Én, a saját coach-om

A coach sem ússza meg

Elvégeztem a coach képzést és sikeres vizsgát is tettem. A képzés során minden egyes eszközt, amit tanultunk, saját életünkön, példánkon, kihívásainkon keresztül próbáltunk ki és gyakoroltunk első körben. Saját magunkat adtuk bele minden egyes gyakorlatba. Ennél hitelesebb és élesebb próba nem is kellett, hiszen ez segített megértetni számomra minden eszközünk működését, használhatóságát.

A coach képzésbe olyan körülmények között és olyan állapotban vágtam bele, amikor épp azt tudtam mondani magamról: kerek egész vagyok, minden rendben van az életemben. Végig azt gondoltam, hogy nagyon nagy felismeréseket számomra a coach képzés során talán egyik feladat vagy éles helyzet sem fog hozni. Úgy éreztem tisztában vagyok minden – jelenleg ismert és tapasztalt – működésemmel.

Aztán ahogy teltek-múltak az alkalmak, a változatosság kedvéért is, többféle saját coach-olható témát dobtam be a tanulási folyamatba. Ilyenek voltak pl. saját magam coach-ként való felvállalása, kapcsolatteremtő készségem fejlesztése, illetve végül az, ami kapcsán most kimondom, hogy hatalmas felismerés ért: a túlvállalásra való hajlamom.

A túlvállalás volt az egyik téma, amit már április-május folyamán, amikor a betegségtudatomból való kimászás volt az első számú feladatom, a saját coaching-om során szintén előhoztam. Akkor ezt úgy fogtuk fel, mint “gödrök” az életemben, amikbe újra és újra belelépek (újra és újra túlvállalom magam, ami aztán frusztrációt okoz bennem és konfliktushelyzetet teremt magammal és másokkal – elsősorban a kedvesemmel – szemben). A gödör hasonlat azért nem szerencsés egyébként, mert nagyon negatív és hajlamosít arra, hogy az ember újra és újra belekerüljön – ehelyett mindig pozitív hasonlatokkal érdemes dolgozni. Én is újra és újra beleléptem a gödreimbe, pedig a cél az lett volna, hogy kikerüljem őket. Ennek ellenére, mivel a jól-létem és önmagam újbóli megtalálása nagyon erősen vezérelt, végül úgy éreztem, hogy egy idő után ezt a frusztrációt el tudom engedni, meg tudok vele békülni, már nem jelent problémát számomra.

De valójában a működés nem tűnt el az életemből. Mivel már beazonosítottam korábban, többször is időben észleltem, ha tapasztaltam magamon a túlvállalás előjeleit, így meg is tudtam már előzni. De ugyanennyiszer még működött is tovább. A képzés során pedig több alkalommal, több coach társammal való munka során is “bedobtam”, mint coach-olható témám. A különböző helyzetekben aztán nagyon szép megértéseim is születtek: gyerekkori minták, berögződések, alapvető működésem (vállalni, hogy megoldok helyzeteket) indították be és működtetik nálam azt, hogy hajlamos legyek túlvállalni magam.

De valójában miért is vállalja magát bárki is túl? Nem úsztam meg egy hatalmas felismerést én sem, most már sokkal jobban értem, hogy én miért vagyok erre hajlamos. Baj-e ha túlvállalom magam?

A válasz, a “titok” nagyon egyszerű egyébként, aminek a megértéséhez az élet már megint gyönyörű példát is kínált. Ez a hét ugyanis az eredeti terveim szerint olyan volt, amikor annyi dolgot tábláztam be egy-egy napba (többek között coaching üléseket több alannyal is), ami valóban nagy megterhelést jelentett volna. Mit történt helyette? Kényszerpihenőt kaptam. Viszonylag fájdalmasat, mert nem múló és nagyon erős fogfájással teltek a napjaim, jó kis megfázással kombinálva. Amiből most csak egy kiút volt: a pihenés. Semmi más nem működött, mert a fájdalomcsillapítók gyakorlatilag hatástalanok voltak. Parkolópálya, szünet. Se munka, se coaching, se semmi. Túlvállalás helyett ezt adta az élet. Én pedig elfogadtam, nem küzdöttem ellene, tudtam, hogy most mindennél fontosabb, hogy ismét jól legyek. Utólag pedig szép üzenetként tudtam értelmezni mindazt, ami történt. “Ne vállald túl magad, pihenj, minden rendben lesz így is!”

A túlvállalás szellemisége tehát egy olyan társ az életemben, ami hosszú évek óta – vagy talán mindig is – végigkísért. Talán jó gondolat lenne azt mondani: hagyd abba, ne csináld többé, ne vállald túl magad! De ez nem ilyen egyszerű. Mégpedig azért nem, mert a túlvállalás bizony pozitív “mellékhatásokkal” is jár.

Mert magában a szóban is benne van az, hogy “vállalás”. Az pedig egy olyan része a személyiségemnek, amit nagyon is szeretek. Az az ember, aki képes feladatokat, kihívásokat vállalni, mert tudja, hogy képes őket meg is oldani. Ügyes, okos, kreatív, találékony, hatékony. Jó szervező, rendszerező, jól priorizál, megold.

Szóval azt kell megnéznem, hogy mitől is lesz ez “túl” sok. Először ezt az elmúlt hónapok során úgy fogalmaztam meg: a sikerre hajt. Rájöttem, hogy az az énem, aki túlvállalja a feladatait, azért teszi, mert úgy érzi, hogy amit egyébként tesz, az nem elég. Még többet akar, mert amikor simán vállal valamit és az sikerül neki, azért dicséretet kap. Már pedig a siker és a dicséret nagyon-nagyon jó érzés. Számomra a dicséret az egyik fontos szeretetnyelvem egyike, azaz leegyszerűsítve, ha engem dicsérnek, akkor úgy érzem, hogy szeretnek is. A túlvállalás tehát egyfajta szeretetfüggőség számomra. Valószínűleg gyerekkori beidegződés, mert a dicséret volt az egyik legfontosabb forma, ahogy a szüleim kifejezték számomra, hogy értékelnek, szeretnek.

De most már felnőttem és képes vagyok alakítani az életemet, nem a beidegződéseim azok, amik irányítanak engem. Képes vagyok őket megelőzni és kezelni is, a megfelelő útra terelni. Mert az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy mik az én értékeim, hogy szerethető vagyok és egyáltalán nem kell magam túlvállalni, mert a környezetem semmilyen szinten nem várja ezt tőlem. Képes vagyok kemény munkára, kitartó vagyok és szívós, és ismerem magam és az igényeimet, tudom, hogy mi az, ami tölt, ami kikapcsol és amitől megnyugszom. Ez az, ami számít. Nem kell túlvállalnom magam! Anélkül is szerethető vagyok. Elég vagyok. Jó vagyok. Most már megértettem. De ezúttal a megértésből változást, azaz cselekvést is formálok, így lesz értelme.

Nem vállalom magam túl, csupán megteszem azt, ami tőlem a mindennapokban telik. Továbbra sem félek a nehéz helyzetektől és a kihívásoktól, de nem vágom magam alatt a fát és nem keverem magam nehéz helyzetbe csak azért, hogy azt érezzem, szeretnek. Mert a túlvállalás kockázatos és sok kudarcélményt okozott már nekem. Felesleges kudarcélményekre – bár legalább tanultam belőle! –  pedig nincs szükségem, mert számomra a nyugodt és stresszmentes élet prioritás.

A coach képzés során nem úsztam meg a nagy felismerés pillanatát én sem. Már ezért is megérte. Hiszek benne és tudom, hogy az ilyen önismereti munkával és előrelépéssel, fejlődéssel még jobban képes leszek másokat is támogatni. Mert tudom, hogy a megértés fontos, de pontosan értem és látom, hogy a konkrét változtatás milyen nehéz és hosszú folyamat lehet. Nyugodtabb ember és jobb támogató coach leszek általa.

Köszönöm.

Célok, álmok, vágyak, beteljesülés, fejlődés, önismeret.

Életmód birodalmat építek

Nagyon izgalmas helyzet ez most nekem, mert az elmúlt napokban új felületen kezdtem el folytatni a blogot.

Több mint 3 évvel ezelőtt, az életmódváltásom hajnalán, az első dolgom volt az, hogy nyissak egy blogot, ahol követhetem a kis küzdelmeimet. Akkor még hetente a kilóimat és a centijeimet is feljegyeztem ám :) (Ez a része persze nem lett nyilvános sose.) Aztán az eltelt időben néha változott a blog kinézete: volt, amikor rengeteg dolgot belezsúfoltam a főoldalba, máskor pedig  próbáltam letisztítani a felületet.

Idén tavasz végén teljesen új fejezethez érkeztem:  eldöntöttem, hogy új alapokra helyezem az egész blogot. A változás természetesen nem csak informatikai természetű. Akik engem ismernek, azok biztosan nem lepődnek meg, ha azt mondom, ez a változás elsősorban a saját magammal való viszonyom megváltozását jelenti. Egy önálló, saját felület, amibe még jobban bele tudom tenni magamat, az elképzeléseimet. Célokat fogalmaztam meg: szeretnék minél több emberhez eljutni és szeretném közvetíteni minél több ember számára azt a pozitív, cselekvő, tudatos látásmódot, életszemléletet, ahogy én is élem az életem.

Életmód birodalmat építek és ezt nem véletlenül írom. Azt vallom, hogy “always shoot for the moon”, azaz mindig a legmagasabb, a legambiciózusabb célokat tűzzük ki. Menjünk a vágyaink és álmaink után! Azért, mert ha végül nem is birodalmunk lesz (dehogynem!), az elért eredményeink és legfőként a megtett utunk minden bizonnyal boldogsággal, elégedettséggel fog minket eltölteni és nem fogjuk azt érezni, hogy “ennél akár többre is képes lehettem volna”. Ha pedig a környezeted szkeptikus a céljaidat illetően, a legjobb dolog, amit tehetsz, ha nem foglalkozol vele – maradjon meg az ő szkepticizmusuknak, mert

Shoot for the moon. Even if you miss, you’ll land among the stars. (Les Brown)

Úgyhogy gyors bejelentkezésként ezúton is üdvözlök minden régi és új ismerőst és olvasót, remélem továbbra is velem tartotok :)

Visszatérés az erőhöz

Avagy a Hashimoto, edzés, egészség bejegyzés 3. része.

A május végi erőemelő verseny mindent megváltoztatott. Három hónap kihagyás után, mostanság ismét powerbuilderkedem és nagyon-nagyon jól esik a testemnek és a lelkemnek.

Visszatérésem az erőedzésekhez, ami a 3 hónapos “gyógyulási” folyamatom végét jelentette számomra. Egy, azok közül a döntések közül, amelyek után ismét úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, jó helyen vagyok. Újra a régi vagyok! Összeállt a kép, minden kerek és egész.

Miért mentem vissza erőemelni?

Az előjelek már a verseny előtti időszakban kezdtek jönni. Időről időre azt éreztem, hogy elkezdtek hiányozni az erőgyakorlatok, meg az egész mentalitás és miliő. Emellett volt jó pár nap kihagyásom különböző okokból, amikor nem tudtam UST-re menni, ezért egy-egy edzést hétvégenként pótoltam. Az egyik ilyen alkalom frenetikusan sikerült, nagy bulit csaptam magamnak a teremben, guggoltam, deadlifteltem, fekvenyomtam. Csak az alapokat csináltam. Végre ismét nagyon jó érzéssel, tele szenvedéllyel csináltam ezt a fajta edzésmunkát. Kibaszott jól esett, na!

Aztán jött a lehetőség, hogy induljak az I. Thor Power kupán, második számú női versenyzőként, amivel éltem is. Hatalmas élmény volt, ahogyan arról be is számoltam: egyszerre felemelő és persze dühítő is. Egy dolgot éreztem leginkább utána: én akarom ezt az egészet! MINDENT FEL AKAROK EMELNI!

Én olyan ember vagyok, aki sokféle dologban képes megtalálni önmagát, hiszen az apró örömök éltetnek, a dolgok jó oldalát nézem mindig és nem félek változtatni sem. Ezért is élveztem annyira az UST-s edzéseket is, ami különbözött a PowerBuildertől, mivel ezek csoportos órák voltak, és bár volt bennük erőgyakorlat, a hangsúlyos részt az állóképesség növelése adta. Megtaláltam benne magam, rengeteget fejlődtem (volt is honnan), de éreztem azt is, hogy fejben számomra nem ad annyit az, hogy az órán eggyel több kört csináljak a gyakorlatokból, mint hogy azért dolgozzak, hogy fel tudjak emelni 100 kilót vagy egyszer talán még többet.

Egyszerűen imádok azért dolgozni, hogy erősebb legyek. Imádom megélni az erőt.

Hogyan tértem vissza az erőedzésekhez?

Tudtam, hogy a PowerBuilder jellegű edzéshez nagyobb elköteleződés kell, több tervszerűség. Emellett azt is gondolom, hogy

az edzésben jó nagy átlagban mindig az élvezeti érték legyen a legnagyobb, amellett, hogy persze értelme is legyen annak amit csinálunk és fejlődjünk általa. 

A verseny után azt éreztem: elegem van abból, hogy nekem soha nem jön össze a felkészülés és mindig “csak” bronz meg ezüst érmet szerzek. Végre GYŐZNI akarok én is és ezért dolgozni következetesen és kitartóan, ahogy a többiek. Évi (az aranyérmes:) példája nagyon inspiráló volt számomra ebből a szempontból.

A 3 hónap UST testi-fizikai hasznain túl számomra legnagyobb hozadéka az volt, hogy gyakorlatilag megszüntette az edzésre járás stresszét. Ez nagyon nyomott már korábban, és amikor nem voltam jól, bizony voltak olyan alkalmak, amikor a teljes kétségbeesésig tudtam jutni azt illetően, hogy menjek-e edzeni vagy sem. Itt ez a teher megszűnt, mert nem volt teljesítménykényszer, az órák végesek voltak (60 perc, nem pedig 1 vagy akár 2 óra attól függően, milyen passzban voltam), Fruzsi pörgette az edzéseket, jó volt a hangulat is, élvezet volt minden verejtékcsepp, amiért keményen megdolgoztam.

Aztán egyik reggel félve bár, de kísérletképp megnyitottam a legutolsó PWB-s edzéstervemet, mert kíváncsi voltam, hogy mit fogok érezni: ha jó szívvel tudok belevágni, akkor azt egyből érezni fogom. Előtte hónapokig rá se bírtam nézni az edzéstervemre! Szóval vettem egy nagy levegőt és kattintottam. Az eredmény: jó érzéssel, nyugalommal, stressz nélkül tudtam ránézni a tervekre. Azt éreztem, hogy igen, ez menni fog, ez kell nekem, visszamegyek erőemelni.

erő, egészség, egészséges életmód, erőemelés
Feel the Power – BE the Power!

A folyamat elején azt gondoltam: heti egyszer lejárok majd erőemelni a heti 3 UST mellett. Ehhez képest a verseny utáni héten meghoztam a döntést, hogy heti 3x fogok erőedzésre járni és hétvégente egy kis extra UST, ha belefér. Végül a legbelsőbb ösztöneimre hallgattam és eszerint döntöttem.Június elején elkezdtem ismét teljes gőzzel powerbuilderkedni, aminek első lépéseként helyreraktuk a technikáimat, amik valljuk be, egy kicsit szétcsúsztak az elmúlt 3 hónap alatt.

Abszolút kedvenc változtatásom az lett, hogy ezentúl sumo deadliftet csinálok konvencionális helyett. Sokkal biztosabbnak érzem így a formát, jó alap lesz az erősödéshez! Az elmúlt hetekben minden PWB-s edzésemet imádtam, szóval biztosan tudom, hogy a “hazatérésemmel” jó döntést hoztam.Beszéltem Zsolttal is meg Fruzsival is. Pont ugyanekkor jött a lehetőség, hogy coaching tanfolyamra jelentkezzek, így tényleg megint összeállt a kép: járhatok reggel edzeni, így este tudok majd tanulni járni. WIN. A háttértámogatás a kedvesem részéről most sem maradt el. Végre tudtam, hogy mit akarok és lépéseket is tettem azért, hogy változtassak, ő pedig végig mellettem volt.

Ezzel együtt ez a nyár nem lesz könnyű időszak számomra és félek is tőle, főleg a sok elfoglaltságtól, de csinálom azt, amit tudok: pozitívan állok hozzá, hiszen ezek olyan elfoglaltságok, amik hosszú távon építenek és fejlesztenek. Igazából csak hálásnak kell lennem mindenért.Persze, ne higgyétek, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy mi van, ha már kétszer nem jött össze az erőemelő verseny, lehet, hogy harmadszor sem fog..? Lehet, hogy nem is ez az én utam? – tettem fel a kérdést magamban. A coachom erre azt mondta: igen, erre az eshetőségre is fel kell készüljek. Én persze tagadtam ennek a lehetőségét, de végül természetesen elfogadtam, hogy bármit hozhat az élet megint.

Lehet, hogy a tervszerűség és a fegyelmezettség nem az én elsődleges utam, mert az enyém a rugalmasság, az alkalmazkodás és a minden helyzetből a legjobb kihozásának képessége. Ez pedig így van jól.

Addig is BASZATÁS – mert akár indulok az év végi versenyen, akár nem – az erőemelés mindig is az életem része lesz, mert kerek egésszé tesz, összetart, támogat és átsegít mindenen, hosszú távú célokat ad, segít az élet nehézségeiről az élvezetes munkára irányítani a figyelmemet, oldja bennem a stresszt.

Mert kurvára szeretem, és ez a lényeg, ezért csinálom!

 

Kérdésed van? Az ask.fm-en megtalálsz!
Don’t worry, lift heavy! az instagramon és a Pinteresten.

Miért legyenek céljaid?

A Hashimoto, edzés, egészség bejegyzés 2. része.

Múlt héten találkoztam a coach-ommal. Megállapodtunk, hogy egy időre minden bizonnyal ez volt az utolsó találkozásunk, utamra enged. Hogy lehetséges ez?

Mert 3 hónap után végre tényleg azt tudom mondani, hogy újra a régi vagyok!

De hogy jönnek ide a célok?
Amikor készültem a találkozásra, megnéztem a jegyzeteimet és meglepődtem.
3 hónappal ezelőtt értem el azt a pontot, amikor úgy éreztem, hogy a korábbi mélyrepülésből elég, nagyon nem jó úton járok, változtatnom kell, vissza akarom kapni a régi önmagamat!
Ugyanekkor nyitottam is egy virtuális jegyzettömböt az elefántos alkalmazásomban, aminek az “Én” nevet adtam. Még aznap felírtam bele mindazokat a célokat, amikre vágytam és amiket el akartam érni.
  • Újra gondtalan és jókedvű akartam lenni, aki nem stresszel olyan dolgokon, amiken nem szükséges.
  • Véget akartam vetni a negatív szakasznak az életemben.
  • Célokat akartam, előrefelé nézni.
  • Szerettem volna egyszerűen csak jól lenni, rendszert az életemben, optimizmust.
  • Szerettem volna építkezni.
egészséges életmód, célok, motiváció, fejlődés, coaching
A régi-új én:)
Múlt hét kedden ránéztem a kis listámra, és végre azt mondhattam: mindent kipipálhatok, mindent elértem! Megérkeztem.
Ugyanekkor tudatosult bennem az is, hogy mennyire fontos, hogy tudjunk célokat kitűzni magunk elé. A listámra talán egyszer néztem rá azóta, hogy megírtam, és az eltelt időben részben tudatosan, részben pedig ösztönösen, folyamatosan haladni tudtam a megfogalmazott célok felé.
Tudtam, hogy amiket leírtam magamnak, jó dolgok, érdemes értük dolgozni. Egy olyan pillanatban írtam fel őket, amikor a lehető legtávolabb voltam tőlük, éppen ezért éreztem, hogy mennyire vágytam is rájuk!
Amikor leírtam a céljaimat, az egyet jelentett azzal is, hogy döntést hoztam: el akarom érni őket. Változtattam a gondolkodásomon, hajtott a vágy, hogy újra jól legyek, ezért a kitűzött célok eléréséhez dolgozni kezdtem.  De nem ám akárhogy! Elkezdődött az a folyamat, ahogyan a célokért dolgozni érdemes: az apró lépések sokaságának útja.
Miért legyenek tehát céljaid? Mert a semmi felé nem lehet haladni. Ha nincs irány, akkor egy helyben toporogsz. Olyan nincs, hogy majd “valami lesz”. Meg majd “valamerre megyek”. Abból egy dolog lesz: egy jó nagy semmi!
Ahhoz, hogy elindulj, célokat kell kitűzni magad elé. Az, hogy milyen lesz az utad, már egy más kérdés, de ahhoz, hogy egyáltalán legyen miről beszélni, el kell indulni. Ezért kellenek a célok.

A coachingról

Az elmúlt időszakban is sokat dolgoztam magamért. Ahhoz, hogy végre újra a régi lehessek, nagyon jól jött a külső segítség, a coach formájában. Sosem vettem még részt coachingon, de éreztem, hogy az a fajta gyakorlatiasság, amit ők kínálni tudnak, számomra nagy segítséget fog jelenteni.
A legfontosabb dolog, amit a coach-tól megtanultam: a befelé figyelés, a magamra figyelés és ennek számtalan módja. Nekem erre volt nagy szükségem.
Az elmúlt 3 hónapban egy dolgot csináltam következetesen: azt tettem, amit a szívem diktált és nem féltem őszintének lenni. Megtanultam időt kérni (és adni) magamnak, ha nem tudtam azonnal döntést hozni egy-egy kérdésben. Megvártam, amíg megérik bennem az őszinte válasz.
Elkezdtem segíteni magamnak és ezért a környezetem is elkezdett segíteni nekem.
Elkezdtem figyelni magamra és ezért a környezetem is figyelt rám. Illetve rájöttem és egyúttal észrevettem, hogy milyen sokan segítenek nekem. Végre minden, amit tettem, apránként kifelé vitt mindabból a szarból, amibe belevittem saját magamat, persze csupa jó szándékból.
Nem lehet elégszer elismételni: minden fejben dől el. A világ ott születik meg a fejünkben. A korlátainkat saját magunk rajzoljuk magunknak. Az elmúlt 3 hónapban egy csomó belső korlátot sikerült ledöntenem magamban.

Készülj: megújul a blogom!

Nagy változásokat, nagy döntéseket hoztam meg ebben az időszakban. Az egyik legfontosabb, hogy elkezdtem tanulni: hogy többet tudjak adni nektek és hogy több emberhez jusson el az, amit én közvetítek.
Amit facebookon már mondtam, itt is megismétlem: megújítom és portállá bővítem a blogot.
Személyes történetemen és példámon túl az elkövetkezendő időszakban bővülni fog a tartalom is: amit én képviselni kívánok az egészséges életmódban, azt számotokra is használható tudás formájában fogom átadni.
De ez még nem minden, mert még többet fogok tanulni. Tanulni kezdek azért, hogy aztán egy napon coach-ként, építve mindarra az önismeretre és rengeteg releváns tapasztalatra, amivel már rendelkezem, én is segíteni tudjak nektek, hogy rálépjetek az egészséges életmód útjára. Arra az útra, ami elsősorban saját magatok számára egészséges és fenntartható.
A sztereotípiák, a külső elvárások és a félelmek pedig mennek a kukába!
Don’t worry, lift heavy! az instagramon és a Pinteresten.
Don’t worry, lift heavy!
tumblr_n7zuig2K5h1rh2tw8o1_500

Az életet utólag értékeljük, de előre éljük

Az életet előre éljük, de utólag értékeljük.

Gyakran és egyre jobban foglalkoztat, hogy miként érik be az emberekben a változás. A saját történetem kapcsán is: sokszor próbálok visszaemlékezni, hogy miként következett be az a pillanat, amikor végre azt tudtam mondani, hogy eddig és nem tovább, 1. végre elkezdek dolgozni magamért 2. végre felvállalom az igényeimet és nem élek tovább olyan életet, amilyet nem akarok.

A blogom indításának, egyben életmódváltásomnak 3. születésnapja alkalmából született ez az írás.

Amit az életről gondolsz, az életeddé válik.


2012

Május 1. Egy új élet kezdete….. vagy valami olyasmi! 2012.05.01.

Így kezdődött minden. Azt mondtam: számon kérhetővé akarom tenni az egész életmódváltás folyamatát – elsősorban saját magam számára – ezúttal nem akarom feladni, abbahagyni, csalódni.Elkezdtem figyelni magamra, ami alapvetően megkülönböztette minden korábbi próbálkozásomat az életmódváltásra. Elkezdtem őszintének lenni magamhoz. Elkezdtem tanulni magamat.

Így már a kezdet kezdetén jöttek is a tanulságok.

A lényeg, hogy nem kell olyat meg(t)egyek, amitől rosszul érzem magam. 2012.05.02

Amikor azt mondom, hogy miként vált önismereti utazássá az életmód-váltásom, akkor épp az ilyen apróságokról beszélek. Egy halk Jézusom!-ot is felkiáltottam az előbb, ahogy ezt a 2012. májusi bejegyzésemet olvastam és a fenti mondatba futottam. Ez egy olyan dolog volt, ami aztán ki is teljesedett, mikor felvállaltam a belőlem feltörő igényeket és kitörtem az elnyomás(om)ból. De ugyanezt – leginkább a túlzott, “magamat feláldozó” alkalmazkodás elkerülését – tanulom még most is.

Rá kell szánni az időt magamra! 2012.05.06

Amellett, hogy vannak kötelezettségeim, gondoskodom a szeretteimről, a kutyuskánkról, fontos, hogy magamra is legyen elég időm.
A teljesen hétköznapi dolgokat is apránként átgondoltam, próbáltam tervezni, illetve már hamar elkezdtem érezni, hogy miről is szól ez az egész folyamat majd.

Reggel elmegyek a zöldségeshez almáért – muszáj a diétát is csinálni, ha fogyni szeretnék, ehhez pedig az kell, hogy meg legyen tervezve a mindennapi betevőm:) mind az 5 étkezésre. 2012.05.08

Kell a mentális erő, amit ez az egész ad nekem – hogy érezzem, mennyi mindenre vagyok képes és mennyire tudok koncentrálni – nagyon jó érzés megtapasztalni :) 2012.05.09

Ez egy vicces nap volt:

viszont tudom, hogy ahhoz, hogy ez intenzívebb legyen, izmot kéne fejlesszek, amihez kondiba kéne járni. A kondibérlet viszont pénzbe kerül, és az olcsó kondi ami meg szóba jöhet az nem jó helyen van vagy kocsival kell menni oda, ami szintén pénzbe kerül. Márpedig nincs ennyi felesleges pénzünk erre..

ugyanitt:

Ja, mivel lelkiismeret furdalásom támad, ha arra gondolok, hogy kihagyok egy napot, ezért ma egy fél órát itthon edzettem, súlyzóztam, kitöréseket, felüléseket, guggolásokat csináltam, ilyesmi. 2012.05.13

Mivel nagyon akartam az egészet, ezért kifogások helyett ösztönösen a megoldások után mentem és cselekedtem: hallgattam a testem jelzéseire, és mivel mozgást igényeltem, mozogtam.

 

Az odafigyelésnek köszönhetően az első 2 hét alatt már kialakult bennem, hogy ha 1-1 nap ki is maradt, mert elkezdtem mondjuk érezni, hogy fáradok, a testem annyira jól reagált a mozgásra, a törődésre, hogy automatikusan mentem tovább. Érdekes látni, hogy ilyen apró sikerek hada vezetett a nagy változásokhoz, bizony.

 

Nagyjából 6 hét után jött el az első mélypont: 2012. május 1. után a korábbi 0 aktivitásból napi szintű, rendszeres mozgás és odafigyelés kerekedett. Igen ám, de amilyen jól reagált rá a testem, azért egy idő után mégis elfáradt és minden lehetséges módon elkezdett tiltakozni az ellen, hogy tovább erőltessem. Küzdelmes napok voltak ezek, megtorpantam. De már tanultam annyit ekkora, hogy felismerjem: ez csupán egy mélypont, nem pedig a folyamat vége, mint korábban. Megijedtem, szembesültem a félelmeimmel, aztán megnyugodtam. Majd folytattam.Elkezdődött az, amit most már sokkal tudatosabban élek meg: ciklikusság. Eljött a mélypont, de aztán onnan már ismét felfelé vezetett az út. Ismét sikerélmények és a mozgás örömteli megélése jött ezután. :) Mélyen tanulságos ez magam számára még most is.

Kb. 2 hónap után kezdtek el a blogban megjelenni számomra motiváló képek, feliratok, idézetek. Az életmódváltás után a motiváció a társammá vált a hétköznapjaimban. Tudatosan kerestem a motivációt, ami által tényleg újra erőt tudtam venni magamon, mellette pedig egyre nyitottabbá is váltam: a külvilág és saját magam irányában is. A tudatos motivációkereséshez később is többször fordultam, még mostanában is. Nekem sokat segít.
2012. július 26. A nap, amikor a blogban először írtam le, hogy erősnek éreztem magam és ez mennyire jó érzés volt :-)
Bizony, így kezdődnek nagy dolgok: először csírájukban megjelennek, mert végre megtörténnek, mert megcsináljuk! Aztán észre is vesszük a változást, mert figyelünk magunkra! Végül rájövünk, hogy ez egyszerűen JÓ. Aztán ezt ismételjük.

Így, 3 hónap elteltével a gondolataim többsége ezzel a visszatekintéssel foglalkozik. Eltelt 3 hónap és mennyi pozitív változást tapasztaltam magamon. Annyira jó érzés megélni magam és nyomni és nyomni. Soha nem éreztem ilyet korábban, a saját testem sok tekintetben a gátam volt. Afelé törekszem, hogy felszabadultabb legyek, hogy jobban szeressem magam. 2012.07.30

Ez egy olyan pont, amikor azt tudom mondani: célokat fogalmaztam meg. Időről időre törekedtem dolgok felé, és ezt gyakran le is írtam, de amikor konkrétabb célokat tudtam megfogni, azért segített igazán, mert már nem csupán sejtettem, hanem tudtam is, hogy mit akarok.
Ez az akkori motivációs kép pedig most ide kívánkozik:
2012.08.06: valami elkezdődött.

A lényeg, hogy úgy tűnik, ma kompenzálni akartam valamit… nem pontosan tudom mit, talán a félelmet a munkától, vagy az egyéb dolgaimmal való szembenézéstől… nem tudom azonosítani, de legalább felfigyelek rá.

További fontos gondolatokat is leírtam:

a saját kezemben van a döntés, akkor mindent aszerint kell tegyek, hogy épüljek általa. 2012.11.01. 

És mikor ezeket a sorokat olvasom, hálát adok magamnak, hogy az első pillanattól kezdve elkezdtem írni ezt a blogot.
Kislányként, emlékszem, mindig is szerettem naplót írni. Azaz: szerettem VOLNA, mert sosem voltam elég kitartó. Ezt meg már 3 éve csinálom, mert szeretem csinálni. Mert a saját magammal való törődés egyik felülete. Mert olyan dimenziókat megnyitok általa a kis életemben, amik építenek engem. Őszinteség magammal szemben. A sebezhetőségem felvállalása. Ami erősebbé tett, mint valaha. Példa lehetek mások számára. Megmutathatom, hogy ilyen is van. Én ilyen vagyok. Senki más nincs a bőrömben, így minden, ami velem történik, az én sajátom. Nem rossz vagy jó, csak olyan, amilyen.
2012 év végét ezzel a kis képecskével összegeztem:
Életmódváltás

Életmódváltás

 Más úton járunk, különbözőek vagyunk és ez így van jól. Mindenkinek a saját útját kell járnia.
Én is ezt tettem, és 2013-ban folytattam tovább, amit elkezdtem.
Az életmódváltás legfontosabb állomása, valami nagynak a kezdete volt, amikor 2012 októberében elkezdtem a kondis-súlyzós edzéseket. Ekkoriban elég keveset írtam blogot: csak csináltam, amit szerettem. Eszem ágában sem volt abbahagyni, nagyon sokat fejlődtem minden szinten. Mert egy dolgot tettem: keményebben dolgoztam, mint a többiek. Meg mint saját magam előző nap.
2013.05.01.: ez volt az első szülinapom:)

Amit kaptam az elmúlt évben: rengeteg sikerélményt, fejlődést, örömöt, boldogságot, önbizalmat, erőt bátorságot, kitartást, izmokat :))), új barátokat, rengeteget tanultam magam és mások elfogadásáról, sok motivációt, törődést, önmagam megbecsülését, újabb és újabb célokat, állóképességet, önmagam jobb megismerését, energiát, egészséget

Gondolom mindenki számára világos, hogy a “hány kg-t fogytam” c. szempont nem szerepelt ebben a listában. KIT ÉRDEKELT. Sokszor zavarban is voltam, amikor megkérdezték ezt tőlem, mert úgy éreztem, egyáltalán nem ez az, amit szeretnék elmondani, mert egyáltalán nem számít. Tényleg az alapján mérjük a sikert, hogy hány kg-val lettünk kevesebbek? Én biztosan nem.
Ahogy a hirtelen kezdett életmódváltás után telt az idő, egyre fontosabbá váltak számomra olyan dolgok, mint az őszinteség (első sorban saját magammal szemben), önazonosság, hitelesség.
2013 nyara: ekkortájt már elég sokat olvasgattam a teljes testes gyakorlatok hasznosságáról, és a kedvencemmé egyértelműen a guggolás is volt. Igazi kis szertartás volt minden edzésen belül a guggolós széria.

2013.07.08. Ekkor fogalmaztam meg először, hogy miért is:

Mikor végzek a guggolással, ami a szívem csücske, egyrészt – lehet, hogy baromság, de – mindig meghajolok 😀 nem látványos, mert olyan mintha nyújtanám a hátam vagy ilyesmi, de így kb mindig megköszönöm a lehetőséget 😀 meg magamnak az erőt és a kitartást, egyszerűen büszke vagyok magamra és teszek egy ilyen gesztust. Nehéz ezt elmagyarázni, elég személyes dolog, de számomra épp az ilyenek jelzik, hogy tényleg olyasmit csinálok, amit szeretek és csupa jót okozok ezzel magamnak :)

A másik meg ami mindig eszembe jut: “empowerment” – amit megad az a helyzet (guggolás), amiben maximálisan odateszem magam és én uralom a szituációt és ez hihetetlen energiákkal tölt fel nem csak akkor, hanem a hétköznapjaim során is :) Azért nagyon jó gyakorlat, mert teljes testet igényel és én lelkileg is maximálisan töltődök általa :) 

Ekkor kezdtem el megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor az edzés és a testünkkel való törődés felébreszti a testünkben rejlő intelligenciát és egy mélyebb kapcsolatot teremt saját magunkkal. Nagyon sokat adott ahhoz, hogy szeressem és becsüljem meg magam, törekedjek mindig többre és jobbra, akarjak fejlődni és legyek ERŐS.
Az elmúlt 3 év gyakran telt útkereséssel.. amíg rá nem találtam a sajátomra :) De hát így van ez jól, nem igaz? Amikor elindulsz valamelyik irányba, nem tudhatod, hogy az lesz-e a jó irány. Utólag fog kiderülni; lehet, hogy azonnal, de az is lehet, hogy csak később. Kipróbáltam egy csomó dolgot a sportban, a kajában. Szépen lassan kezdtem felfedezni, hogy mi is jó nekem. Ennek köszönhetően egyre gyakrabban jelent meg nálam az egyensúly mint szempont – míg végül központi fogalommá érett az életemben. Korábban ezt sosem kezeltem ennyire tudatosan, ebben a 3 évben kristályosodott ki számomra és vált vezérlő elvvé és egyben segítőmmé is az életemben.
Don’t worry, lift heavy! Ez lett a mottóm. A súly sosem hazudik, tükröt tart eléd: megmutatja, hogy milyen napod volt, milyen az általános testi-lelki állapotod. Megmutatja, hogy mit szeretnél az élettől. Akarod-e igazán? Bele teszed-e magad a következő ismétlésbe? Akarsz-e erősebb lenni?

Azt akarom, hogy kibaszott erős legyél! 2013.10.05

Az egyik legmeghatározóbb mondatom volt az elmúlt 3 év során, nem felejtem el soha. Az erőedzések egész egyszerűen boldoggá tettek minden egyes alkalommal. Volt, hogy bőgtem a boldogságtól hazafele a kocsiban! Aztán a szomorúságtól otthon, amikor hazaértem. Persze csak magamban. Elképesztő volt a kettő közti különbség. Bizony, az edzések szépen ráébresztettek testben és lélekben, hogy a hétköznapokban boldogtalan voltam.

De ezen kívül, így visszanézve, azt is látom, hogy már milyen rég elkezdődött az a folyamat, hogy elkezdtem a testem jelzéseire hallgatni. Persze, legelőször én sem voltam okos és csak utólag értettem meg a jeleket és belefutottam például ilyen “pihenni kellett volna/ezt az edzést inkább ki kellett volna hagyni, máskor okosabb leszek” szituációkba. Aztán miután ez párszor ugyebár megtörtént, megpróbáltam megelőzni és jobban figyelni. Picikét óvatosabbnak lenni.

Idő kell ahhoz, hogy a testünk adta jelzéseket felismerjük és engedjünk is teret adni az igényeinknek, de az én tapasztalatom az, hogy mindenképpen jobban járunk, ha nem próbáljuk meg elnyomni ezeket a jeleket, és ahelyett, hogy hátat fordítanánk, szembe nézünk velük és megértjük őket. Megértjük, hogy miből táplálkoznak. Mitől is vagyok fáradt? Miért is nincs kedvem edzeni menni? Miért akarok megenni egy tábla csokit, pedig amúgy nem is kívánom? Aha, lehet, hogy túlhajtottam magam mostanában. Lehet, hogy keveset aludtam vagy keveset ettem. De miért? Miért gondolom, hogy muszáj edzeni mennem? Miért gondolom, hogy amúgy nem engedhetek meg magamnak egy tábla csokit? A tudatosítás folyamata nagyjából ilyen egyszerű kérdésfeltevésekből áll össze, és az egyetlen titka, hogy adj magadnak időt ezeknek az átgondolására. Érdemes nem túlkomplikálni – én mondjuk hajlamos vagyok rá, annak ellenére, hogy az egyszerű megoldások és a gyakorlatiasság híve vagyok :)

Nagyon sokat ad ez az egész. Végre úgy érzem, hogy valamiben igazán a saját utamat járom, és most talán emiatt is, nagyon intenzíven élek meg minden pillanatot. Kicsit fájdalmas felismerés, hogy mennyire nem adtam magamnak korábban ennyit, semmit……….. Jó ötlet volt, hogy hallgattam egy belső ösztönömre, megérzésemre, amihez aztán párosult szerencse is, így most csupa jó dolog történik velem :) 2013.11.20 

2013. novembere egész jó hónap volt, főleg a vége: napról napra jöttek a felismerések, hogy szeretem azt, amit csinálok, és hogy igazán akarom is csinálni. Igazán akarok ÉLNI, nem csak létezni.

Mindezzel együtt jött az érme másik oldala is: szembesülni a félelmeimmel.

Vannak ilyen gondolataim viszont, időről időre. Ez nem is baj. Az a lényeg, hogy mit tudok ezekkel kezdeni. Egy valamit tudok: márpedig én győztesként akarok kijönni ebből, az én életem nem arról fog szólni, hogy negatív legyek saját magammal bármilyen módon is és bántsam magam. On the long run, kurvára nem fog számítani, hogy feltételezett elvárásoknak megfelelek-e, ellenben a belső harmóniára törekvés nélkül nem éri meg csinálni ezt az egészet. Na ezt például biztosan tudom.

Amikor pedig azt mondom, hogy az edzésen keresztül tanulok olyanokat, amik az életben felmerülő nehézségeken is átsegítenek, például erre gondolok:

Az az érzés, amikor egyfelől bizonytalan vagy, mert olyat próbálsz, amit még sose és kicsit félsz, de ezzel együtt pedig bízol magadban, mert érzed, legbelül pedig talán már tudod is, hogy lehetsz hozzá elég erős vagy akár elég okos (hogy megérted miről szól az a gyakorlat és ez segít át a nehézségen), és ebből a félelemből és önbizalomból táplálkozva azt mondod IGEN, megpróbálom, hátha megy! Ráadásul még van, aki segítsen is… Annyira jó élmény! 2013.12.05 

Már 1 hete írom ezt a bejegyzést, közben edzéseim is voltak.

A legutóbbi után például az a mondat fogalmazódott meg bennem, hogy “amíg élek deadliftelek!” – és ezt meg is ígértem magamnak. Akár kevés a súly, akár sok, a deadlift egy olyan gyakorlat, ami megteremti a test és az elme közötti aktív kapcsolatot. Ha nem koncentrálsz, nem fog menni. Ha nem teszed oda magad 100%-on, küszködni fogsz, nem fog menni.
Az edzés ebben segített a legtöbbet: önmagam megértésében. Én egyedül edzettem sokáig. Átgondoltam és megértettem, hogy miért nem ment egy-egy alkalom vagy éppen miért ment. Amikor később, 2014-ben, hónapokig szenvedtem a guggolással, tele voltam szorongással, félelmekkel, egyik napról a másikra elmúlt, mikor az életem többi területén rendeződtek bizonyos nyomasztó dolgok (válással kapcsolatos procedúra). Amikor kiegyensúlyozott vagyok, boldog, harmonikusak a hétköznapjaim, akkor az edzések is könnyen mennek, jönnek az egyéni csúcsteljesítmények és akár rekordok is dőlnek.
2013 a fejlődés és az inspiráció éve volt számomra, amikor olyan dolgokat tanultam meg, amik megalapozták azt a fordulatot, amit 2014-ben megtettem.
Kiléptem a komfortzónámból, amiben aztán olyan teljesítményt nyújtottam (saját magam szempontjából), ami páratlan volt az előző 29 évhez képest. Megtörtént a csoda :)
Valahogy így:

Egyik nap felkeltem és rájöttem, hogy nem akarok úgy érzeni, ahogy korábban. Szóval változtattam. Ennyi.

 Pont eddig az időszakig voltak viszonylag sűrűek a bejegyzések a blogon is. Mert szárnyaltam és ezért adni akartam és adtam is. Magamat. Aztán kiforgattam a sarkaiból a világomat.
Elkezdtem végre ÉLNI a SAJÁT életemet.
Aztán a bejegyzések száma szépen csökkenni kezdett, lecsillapodni. Már sokkal átgondoltabban próbáltam megfogalmazni mindazt, ami bennem van.
De ezt a beszámolót itt most befejezem. Pedig 2014-ben is rengeteget tanultam. Hajjaj. Itt foglaltam össze. Elkezdtem élni és ez most csak az igazi tanulás! Az életmódváltás óta eltelt 3 év inkább piskóta volt ehhez képest, pedig addigi életem legnagyobb küzdelmeit éltem át. De biztosan lesz még pár. Az autoimmun betegséggel meg is kezdődött a sor:-) Szóval nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem, hogy tudok-e majd mit kezdeni a helyzettel. Ezt az önbizalmat az elmúlt 3 év munkájával bizony felépítettem magamban és ez határtalan erőt ad nekem!
Egyre inkább látom, hogy mik azok a dolgok, amelyektől diszkomfortosan érzem magam, amiktől hajlamos vagyok én is szorongani. Hajlamos vagyok végletekre, és bár örömöt és szomorúságot egyformán intenzíven meg tudok élni és mindkettőt az élet részének tartom, azért azt is érzem, hogy egyikből sem jó a túl sok. Legalábbis az elmúlt hónapok alapján ezek a tapasztalataim, illetve most ezeket emelem ki tanulságként.
Mert hát: az életet csak utólag értékeljük, de előre kell élnünk. De a tanulságok levonása és az értékelés ettől függetlenül kell. Fontos. Fontos, mert segít döntéseket hozni, előre jutni. Illetve segít abban, hogy bármi is történik, mindenből legalább tanulni tudjunk.
Elkezdtem élni és érnek meglepetések. Próbálok okos lenni, de ennél fontosabb, hogy figyeljek.

Elsősorban magamra.

11162521_10205234722281012_3432124384791499754_n

Nem kell mindig új fejezet – Kiút a Hashimoto-ból

Nyugodt vagyok.

Nagyon tanulságos volt az elmúlt közel 3 hónap számomra.

Kiút a Hashimoto-ból

Január végén kiderült, hogy van egy autoimmun betegségem, Hashimoto tireoiditisz. Ennek kapcsán sok minden más megvilágításba került az életemben. Egyrészt, magyarázatot nyert egy csomó dolog, fizikai tünet, amikkel együtt éltem, másrészt kiderült számomra, hogy a lelkem tényleg milyen szorosan összefügg a testemmel, és hogy évekig kimondatlan dolgok, elfojtások, szorongások és félelmek, állandó stresszt okozva ezzel a testemnek, egész egyszerűen beteggé tesznek.

Nem voltam rá felkészülve. Az év elejét optimizmussal, tenni akarással, elszántsággal kezdtem. Aztán, ahogy kiderült ez a dolog, ami egy hatalmas pofont jelentett számomra, úgy éreztem, a lelkesedésemet a “gyógyulásba” kell fordítsam.

Ami ezután következett, na pontosan az volt, amitől aztán, ahogy teltek a hetek, egyre rosszabbul éreztem magam.

Még én is kurva nehezen ismerek fel dolgokat, pedig elég tudatosan élek és egyre jobban ismerem magam.

Nagyon lassacskán kezdtem csak ismét az ösztöneimre hallgatni. Meg a környezetemre. Pedig pár hét után nyilvánvalóvá vált, hogy valami nem stimmel. Sokkal gyakrabban voltam rosszkedvű, nagyon sokat sírtam.

Pedig az eleje jól indult, sokkal jobban aludtam és az általános közérzetem is jobb lett. Valószínűleg a pajzsmirigy hormon pótlás is segített ebben. Másban viszont nem segített.

Elkezdtem diétázni (autoimmun protocol), és azt mondtam: bár kibaszott nehéz, de azt írták, hogy ez az, ami működik, én is elkezdem csinálni. Elkezdtem mindenmentesen enni. Jó volt, mert nagyon sok új ízt kipróbáltam, egészen új gasztronómiai világok nyíltak meg előttem és kreatívabb lettem, kreatívabban ettem. Változatosabban.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, valami kezdett elszakadni bennem. Március közepén, 1 hónapja kb, volt egy egész sötét és szomorú hetem, nagyon nem láttam kiutat. Egy dolog járt viszont a fejemben, mintegy nosztalgiaként: tavaly március.

A hónap, amikor eldöntöttem, hogy elég a langymeleg, állig érő szarból és kilépek belőle, mert kizárólag csak az én boldogságom a fontos, nem vagyok tovább hajlandó olyan szintű érzelmi elnyomásban és félelemben élni, mint amiben voltam. Amikor megtaláltam ismét és felvállaltam azt az embert, aki ÉN vagyok.

De a nosztalgikus érzéseken túl, nem hallgattam az ösztöneimre, vajon miért tört fel ennek az időszaknak az emléke ilyen elemi erővel bennem.

Pedig később is megtörtént. Ilyenkor általában iszonyú dühös voltam, és haragudtam pl. a kedvesemre olyan dolgokért, amik miatt nem is érdemelte meg. Hiába láttam be, hogy ha hülye voltam, változtatni nem tudtam, ezért ezek a konfliktusok többször is megismétlődtek. Ő pedig nagyon finom visszajelzéseket adott arra, hogy én hogy viselkedem vele. Azt mondta: folyton hibásnak érzi magát. Mire ezt kimondta, én már tudtam, hogy ebben nagyon igaza van, mert én is felismertem, hogy ez így volt, időről időre őt hibáztattam mindenféle apró-cseprő dologért. Pedig minden szar ellenére végig mellettem állt és soha egy rossz szava nem is volt hozzám. Egy dolgot szeretett volna és szeretne most is: legyek boldog!

Haragudtam én mindenkire már, és rég éreztem magam ennyire egyedül, mint ezekben az elmúlt hetekben. De most már tudom, hogy nem azért volt ez, mert egyedül is voltam. Én zártam ki szinte mindenkit magam körül.

Úgy éreztem, hogy belementem egy alagútba és mikor erre ráébredtem, elkezdtem görcsösen akarni, hogy ki tudjak jönni belőle. Nem ismertem fel, hogy ezt az alagutat valójában kizárólag ÉN építettem.

A környezetünk mindig tükröt tart elénk. Ebben a tükörben vagy saját magunkat látjuk vagy épp úgy, ahogy vagyunk, vagy pont az ellenkező módon.

Amit én láttam elég félelmetes volt. A mélypont akkor kezdett elérkezni, amikor a munkahelyemen is azt éreztem: engem itt senki nem lát, az én munkámat itt senki nem értékeli. Pedig ennyire élénkek, sokszínűek és aktívak nem voltak még a munkakapcsolataim, mint az elmúlt néhány hónapban. Mégis az ellenkezője tükröződött. Elzárkóztam ott is, mert az egész betegségemet egyedül akartam megoldani.

Gyökerestül megváltoztattam az étkezésemet. Nagyon nagy energiákat kellett belefektetni abba, hogy minden működőképes legyen. Az autoimmun protocol (AIP) nagyon szűk lista. Bár eleinte 100%-osan hoztam, aztán kezdett ez is egyre kevésbé menni. Azt éreztem, hogy egyszerűen túlzás ennyi mindenről lemondani.

Túlzás, mert bár figyelni kell az egyes ételekre adott reakcióimat, nem biztos, sőt, biztos nem az lesz nekem a jó megoldás, ami a tömegeknek kínált megoldás.

Elkezdtek hiányozni a régi dolgok. Például az a rendszer, ami szerint több mint 2 évig kajáltam: amit magamra szabtam, amiben egyensúly volt, mértékletesség meg változatosság. “Mentes” volt, ha az akart lenni, és a másoknak való megfelelésről egyáltalán nem szólt.

Egyszerűen azt kezdtem érezni, hogy nem az egészséges étkezésben van az én problémám. Valószínűleg van szerepe, de a magam módján. Leginkább azt szűrtem le, hogy mennyire fontos a változatos étkezés. Az AIP-ban ez már egyáltalán nem volt meg egy idő után. Mert lelkiekben nem voltam ott. Azt kezdtem érezni, hogy a diéta helyett sokkal inkább a lelki egyensúlyomra kell koncentráljak. Persze voltak ezzel is gondok, mivel a problémám gyökeréig nem mentem le még ekkor. Rossz helyen kerestem a megoldást.

Szünetet kértem magamnak a PowerBuilder edzésekben is. Na ez például elképesztően felszabadító volt! Pontosan azért, mert követtem a saját igényeimet és nem szopódtam olyan edzésekben, amikben nem éreztem jól magam. Ki akartam pihenni, nehogy megutáljam. Elkezdtem UST-re járni és iszonyú boldoggá tett minden egyes alkalom. Végre valami felszabadító, új, más. Amiben kell és tudok is fejlődni hétről hétre.

Ezen felül még jó pár apróbb hatások is értek, amik abba az irányba vezettek, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, ha nem forgácsolódom szét és saját magammal törődök, magamra fordítok időt, energiát.

Kedves Társadalom!Kedves orvosok, diétázók, nagyokosok, fitneszipar, média!Kedves TÖMEG!Kedves autoimmun betegség, dr…

Miután 2,5 hónapja fény derült a Hashimoto-ra, az első kérdésem az volt: jó, jó, de hogy NE legyen betegségtudatom?

A kulcsszó: én.

Továbbra is én irányítok. Ha valamit is változtatnom kell, akkor az ennek az ismételt tudatosítása.

Éreztem azt is, hogy ez az egész annyira új helyzet, hogy az ismert módszerekkel és kizárólag belülről kiindulva nem biztos, hogy meg tudok vele birkózni. Hetek óta beszéltünk arról a Kedvesemmel is, hogy felkeresek egy coach szakembert. Ezúttal nem pszichoterapeuta kellett, hanem valaki, aki egy fokkal gyakorlatiasabban áll a kérdéseimhez. A lelkemmel, önismeretemmel törődök én, de kellett valami/valaki plusz, aki segíthet a saját korlátaimon való túllépésben.

Múlt héten találkoztam Györgyivel, akivel kb. 2 órát beszélgettünk. Mindent elmondtam neki, ami az elmúlt 2,5 hónapban nagyjából lezajlott. Minden szituációban meg tudtam mondani, hogy mi volt a baj, mert pontosan láttam. Értettem, hogy mit tükröz a környezetem. De csak a beszélgetésünk végén döbbentem rá (ebben Györgyi segített), hogy mi is volt a valódi probléma: egész egyszerűen kurvára féltem, megijedtem.

Az elmúlt hetekben olyan helyzetbe hoztam magam, ami annak idején a betegségemhez is vezetett. Hagytam, hogy mások vezessenek – ezért dühös voltam magamra – ezt viszont a Kedvesem felé közvetítettem – a környezetemtől pedig alapvetően elzárkóztam. Elnyomtam egy csomó vágyamat, igényemet. Ez még mindig nagyon nehéz és folyamatosan tanulom, mivel könnyen alkalmazkodó típus vagyok. Meg kell tanulnom határokat szabni, vagy legalább figyelni arra, hogy ne veszítsem el önmagam, és az alkalmazkodás ne a saját káromra menjen és folyamatos lemondásokhoz vezessen. Nem mondhatok le saját magamról, az álmaimról és a vágyaimról! Ha egyszer lesz gyerekem, neki sem közvetíthetem ezt! De nektek sem.

Mert én olyan ember vagyok, aki képes és akar is tenni azért, hogy az életén változtasson, ha kell! Aki a saját útját járja, és épp ezért nincs egyedül!

A coach után volt egy feladatom: aznap este csináljam azt, amit a szívem diktál. Úgy éreztem, hogy egy ilyen intenzív beszélgetés után egyedül kell lennem, szóval hazafelé csak mentem az érzéseim után és végül a Szabadság hídra ültem ki naplementét nézni meg zenét hallgatni. Azt a naplementét, amit hónapok óta csak egy-egy pillantásnyira láthattam maximum, aznap végignéztem. Senki más nem számított abban az 1 órában, csak én.

hashimoto, coach, tudatos élet, egyensúly

Kiút a Hashimoto-ból. Az első lépés

A hídon segítettem egy lánynak felülni mellém. Azt éreztem, hogy ebben minden benne volt: én már jobban voltam végre, könnyebb volt a lelkem, ezért mást is fel tudtam emelni magamhoz. Coelho meg elmehet a picsába, sehol nincs giccsben hozzám képest :)

Mosolyogva mentem haza; az estét pedig megkoronázta a Kedvesem, aki Zsenikével már várt engem az utcán hazafelé. Én pedig tudtam, hogy ott fog várni, pedig nem is beszéltünk. We are connected. A legszebb romantikus filmek sem tudják felülmúlni a saját életünket. #coelho2

Aztán otthon rendeltünk egy pizzát, amit jóízűen, lelkiismeret furdalás, gluténmentesség, Hashimoto meg minden nélkül befalatoztam :)

Azóta pihenek a diétámban (nem eszek össze minden szart, de nem is görcsölök egyáltalán), de főleg a lelkemben. Nem keresem minden mögött a Hashimoto-t, mert mint a saját példám mutatja, ez az, ami igazán beteggé tesz.

Próbálok töltődni testileg is. Voltam edzeni is tegnap is meg ma is (3 ismétléses max front squat juhú!), járni is alig bírok, úgy fájnak a lábaim:) és igyekszem minél gyakrabban menni, mert hiányzik, ha nem megyek. A kutyussal egyre boldogabb a kapcsolatunk és ez is egyre többet ad.

Persze van még munkám bőven, mert vannak dolgok magamban, amiken szeretnék változtatni.

De nyugodt vagyok.

Nyugodt vagyok, mert minden szar és nehézség ellenére végre megint tudatában vagyok annak, hogy mik a céljaim, mit szeretnék az élettől és merre tartok.

Sokkal jobban akarok hallgatni a belső hangomra, mert tudom, hogy akkor leszek teljes ember, ha nem zárom magam folyamatos lemondásokba (ennek pedig a mestere vagyok!).

Mert amit tavaly ilyenkor megtaláltam magamban, az most is működik. Megyek arra, amerre a szívem őszintén diktál.

Szóval most nem nyitok a Hashimotoval új fejezetet az életemben. Nincsenek elvárásaim. Nem akarok görcsösen ragaszkodni elképzelésekhez.

Egyszerűen csak élek. Szeretek. Gondoskodom, törődök. Magammal és a szeretteimmel (shelties included.). Tanulok. Munkálkodom.

Ez vagyok én.

IMG_20150113_210209

Na mi a kulcsszó?

Természetesen a türelem.

A múlt hét volt a 3. hét a diétámban és büszkén mondhatom, hogy betűre pontosan tartottam és tartok azóta is minden leírtat. Egyetlen kivételes nap volt, a szombat, amikor családi és baráti ünneplésekre voltunk hivatalosak, szóval ez lett az official cheat day, amikor nyugodt szívvel megebédeltem egy isteni vadragu levest meg egy adag rozé kacsamellet baconbe tekert aszalt szilvával és hercegnő burgonyával, vacsorára pedig még egy jó kis marhahúsos melegszendvics is jutott meg némi rozé borocska. Ja meg két mini szelet paleo torta :) Itt sem volt szó arról, hogy elszálltunk volna a mennyiségekkel vagy a minőségekkel, csak ettünk valami olyasmit, amilyet mostanában nem eszünk a diéta miatt. Másnap pedig már ott folytattuk, ahol előző 2 nappal előtte abbahagytuk.

tonhalsaláta

csirke every day – bulgurral és ceruzababbal

Amikor elkezdtem a diétát, érdekes mód, nyilván az ünnepek miatt is, de az egyik félelmem az volt, hogy “jaj nem tudunk majd inni egy forró csokit se” meg “mi lesz azzal a kürtős kaláccsal, amit még akartunk enni”, magyarán szólva attól féltem, hogy most egy darabig (inkább úgy éreztem, hogy végleg) “oda az együtt evés öröme”. Szerintem ez a diétázók jelentős részénél egy alapvető félelem… mert sokan hajlamosak az örömérzetet evésből pótolni. Számomra is nagyon sokat ad egy-egy közös ebéd, vacsora, nagyon jó körítést egy jó beszélgetéshez, egy klassz estéhez. Az örömteli étkezés számomra az otthon, a család, a barátság és úgy általában véve az élet alapvető része. De: nekem most céljaim vannak a kajálással, úgyhogy úgy éreztem, ezt most félre kell rakjam. Aztán ahogy telt az idő az elmúlt hetekben, azt leszámítva, hogy a reggeli 3 tojásomat csak mintha feladatot teljesítenék megeszem, azért a közös főzés, a vacsorák, a “már megint csirkét eszünk” viccelődések és a közös küldetés ugyanúgy örömöt társítanak az étkezéseim mellé. Meg azért a reggeli kávét együtt isszuk meg, este együtt vacsorázunk, hétvégén pedig még a 3 tojás is finomabb :-)

Nem kell tehát attól félnem, hogy azért, mert rendszerben eszem, meghatározott időkben, ráadásul limitálva van azon ételek köre, amiket fogyasztok, megfosztanak attól, hogy élvezettel tudjak enni. A diéta egy folyamatos humorforrás is lett, nyilván, kibaszott unalmas tud lenni a sok tojás meg csirke meg rizs 😀 de nem vagyok megfosztva semmitől. De ez azért is van, mert egyébként teljesnek érzem magam és az életem is. Át kellett transzformáljam az evéshez való viszonyomat, de megoldottam, mert meg akartam oldani és mert tudtam, hogy nekem most mi a fontos. Ugyanúgy benne vagyok én magam is, aki vagyok, minden étkezésben, nem érzem úgy, hogy magamra erőltetnék valamit, sokkal inkább azt érzem, hogy magamévá tudtam tenni ezt az egész folyamatot és rendszert. Így nem is megterhelő.
De nem könnyű így sem, főleg ha a gyors eredmények elmaradnak (what a surprise). A legtöbbet ismételgetett szavam, saját magam számára is, a türelem volt. Reálisan kb. 1-1,5 kg-t kéne tudnom leadni (ez egyébként meg is lesz szerintem a 4. hét végére), hogy tartós is maradjon és értelme is legyen a dolognak, ne gyengüljek az edzésben se nagyon, stb. Nőknél reálisan kb 1 ciklusnyi időt ki kell várni egy étkezési rendszerrel (nem fogyókúráról (90 napos és társai) meg értelmetlen kúrákról beszélek), hogy kiderüljön, működik-e. Nehéz, basszameg, nehéz. 
Megnyugtat viszont többek között az alábbi két dolog:
1. Ha tükörbe nézek, akkor azt látom, hogy sportos testalkatom van! :) Imádom, a szép kerek vállaimat, az izmos karjaimat (sosem láttam még ilyen szép formásnak őket mint a napokban!), a brutális hátamat (köszike! :D), a formás vádlimat, a formálódó combjaimat, a csípőmet, a hasamat meg a fenekemet is :) Ebben a kemény és kitartó edzések mellett bizony hatalmas szerepe van annak, hogy az elmúlt hónapokban is mennyire jól sikerült étkezni. Az ősz elején vett ruháim kezdenek bőek lenni rám, habár a tavalyi télikabátom vállban és hátban épp szorosabb lett :) Az elmúlt hónapok odafigyelése révén is már változtam, alakultam sokat, így aztán bízhatok abban, hogy ha kitartok továbbra is, akkor tovább fogok alakulni.
2. Tegnap kezdtem az idei első edzésprogram 4/4. hetét. Olyan edzéseken vagyok túl, amikre nem is gondoltam, hogy képes leszek. FEJLŐDTEM megint. Az erőnapok (múlt hét vasárnap, ill. tegnap este) annyira sokat adnak: olyan guggolás sorozatokon vagyok túl, amikre korábban nem gondoltam, hogy képes lehetek. Hiába no, ilyen a jó edzésprogram-tervezés. A súlyok a rúdon most már nem félelmeket szimbolizálnak, hanem kihívásokat. A nehézség motivál, nem pedig megijeszt.
Életem legnehezebb deadlift sorozatait lenyomtam múlt héten, tegnap pedig ugyanennyi ismétlést kellett megcsináljak, csak a múlt hetinél nehezebb súllyal…… és KÖNNYEBBNEK éreztem! Na ez a nem semmi. 
Amikor ott állok egy 70 kg-s guggolás sorozat után és túl vagyok rajta és minden nehézség ellenére azt mondhatom, hogy sikerült, akkor egy percig nem foglalkoztat az, hogy amúgy hány kiló vagyok és hogy nem hibátlan a bőröm, hogy van rajtam zsír, hogy a kötőszöveteim gyengék és csíkos vagyok mint egy zebra…… mert ez a test ERŐS és képessé tesz ilyen nagy dolgok végrehajtására és ezért tökéletesen szerethető.

Ez a látvány fogadott a múlt heti deadlift sorozataim után, amikor kiterültem a padlón 😀

A diéta mellett azért nem könnyű. Amik nem igazán mennek most ismét, azok a fekvenyomások. Becsülettel próbálkozom mindig, de az erő napon nem tudok úgy teljesíteni, ahogy a guggolásban és a felhúzásban. Csinálom a kiegészítő erősítéseket, majd megint rá kell nézni a technikámra is, szóval semmiféle worry nincs a témában :) Ennyi kaja (1250-1450 kcal) mellett érezhetően nehezebbek az edzések.

Kitartok és dolgozom továbbra is. Keressük a megfelelő módszert a diétában, a megfelelő mennyiségeket, az arányokat. Zsolttal hetente többször konzultálunk, hogy a lassú tempó ellenére azért a célok felé folyamatosan közelítsünk. Valószínűleg emelünk majd a bevitelen hamarosan, hogy gyorsítsuk az anyagcserémet. Lehet, hogy módosítani kell majd a makrókat is. A múlt héten éreztem meg a legjobban, hogy a hangulatomra is befolyással van ez az egész, érezhetően ingerlékenyebb voltam. Utálatos érzés. A hétvégi pihenés, egy jó nagy alvás, segített ezen is.
Felvetettem, hogy egyébként az edzéseimen is módosítani kell egy kicsit: ki fogom egészíteni heti 1 vagy 2 nap HIIT-tel. Amúgy is azt érzem, hogy mozgáshiányom van, ez a téli bezártság nem annyira tesz jót. Hiányzik a gyors, pörgős edzés, erre a HIIT jó megoldás lesz. Meg persze edzésnapokon eleve többet ehetek, szóval emiatt is megéri :-)
Annak érdekében, hogy teljes körű képet kaphassak magamról, a héten inzulinrezisztencia mérésre is megyek és a pajzsmirigyemet is megvizsgáltatom. Mert tudnom kell, hogy hogy állok ezen a téren. Csinálom a dolgomat, de biztos segít majd, ha kiderül, hogy van-e bármi extra tudnivaló még magammal kapcsolatban, ami a diétában fontos lehet.
Ezen felül foglalkozom az egészségemmel más módokon is: jártunk például gyógytornásznál múlt héten. Nagyon megnyugtatott, hogy amiket sejtettem, sejtettünk, hogy a problémáim hátterében állhat (ropog a jobb vállam egy ideje, ill. be van feszülve a combizmom, ill. a csípőhajlítóm), arra a gyógytornász is azokat a dolgokat tanácsolta, amikkel mi már az edzéseinken dolgozunk (pl. lapocka, hát erősítése, ill. a hátsó mozgáslánc (fenék, combhajlítók) erősítése – erre utaltam is többször itt is korábban). Kaptam persze egy rakás házi feladatot, amit igyekszem nem elsumákolni pihi napokon sem és otthon megcsinálom őket, meg persze napközben is, amikor eszembe jut, átmozgatom a kis tagjaimat.
Azt már meg sem említem, hogy még fogorvosnál is jártam :-))))) Ennek a diétához csak annyi köze van, hogy a számmal eszek 😀

Szóval itt tartok most. Nyomom tovább, keresem a személyemre szabott, jó megoldásokat, a továbblépési lehetőségeket. Magyarán szólva mindig csak előre nézek, mert hát abba az irányba megyek! 😉

DSC_0610

Ne add fel!

Ne add fel! Üzenem ezt mindenkinek, aki újévi fogadalma kapcsán (pl. életmódváltás) esetleg már az elbizonytalanodás fázisait éli a kezdeti lelkesedés után. Ahogy körülnéztem néhány fórumon a neten, jó néhány ilyen ember van. Nem véletlen, hogy a hét elején még a kalóriabázis.hu oldala is használhatatlan lett a túlterheltség miatt. Sokan be is náthásodtak, legyengültek, lebetegedtek. Ez persze aztán egyből ahhoz vezet, hogy az edzést, a tornát ki kelljen hagyni …aztán soha többé nem is folytatni. Elkeserednek, rágörcsölnek, stresszelnek, hogy már megint nem sikerült betartani a fogadalmat.
Nyugi. Adjatok időt magatoknak. Ha úgy érzed elfáradtál, legyengültél, pihenj. Új év kezdődött, vissza kell rázódni a munkába, új rutinokat próbálsz kialakítani a táplálkozásodban, új elfoglaltságot próbálsz rendszeresíteni, változtatni próbálsz. A testednek, lelkednek is kell egy kis idő, amíg felfogja, hogy “oké, ezentúl ez lesz a normális”, nincs semmi baj. Lehet, hogy sokat vállaltál egyszerre, de jó útra léptél és ez a legfontosabb. Türelem. Aztán 1-2 nap pihenő után pedig folytatás!;)
Üzenem ezt magamnak is, bár a feladás gondolata nekem eszembe se jutott. Nem volt könnyű viszont az első hét számomra se, így aztán nekem is szükség volt az erőmre, a kitartásomra, no meg persze egy jó adag pihenésre, hogy szebb színben tudjam látni a világot ma. 
Több mint egy hete tartom a diétát. Az elején könnyű volt, aztán a hét közepén jött egy mélypont, amikor egész nap nem csak hogy éhes voltam, hanem rosszul is voltam. Utólag jöttem rá, hogy valószínűleg az előző esti vacsorára fogyasztott savanyú káposzta nem tett jót, hiába kívántam nagyon, a savassága miatt megborult az emésztésem. Már pedig alacsony zsírbevitelű diétán vagyok, így a savas kaják nem tesznek jót. Tanultam belőle. Bár rohadtul szenvedtem, egy grammot se kajáltam félre ennek ellenére. Aztán az aznap esti edzés rendbe is tett szerencsére testi-lelki szinten is.  A hét közepére sikerült betárazni vitaminokból is, ennek hatását pár nap elteltével érzem is. Ilyen kalóriadeficites állapot esetén még jobban kell figyeljek arra, hogy a vitamin és ásványi anyag pótlásom rendben legyen.
Volt pár küzdelmes étkezésem, főleg az uzsonnával szoktam “szívni”, mert 250 g túrót, ráadásul az Aldis zsírszegény fajtából, nagyjából lehetetlen megenni egyszerre. Annyira tapad a szájpadlásomra.. eléggé “mehhh”. Mindennek ellenére nyomom tovább, ahogy kell. Tartom a makrókat, az időpontokat, mindent. Bár a változatosság most engem nem gyönyörködtet, jókat eszem, szóval nem panaszkodom. Mondjuk az is vicces, hogy a hét fénypontja egyértelműen az Scitec almás BCAA-ja volt, nagyon ízlik :) 
A feszes diéta okozta stressz, az újév kezdése, visszarázódás a hétköznapokba az én szervezetemre is hatott ám. Masszívan tartotta vissza a vizet, így súlycsökkenés a héten nem volt. Csináltam egyébként egy méredzkedést és az 1 hónappal ezelőtti számokhoz képest vannak változások rajtam, tehát változom.
Látjátok, még én is képes vagyok rágörcsölni a diétára, pedig én aztán igazán “don’t worry” vagyok. Viszont, mivel ennyire tudok figyelni magamra és tudatosítani, hogy mi is zajlik a testemben, lelkemben, ma azt mondhatom teljes szívemből: nyugi, minden rendben lesz. Ennek, meg a pihenésre szánt időnek köszönhetően vasárnapra ismét megindult lefelé a súlyom, ami nekem egy jó visszaigazolás arra, hogy jól ismerem már a saját szükségleteimet.
Ami az edzéseket illeti: a saját határaimat feszegetem. A mai edzésen éreztem azt, hogy a testem tiltakozik a kalóriamegvonás ellen, én viszont nem hagyom magam és nyomom tovább, ahogy bírom. Úgy érzem, mintha valamiféle holtponton igyekeznék áttörni. A további napokban majd meglátom, hogy tényleg így van-e. Következetes maradok és kitartó, ez egyébként sikerül azt is kideríteni, hogy a rendszer, amit Zsolt írt nekem és amit csinálok, működik-e számomra.
A héten főleg a guggolásaimra vagyok extrém büszke, az erő sorozatokban. 65, ill. ma meg 67,5 kg-val guggoltam 4 sorozatokat és mindegyiket végignyomtam. Korábban ennyi még sose volt, sose ment. Erősödök. 
Imádom az elölguggolást (front squat), nagyon örülök, hogy megint benne van az edzéstervemben! Bár Zsolt meglepődött, mikor ezt neki is mondtam, de én tényleg örülök. Jó, hogy más fajta guggolásokat is csinálok, nem csak low-bar back squat-ot.
Jól mentek a húzódzkodások is 😉
Na de ami a mai deadlift volt, jesszus!!!! Csináltam a fejemről before-after fotót 😀 Éreztem, hogy nehéz lesz a dolog, na de ENNYIRE. Jelentem: ma életem legnehezebb deadlift sorozatát csináltam végig. 8×1 ismétlés 85 kg-val, de olyan nehéz volt mint 10×100 kb. Eszméletlen lassan jöttek fel az ismétlések a földről. Erről beszéltem, mikor azt írtam az előbb, hogy a testem tiltakozik, én meg csak nyomom tovább. Ennyi kajával bizony nincs meg az az erő, amivel könnyedén menne 85 kg felemelgetése. De ez az időszak nem is arról szól feltétlenül, hogy erősödjek, bár a fejlődésem alapján a pozitív tendencia még adott. 
Hajrá magamnak, hajrá nektek! Don’t worry, lift heavy! 
DWLH2015

Útravaló 2015-re

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e összefoglalót a 2014-es évről. Kicsit úgy vagyok vele, hogy szerintem már elég sokat ismételgettem, hogy miket sikerült elérnem idén, nem akarok már hátrafelé nézni. Igen, vállalom, hogy büszke vagyok magamra és hogy ennyi változást sikerült elérnem és hogy végre azt mondhatom, hogy boldog vagyok, kiegyensúlyozott az életem, van jövőképem és jó irányba haladok. De nem akarom újra átrágni magam azokon a dolgokon, amik történtek. Előre nézek.

Nem vagyok az újévi fogadalmak embere sem. Sosem fogadtam meg, hogy “idén lefogyok végre”, hogy “heti hétszer eljárok sportolni” vagy hogy “nem eszem több csokit”. Az életmódváltásom megérett magától, hiába is erőltettem volna korábban, nem lett volna eredményes. Idén azonban úgy döntöttem, hogy megfogalmazok néhány olyan dolgot, amikben szeretnék fejlődni, illetve néhány olyan apróságot, amit szeretnék gyakrabban csinálni.
1. Merjek segítséget kérni

Idén kezdtem el igazán megtanulni, hogy felismerjem azokat a helyzeteket, illetve azt az állapotot, amikor érdemes másoktól segítséget kérnem. Általában úgy vagyok, hogy igyekszem mindent saját erőből megoldani, nem merek másokra támaszkodni, mert nem akarok mások terhére lenni. Bíznom kell a környezetemben és a körülöttem lévőkben viszont annyira, hogy segítséget kérjek időben, mielőtt teljesen elkeserednék, hogy nem sikerül valamit megoldanom. 2014-ben például jártam pszichoterapeutához is néhány hétig (nagyjából 6-7 alkalomra volt szükségem), és a lehető legjobb döntés volt, amit csak hozhattam akkor. Jó érzés volt, hogy volt mellettem egy hozzáértő ember, aki segített átgondolni a dolgaimat és segített abban, hogy aztán olyan döntést hozhassak fontos kérdésekben, amiket nyugodt szívvel tudok vállalni. 
Az, hogy most már nem egyedül edzek, hanem merek segítséget kérni egy nehéz (vagy akár egy könnyű) guggoláshoz mögém, számomra egy olyan előrelépés, ami korábban nagy nehézséget okozott. Nem kell minden nehézséget egyedül vállaljak – talán ez egy fontos tanulsága számomra a 2014-es évnek.
2. A kitartásom és a rendszeretetem

Talán furcsa lehet egyeseknek, hogy arról írok, hogy nem vagyok elég kitartó, de számomra ez egy olyan gondolat volt, ami a gyerek- és fiatalkoromat alapvetően végigkísérte. Többször mondták nekem a szüleim, hogy “nem vagy elég kitartó!”, mert nagyon sok dologba belekezdtem sokszor és a legtöbbet nem fejeztem be vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem teljesítettem ki. Nagyon sokféle mozgásformát, illetve sportot kipróbáltam a hastánctól a tájfutáson át a jazz-balettig. Sokféle hobbit elkezdtem csinálni, például mindenféle kreatívkodós tevékenykedést vagy épp nyelvtanulást (török, kínai, francia). Egyikből sem lett kvázi “karrier”, bár sok dolog azért meg-megmaradt az életemben valamelyest. Mindig is utáltam, hogy azt kellett hallgassam, hogy nem vagyok elég kitartó. Ezért, részben kompenzációként, aztán olyan dologban tartottam ki évekig, amiben talán nem kellett volna. Szerencsére felismertem, hogy kitartónak lenni olyan dologban érdemes, amik adnak és nem elvesznek tőlem, amik hosszú távon építenek, nem pedig rombolnak. Az életmódváltás és az edzés, a saját magammal való törődés, akár ez a blog, például ilyenek számomra.
Mindig küzdöttem azzal is, hogy a kis dolgaimat rendben tartsam: a közvetlen környezetemet, az íróasztalomtól kezdve akár egy komplett háztartásig. Nagyon sokat tanultam erről is 2014-ben és most már úgy érzem, hogy sokkal tudatosabb vagyok ezen a téren is és sokkal jobbak az eredményeim is :) 
Amellett, hogy olyan ember a Társam az életben, akivel ez meg is valósítható és tartható, mindez amiatt is van, mert az edzéseknek köszönhetően a kitartásom lvl9999-re nőtt nagyjából :) Amúgy is szívós bivaly természetem van, nem adom fel soha, így igazából valószínűleg az volt a kulcsa az egésznek, hogy találjak olyan dolgot az életemben, mint az erőemelés, amivel legyőzöm a gyengeségeimet és építhetek az erősségeimre, így az edzőtermen kívüli dolgaimban, az életem minden területén is ki tudom alakítani a számomra szükséges és egészséges egyensúlyt.
2015-ben ezekre szeretnék építkezni és új dolgokba akarok belevágni. Nagy kihívás lesz: az edzésben a 22 hetes edzésterv és a 2. erőemelő versenyre való felkészülés, az étkezésben egy komoly, 10 hetes diéta, amilyet még sosem csináltam, amit aztán a versenyig majd módosítva folytatok. Ezekhez kitartás és rendszer kell, önfegyelem, elhatározás és motiváltság. Most úgy érzem, hogy mindezek megvannak bennem, úgyhogy izgalommal telve kezdem az új évet:)
3. Az apróságok
Néhány apróságot is megfogalmaztam, amikre szeretnék jobban figyelni 2015-ben. Ha valamikre azt mondhatom, hogy fogadalmak, akkor most legyen ez a néhány:
  • Kevesebb social media és kütyüzés lefekvés előtt
  • Több könyvolvasás
  • Az étkezések végén mindig várjam meg, míg lenyelem a falatot, mielőtt felállok az asztaltól (a munkahelyemen vagyok hajlamos ilyen sietségre) 
  • Több SMR hengerezés otthon
  • Kevesebb háttérbe húzódás, több önbizalom :)

Végezetül pedig néhány olyan dolog, amiket nem megfogadok, hanem alapvető irányelvként kezelek az életemben és amelyeket neked, olvasómnak is szeretnék átadni útravalóul a 2015-ös évre.

Köszönöm, hogy kitartóan velem vagytok :) Boldog és gainzben gazdag új évet kívánok mindenkinek! :)
274-57

3 ismétléses max squat!

A nehéz napok elmúltak szerencsére, én általában ilyenkor vagyok a teljesítőképességem maximumán. Az egész közérzetem más, sokkal extrovertáltabb, mosolygósabb, kommunikatívabb is vagyok ilyenkor :) Az egész napos teendők mellett is maradt energiám az esti edzésre, sőt mi több, rengeteg jó kedvem is volt hozzá.
Azért a fizikai fáradtság legyőzéséhez némi kávét és pörgetőt is bevetettem. Szerencsére ezeknek kitartott a hatása, mert nagyjából 3/4 órát kellett várni, hogy érdemben tudjak edzeni, annyira sokan voltak a teremben, minden állvány foglalt volt.
A deadlift sorozataimat 2 napja lenyomtam, most a guggolásra akartam fókuszálni, hogy legyen meg hozzá az erőm, ezért rögtön ezzel kezdtem az edzést. A bemelegítő sorozatokkal szépen lassan építettem fel a súlyokat. Ebben is egyébként sokat tanultam az elmúlt hónapokban, igyekszem a lehető legoptimálisabb módon és léptékekkel építkezni egy-egy munkasorozat előtt. Erről olvastam nemrég egy cikket is és örömmel konstatáltam, hogy magamtól is erre éreztem rá. A kisebb súlyokkal (40/50kg) magasabb ismétlésszámokat csináltam (5-3), ezzel a mozgásmintát gyakoroltam. A munkasorozat előtti súlyban, ez ma nálam 65 kg volt, pedig már csak 1 ismétlést csináltam, mivel a 70 kg-val 3 ismétlés volt a cél. A sorozatok között pedig farizom-aktivációt végeztem (csípőemelések/rövid híd). Összességében a bemelegítéssel felkészítem a testem és az elmém is a terhelésre, de nem szabad elfáradnom előtte. 
Tudtam, hogy meglesz. Több mint 1 hónapja guggoltam utoljára ennyivel, akkor ez még nem ment így. Szóval odaálltam, mindenemet feszítettem, és bemmmmmm megcsináltam a 3 ismétlést. Isssssszzzzzzzzzonyatosannagyon boldog voltam ám!!! :)) Nagy előrelépésnek tartom ezt az aprócska fejlődést is. Megadja a reményt a további folytatásra :) Lassú víz partot most, a kitartó munka pedig meghozza az eredményét. Blablabla. A közhelyek igazak. Szóval heppppppppinesz volt ezerrel, mentek a pacsik is :)
Levezetésként fekvenyomtam 42,5 kg-val és egykezes eveztem+TRX-en törzserősítettem. Kellemes, jó kis edzés volt, sok ilyet akarok még. Mert megérdemlem :)