ki érdemli meg, hogy strandra menjen és ki nem.
Ezt az egész gyakorlatot, amivel megjelölünk egyes embereket strandformára-érdemesnek nem értem. Ezzel a gyakorlattal ugyanis megjelöljük azokat is, akik nem érdemesek arra, hogy strandra mehessenek és ott jól érezzék magukat.
Látni kéne azt, hogy ezzel a gyakorlattal a nők saját maguk termelik újra azt a társadalmilag elfogadott frusztrációt, mely szerint strandra csak akkor mehet valaki, pláne ha nő, ha elég jól néz ki. Bárki más, aki az ideálistól eltérő testalkattal, testarányokkal, kinézettel rendelkezik az jobb, ha ki sem teszi a lábát az utcára, mert az szinte fáj a szemünknek, sőt, rosszul érezzük magunkat attól, hogy látunk valami tőlünk különbözőt.
Az, hogy az ember félelemmel tekint a tőle különböző dolgokra, belénk van kódolva. Az ismeretlentől, az újdonságtól való félelmet azonban ahogy növünk fel, egy természetes tanulási folyamattal megtanuljuk kezelni. Óvodában még csúfoljuk azt, aki kilóg a sorból mondjuk a testi tulajdonságai miatt, olyan dolgok miatt, amiről nem tehet. Aztán rájövünk, hogy olyan dolog miatt, amiről nem tehet, nem szabadna kirekeszteni senkit. Ezerszer több rossz emberi tulajdonságot tudok felsorolni annál, mint hogy valaki “nem olyan módon szép”, mint ahogy az jelenleg elfogadottnak gondolt normák megtestesítik. Ám amint egy másik, felnőtt ember testéről van szó, egyből feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy kritikát mondjunk róla és így felnőtt korban is kirekesztés tárgyát képezi a kinézet, a külalak. Mert gondoljuk, hogy hát a felnőtt ember már felelősségteljes, kontrollal bír a saját élete felett, és ha nem elég szép, akkor minden bizonnyal hiányzik belőle ez a kontroll, nem illeszkedik az én normáimhoz, igénytelen, egészségtelen, csúnya, meg amúgy is. Szerintem meg a felelősségteljes felnőtt élethez az tartozik hozzá, hogy ismeretlen emberek felett nem ítélkezek, és nem törekszem arra, hogy olyan gyakorlatokat alakítsak ki, amelyekkel szorongásokat termelek újra össztársadalmi szinten.
Honnan tudhatom meg, hogy én strandforma vagyok-e? Mit értünk pontosan ez alatt? Ha valaki csak úgy hozzászól egy fórumra egy kép láttán, hogy “strandforma!”, nem fogja érdekelni, hogy mit okoz ezzel azokban, akik nem is hasonlítanak arra a képre. Nem derül ki, hogy milyen szempontok alapján definiálják a “strandformát”. Valamiféle hallgatólagos egyetértés, ki nem mondott szempontok alapján dönti el valakiről, hogy ő strandforma-e vagy sem. Legyen elég karcsú, elég lapos a hasa, zsír/narancsbőr még véletlenül se legyen rajta (az milyen undi lenne már!), vékony a combja, a dereka… meg legyen legalább 175 cm magas és nagy a melle. Az eddig látott képek és a hozzászólások alapján sejtem, hogy valami ilyesmi lehet a strandforma definíciója.
Megsokszorozódtak a vizuális ingerek a világban, egy kattintással tudok olyan képet találni, ami alá oda van írva, hogy strandforma, és ami alapján építhetem a saját kis szorongásaimat. Ez nem jó.
Ha valaki kemény és kitartó munkával elérte azt, hogy átalakította a fizikumát, sokak szemében vonzó lett, akkor azt dicsérjük meg, méltassuk az elért eredményeit, megérdemli a pozitív visszajelzést! Nem ebből kell kevesebb. Abból kell kevesebb, hogy ezt mások felé kirekesztő módon tegyük meg.
Ezt már nem először írom le: ha valakinek problémája van egy másik ember kinézetével, akkor az az Ő problémája, nem azé az emberé, akire ezt ráhúzza. Szeretném, hogy az emberek önfeledtebbek, boldogabbak, egészségesebbek lennének. Az egészséghez azonban az is hozzátartozik számomra, hogy nem termelünk újra magunkban és másokban ilyen negatív gyakorlatokat, mert egész egyszerűen nem visz előbbre. Mit közvetítek a frusztrált mentalitásommal? Ha egyszer gyerekem születik, mit közvetítek majd neki? Érezze magát rosszul, mert nem úgy néz ki, mint az ideál?! Ezt senki nem kívánhatja szerintem… 
Ezt sem először írom le, és valószínűleg nem is utoljára: a strand bárki számára nyitott hely – szerencsére egyébként sokan kimennek a strandra anélkül, hogy érdekelné őket mások (idegenek) véleménye. A strand jó hely, a vízpart jó hely, az élményfürdő jó hely. Használjuk, élvezzük ki és érezzük jól magunkat. Nem azért, mert kinézünk valahogy vagy nem. Hanem azért, mert játszani jó, együtt lenni a barátainkkal, a családunkkal jó. Mert vízben lenni jó, mert napozni jó, mert strandröpizni jó, mert homokvárat építeni jó…
Dolgozzunk a céljainkon, hozzuk ki magunkból, magunkhoz mérten a legtöbbet. Ám egy biztos, hogy a strandformához csak egy dolog kell: egy fürdőruha (vagy valakinek az sem :)! Vegyük fel és érezzük jól magunkat. Mert nem kell elbújnunk senki elől!
Forrás: Tumblr