ikrek

Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig

Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk :)

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Szelektív redukció – amit még nem meséltem

Bár nem sok idő telt el azóta, hogy bejelentettem a várandósságomat, az ikrek már meg is születtek. Maradt még több részlet, amit szerettem volna elmesélni, de nem volt rá alkalom.

4 hét után, a Honvéd Kórház PIC osztályának családi szobájában ülve, végre együtt a lányaimmal alvás helyett inkább kihasználtam azt a néhány szabad órát arra, hogy megírjam azt, ami eddig elmaradt.

Honvéd PIC családi szoba

Honvéd PIC családi szoba

Avagy hogyan is jutottunk el ahhoz, hogy március elején, amikor egyszercsak elöntött egy adag magzatvíz este negyed 10-kor, azonnal be tudtunk jönni a kórházba és 10-kor már meg is kaptam az első tüdőérlelő injekciót. Amikor minden perc számít.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?

A várandósságom eddig el nem mesélt körülményei

VBAC-re készültem, aztán kiderült, hogy ikreket várok

A legutóbbi bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a pozitív teszt másnapján, az orvosnál tett látogatáson kiderült, hogy 12 hetes várandós vagyok iker babákkal, ami hatalmas meglepetés volt. Egy dolgot tudtam egyből: Magyarországon a ritkábbnál is ritkább az, hogy előzetes császármetszést követően hagynak ikreket természetes úton megszületni. Hiszen még a sima ikerterhességeket is javarészt császárral fejezik be manapság. Ennyit arról, hogy valaha hüvelyi úton szüljek.

Amit viszont nem tudtam és az ultrahangot követően az orvos elmondta: az ikerterhesség elsősorban a koraszülés miatt kockázatosabb dolog. Sajnos a Szent Imre, ahol ő praktizál olyan kórház, ahol nincs PIC, azaz intenzív koraszülött ellátás, ezért azt mondta, hogy a legjobb szívvel, de azt ajánlja, hogy keressek másik kórházat és orvost. Mert ha helyzet van, akkor előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy egy beindult koraszülés esetén olyan másik kórházba küldenek, ahol el tudnak látni vagy akár az is lehet, hogy csak a babákat szállítják át másik kórházba, míg engem nem. Így megállapodtunk abban, hogy mindkettőnk bánatára bár, de elköszönünk egymástól, ne lebegjen ez a fölös stressz a fejem felett.

Az, hogy megtaláltam a VBAC-támogató orvosomat, az én életemben végül arra a szerepre korlátozódott, hogy merjek újból gyereket vállalni és ne féljek egy újabb traumatikus szülésélménytől.

Viszont ezzel, hogy elköszöntünk egymástól, megfejelve azzal, hogy kockázatos a terhességem, újabb munkát tartogatott nem csak számomra, de a férjem számára is. Közös döntést kellett hoznunk a továbbiakról, aminek az alapját az képezte, hogy találok egy olyan orvost és kórházi közeget, amiben őszinte szívvel meg tudok bízni.

Honvéd, SOTE I vagy más?

Az orvosom, tekintettel a veszélyeztetett státuszomra, ajánlotta, hogy keressem fel egy volt kollégáját/tanítványát, aki a SOTE I-en dolgozik. 2 nap múlva sor is került a találkozóra a kórházban. Közben Honvédos orvosok után is elkezdtem nézelődni, ha valamiben, akkor császárban ugyanis a Honvéd profi ugyebár. Meg a PIC-ük is híresen jó és családbarát, szemben a SOTE I-ével, ami számomra az anyatejes táplálás és a babákhoz való kötődésem szempontjából nem mindegy, és nem mellékes az sem, hogy – ha kihúztuk volna jó sokáig – a Honvéd gyerekágyas részlegét már ismertem.

Már amikor orvoskeresésben voltam, és amikor a SOTE I-re mentem akkor is figyeltem arra, hogy mit súgnak az adott hellyel kapcsolatban az ösztöneim, zsigereim. Hát, a SOTE I-től egyébként a hányinger kerülgetett konkrétan. Nem éreztem jól magam, nem éreztem azt, hogy az a közeg lenne az, ahol én szülni szeretnék. De fontos volt az orvosról tett benyomásom is, így kivártam, hogy mire jutunk. Az ajánlott orvos első látásra egyébként nagyon szimpatikus volt.

“Szelektív redukció”

És akkor most ide teszem a két lányom fotóját.

ikrek, szelektív redukció?

A lányaim

Amikor ugyanis leültünk beszélni, a kezdeti pozitív hozzállásom és optimizmusom gyakorlatilag darabokra hullott. Ez a doktornő ugyanis az alábbiakat közölte velem:

  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira ritka, hogy erről publikációt kéne írni. (Örülök, hogy ha már emberszámba nem vesz, legalább tudományos kutatásnak jó vagyok.)
  • Előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal várandósnak lenni annyira kockázatos, hogy a hegszétválás esélye, bár alap esetben 1% alatti, szerinte az én esetemben van vagy 8% is! (ún. ex-has tény)
  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira veszélyes, hogy egy esetleges komplikáció miatt vagy a babák vagy én, vagy mindhárman, meg is halhatunk vagy elveszíthetem a méhem és egyéb katasztrófák.

Mindebből kifolyólag első dolga volt felajánlani az ún. “szelektív redukció” lehetőségét, ami egy szép orvosi fogalom a puszta gyilkosságra. (És itt most természetesen egyáltalán nem mondok ítéletet arról, aki ezt a döntést képes meghozni pl. ha egy sikeres lombik sokbabás (3-4-5..) terhességet eredményez, de az én esetemben, egy egészséges spontán ikerterhességnél, ezt borzasztó erős túlzásnak éreztem.) A “szelektív redukció” ugyanis azt jelenti, hogy én mint anya választhatok, hogy valamelyik babámat megöljem (egy kálium injekciót juttatnak a baba szívébe), hogy csak egyet kelljen kihordani. Mert a doktornő szerint még ennek a vetélési és az akár mindkét baba halálát is okozó beavatkozásnak is sokkal kisebb a kockázata, mint annak, hogy én egyáltalán képes leszek végigcsinálni ezt az ikerterhességet és valahogy túlélem a szülést.

Dühöt érzek, ahogy írom ezeket a sorokat. Rettenetesen hatottak ezek a szavak akkor. Patakokban folyt a könnyem, ahogy mentem haza a BKV-n és nem érdekelt ki mit gondol, képtelen voltam visszatartani a sírást. Nem is akartam. Ja, Erik fiam is velem volt ezen a megbeszélésen, mert nem tudtam megoldani, hogy vigyázzon rá valaki otthon. Tehát miközben hallgattam a doktornő szavait, arról, hogy legálisan megölhetem a pocakomban növekvő egyik kis életet, ott volt mellettem a kisfiam is, ami ezt a lehetőséget még sokkal fájóbbá tette.

Hatalmas pofonként ért ez a felajánlás és egyszerűen nem hittem el ezt az egész dolgot, hogy nekem ilyenről kell döntést hoznom. Úgy éreztem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megfelelően döntsek. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem fogom megölni egyik gyerekemet sem, de rettenetes szcenáriók merültek fel, amiknek az eshetőségét úgy éreztem, komolyan kell vennem. Hiszen annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy várandós legyek ennyire hamar, ráadásul ikrekkel, tehát ha egy komplikációnak van akár 1% kockázata is, akkor azt figyelembe kell vegyem. A légből kapott ijesztgetések viszont már akkor sem tetszettek.

A doktornő a beszélgetés végén azért mondta, hogy ő amúgy bízik a pozitív kimenetelben, de nagyon szoros kontrollal, 32. heti kötelező befektetéssel (egy egyéves kisfiú anyjaként…) és szigorú semmittevéssel lehet végigcsinálni csak a terhességet, ha őt választom. Én pedig mondtam, hogy felkeresek más orvost is és majd jelentkezem. Amire az ő válasza az volt, hogy ne higgyek annak, aki szerint az én terhességem egy nagyon vidám történet lehet majd, mert az szerinte nem igaz.

Többet nem beszéltem ezzel a doktornővel. A férjemnek zokogtam, ahogy próbáltam elmesélni mi is történt. Ő is összeomlott. Tudtuk, hogy nem akarjuk megölni egyik gyerekünket sem, hanem végig akarjuk csinálni ezt a várandósságot, mivel hatalmas ajándéknak és ritka nagy szerencsének, áldásnak tartottuk azt. Utáltam, hogy az orvos a saját félelmeit vetítette rám és nem vette figyelembe egyáltalán azt a tényt, hogy én egyébként mennyire jól voltam, milyen jó egészségi állapotban voltam és hogy ilyen – ezek szerint – nehezített körülmények között is megfogantak ezek a lánykák, akik kétséget kizáróan egy dolgot akartak: ÉLNI. Ha már kockázatokat kommunikálunk, akkor egy hasraütésszerű 8%-ot tekinthetünk úgy is, hogy 92%, hogy nem lesz semmi baj, nemdebár?!

Kapaszkodó kellett. Felhívtam egy barátnőmet :-) Aki maga is kétgyerekes anya és nagyon jó szempontokat tudott adni a doktornő szavainak helyre tételéhez és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Aztán felhívtam egy dúlát. A dúlát. Minden VBAC-ra készülő anya “tyúkanyóját”. Hármasban a férjemmel leültünk beszélgetni és átvettük a lehetőségeket.

Az egyik legfontosabb dolog, amit mondott és amit sok orvos elfelejt: az, hogy egy nő babát vár, a világ legtermészetesebb dolga. Nem pedig egy orvosi eset, egy publikáció, egy komplikációhalmaz vagy egy műhibaper-félelem együttese. Természetes, emberi dolog, az élet része. A másik legfontosabb, amit szintén elfelejtett közölni pl. a doktornő is, hogy az én ikerterhességem hála az égnek a legkevésbé kockázatos fajtájú volt, mivel a két baba két teljesen külön burokban, külön méhlepényen, külön köldökzsinórral fejlődött (ún. DDD-terhesség).

Átbeszéltük a lehetőségeket, amik között ekkor még ott volt az is, hogy esetleg olyan orvoshoz menjek, aki még a természetes szülés útján is támogatni tudna. A másik pedig ami maradt (miután a SOTE I-et kizártam), a Honvéd. Ahova ugyan a lábamat nem akartam többé betenni az előző szülésem után, de most minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak ez lesz az én utam.

A legfontosabb jelszavunkká ugyanis a biztonság vált a lányokkal való várandósságom során.

AZ ELŐZMÉNYEK

Császármetszés: a felépülés – 1. rész

Őszintén a császármetszés utáni Felépülésről

Szeretném őszintén elmesélni, hogy milyen is volt a császármetszés, milyen nehézségekkel kellett szembenézni az első napokon és hogy mik vártak rám az utána következő hetekben. Annyit tudni kell, hogy én az átlagnál jobban viseltem az egészet, nem voltak nagy fájdalmaim és szerintem ebben szerepe van annak is, hogy aktív voltam várandósan és előtte is, vagyis jó fizikai állapotban voltam.

SÜRGŐSSÉGI CSÁSZÁRMETSZÉS UTÁN – AZ ELSŐ 12 ÓRA

Ahogyan azt a szüléstörténetemben is megírtam, a baba szívhangjának hirtelen leesése miatt 23 órás vajúdás után azonnal toltak be minket a műtőbe és így császármetszéssel jött világra a kisfiam.

Honvéd kórház

Mivel aznap teltház volt, különválasztottak minket a babával sajnos: a férjemmel és a babával hármasban eltöltött 2 órát követően a következő 10 órát én a terhespatológián töltöttem, a baba pedig a gyerekágyas osztályon várt engem, addig a csecsemős nővérek vigyáztak rá. Hogy milyen is a sors: egy másik anyukát, aki aznap reggel szült, mellém fektették a terhespaton. Neki sikerült, ami nekem nem jött össze: beavatkozás nélkül természetes úton megszülnie a gyerekét. Fájt a szívem persze…

Mivel a császármetszés során gerincbe adják az érzéstelenítőt, ezért a műtétet követő 8 órában nem engedtek felkelni és a fejemet sem emelhettem fel. A terhespatológián nagyon kedves volt mindegyik nővér, aki gondomat viselte. Javasolták, hogy legalább 2 liter vizet igyak meg, oda is készítették nekem. Az infúzió is folyamatosan csöpögött. Engem a fejfájás szerencsére teljesen elkerült.

Ami a nem kellemes része volt ennek az első 8 órának, az a hasnyomkodás. Nagyon fájt, de el kellett viselni. Ezzel segítették összehúzódni a méhem és ürülni a szervezetemet. Fura érzés volt az üres hasam, hiányzott belőle a mocorgó kisember. Kaptam helyette viszont homokzsákot a hasamra, jó nehezet. Bár nem is éreztem, hogy rajtam volt. Ahogy az érzéstelenítő hatása kezdett elmúlni, kérték, hogy jobbra-balra mozgassam a lábamat óvatosan, ezzel is segítve a folyamatot. Szerencsére az érzéktelenség fokozatosan el is múlt, ennek eléggé örültem, mert elég klausztrofób érzés a saját testembe bezárva lenni a mozdulatlanságban.

Habár itt lett volna utoljára lehetőségem, az átélt izgalmaktól, a mindenen túli fáradtságtól és az alváshiánytól, no meg persze attól, hogy vártam mikor kapom meg a babát, nem bírtam aludni. Meg persze folyamatosan jöttek ellenőrizni az állapotom. Ja, meg meglátogatott az ex-orvosom, bárcsak ne tette volna, nem használt a lelkiállapotomnak…

Délben, azaz 8 órával a műtét után, jött a nővér és segített felállni. Tudtam, hogy ha mozgok, amennyire csak bírok, az segíteni fog a felépülésben. Meg is dicsértek, mert szinte kipattantam az ágyból (kis túlzással). Elvánszorogtam a mosdóig, ahol a nővér segített lefürödni… vagyis inkább cicamosdani. Megváltás volt az első fogmosás is!  A mosdás felemásan sikerült, mert amint tiszta lettem volna, megint kidőlt belőlem egy adag vér és kezdhettük előlről. Végül csak sikerült a dolog, visszafekhettem az ágyamba addig, amíg át nem kerültem végre a babámhoz, a gyerekágyas osztályra.

A kórházban töltött 72 óra

A Honvéd kórházban a protokoll (meg az akkori OEP finanszírozás) miatt, a szülés után 72 órával lehet távozni, ha az ember amúgy nem akar hazamenni ún. ambuláns szülés keretében. Császár után talán ez jól is van így, bár egy kanadai történetet olvastam, ahol császármetszéses szülés után is hazament a nő és a baba, a megfelelő ellátás mellett.

10 órával később, amikor sok kismamát végre hazaengedtek, megkaptam végre az ágyamat és a babámat is, aki édesdeden aludt. A Honvédban rooming-in rendszer működik, azaz anya és baba éjjel-nappal együtt vannak, csak az esti fürdetéskor viszik el a babát. Egy nővér segített a szoptatásban, megmutatta a technikát és addig nem mozdult mellőlem, amíg sikerrel nem jártunk.

A császármetszés utáni első nap

Első nap együtt

A sebembe egy műanyag cső volt bevezetve, amihez egy hosszú műanyag csövön keresztül tartozott egy tartály, hogy abba folyjon a sebből távozó folyadék. Nekem nem távozott nagy mennyiség, ezt mindig örömmel konstatálta az épp aktuális nővér. Ezt a tartályt csak “kiskutyának” hívtuk, mert mindenhova velünk jött, pont úgy mint egy kölyökkutya 😀 Egy fokkal elviselhetőbbé tette a gondolatot. Nagyon kellett rá figyelni, nehogy beakadjon valamibe, mert az fájdalmas lett volna. A zuhanyzást, öltözést meg mindent eléggé megnehezítette. 2 nap után húzta ki a sebből a csövet az orvosom, aki a műtétet is végezte, ezt egyáltalán nem éreztem, pedig paráztam tőle.

Testileg ami az egyik legmeghatározóbb érzésem volt, az a puffadás. Szerintem a testem így töltötte ki a megüresedett helyet és nyújtott támasztékot a hasfalamnak. De ez a puffadás olyan mértékű volt, amilyet még soha nem tapasztaltam, naggyon durva 😀 Amennyi gáz termelődött, annak persze távoznia is kellett, mert baromi kellemetlen érzés volt. Szóval nem szabadott szégyenlősnek lenni. :-) A hasam egyébként nagyon hamar visszament, hasleszorítót nem használtam. Más kérdés, hogy a császáros has milyen marad a műtét után. Nekem nem lett kötényszerű szerencsére, csak csíkos maradt és sok a bőr is rajta.

Nekem alapvetően nem voltak erős fájdalmaim, kivéve a szoptatás közben tapasztalt méhösszehúzódásokat. Azok néha fogcsikorgatósak voltak. Fájdalomcsillapítót csak 2x szedtem be, éjjel segített, hogy aludjak. A sebem és a varrataim egyáltalán nem fájtak, legfeljebb néha viszkettek. A lábam enyhén vizesedett 2-3. nap, sokat polcoltam őket, aztán ez hamar elmúlt. Az éjjeli komplett leizzadás pedig már csak otthon jelentkezett.

Fontos indikátor volt még, hogy sikerült-e a 3 nap alatt pisilni és székletet üríteni, különben bent fogtak volna, ha nem. Szerencsére sikerült. Elég fura érzés volt mit ne mondjak, ezt nehéz is szavakba önteni.. Olyan mértékű folyadék távozott belőlem minden egyes alkalommal, hogy az elképesztő. Megspékelve azzal, hogy nem is volt pisilési ingerem, tehát meg is lepett a dolog. A testem elkezdte lebontani magát gyakorlatilag. Később a székletem kapcsán is ugyanezt tapasztaltam.

Alig-alig aludtam ebben a 3 napban. A Honvédban 3 fős szobák vannak, és bár szerencsére a babáink egyáltalán nem voltak sírósak, azért így sem tudtunk sokat pihenni. Főleg azért sem, mert már hajnali 5-kor jöttek és szó szerint ránk b.szták a villanyt a nővérek, illetve este is még 10-kor is volt ellenőrzés/antibiotikum adás. A híres “második éjszaka” alatt emlékeim szerint nagyjából folyamatosan szoptattam a babát. Harmadik este jártam úgy, hogy beájultam és nem is ébredtem fel arra, hogy kivették belőlem az antibiót, ami infúzióban csöpögött belém. A hazaengedés napján is alig bírtak felébreszteni, amikor jött az orvos a zárójelentéssel.

Megviseltek a látogatási idők, mert a fáradtságtól nehezemre esett ki-be mászkálni a családom és a baba között, akit nem lehetett kivinni a folyosóra. Zokogtam amiatt, hogy semmi másra nem vágytam volna, mint a férjemhez odabújni, de a babcit se hagyhattam magára, mert szegényke persze mindig épp megéhezett akkor.

Feltöltődést adtak a hajnali zuhanyzások, amikor a baba még aludt, csend is volt. Jó érzés volt tiszta fehérneműt, tiszta ruhát felvenni. Fogat mosni. Meg bekrémezni az arcom.

Az étvágyam olyan mértékű volt, mint még soha. Gyakorlatilag bármennyit tudtam volna enni és inni. Eszméletlen mennyiségeket faltam.  Szerencsére hozott a családom mindenféle finomságot, mert a kórházi koszttól csak éhenpusztultam volna. Vacsorára 3 szelet rántotthús egy nagy adag rizzsel. Éjjel egy tálca almáspite. Másik éjjel meg 6 palacsinta. De jó is volt! 😀

A “testmozgást” már itt bent elkezdtem: második nap már szép lassan de végigtoltam a kiskocsit a babával együtt a hosszú folyosón. Eleinte nehéz volt felegyenesedni. De harmadik nap már több hosszt is mentem. Lassan sétáltam és nehezen, de tényleg segített a felépülésben.

A kórházban leginkább tehát feküdtünk, szoptattunk és pihenni próbáltunk, több-kevesebb sikerrel. A gyerekágyas osztály személyzetéről én korábban nem hallottam jókat, de egy nagypofájú nővér kivételével, mindenki nagyon kedves volt és még ő is azonnal segített bármiben ha kellett, csak volt hozzá egy nem túl baráti stílusa. Ami még fontos: a tájékoztatás bármiről is gyakorlatilag nulla. Sok infót (mi a napirend bent, mikor van kaja, mikor jön a gyerekorvos, stb.) a már néhány napja bent lévő szobatársunk mondott el nekünk. Még a saját gyerekemmel kapcsolatban se tájékoztattak semmiről, csak nekem szegezték a kérdést: “Azt mondták Önnek, hogy le kéne mérnie mennyit eszik a gyerek?” Nem, nem mondták. “Azt mondták Önnek, hogy a baba ígymegúgy..?” Nem, nem mondták. Például, hogy van egy enyhe nyelvféke, ami hatással lehet a szoptatásra (szerecsére nem volt). Kezdő anyukaként azért ez nem túl kellemes helyzet.

Ezzel együtt megszokható, elviselhető volt a bentlét, a szobatársakkal 2. napra “értünk össze”: volt úgy, hogy mindhárman egyszerre bőgtünk, vagy épp felváltva. A hormonok, ugye… :-) De persze mindannyian azon imádkoztunk, hogy a 72 óra után hazamehessünk. A pontos időpontról szintén nem volt megfelelő tájékoztatás, csak türelmetlenül vártuk, hogy elkészüljenek a zárójelentések.

Varratszedésre 10 nap múlva mentem, a külső hegem szépen gyógyult.

A császármetszés utáni első nap

Az első órák végre együtt – Földöntúli fáradtság, itt épp 36 óra ébrenlét után