honvéd vagy sote 1?

Irány a Honvéd! A fordulat, amire nem számítottunk

Most kell indulni a kórházba

Este 21:15. Erik már aludt. Én az ágyban feküdtem és épp félálomban voltam már, amikor egyszer csak elöntött egy adag nedvesség. Tudtam, hogy magzatvíz lesz az. Azonnal felkeltem, kimentem a mosdóba, hogy leellenőrizzem tényleg az-e, ekkor még egy újabb adag öntött el, tehát biztossá vált. Visszamentem a szobába és szóltam a férjemnek, hogy MOST kell indulnunk a Honvédba, mert megrepedt valamelyik magzatburok és folyik a magzatvíz. A 31. héten jártunk ekkor a várandóssággal.

Ez volt az a pont, amikor az előző hónapok munkájának a gyümölcse beérett. Amikor helyzet volt, azonnal helyben volt a segítség. Meg olyan kórházhoz tartoztam, ahol a legmagasabb szintű koraszülött ellátás van. Anyósom lejött, hogy vigyázzon a már alvó fiunkra. Felöltöztem és összekaptam az éppen aznap összepakolt kórházi cuccomat, adtam egy puszit Erik homlokára, majd elindultunk. Autóba ültünk; nem hívtunk mentőt, mert fájásaim, fájdalmaim nem voltak.

Félelmetes, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mennyire jól meg tudom őrizni a hidegvérem. Nem pánikoltam, csak tettem a dolgom.

Alig egy évvel azután, hogy kijöttem onnan, ismét ott álltam a Honvéd Kórház szülőszobájának ajtajában. De idén egész más körülmények között.

Becsöngettünk, a nővérnek elmondtam, hogy mi történt, aztán bekísértek egy szülőszobára. Akkor derült ki, hogy az orvosom, akit felfogadni terveztünk, szabadságon volt külföldön, így neki nem tudtak szólni.

Bekötöttek egy branült, kaptam infúziót, felkötötték a CTG-t. A babákkal minden rendben volt. 22 órakor pedig megkaptam az első tüdőérlelő injekciót. Ebből kettőt szoktak adni és a cél az volt, hogy én is mindkettőt megkaphassam. Mivel egy injekciónak a hatóideje 24 óra, még legalább 48 órát 3in1 kellett a lányokkal eltöltenünk. Folyó/szivárgó magzatvíz mellett, ha a fájások nem indulnak be, akár még hetekig is ki lehet húzni egyben egyébként.

Az előzményeket olvastad már?

Sajnos nincs hely a PIC-en

Viszont mikor nem lenne fordulat a történetben, ha nem a kritikus pillanatban. Jött ugyanis a gyerekorvos a PIC-ről és tájékoztatott, hogy sajnos nincsen náluk hely, pláne nem 2 babának, így nagyon nagy bánatukra, de a mi érdekünkben tovább kell küldjenek egy másik kórházba. Ez a másik kórház pedig mi más lett volna, mint tadaaaaaaam: a SOTE I.

Egy dolgot ígértek: ha felszabadul hely a PIC-en és még egyben vagyunk, akkor tárt karokkal várnak minket vissza, csak hívjuk őket minden nap és érdeklődjünk. Ezt az ambuláns lapomra is felvezették.

Mentővel vittek át a SOTE I-re, este 11 óra körül járhatott már, amikor odaértünk.

SOTE I: pozitív csalódástól a menekülésig

A SOTE I ezúttal sem tette elsőre egy szívderítő hely benyomását. A férjemet például be sem engedték a szülőszobára. Engem bevittek, megvizsgáltak és ők is megállapították, hogy valóban magzatvíz szivárog (ekkor épp ömlött is egy nagyobb adagban), majd adatfelvétel, satöbbi. Kaptam egy ágyat a szülőszoba megfigyelőjében, ami nem olyan privát hely volt, mint a Honvédban, hanem egy 3-4 ágyas átjáróház. Konkrétan az ágyam mellett egy függöny választotta el tőlem azt a pultot, ahol az újszülött babákat mosdatták, mérték és hallhattam például, ahogy megszületésük után az apukájukkal fotózkodnak. Meg láthattam, ahogy olykor magára hagyják a babákat a pulton fekve. Aranyóra a javából… Nem volt egy vidám dolog ezeknek szemtanúja lenni. Nagyjából másfél órával később jöhetett be a férjem.

Mindkét baba farfekvéses volt a legutolsó ultrahang szerint. A nővérek egész éjjel küzdöttek azon, hogy a CTG-t jól rám tudják kötni, de ez elég nehézkes volt, folyton elmozogtak az érzékelő alól. Amikor sikerült éppen, akkor a CTG nem mutatott különösebb jeleket arra, hogy bármelyik baba is rosszul érezné magát odabent, aminek örültünk. Ezekben az órákban pihenni alig tudtam  a folyamatos macerálástól. A férjem egy idő után hazament, hogy tudjon pihenni ő is. A magzatvíz szivárgott, de jól voltunk, vártunk.

Már reggel volt, amikor megengedték, hogy lejöjjek a CTG-ről és még reggelit is kaptam. Rég esett margarinos zsömle és egy pohár kórházi tea ilyen jól :-)

honvéd vagy sote 1?

CTG-re kötve egész éjjel

a sors keze: találkozás a doktornővel

Aztán ha nem volt elég a fordulatokból, akkor jött a következő. Ki más is lett volna ügyeletben aznap, amikor oda bekerültem, mint az ominózus doktornő, akivel a várandósság elején azt a bizonyos, kockázatokról szóló beszélgetést lefolytattam. Egyrészt örültem, hogy legalább ismerős arcot látok, másrészt azért érdeklődve vártam, hogy mivel rukkol majd elő.

És nem csalódtam!!!

Az első dolga volt ugyanis közölni, hogy a magzatburok megrepedésével fertőzésveszély áll fent és akár a méhemet is elveszíthetem.

Őszintén? Nem tudtam egészen komolyan venni. Már megint ugyanott tartottunk. A magzatburok repedését követő fertőzésveszélyről én annyit tudtam, hogy ha az emberbe nem nyúlkálnak fel hüvelyi vizsgálatokat végezni és kellően óvatos, pl. nem ülőfürdőzik, stb. akkor azért ez a fertőzésveszély nem olyan mértékű, mint ahogy azt ő levetítette számomra. Vérvétellel amúgy is folyamatosan ellenőrzik az ún. “gyulladásos paramétert”, tehát erős a kórházi kontroll.

A doktornő riogatását leszámítva, összességében amúgy a kórházi személyzettől kapott figyelem és törődés nagyon pozitív csalódás volt. Úgy éreztem, hogy a SOTE I-en is jó helyünk lesz, a további időszakot meg majd valahogy kihúzzuk, de rendben meg tudnak születni a lányok, ami a legfontosabb. 3 orvost kérdeztem meg és ők egyértelműen amellett voltak, hogy 48 óra után elvégzik a császármetszést, amit én személy szerint furcsállottam, hiszen tudtam, hogy ha más nem indokolja, akkor a babáknak az a legjobb, ha minél tovább a pocakban vannak, de elfogadtam volna.

hívás a honvéd picről: csináltak nekünk helyet!

Épp ezért ért meglepetésként és újabb kihívásként az, amikor érkezett reggel 9 körül a hívás a SOTE I-re a Honvéd PIC-ből, hogy csináltak nekünk helyet, tudnak bennünket fogadni! Dilemma volt a javából. Egyrészt azért, mert a SOTE I-en lenni adott egyfajta biztonságérzetet nekünk, másrészt tudtam, hogy nem véletlenül választottam a Honvédot, és anno épp a SOTE I-gyel szemben választottam azt. Döntési helyzetbe kerültünk.

SOTE vagy honvéd? út a döntésig

A SOTE I és a doktornő nem átallott újabb hadjáratot indítani a lelki békém ellen. Amikor mondtam, hogy szívesen visszamennék, akkor a doktornőből elkezdett dőlni a kockázatok sora, ami egy 20 perces autóút alatt engem érhet: a köldökzsinór előreeséstől, a babák halálán keresztül az én halálomig minden. De tényleg minden. Ugye ismerős retorika?

Ez volt az a pont, amikor erősebbnek kellett lennem, mint valaha, de hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit tegyek és hogyan döntsek. Segítségért felhívtam hát A dúlát :-) Aki a legjobb tippet adta, amit csak ekkor lehetett, mégpedig azt, hogy hívjam fel a Honvédot és kérdezzem meg őket ezekről a kockázatokról, amikkel szembesítettek.

Az ügyeletes orvosnő a Honvéd szülőszobáján nagyon korrekt volt. Értette, hogy miért mondja ezeket a kockázatokat a SOTE I, ugyanakkor mondta azt is, hogy engem a SOTE I-re küldeni sem volt kevésbé kockázatos, de a mi érdekünk ezt szolgálta, így ők tovább küldtek engem. A SOTE I viszont foggal körömmel próbált ragaszkodni ahhoz, hogy ne menjek sehova, mert bármi baj történik útközben, akkor az az ő saruk lesz.

Bár folyamatosan sürgettek a döntéssel, én mondtam, hogy megvárom a férjem és vele átbeszélve döntök a továbbiakról. Ekkor már legbelül tudtam, hogy én bizony megyek vissza, de szerettem volna, ha a férjem saját maga is hallja, ahogy a doktornő elrebegi neki a halálos kockázatokat és végül közös döntés születik . Jelzem, hogy egyébként mindeközben nekem semmi bajom nem volt és épp CTG-re se voltam kötve már, amin a doktornő “látott már leszúrásokat (beeséseket) az egyik baba szívhangjánál” – növelve ezzel a ránk tett nyomást.

Mikor látták, hogy egyre inkább hajlok afelé, hogy visszamegyek a Honvédba, akkor mondták, hogy bocsi, de ők ugyan mentőt nem adnak, “mert hát az OEP”, és saját felelősségre autóval tudunk csak átmenni.  Aztán a férjem megérkezett, meghallgatta az orvost és szegénykém persze sokkot kapott és azonnal közölte, hogy nem megyünk sehova.

Ekkor volt az a pont a történetben, amikor én egyedül voltam már tényleg mindenkivel szemben, miközben azért harcoltam, hogy a lányoknak a lehető legjobb legyen miután világra jönnek és én bizony tudtam, hogy ez a Honvéd PIC-en lesz.

Még egyszer felhívtuk a Honvéd szülőszobáját.

na bazmeg!

Csavar a történetben, hogy az egyik olyan orvos volt épp ügyeletben a Honvédban, aki tavaly elég modortalanul bánt velem, ami akkor rettentően fájt, most pedig épp ő volt az, akitől a segítséget kaptam. Amikor ugyanis közöltem, hogy a SOTE bizony nem ad mentőt ahhoz, hogy visszamenjünk, ellentétben a Honvéddal, aki előző este adott, kicsúszott a szájából a lehető legőszintébb reakció: “Na bazmeg!” és nekem ennél több nem kellett ahhoz, hogy rávilágítson a SOTE I hozzáállásának abszurditására. Amiben egy dolog látszódott tisztán: én és a babák egészsége helyett csak az intézményük és a saját seggük védettsége érdekelte őket. Őszinte bazmegnek ennyire már rég örültem :-)

Ezúttal a férjem is tudott beszélni ezzel a honvédos orvossal, aki objektív megvilágításba tudta helyezni a lehetőségeket. Hogy mégis mi az isten történne egy 20 perces autóút alatt, ami nem történhet meg akkor, ha épp a szülőszobán kimegyek a mosdóba, vagy ülök egy helyben 20 percet, ahogy ekkor épp tettem.

A kockázatok erősen túlzóan voltak lefestve, amivel azért nagyon erős nyomásgyakorlás alatt álltunk.

Meg hát mi is lehet félelmetesebb mint a saját magunk felelősségét felvállalni a döntéseink felett?

Örökké hálás leszek a férjemnek, aki képes volt bízni bennem akkor, amikor őt épp ilyen szintű félelmekkel szembesítették, hogy elveszíthet engem és a babákat is. Mert megmondtam neki, hogy én TUDOM miért választottam a Honvéd kórházat és márpedig vissza akarok menni. Pláne ezek után, amit ez a doktornő ismételten előadott itt. Mert én a doktornő kapcsán azt láttam, hogy ennek az embernek ezúttal is az a szerepe az életemben, hogy amikor ő a veszélyek és veszteségek adu ászával, a halállal, riogat én képes legyek kiállni a döntéseimért, saját magamért és a családomért.

Minden lelkierőmet és saját magamba vetett hitemet össze kellett szedjem, hogy a lehető legnagyobb bizonyossággal tudjak a döntésem mellett kiállni. Hogy amikor tükörbe nézek azt lássam, hogy igen, őszintén a legjobb döntést tudtam meghozni és felvállalni.

Ahogyan azt az előző posztban is írtam, a várandósság elején azt mondtam: nem akarok kórházi rendszerek ellen harcolni a hüvelyi szülés érdekében, ezért a biztonságos utat választottam. A sors mégis úgy hozta, hogy csatát kellett vívjak magunkért.

Én pedig akár egy egész kórházzal megyek szembe, ha kell és saját felelősségre távozok onnan, csak hagyjanak békén.

Mert egyszerűen tudtam, hogy jól vagyok, a babák is jól vannak, tökéletesen bíztam magamban, a testemben és abban, hogy egy kibaszott 20 perces autózást kibírok még baj nélkül, csak jó helyen legyek.

Mert a koraszülés miatt tudtam, hogy hetekig tartó kórházi tartózkodásra kell készüljünk és fontos volt számomra, hogy rideg, elidegenítő kórházi környezet  (SOTE I) helyett a babákhoz való kötődést építő ápolási gyakorlat vegyen körül minket és ezt a Honvéd PIC nyújtotta.

Mert Erikkel a kötődésünk egy hetekig tartó folyamat volt, mire kialakult és a traumatikus szülésélmény nagyban szerepet játszott ebben sajnos. A lányokkal pedig a lehető legjobbat akartam kihozni ebből az eleve nehéz és félelmetes helyzetből. Meg ha már el kellett engedjem, hogy se természetes szülés élményem, de valószínűleg gyengéd császármetszésem se lesz az életben, legalább az első hetek körülményei jók legyenek számunkra. Ezért harcoltam.

Közben jöttek nővérek, hogy vinnének le ultrahangra. Majd mondták azt is, hogy “de ha azon bármit találnak, akkor nem mehetek sehova”. Ami egyrészt nem igaz, másrészt pedig BIZTOS voltam benne, hogy akkor ők bizony fognak is találni valamit, így vissza is utasítottam az ultrahangot.

Végül megszületett tehát a döntés, amiben a férjem is támogatott és közöltem, hogy saját felelősségre eltávozok vissza a másik kórházba és kértem, hogy írják meg a zárójelentést/ambuláns lapot.

Megyünk vissza a Honvédba

Hiszitek vagy sem – én biztos voltam benne, hogy így lesz -, de hirtelen elkezdett nem működni a számítógépes rendszer, aláírásra képes orvos sem volt a közelben, összességében pedig több mint másfél órát várakoztattak!!!!, miközben épp halálos veszélyben voltunk állítólag, mire el tudtunk végül jönni. Ez alatt egy nővéren kívül senki ránk se nézett. Annyira nevetséges volt az egész. Kimutatták a foguk fehérjét: leszarják, hogy kinek az egészsége múlik az ő totojázásukon és várakoztatásukon, nekik ne merjen senki ellent mondani és visszautasítani a kezelést. Gyönyörű visszaigazolás volt a bánásmódjuk arról, hogy jobb, hogy eljöttünk onnan.

Taxiba ültünk, visszamentünk a Honvédba és ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján.

A “halálos” 20 perces taxiút után pedig még több mint 3 napot egyben töltöttünk a lányokkal.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig

Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk :)

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Szelektív redukció – amit még nem meséltem

Bár nem sok idő telt el azóta, hogy bejelentettem a várandósságomat, az ikrek már meg is születtek. Maradt még több részlet, amit szerettem volna elmesélni, de nem volt rá alkalom.

4 hét után, a Honvéd Kórház PIC osztályának családi szobájában ülve, végre együtt a lányaimmal alvás helyett inkább kihasználtam azt a néhány szabad órát arra, hogy megírjam azt, ami eddig elmaradt.

Honvéd PIC családi szoba

Honvéd PIC családi szoba

Avagy hogyan is jutottunk el ahhoz, hogy március elején, amikor egyszercsak elöntött egy adag magzatvíz este negyed 10-kor, azonnal be tudtunk jönni a kórházba és 10-kor már meg is kaptam az első tüdőérlelő injekciót. Amikor minden perc számít.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?

A várandósságom eddig el nem mesélt körülményei

VBAC-re készültem, aztán kiderült, hogy ikreket várok

A legutóbbi bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a pozitív teszt másnapján, az orvosnál tett látogatáson kiderült, hogy 12 hetes várandós vagyok iker babákkal, ami hatalmas meglepetés volt. Egy dolgot tudtam egyből: Magyarországon a ritkábbnál is ritkább az, hogy előzetes császármetszést követően hagynak ikreket természetes úton megszületni. Hiszen még a sima ikerterhességeket is javarészt császárral fejezik be manapság. Ennyit arról, hogy valaha hüvelyi úton szüljek.

Amit viszont nem tudtam és az ultrahangot követően az orvos elmondta: az ikerterhesség elsősorban a koraszülés miatt kockázatosabb dolog. Sajnos a Szent Imre, ahol ő praktizál olyan kórház, ahol nincs PIC, azaz intenzív koraszülött ellátás, ezért azt mondta, hogy a legjobb szívvel, de azt ajánlja, hogy keressek másik kórházat és orvost. Mert ha helyzet van, akkor előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy egy beindult koraszülés esetén olyan másik kórházba küldenek, ahol el tudnak látni vagy akár az is lehet, hogy csak a babákat szállítják át másik kórházba, míg engem nem. Így megállapodtunk abban, hogy mindkettőnk bánatára bár, de elköszönünk egymástól, ne lebegjen ez a fölös stressz a fejem felett.

Az, hogy megtaláltam a VBAC-támogató orvosomat, az én életemben végül arra a szerepre korlátozódott, hogy merjek újból gyereket vállalni és ne féljek egy újabb traumatikus szülésélménytől.

Viszont ezzel, hogy elköszöntünk egymástól, megfejelve azzal, hogy kockázatos a terhességem, újabb munkát tartogatott nem csak számomra, de a férjem számára is. Közös döntést kellett hoznunk a továbbiakról, aminek az alapját az képezte, hogy találok egy olyan orvost és kórházi közeget, amiben őszinte szívvel meg tudok bízni.

Honvéd, SOTE I vagy más?

Az orvosom, tekintettel a veszélyeztetett státuszomra, ajánlotta, hogy keressem fel egy volt kollégáját/tanítványát, aki a SOTE I-en dolgozik. 2 nap múlva sor is került a találkozóra a kórházban. Közben Honvédos orvosok után is elkezdtem nézelődni, ha valamiben, akkor császárban ugyanis a Honvéd profi ugyebár. Meg a PIC-ük is híresen jó és családbarát, szemben a SOTE I-ével, ami számomra az anyatejes táplálás és a babákhoz való kötődésem szempontjából nem mindegy, és nem mellékes az sem, hogy – ha kihúztuk volna jó sokáig – a Honvéd gyerekágyas részlegét már ismertem.

Már amikor orvoskeresésben voltam, és amikor a SOTE I-re mentem akkor is figyeltem arra, hogy mit súgnak az adott hellyel kapcsolatban az ösztöneim, zsigereim. Hát, a SOTE I-től egyébként a hányinger kerülgetett konkrétan. Nem éreztem jól magam, nem éreztem azt, hogy az a közeg lenne az, ahol én szülni szeretnék. De fontos volt az orvosról tett benyomásom is, így kivártam, hogy mire jutunk. Az ajánlott orvos első látásra egyébként nagyon szimpatikus volt.

“Szelektív redukció”

És akkor most ide teszem a két lányom fotóját.

ikrek, szelektív redukció?

A lányaim

Amikor ugyanis leültünk beszélni, a kezdeti pozitív hozzállásom és optimizmusom gyakorlatilag darabokra hullott. Ez a doktornő ugyanis az alábbiakat közölte velem:

  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira ritka, hogy erről publikációt kéne írni. (Örülök, hogy ha már emberszámba nem vesz, legalább tudományos kutatásnak jó vagyok.)
  • Előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal várandósnak lenni annyira kockázatos, hogy a hegszétválás esélye, bár alap esetben 1% alatti, szerinte az én esetemben van vagy 8% is! (ún. ex-has tény)
  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira veszélyes, hogy egy esetleges komplikáció miatt vagy a babák vagy én, vagy mindhárman, meg is halhatunk vagy elveszíthetem a méhem és egyéb katasztrófák.

Mindebből kifolyólag első dolga volt felajánlani az ún. “szelektív redukció” lehetőségét, ami egy szép orvosi fogalom a puszta gyilkosságra. (És itt most természetesen egyáltalán nem mondok ítéletet arról, aki ezt a döntést képes meghozni pl. ha egy sikeres lombik sokbabás (3-4-5..) terhességet eredményez, de az én esetemben, egy egészséges spontán ikerterhességnél, ezt borzasztó erős túlzásnak éreztem.) A “szelektív redukció” ugyanis azt jelenti, hogy én mint anya választhatok, hogy valamelyik babámat megöljem (egy kálium injekciót juttatnak a baba szívébe), hogy csak egyet kelljen kihordani. Mert a doktornő szerint még ennek a vetélési és az akár mindkét baba halálát is okozó beavatkozásnak is sokkal kisebb a kockázata, mint annak, hogy én egyáltalán képes leszek végigcsinálni ezt az ikerterhességet és valahogy túlélem a szülést.

Dühöt érzek, ahogy írom ezeket a sorokat. Rettenetesen hatottak ezek a szavak akkor. Patakokban folyt a könnyem, ahogy mentem haza a BKV-n és nem érdekelt ki mit gondol, képtelen voltam visszatartani a sírást. Nem is akartam. Ja, Erik fiam is velem volt ezen a megbeszélésen, mert nem tudtam megoldani, hogy vigyázzon rá valaki otthon. Tehát miközben hallgattam a doktornő szavait, arról, hogy legálisan megölhetem a pocakomban növekvő egyik kis életet, ott volt mellettem a kisfiam is, ami ezt a lehetőséget még sokkal fájóbbá tette.

Hatalmas pofonként ért ez a felajánlás és egyszerűen nem hittem el ezt az egész dolgot, hogy nekem ilyenről kell döntést hoznom. Úgy éreztem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megfelelően döntsek. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem fogom megölni egyik gyerekemet sem, de rettenetes szcenáriók merültek fel, amiknek az eshetőségét úgy éreztem, komolyan kell vennem. Hiszen annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy várandós legyek ennyire hamar, ráadásul ikrekkel, tehát ha egy komplikációnak van akár 1% kockázata is, akkor azt figyelembe kell vegyem. A légből kapott ijesztgetések viszont már akkor sem tetszettek.

A doktornő a beszélgetés végén azért mondta, hogy ő amúgy bízik a pozitív kimenetelben, de nagyon szoros kontrollal, 32. heti kötelező befektetéssel (egy egyéves kisfiú anyjaként…) és szigorú semmittevéssel lehet végigcsinálni csak a terhességet, ha őt választom. Én pedig mondtam, hogy felkeresek más orvost is és majd jelentkezem. Amire az ő válasza az volt, hogy ne higgyek annak, aki szerint az én terhességem egy nagyon vidám történet lehet majd, mert az szerinte nem igaz.

Többet nem beszéltem ezzel a doktornővel. A férjemnek zokogtam, ahogy próbáltam elmesélni mi is történt. Ő is összeomlott. Tudtuk, hogy nem akarjuk megölni egyik gyerekünket sem, hanem végig akarjuk csinálni ezt a várandósságot, mivel hatalmas ajándéknak és ritka nagy szerencsének, áldásnak tartottuk azt. Utáltam, hogy az orvos a saját félelmeit vetítette rám és nem vette figyelembe egyáltalán azt a tényt, hogy én egyébként mennyire jól voltam, milyen jó egészségi állapotban voltam és hogy ilyen – ezek szerint – nehezített körülmények között is megfogantak ezek a lánykák, akik kétséget kizáróan egy dolgot akartak: ÉLNI. Ha már kockázatokat kommunikálunk, akkor egy hasraütésszerű 8%-ot tekinthetünk úgy is, hogy 92%, hogy nem lesz semmi baj, nemdebár?!

Kapaszkodó kellett. Felhívtam egy barátnőmet :-) Aki maga is kétgyerekes anya és nagyon jó szempontokat tudott adni a doktornő szavainak helyre tételéhez és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Aztán felhívtam egy dúlát. A dúlát. Minden VBAC-ra készülő anya “tyúkanyóját”. Hármasban a férjemmel leültünk beszélgetni és átvettük a lehetőségeket.

Az egyik legfontosabb dolog, amit mondott és amit sok orvos elfelejt: az, hogy egy nő babát vár, a világ legtermészetesebb dolga. Nem pedig egy orvosi eset, egy publikáció, egy komplikációhalmaz vagy egy műhibaper-félelem együttese. Természetes, emberi dolog, az élet része. A másik legfontosabb, amit szintén elfelejtett közölni pl. a doktornő is, hogy az én ikerterhességem hála az égnek a legkevésbé kockázatos fajtájú volt, mivel a két baba két teljesen külön burokban, külön méhlepényen, külön köldökzsinórral fejlődött (ún. DDD-terhesség).

Átbeszéltük a lehetőségeket, amik között ekkor még ott volt az is, hogy esetleg olyan orvoshoz menjek, aki még a természetes szülés útján is támogatni tudna. A másik pedig ami maradt (miután a SOTE I-et kizártam), a Honvéd. Ahova ugyan a lábamat nem akartam többé betenni az előző szülésem után, de most minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak ez lesz az én utam.

A legfontosabb jelszavunkká ugyanis a biztonság vált a lányokkal való várandósságom során.

AZ ELŐZMÉNYEK

Szüléstörténetem

Lassan egy hónapja már, hogy Erik megszületett, én pedig elkezdtem úgy érezni, hogy kész vagyok a szüléstörténetem megírására. Úgy éreztem, hogy a bennem dúló indulatok csillapodtak már, helyette csak a szomorúság az, amit jelenleg érzek, ha belegondolok. Meg amikor meglátom a hálóingemet, amit a szülés idején viseltem, elkap egy enyhe émelygés.. ilyen apró testi jelekből is tudom, hogy azért a téma még mindig eléggé megvisel. Pedig a vége happy end lett és ez számít csak igazán.

Egészséges baba és egészséges anya – csak ez számít. Vagy nem csak?

Árnyalom egy kicsit a képet.

Aki követte a bejegyzéseimet, vagy akár most elolvassa őket, amiket még várandósan írtam, tudja, hogy elég tudatosan sikerült az egész 9 hónapot végigcsinálnom. November óta voltam itthon, ez idő alatt minden lehetőségem meg is volt (illetve meg is teremtettem) arra, hogy fizikailag és lelkileg is kiegyensúlyozottan tudjam végigcsinálni a várandósságot, annak minden testi és lelki velejárójával együtt.

Problémamentes 9 hónap volt ez gyakorlatilag, hiszen a babavárással járó alapvető terhek mellett szerencsére más problémákkal nem kellett megküzdenünk. Épp elég volt az, amit a várandósság hozott magával. Oda tudtam figyelni arra, hogy miként haladt előre a folyamat, és bár sokan “riogattak” azzal, hogy az utolsó hetek a legkeményebbek, számomra azok is az elviselhetőség határain belül maradtak. Nehéz volt, persze, de jól viseltem, nem terhelt meg.

Eltelt 9 hónap

Aputest és anyutest :)

A 39. héten már napi szinten éreztem, ahogy a testem készülődik. Ahogy a medencém tágult, feszített, egyre kellemetlenebbek voltak a séták, sokszor meg kellett állni. Sokat pihentem. Mindvégig bíztam abban, hogy ha a baba jönni akar, akkor jönni is fog.

Ahogy haladtunk előre az időben, a kiírt dátumom (02.24.) felé, azért kezdtem én is egyre kíváncsibbá válni. Türelmetlen leginkább a környezetem volt, ahonnan napi szinten jött az “Egyben vagy még?” “Mikor szülünk?” kérdések áradata. Amivel csak annyi gond volt, hogy minden jóindulat mellett, amivel kérdeztek, számomra mégis extra erőfeszítést jelentett jól viselni a válaszolgatást, hiszen jómagam is egyre inkább vártam már a pillanatot, amikor a testem jelez, hogy igen, eljött az idő.

Az utolsó hónapban már hetente jártam vizsgálatokra (NST, vérvétel, ultrahang), ahol mindent rendben is találtak. Minden adott volt a természetes szüléshez.

A döntés: fogadott orvos nélkül akarok szülni

A várandósságom alatt terhesgondozásra az orvosom magán praxisába jártam. Ő ugyanaz a nőgyógyász volt, akihez egyébként jártam, mielőtt várandós lettem. Mivel ő a Honvéd (most épp MH EK, ill. volt MÁV) kórházban orvos, amiről én korábban csak jókat hallottam, ezért maradtam nála és nem kerestem másik orvost. A várandósságom elején nagyon tájékozatlan voltam az egész témában, egy dolgot csináltam: bíztam az orvosomban. Többször megbeszéltük, hogy természetes szülésre készülünk, és az esetleges beavatkozások szükségességéről majd az aktuális helyzet függvényében dönthetek. Az orvosom jó szakembernek tűnt, de emberileg valami hiányzott nekem végig (bár a 9 hónap alatt azért volt “fejlődés”), azért úgy voltam vele, hogy mivel különösebb problémám nincs, ezért gyakorlatilag mindegy, hogy kihez járok. Én naiv.

A 8. hónap környékére aztán aktuális lett a kérdés, hogy felfogadjuk-e őt, hogy vezesse le/kísérje a szülésemet. Ő maga a terhesgondozás folyamata során nagyjából minden találkozásunkkor elmondta, hogy ha nem akarom felfogadni, akkor az sem baj, hiszen a Honvédban bármelyik ügyeletes orvosra rá mer bízni. Ezzel egyrészt azt mondta nekem, hogy nem is vagyok olyan fontos számára, másrészt meg jó volt tudni, hogy tényleg jó kezekbe kerülök a kórházban, ha oda jutunk. Egyébként februárban, pont a szülésem várható dátuma előtt és után is szabadságon volt – nem is tudtam, hogy később ennek bizony jelentősége lesz.

Összességében az emberi tényezők miatt úgy döntöttem, hogy nem tartok arra extra igényt, hogy ott legyen velem. Pláne nem fizetek érte. Furcsa volt számomra, hogy pl. soha nem szólított a nevemen, a hónapok alatt nem vált személyesebbé a kapcsolatunk (már pedig a szülés egy rettentő kiszolgáltatott helyzet, ahol a bizalomnak nagyon nagy szerepe van), és egész egyszerűen minden egyes találkozáskor úgy éreztem, hogy újból és újból be kell mutatkozzak neki, hogy egyáltalán emlékezzen rám. Azért tudtam ezeket menetközben elengedni, mert amúgy a terhességemmel nem volt problémám, jól voltam én és a baba is.

A vége felé, az utolsó vizsgálatokon aztán még sorozatosan rontott a megítélésén az orvosom azzal, hogy többször is elmondta azt, hogy gyakorlatilag alkalmatlannak tart a természetes szülésre, mivel alacsony vagyok és nem fog kiférni a baba (ún. téraránytalanság miatt). Ezt természetesen semmilyen vizsgálattal soha nem támasztotta alá. Mondhatjuk, hogy fel akart készíteni akár arra az eshetőségre is, hogy nem tudom megszülni a babát csak császárral, de amikor viccesen megjegyezte, hogy “szülészetileg törpének” tart, akkor szerintem az már túlmutatott a puszta felkészítésen. Riogatásnak és rossz viccnek tartottam. Szülés előtt álló nőt NEM szabad félelmekkel táplálni és érzéketlen módon viccelődgetni vele. Én szerencsére tudtam ezt függetleníteni magamtól és próbáltam a lehető legkevesebbet stresszelni ezen és koncentrálni magamra, magunkra.

Szóval NEM, az orvosom végülis emberileg sok szinten NEM győzött meg arról, hogy érdemes lenne rábíznom magunkat.

Az utolsó hét – és a fordulat, amire nem számítottam

Elérkeztem az utolsó héthez, a doki visszatért a szabadságáról is. Vártunk.

Az orvosom sokszor elmondta, hogy manapság az ultrahang vizsgálatoknak köszönhetően pontosan tudják a terminus hosszát mérni és így a szülés várható dátumát becsülni, azért – én úgy éreztem legalábbis – egyetértés volt köztünk abban, hogy megvárjuk, hogy magától beinduljon a szülés, akár 1 héttel később is. Azt is mondta, hogy ugye “senki nem akarja kockáztatni, hogy oxigénhiányosan szülessen a gyerek a túlhordás miatt”. Ezt a fajta félelemkeltést azért sem értettem, mert az ultrahang nem mutatott eltérést sem nálam, sem a babánál, az NST is, a vérképem is rendben volt. Olyan állapotban volt a testem, a méhlepény és minden egyéb, ahogyan egy terminus végén járó nőnél lennie kellett. Hiába érvelt, hogy “a méhlepény és minden egyéb is pontosan 40 hétre van kvázi hitelesítve“, ezzel én soha nem értettem egyet, hiszen a babák általában nem óramű pontossággal születnek a 40. héten, hanem valaki előbb, de a többsége inkább később. Ezzel pedig semmi baj nincs, természetes dolog.

Utólag értettem meg, hogy milyen következményei lettek annak, hogy ő végig ennyire rá volt feszülve erre a kalkulált dátumra és meggyőződése volt, hogy ennek a gyereknek matematikai pontossággal meg kell születnie azon a héten, amikor ő, az orvos, a mindenható, azt akarja. Pedig neki is mondtam: nem vagyunk gépek, az emberi test és a természet pontosan tudja, hogy ha eljön a szülés ideje.

39+6. nap, az utolsó vizsgálat. Mi történt velem?

Az utolsó vizsgálaton 02.23-án, túl a doki szokásos értekezésén a kiírt dátum kapcsán és az ijesztgetésemen, az orvos méhszáj vizsgálatot végzett. A méhszáj vizsgálatát (nyílt-e már vagy zárt) havonta egyszer elvégezte. Soha semmilyen fájdalommal nem járt. Ellenben az utolsó napon.

Hát a falat kapartam majdnem, úgy fájt, ahogy megvizsgált. Vicceskedett közben, hogy hát ez nem is szokott ennyire fájni, én meg jeleztem, hogy ez nekem most bizony rossz. Amúgy az eredmény: zárt méhszáj, géles szülésindításra még nem alkalmas (de miért is kellett volna, hogy az legyen? hiszen vártuk, hogy beinduljon magától). A végén pedig közölte, hogy “na, már tágulásos vérzése is van”. Mondtam, hogy az érdekes, mert eddig nem volt. Aztán megbeszéltük a hátralévő napok menetrendjét.

Nagyon rossz szájízzel mentem haza, de végülis úgy éreztem, hogy folytatódik tovább a várakozás, amíg magától indul a dolog. Ám ehelyett a vérzés folytatódott tovább délután és ez nekem nagyon gyanússá vált.

Elkezdtem böngészni a témában és akkor tudatosult bennem, hogy amit velem a doki megtett, az bizony a kézzel tágítás, illetve szülés megindításának (prosztaglandin hormon felszabadításának) egy módja, amit lehet és néha (néha? én naiv ismét!) szoktak is alkalmazni.

Aha, szoktak. Csak gondolom előtte két dolog történik NORMÁLIS ESETBEN:

1. tájékoztatják róla az embert, hogy ez mivel jár,

2. a beleegyezését kérik hozzá.

Na ezek után kapott el engem a hányinger, a rosszullét és a kiborulás: nálam ugyanis egyik sem történt meg.

Az orvosom mindenféle engedély és tájékoztatás nélkül “megpiszkált”, hogy beindítsa nálam a szülést.

Egy ilyen kiélezett helyzetben, amikor már én is türelmetlenül vártam, hogy TERMÉSZETES úton-módon, MAGÁTÓL induljon be a szülés, jött az orvosom és kérdés, kérdezés nélkül hozzám nyúlt, beleavatkozott. Nem értettem, hogy MIÉRT, hiszen soha nem kértük fel fogadott orvosomnak, nem kellett, hogy a szülésem idején elérhető legyen. Hát persze azért aznap, azon a héten, hogy még pont beleférjen a szülésem, mielőtt ő elmegy szabira. Mintha ennek lett volna bármiféle jelentősége a részünkről. De ő abban “reménykedett”, hogy majd ott lehet. Aztán utólag majd tarthatja a markát. Ezek már persze puszta rosszindulatú feltételezések a részemről.

Azt hitte, szívességet tesz nekem?

Erőszakként éltem meg. Durva erőszakként, amit elkövetett rajtam ez az orvos. Kedvem lett volna feljelenteni.

Már aznap, amikor ez tudatosult bennem, egy dolgot tudtam: akár beindul emiatt a szülés, akár nem, úgysem tudnám bizonyítani, hogy ez miatta történt. Ami pedig még ennél is fontosabb: nem akartam, hogy ez, amit megtett velem, hatással legyen a várandósságomra. Tudtam, hogy még mindig az a saját és a babám érdeke is, hogy minimalizálni tudjam a stresszt.

Bár bizonyítani nem tudnám, a saját testem alapos ismerete 100%-osan meggyőznek arról, hogy ez a vizsgálat nem csak vizsgálat volt, hanem durva, engedély nélküli beavatkozás a testembe és a várandósságomba. De az orvos szájából aznap elhangzott mondatok utólag értelmet nyertek. Ami még megfejelte az egész történetet azzal, hogy az orvosom ráadásul még hülyének is nézett.

Csak néhány példa:

“Utolsó este apával még bújjanak össze” > miért mondta, hogy utolsó este? Talán mert pontosan tudta, hogy elindult a folyamat és mert a spermiumban ugyanaz a hormon található meg, ami a szülés megindítását is okozza, és az általa megpiszkált méhszájamba ez már könnyebben feljut?

“Tágulásos vérzés előfordulhat, de pecsételő vérzésnél még ne induljanak be a kórházba, csak ha nagy mennyiségű vérzés van, mert azt esetleg a méhlepény leválása okozza” > miért mondta, hogy tágulásos, ha csak nem azért, mert épp ő kezdte el tágítani? Miért ne lehetett volna csak a vizsgálattal járó enyhe vérzés, ami hamar el is múlik? Miért volt ennyire biztos volt benne, hogy lesz vérzés? Talán mert pontosan tudta, hogy mit csinál.

De nem ragozom tovább, mert ettől csak felrobbanok, ha belegondolok.. Utólag minden szépen összeállt.

Erőszakmentes szülést!

Ezzel a tapasztalattal belecsöppentem egy világba. Azon nők világába, akik minimum erőszakmentes és lehetőség szerint beavatkozásmentes szülést szeretnének. Egy csapásra megértettem azon emberek motivációját, akik a sokkal kevésbé medikalizált szülés mellett teszik le a voksukat. Mégis, ahogy összefoglaltam még akkor a tapasztalataimat, amellett voltam (és most is amellett vagyok), hogy a kórházi szülést kell sokkal barátságosabbá, az orvosok és a szülő nők közötti kapcsolatot pedig sokkal jobbá tenni.

Nem értettem korábban ezt a szülést és orvosi beavatkozásokat övező félelmet, amivel a szülésemet megelőzően találkoztam. De ezután hirtelen megértettem azokat, akik azért dolgoznak, hogy a várandós nők kellő tájékoztatást kaphassanak arról, hogy mi is történik a testükkel. A részesévé, sőt az elszenvedőjévé váltam annak, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az orvosi “szaktekintélynek” és az orvosi hatalomnak.

Ami pedig még ennél is döbbenetesebb volt, hogy ahogyan bizonyos fórumokon írtam a tapasztalataimról, több nő értette meg maga is, hogy ugyanennek az áldozata volt ő is, én pedig rájöttem, hogy a “megpiszkálni” valójában egy bevett hétköznapi terminológia a szülésindítás elősegítésére a már szült nők között. Egy olyan technika, amit orvosok nagyon gyakran kérdezés és tájékoztatás nélkül hajtanak végre a szülés előtt álló nőkön.

Nagyon elszomorító.

Megindult a szülés

Másnap rendszertelen időközönként görcsölni kezdett a hasam. Valami elindult odabent. Újabb bizonyíték volt arra, hogy az orvos beavatkozott. Hányinger. Tehetetlen düh érzése.

Ekkor még éreztem, hogy ezek még csak jósló fájások. Egész nap jöttek-mentek. Pihentem sokat. Aztán szerda este abba is maradtak, lefeküdtem aludni. Majd szerdáról csütörtökre virradóra, hajnali 3-kor megint elkezdődött. Élesen él bennem az első igazi összehúzódásnak az emlékezete. Pontosan éreztem, hogy ez már más volt, mint az előző napi fájások voltak. Reggel pedig elment a nyákdugó, ami egy újabb lépcsőfok volt.

Korán reggelre időpontom volt a kórházba CTG vizsgálatra, de előtte felhívtam az orvosomat és elmondtam neki mi a helyzet, hogy összehúzódásaim vannak, aki aztán egyből a szülőszobára rendelt be, hogy ott végezzék el a CTG-t.

Már reggel 8 körül, 5 percesekkel értünk be a kórházba, fel is kötötték a CTG-t, ami szépen jelezte is a fájástevékenységet. Ezeket teljesen jól viseltem egyébként, nem voltak különösebben erős összehúzódások.

Aztán jött az orvos, ismét meg akart vizsgálni. Ekkor egyrészt rákérdeztem az előző vizsgálatra és hogy végzett-e kézzel tágítást. Természetesen tagadta, hiszen “ilyet nem is lehet” meg satöbbi. Oké. Másrészt kíváncsi voltam, hogy a mostani vizsgálat is fog-e annyira fájni, mint az előző. Hát mit mondjak: egyáltalán nem fájt. Talán mert most nem is csinált olyat, amire nem hatalmaztam fel.

A vizsgálat után leültünk beszélni. Ami az orvos hozzáállását jól szemlélteti még, hogy bár a férjemmel együtt ültünk le beszélni vele, ő mégcsak rá sem nézett az egész beszélgetés alatt, gyakorlatilag semmibe vette, hogy ott volt mellettem. Nem bírom az ilyet.

A méhszáj ujjnyira nyitott volt, de mivel már fájásaim vannak, ezért a szülésindító gél helyett már oxitocin bekötését javasolta.

Kezdtem azt érezni, hogy most már tényleg menekülnöm kell ettől az orvostól.

Ott ülök, fájások közepette, hagynám, hogy dolgozzon a testem és haladjon előre szépen türelemmel ez a folyamat, ő meg oxitocinnal még tovább sürgetné? Mi ennek az orvosi indokoltsága? Esetleg az, hogy a doktor úr szabadságra megy?

Nem értettem az egészet. Egy dolgot tudtam biztosra: nekem erre a sürgetésre nincs szükségem. A kórházi környezet helyett inkább azt választottam, hogy hazamegyek pihenni és otthon várom, hogy haladjon a dolog. Na, emiatt el is lettem könyvelve úgy, mint “a nő, aki visszautasította a kezelést”, este az ügyeletes orvos is már így fogadott.

Ezt követően még lementünk ultrahangra is, ahol a hölgy, aki végezte az UH-t nagyon kedves volt, mondtam is neki, hogy milyen jól esett, ahogy beszélt velem. Azt mondta, hogy a baba kb. 3200 g és minden értékem TÖKÉLETES, szüljek:-). Szintén érdekesnek találtam, hogy míg ugyanazokra az ultrahang értékekre (méhlepény érettségi foka, áramlás, stb) az orvosom azt mondta, hogy “hát ez már nem az igazi”, ő azt mondta, hogy tökéletes. Akkor most kinek higgyen az ember?

Lényeg a lényeg, végülis tényleg hazamentünk, pihentem. Vagyis hát pihentem, amennyit tudtam. Meg vajúdtam. Figyeltem, hogy alakulnak az összehúzódások. Szépen, a nap folyamán elkezdtek bizony erősödni és gyakoribbá válni. Közben azért még megebédeltem egy jó kis rántott sajtot :-) Aztán délutánra tényleg kezdett intenzívvé válni a dolog. Valamikor még Lénárd Orsit (dúla) is felhívtam, nagyon megnyugtató volt vele beszélni. Igazi női energia. Később, a férjemmel aztán megbeszéltük, hogy kb. este 7-8 körül már be kéne majd mennünk a kórházba, de végülis 5-kor világossá vált számomra, hogy ideje indulni.

Jó érzés volt, hogy mindvégig hallgattam a saját testemre és adhattam magamnak, magunknak így egy fél napot még, amikor befelé tudtam koncentrálni és itthon a férjem támogatásával tudtam elmélyülni a vajúdás folyamatában.

Na, mire eldöntöttem, hogy irány a kórház, persze intenzívebbé és még gyakoribbá is váltak a fájások. 3 percesekkel szeltük át az esti csúcsforgalmat. Hát igazi joy ride volt mit ne mondjak :-) Persze a kórház összes parkolóhoz közelebbi bejárata már zárva volt, “vicces” volt mire végül feljutottunk a szülőszobára.

Megérkeztünk a szülőszobára

Említettem korábban, hogy az orvosom szabadságra ment. Csütörtök este mentünk be a kórházba, ő pedig másnap péntektől nem volt elérhető. Ő nagyon gálánsan előkészítette nekem a terepet és az esetemet megosztotta egy kollégájával és jó barátjával, aki akkortájt ügyeletes volt bent. Ezzel csak az az egy gondom volt: hogy ha van egy ember, aki számomra nem szimpatikus (az orvosom), akkor jó eséllyel az ő haverja sem lesz szimpatikus nekem. Márpedig ha az orvosomnál nem akarok szülni, akkor a haverjánál sem. Persze már előtte próbáltam utánakeresni ennek az ügyeletesnek, hogy miket írnak róla és a gyanúm sajnos beigazolódott, alapvetően nem tartják egy udvarias, kedves, empatikus orvosnak.

Ezt a személyes tapasztalatom meg is erősítette. Miután megérkeztünk és bekerültem a vizsgálóba, ő bemutatkozás és kérdezés nélkül egyből nyúlt belém és vizsgált és az összes többi alkalommal is végig modortalan bunkó módjára viselkedett. Egyrészt megkérdezte, hogy “maga volt az, aki visszautasította a kezelést délelőtt?” illetve jött megint a “maga hány centi magas?” című kérdésével. Tényleg pont az a hozzáállás, amire szülés közben vágyott az ember. Őszintén féltem, hogy vele kell végigcsináljam a szülést.

A vizsgálat után leültettek CTG-re. Borzalmas volt, rosszul lettem, majdnem elájultam. Egyszerűen kiestem a ritmusból. Az egész kórházi környezet annyira visszavetette a szülésem folyamatát. Ezt sok más szüléstörténetben is olvastam már és én is így jártam. Nehéz volt újra megnyugodni, miközben egy székhez kötve kellett elviselni a 2-3 percenként jövő, egyre intenzívebb összehúzódásokat. Végül túl voltunk rajta, megkaphattuk a szülőszobát. Még megfutottam a kötelező adminisztrációs köröket, aztán tényleg csak a folyamatra koncentrálhattunk.

Utólag, már a kórházból való hazaérkezés után láttam azokat az ordító hazugságokat, amik az adminisztráció során rögzítésre kerültek. Elfogott a hányinger. A reggeli 5 perces fájásaim jóslóknak voltak minősítve, a 2-3 percesek, amikkel a kórházba érkeztünk pedig 5 perceseknek. A szülésem várható dátum is új napot kapott. Milyen érdekes. Mit képzelnek ezek az orvosok magukról?

Erre mondtam én azt, hogy úgy éreztem, egy hatalmi játszma áldozata lett a saját testem, ahol a mindenható férfi orvosok aztán sokkal jobban tudták ám, mint én magam, hogy mi zajlott bennem.

Az egyik legjobb szobát kaptuk: káddal, labdával, zenével. Nem egy otthonos környezet (meg állandóan bejárkáltak mindenféle emberek közben), de azért valamelyest megnyugtatólag hatott rám. A szülésemet egy szülésznő és egy orvostanhallgató (ha jól emlékszem) kísérte végig. Majd jött a jó hír: két orvos volt aznap ügyeletben és szerencsére nem a nőgyógyászom bunkó haverjához kerültem, hanem a másikhoz.

Amikor belépett a másik orvos az ajtón, mintha a lelkemet simogatták volna. Egy kedves, empatikus doktornő fogadott. Ha orvost fogadnék, akkor egy ilyen orvost fogadnék, mint ő. Úgy éreztem, rendben lesz a dolog.

Beavatkozásmentes szülést? Közeledik a vége

Ahogy készültem fejben a szülésre az azt megelőző napokban, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy bízva a saját testemben, lehetőség szerint próbáljuk minél kevesebb beavatkozással végigcsinálni.

Leszögezem: a célom mindig is az volt, hogy végeredményben egy egészséges baba születhessen és én is egészségesen jussak túl rajta.

De szerettem volna megtapasztalni ahogy a természetes folyamatok dolgoznak azért, hogy a baba megszülethessen. Át akartam élni.

A másik dolog, amit még akartam, és talán az eddigiekből is kiderült: dönteni arról, hogy mi történik velem.

Haladt is a dolog, egyre intenzívebbé váltak a fájások. Egy dolog nem haladt viszont: a tágulás. Habár a gyerek feje be volt illeszkedve, csak nem történt semmi. Amikor éjfélhez közeledve 1 percenként követték már egymást a 2-3 percig tartó összehúzódások, bizony kezdtem rohadtul elfáradni. Először csak testben.

Éjfél körül jött a szülésznő érdeklődni, mivel én is éreztem és látták is rajtam, hogy egyre keményebb a dolog, hogy kérek-e fájdalomcsillapítást. Kérdéseim ellenére a tájékoztatást a fájdalomcsillapítás velejáróiról azért nem vitték túlzásba, de mivel a fájdalom annyira erős volt, úgy döntöttem, kérek EDA-t.

Nem vagyok az orvostudomány vívmányai ellen. Ha van lehetőség a fájdalomcsillapításra, és fájdalmunk van, akkor azt gondolom, hogy egyáltalán nem gyávaság élni is vele. A bajt leginkább abban látom, hogy manapság a szülészeti gyakorlatban nyakra-főre nyomják a nőkbe például az oxitocint, aztán meg elhitetik, hogy a gátmetszés egyenlő a gátvédelemmel, összességében pedig leginkább érdemi tájékoztatás és kérdezés nélkül avatkoznak be a szülés természetes folyamatába és siettetik azt.

Akkor már 20 órája vajúdtam, mikor jött az anesztes doktor. Érdekes, főleg a tű gondolata volt az, ami korábban visszatartott engem attól, hogy ha arra kerül a sor kérjek fájdalomcsillapítást, de akkor meg se éreztem, amikor beadta nekem az orvos. Egyidejűleg oxitocint is bekötöttek.

szülés közben

Szülőszobán

Ami az EDA legnagyobb hátránya, hogy ilyenkor aztán már csak fekvésre van ítélve az ember, nem lehet mozogni. A folyamatos fájások miatt már kezdtem magamon kívül lenni, így amikor végre elkezdett hatni a csillapítás, az igazi megváltás volt számomra. Újra észhez tértem, kitisztult a fejem.

Csak sürgősségi császár ne legyen

Vártunk, hogy történik-e valami, alakul-e a dolog, nyílik-e a méhszáj. De csak telt az idő és nem történt semmi.

Majd kb. 1 óra után megszólalt a CTG gépen egy szirénázó hang és a baba szívműködését jelző csipogás lassulni kezdett. Sietve jött a szülésznő és oxigénmaszkot húzott a fejemre és lejjebb vette az oxitocin mennyiséget. Kérdésemre, hogy mi volt ez a szirénázás, azt a megnyugtató választ adta, hogy

a gép úgy működik, hogy be van rajta állítva egy érték és ha azt eléri, akkor szirénázó hangot ad ki

Öööö… aha… MI VAN?! A kérdésem igazából az volt, hogy mi történt a gyerekkel, milyen folyamatok zajlanak, miért kaptam oxigénmaszkot, mi lesz a további menetrend, biztonságban vagyunk-e, nem pedig az, hogy hogy van beállítva egy nyavalyás gép.

Előlem nem kell eltitkolni az igazságot, én akkor érzem magam biztonságban, ha tudom, hogy mi zajlik velünk.

Rosszul reagált a baba a beadott oxira és lelassult a szívverése, nagyjából ez történt.

Egy ilyen helyzetben aztán “örülhettem”, mert végre rám bízták a döntés lehetőségét: döntsek arról én, hogy folytassuk-e a fájdalomcsillapítást vagy sem. Próbáljak megalapozott döntést hozni kettőnk érdekében a várható következmények függvényében. Amikről pontosan nem is mondták el, mik lehetnek. Remek.

Egy kiindulópontom volt, hogy amint múlt el a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom ismét egyre elviselhetetlenebb volt, ráadásul a tágulás továbbra sem haladt egy centit sem, mint kiderült.

Kértem második kör fájdalomcsillapítást és a baba szívverése is normalizálódott, úgy fogalmaztak: újra reaktív lett a CTG. Vártunk tovább. Azt hiszem ebben a 2. körben a szülésznő burokrepesztésre is készült, de amikor kiment az orvoshoz szólni, akkor a magzatvíz magától elfolyt, szóval még ezt is átélhettem.

Az EDA hatása miatt eljött egy pont, amikor még az összehúzódások is elmaradtak, pedig akkor a szülésznő már “lesben állt”, hogy kézzel segítsen a táguláson. Ekkor már tudtam, hogy mire készül (és nem is akartam ellenkezni), de érdekes volt megtapasztalni ismét, hogy megint nem beszélt róla, csak csinálta volna. Végülis nem volt alkalma.

Nagyjából hajnali 2 körül járhatott az idő. Ekkor éreztem azt, hogy fejben elvesztettem a dolgot. Már az első kör fájdalomcsillapítás után, amikor jött vissza a fájdalom, éreztem, hogy már nem tudok ott lenni úgy, ahogy az előző több mint 20 órában ott voltam. Féltem a fájdalomtól, de nem csak ez volt.

Tudtam, hogy egyszer csak a 2. kör EDA is ki fog menni belőlem és döntési helyzet elé kerülök. Megmondtam a férjemnek is: érzem, hogy feladtam fejben ezt a dolgot, nem látnám, hogy haladnánk előre és félek attól, hogy a következő körre sem fog jól reagálni a baba, ezért beszélni akarok az orvossal, hogy császározzon meg. Pontosan azért, mert ekkor még én is jól voltam, a baba szívhangja is rendben volt: el akartam kerülni, hogy sürgősségre kerüljön a sor, inkább nyugiban csinálják meg a műtétet. Hiszen a lényeg az volt, hogy mindketten jól legyünk, nem számított, hogy valami miatt nem megy hüvelyi úton keresztül, a baba jólléte számított. Én magam meg is békéltem ezzel a döntésemmel, sőt örültem, hogy én mondhattam ki, hogy legyen műtét a vége.

Közben aktuális lett a 3. kör EDA, a fájdalom erősödött ismét. A császárról szóló döntésemet, illetve kérésemet a szülésznőnek is elmondtam, aki csak bólogatott és mondta, hogy erről az orvossal kell beszélni. Ekkor már félve mondtam ki, hogy kérek fájdalomcsillapítást, tartva az esetleges negatív következményektől. Sajnos a szülésznő se segített ebben érdemben.

Megtörtént a baj

Nagyon erős nyomást éreztem belül a csontjaimban, eszméletlenül fájt, meg hát már rosszabbul is reagáltam az összehúzódásokra is, kértem az újabb fájdalomcsillapítást és elkezdtünk tovább várni. A férjem is többször próbált lepihenni, kimerítő volt számára is ez a sok-sok óra várakozás és persze a folyamatos támogatás, amit nyújtott; etetett, itatott, a karjában tartott, segített ahol csak tudott.

3 óra körül járt már ekkor, magunkra hagytak a szobában, a szülésznő elment az orvosért, hogy tudjak vele beszélni császár ügyben. Addig feküdtünk mindketten szép csendben.

Majd egyszer csak hallottuk, ahogy a CTG-n a baba szívdobogása elkezdett eszméletlenül lelassulni. Ha egy tippem lehet, akkor a normál szívműködés kb. harmadára esett vissza. Megijedtünk. Apa azonnal elszaladt a szülésznőért, aki sietett vissza rögtön és látta ő is, hogy bizony megtörtént a baj, amit el akartunk kerülni.

Na, innentől aztán felgyorsultak az események. Rohant be az orvos. Nekem elkezdték folyamatosan mondogatni, hogy lélegezzek mélyeket és minél tovább tartsam bent. Közben csak gyötört a fájdalom meg a nyomás a medencémben.

Nem mondtak nekünk semmit. Senki meg se szólalt, csak eszméletlen gyorsasággal tették a dolgukat, a szülésznő, a dokinő meg mindenki.

Levették rólam a hálóinget és feladtak egy kék műtősruhát. Bekötöttek egy katétert. Tudtam, hogy hova indulunk, de félelmetes volt, hogy senki nem mondott nekünk semmit, miközben ilyen dolgok hangzottak el: “A PIC-nek szóltatok?” – A válasz: “MINDENKINEK szóltunk”. Ilyen jézusmáriamivan???! gondolatok kavarogtak bennem – még most is beleremeg a kezem írás közben, ahogy belegondolok.

Az agyam valami csodálatos módon egy pillanatra sem hagyta, hogy pánikba essek. Tudtam, hogy akkor segítem a legjobban a helyzetet, ha megőrzöm a hidegvérem. Nyújtottam a kezem, lélegeztem mélyeket, átfeküdtem a hordágyra, amikor kérték. Egyszerűen mindent meg akartam tenni, amit még ebben az állapotban csak tudtam, hogy segítsem a babánkat és a kórházi személyzet munkáját.

Összeszedtek, majd azon nyomban toltak ki a szobából, át a műtőbe. Közben egy utolsó pillantást vetettem még a férjemre, aki ekkorra már vöröslő könnyes szemekkel, teljesen kétségbeesve állt a szülőszoba közepén.

Nem féltem még ennyire életemben, de nem volt idő arra, hogy ezt a félelmet átéljem. Nem akartam, hogy az utolsó pillanatban történjen valami baj a babánkkal. Segíteni akartam, ahogy csak tudtam.

Átfektettek a műtőasztalra, ekkora már nem tudom hányan álltak ott a műtőben teljes menetfelszerelésben, de valami hihetetlen gyorsasággal állt össze a csapat, hogy a babát megmentse.

A CTG-ről ugye lekötöttek, ehelyett valami kisebb szerkezettel, amit a pocakomhoz nyomott, hangosította ki a szülésznő a baba szívhangját.

Felfektettek a műtőasztalra.  Arrébb csúsztam, ahogy kérték. “Összecsomagoltak”, jött az anesztes és beadta a spinált.

A szülésznő csak ezt ismételgette az anesztes orvosnak: “Ugye hallod ezt? Ugye hallod ezt??” Utalva ezzel arra, hogy mennyire lassan vert a kicsike szíve. “Hallom, hallom” – jött a válasz.

Na és akkor volt az a pillanat, amikor nem tudom honnan jött az ötlet, de mélyeket lélegezni egyszerűen képtelen voltam már és talán a hidegvér segített itt is, hogy félhangosan elkezdtem mantrázni, miközben szúrták a gerincembe az érzéstelenítőt, hogy

Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

Csodálatosabb dolgot nem éltem még át soha: ettől, ahogy magamat és a babát is egyszerre próbáltam nyugtatni, HALLOTTUK, ahogy elkezdett visszajönni a baba szívverése. Visszagyorsult.

A szülésznő is hallotta és csak annyit mondott: “Hallja!”

Hallotta a babám, ahogy nyugtatom őt, érezte és elkezdett visszajönni hozzám.

A következő pillanatban már csak a zöld vásznat láttam, amit felhúztak az arcom elé. Próbáltam még a műtő ablakán kinézni, hátha megpillantom a férjemet, de már nem volt alkalmam, meg el is takarták a kilátást előlem, annyira sokan voltak bent.

Na és itt lement a függöny számomra. Nem tudom, hogy kaptam-e extra nyugtatót is, de beájultam. Nem voltam a részese annak, ahogy a babát kiemelik belőlem és nem hallhattam, ahogy először felsírt.

Minden rendben

Nagyjából egy óra múlva ébredtem föl, ekkor már pakolták össze a műtőt, alig egy-két ember lézengett bent. Néztem jobbra, néztem balra: VALAKI MONDJON MÁR VALAMIT, KÖNYÖRGÖM. De senki nem szólt hozzám. Félelmetes volt. Nem tudtam, hogy mi lett a babával, jól van-e, mi van. Miért nem mond senki semmit??

Aztán egyszer csak megszólalt valaki, talán az a férfi, aki átrakott a gurulós ágyra: “Gratulálok kismama!”. Végre valami infó, te jó ég. A bizonytalanság persze még továbbra is ott volt: de ugye jól van a gyerek??! 

Aztán kitoltak a műtőből és menet közben, bepillantva az egyik szobába, láttam, ahogy ott ült a férjem a mellkasán a kisbabánkkal. Szőr-bőr kontaktoztak. Egy pillanatra láttam csak őket. Sose felejtem el ezt sem.

Majd megérkeztem a szülőszobába, ott megint átraktak egy másik ágyra. Jött a férjem – szegényem, már itthon voltunk mikor mondta, milyen ijesztő látványt nyújtottam, ahogy kiömlött belőlem egy csomó vér, amikor átraktak az ágyra.. Elég komoly traumákat éltünk át mind a ketten, az már tuti.

Kérdeztem tőle, hogy ugye jól van a baba? Megnyugtatott, hogy igen, jól van. Könnyeztünk mindketten.

Majd végül behozták a kicsikét is és a mellkasomra tették. Bizony elsírtam magam, amikor megláttam. De ő is hasonló állapotban volt, szegényem, ordított mint egy sakál :-) Nagyon kivolt. Picike volt és törékeny. “Hát te voltál odabent?” Ezzel a mondattal fogadtam őt. Majd ahogy a sírás közepette nyomta el a kis kezeivel magát a mellkasomtól, a következő mondatom az “Úristen, milyen erős vagy!” volt.

Végre együtt lehettünk mindhárman.

Sírtunk, ölelkeztünk, próbáltunk megnyugodni.

Minden rendben volt a babánkkal.

szülés

Megszületett

Megszületett

Nagyjából 2 órát voltunk együtt, a kórházi protokoll szerint. Az ügyeletes csecsemős nővért nem mondtam volna nagyon kedvesnek, elég türelmetlennek tűnt. Ugye, ilyenkor mindig fontos, hogy a babát mellre lehessen tenni mielőbb. Hát a számomra nyújtott segítségét egy laza próbálkozással elintézte, majd közölte, hogy szar a mellbimbóm. Ennyit erről. Nem annyira esett jól, de inkább csak utólag vagyok mérges miatta, akkor ott nem voltam abban az állapotban, hogy mérgelődjek ezen.

Az ottlétünk alatt még meglátogatott a műtétet végző doktornő és elmondta, hogy mi történt. Mint kiderült, a köldökzsinór a baba nyakára volt tekeredve és azt is mondta, hogy valami miatt a köldökzsinór az átlagosnál rövidebb is volt és nem biztos, hogy meg tudott volna születni a baba hüvelyi úton. Végülis szerencsésen alakult minden.

A kórházban eltöltött napokról és a műtétből való regenerációról egy külön posztot írok, így a továbbiakat most nem részletezem. Ami a sztorihoz még hozzátartozik viszont, hogy miután áttoltak a terhespatológiára (mivel csak délután szabadult fel ágy a gyermekágyas osztályon), a most már exorvosom meglátogatott. Tekinthettem volna ezt egy kedves gesztusnak, de bizonyítva további érzéketlenségét, gyakorlatilag közölte velem, hogy “ugye megmondtam”. Magyarázta, hogy miért nem tudtam megszülni a babát hüvelyi úton, továbbra is úgy, hogy az állításai semmilyen módon nem voltak alátámasztva, és ő maga ugyebár ott sem volt az egész folyamat alatt.

Tanulság?

Ember tervez, élet végez. Az enyém pontosan egy olyan helyzet volt, ami miatt én minden körülmények között a kórházi szülést preferálom. Hiába voltam egészséges én is és a baba is, mindenre nem tudtunk befolyással lenni. Nagyon örülök, hogy jó kezekben voltunk, amikor segítségre volt szükségünk. Ezer olyan helyzet volt a történetemben, amiről még lesz alkalmam (és kell is majd) gondolkodnom, hogy mit kéne legközelebb ugyanígy/másként csinálni, de a múlton most egy darabig nem akarok (de persze időm sincs) rágódni, pedig tele vagyok kérdésekkel..

Amiatt nincs bennem rossz érzés, hogy végül császár lett, nem kisebb dolog mint a hüvelyi szülés. Végülis a kitolási szakaszon kívül gyakorlatilag minden velejáróját átélhettem így is. Egy dolgot biztosan érzek: jobb lett volna a szülésnek úgy nekikezdeni, hogy arra a baba is és én is felkészültem, ahelyett, hogy egy erőszakos, engedély nélküli beavatkozás indítja el. Talán nem is kérdés: többet nem akarom látni ezt az embert, akit valaha az orvosomnak neveztem.

Kis családunk :-)

Kis családunk :-)