honvéd vagy sote 1?

Irány a Honvéd! A fordulat, amire nem számítottunk

Most kell indulni a kórházba

Este 21:15. Erik már aludt. Én az ágyban feküdtem és épp félálomban voltam már, amikor egyszer csak elöntött egy adag nedvesség. Tudtam, hogy magzatvíz lesz az. Azonnal felkeltem, kimentem a mosdóba, hogy leellenőrizzem tényleg az-e, ekkor még egy újabb adag öntött el, tehát biztossá vált. Visszamentem a szobába és szóltam a férjemnek, hogy MOST kell indulnunk a Honvédba, mert megrepedt valamelyik magzatburok és folyik a magzatvíz. A 31. héten jártunk ekkor a várandóssággal.

Ez volt az a pont, amikor az előző hónapok munkájának a gyümölcse beérett. Amikor helyzet volt, azonnal helyben volt a segítség. Meg olyan kórházhoz tartoztam, ahol a legmagasabb szintű koraszülött ellátás van. Anyósom lejött, hogy vigyázzon a már alvó fiunkra. Felöltöztem és összekaptam az éppen aznap összepakolt kórházi cuccomat, adtam egy puszit Erik homlokára, majd elindultunk. Autóba ültünk; nem hívtunk mentőt, mert fájásaim, fájdalmaim nem voltak.

Félelmetes, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mennyire jól meg tudom őrizni a hidegvérem. Nem pánikoltam, csak tettem a dolgom.

Alig egy évvel azután, hogy kijöttem onnan, ismét ott álltam a Honvéd Kórház szülőszobájának ajtajában. De idén egész más körülmények között.

Becsöngettünk, a nővérnek elmondtam, hogy mi történt, aztán bekísértek egy szülőszobára. Akkor derült ki, hogy az orvosom, akit felfogadni terveztünk, szabadságon volt külföldön, így neki nem tudtak szólni.

Bekötöttek egy branült, kaptam infúziót, felkötötték a CTG-t. A babákkal minden rendben volt. 22 órakor pedig megkaptam az első tüdőérlelő injekciót. Ebből kettőt szoktak adni és a cél az volt, hogy én is mindkettőt megkaphassam. Mivel egy injekciónak a hatóideje 24 óra, még legalább 48 órát 3in1 kellett a lányokkal eltöltenünk. Folyó/szivárgó magzatvíz mellett, ha a fájások nem indulnak be, akár még hetekig is ki lehet húzni egyben egyébként.

Az előzményeket olvastad már?

Sajnos nincs hely a PIC-en

Viszont mikor nem lenne fordulat a történetben, ha nem a kritikus pillanatban. Jött ugyanis a gyerekorvos a PIC-ről és tájékoztatott, hogy sajnos nincsen náluk hely, pláne nem 2 babának, így nagyon nagy bánatukra, de a mi érdekünkben tovább kell küldjenek egy másik kórházba. Ez a másik kórház pedig mi más lett volna, mint tadaaaaaaam: a SOTE I.

Egy dolgot ígértek: ha felszabadul hely a PIC-en és még egyben vagyunk, akkor tárt karokkal várnak minket vissza, csak hívjuk őket minden nap és érdeklődjünk. Ezt az ambuláns lapomra is felvezették.

Mentővel vittek át a SOTE I-re, este 11 óra körül járhatott már, amikor odaértünk.

SOTE I: pozitív csalódástól a menekülésig

A SOTE I ezúttal sem tette elsőre egy szívderítő hely benyomását. A férjemet például be sem engedték a szülőszobára. Engem bevittek, megvizsgáltak és ők is megállapították, hogy valóban magzatvíz szivárog (ekkor épp ömlött is egy nagyobb adagban), majd adatfelvétel, satöbbi. Kaptam egy ágyat a szülőszoba megfigyelőjében, ami nem olyan privát hely volt, mint a Honvédban, hanem egy 3-4 ágyas átjáróház. Konkrétan az ágyam mellett egy függöny választotta el tőlem azt a pultot, ahol az újszülött babákat mosdatták, mérték és hallhattam például, ahogy megszületésük után az apukájukkal fotózkodnak. Meg láthattam, ahogy olykor magára hagyják a babákat a pulton fekve. Aranyóra a javából… Nem volt egy vidám dolog ezeknek szemtanúja lenni. Nagyjából másfél órával később jöhetett be a férjem.

Mindkét baba farfekvéses volt a legutolsó ultrahang szerint. A nővérek egész éjjel küzdöttek azon, hogy a CTG-t jól rám tudják kötni, de ez elég nehézkes volt, folyton elmozogtak az érzékelő alól. Amikor sikerült éppen, akkor a CTG nem mutatott különösebb jeleket arra, hogy bármelyik baba is rosszul érezné magát odabent, aminek örültünk. Ezekben az órákban pihenni alig tudtam  a folyamatos macerálástól. A férjem egy idő után hazament, hogy tudjon pihenni ő is. A magzatvíz szivárgott, de jól voltunk, vártunk.

Már reggel volt, amikor megengedték, hogy lejöjjek a CTG-ről és még reggelit is kaptam. Rég esett margarinos zsömle és egy pohár kórházi tea ilyen jól :-)

honvéd vagy sote 1?

CTG-re kötve egész éjjel

a sors keze: találkozás a doktornővel

Aztán ha nem volt elég a fordulatokból, akkor jött a következő. Ki más is lett volna ügyeletben aznap, amikor oda bekerültem, mint az ominózus doktornő, akivel a várandósság elején azt a bizonyos, kockázatokról szóló beszélgetést lefolytattam. Egyrészt örültem, hogy legalább ismerős arcot látok, másrészt azért érdeklődve vártam, hogy mivel rukkol majd elő.

És nem csalódtam!!!

Az első dolga volt ugyanis közölni, hogy a magzatburok megrepedésével fertőzésveszély áll fent és akár a méhemet is elveszíthetem.

Őszintén? Nem tudtam egészen komolyan venni. Már megint ugyanott tartottunk. A magzatburok repedését követő fertőzésveszélyről én annyit tudtam, hogy ha az emberbe nem nyúlkálnak fel hüvelyi vizsgálatokat végezni és kellően óvatos, pl. nem ülőfürdőzik, stb. akkor azért ez a fertőzésveszély nem olyan mértékű, mint ahogy azt ő levetítette számomra. Vérvétellel amúgy is folyamatosan ellenőrzik az ún. “gyulladásos paramétert”, tehát erős a kórházi kontroll.

A doktornő riogatását leszámítva, összességében amúgy a kórházi személyzettől kapott figyelem és törődés nagyon pozitív csalódás volt. Úgy éreztem, hogy a SOTE I-en is jó helyünk lesz, a további időszakot meg majd valahogy kihúzzuk, de rendben meg tudnak születni a lányok, ami a legfontosabb. 3 orvost kérdeztem meg és ők egyértelműen amellett voltak, hogy 48 óra után elvégzik a császármetszést, amit én személy szerint furcsállottam, hiszen tudtam, hogy ha más nem indokolja, akkor a babáknak az a legjobb, ha minél tovább a pocakban vannak, de elfogadtam volna.

hívás a honvéd picről: csináltak nekünk helyet!

Épp ezért ért meglepetésként és újabb kihívásként az, amikor érkezett reggel 9 körül a hívás a SOTE I-re a Honvéd PIC-ből, hogy csináltak nekünk helyet, tudnak bennünket fogadni! Dilemma volt a javából. Egyrészt azért, mert a SOTE I-en lenni adott egyfajta biztonságérzetet nekünk, másrészt tudtam, hogy nem véletlenül választottam a Honvédot, és anno épp a SOTE I-gyel szemben választottam azt. Döntési helyzetbe kerültünk.

SOTE vagy honvéd? út a döntésig

A SOTE I és a doktornő nem átallott újabb hadjáratot indítani a lelki békém ellen. Amikor mondtam, hogy szívesen visszamennék, akkor a doktornőből elkezdett dőlni a kockázatok sora, ami egy 20 perces autóút alatt engem érhet: a köldökzsinór előreeséstől, a babák halálán keresztül az én halálomig minden. De tényleg minden. Ugye ismerős retorika?

Ez volt az a pont, amikor erősebbnek kellett lennem, mint valaha, de hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit tegyek és hogyan döntsek. Segítségért felhívtam hát A dúlát :-) Aki a legjobb tippet adta, amit csak ekkor lehetett, mégpedig azt, hogy hívjam fel a Honvédot és kérdezzem meg őket ezekről a kockázatokról, amikkel szembesítettek.

Az ügyeletes orvosnő a Honvéd szülőszobáján nagyon korrekt volt. Értette, hogy miért mondja ezeket a kockázatokat a SOTE I, ugyanakkor mondta azt is, hogy engem a SOTE I-re küldeni sem volt kevésbé kockázatos, de a mi érdekünk ezt szolgálta, így ők tovább küldtek engem. A SOTE I viszont foggal körömmel próbált ragaszkodni ahhoz, hogy ne menjek sehova, mert bármi baj történik útközben, akkor az az ő saruk lesz.

Bár folyamatosan sürgettek a döntéssel, én mondtam, hogy megvárom a férjem és vele átbeszélve döntök a továbbiakról. Ekkor már legbelül tudtam, hogy én bizony megyek vissza, de szerettem volna, ha a férjem saját maga is hallja, ahogy a doktornő elrebegi neki a halálos kockázatokat és végül közös döntés születik . Jelzem, hogy egyébként mindeközben nekem semmi bajom nem volt és épp CTG-re se voltam kötve már, amin a doktornő “látott már leszúrásokat (beeséseket) az egyik baba szívhangjánál” – növelve ezzel a ránk tett nyomást.

Mikor látták, hogy egyre inkább hajlok afelé, hogy visszamegyek a Honvédba, akkor mondták, hogy bocsi, de ők ugyan mentőt nem adnak, “mert hát az OEP”, és saját felelősségre autóval tudunk csak átmenni.  Aztán a férjem megérkezett, meghallgatta az orvost és szegénykém persze sokkot kapott és azonnal közölte, hogy nem megyünk sehova.

Ekkor volt az a pont a történetben, amikor én egyedül voltam már tényleg mindenkivel szemben, miközben azért harcoltam, hogy a lányoknak a lehető legjobb legyen miután világra jönnek és én bizony tudtam, hogy ez a Honvéd PIC-en lesz.

Még egyszer felhívtuk a Honvéd szülőszobáját.

na bazmeg!

Csavar a történetben, hogy az egyik olyan orvos volt épp ügyeletben a Honvédban, aki tavaly elég modortalanul bánt velem, ami akkor rettentően fájt, most pedig épp ő volt az, akitől a segítséget kaptam. Amikor ugyanis közöltem, hogy a SOTE bizony nem ad mentőt ahhoz, hogy visszamenjünk, ellentétben a Honvéddal, aki előző este adott, kicsúszott a szájából a lehető legőszintébb reakció: “Na bazmeg!” és nekem ennél több nem kellett ahhoz, hogy rávilágítson a SOTE I hozzáállásának abszurditására. Amiben egy dolog látszódott tisztán: én és a babák egészsége helyett csak az intézményük és a saját seggük védettsége érdekelte őket. Őszinte bazmegnek ennyire már rég örültem :-)

Ezúttal a férjem is tudott beszélni ezzel a honvédos orvossal, aki objektív megvilágításba tudta helyezni a lehetőségeket. Hogy mégis mi az isten történne egy 20 perces autóút alatt, ami nem történhet meg akkor, ha épp a szülőszobán kimegyek a mosdóba, vagy ülök egy helyben 20 percet, ahogy ekkor épp tettem.

A kockázatok erősen túlzóan voltak lefestve, amivel azért nagyon erős nyomásgyakorlás alatt álltunk.

Meg hát mi is lehet félelmetesebb mint a saját magunk felelősségét felvállalni a döntéseink felett?

Örökké hálás leszek a férjemnek, aki képes volt bízni bennem akkor, amikor őt épp ilyen szintű félelmekkel szembesítették, hogy elveszíthet engem és a babákat is. Mert megmondtam neki, hogy én TUDOM miért választottam a Honvéd kórházat és márpedig vissza akarok menni. Pláne ezek után, amit ez a doktornő ismételten előadott itt. Mert én a doktornő kapcsán azt láttam, hogy ennek az embernek ezúttal is az a szerepe az életemben, hogy amikor ő a veszélyek és veszteségek adu ászával, a halállal, riogat én képes legyek kiállni a döntéseimért, saját magamért és a családomért.

Minden lelkierőmet és saját magamba vetett hitemet össze kellett szedjem, hogy a lehető legnagyobb bizonyossággal tudjak a döntésem mellett kiállni. Hogy amikor tükörbe nézek azt lássam, hogy igen, őszintén a legjobb döntést tudtam meghozni és felvállalni.

Ahogyan azt az előző posztban is írtam, a várandósság elején azt mondtam: nem akarok kórházi rendszerek ellen harcolni a hüvelyi szülés érdekében, ezért a biztonságos utat választottam. A sors mégis úgy hozta, hogy csatát kellett vívjak magunkért.

Én pedig akár egy egész kórházzal megyek szembe, ha kell és saját felelősségre távozok onnan, csak hagyjanak békén.

Mert egyszerűen tudtam, hogy jól vagyok, a babák is jól vannak, tökéletesen bíztam magamban, a testemben és abban, hogy egy kibaszott 20 perces autózást kibírok még baj nélkül, csak jó helyen legyek.

Mert a koraszülés miatt tudtam, hogy hetekig tartó kórházi tartózkodásra kell készüljünk és fontos volt számomra, hogy rideg, elidegenítő kórházi környezet  (SOTE I) helyett a babákhoz való kötődést építő ápolási gyakorlat vegyen körül minket és ezt a Honvéd PIC nyújtotta.

Mert Erikkel a kötődésünk egy hetekig tartó folyamat volt, mire kialakult és a traumatikus szülésélmény nagyban szerepet játszott ebben sajnos. A lányokkal pedig a lehető legjobbat akartam kihozni ebből az eleve nehéz és félelmetes helyzetből. Meg ha már el kellett engedjem, hogy se természetes szülés élményem, de valószínűleg gyengéd császármetszésem se lesz az életben, legalább az első hetek körülményei jók legyenek számunkra. Ezért harcoltam.

Közben jöttek nővérek, hogy vinnének le ultrahangra. Majd mondták azt is, hogy “de ha azon bármit találnak, akkor nem mehetek sehova”. Ami egyrészt nem igaz, másrészt pedig BIZTOS voltam benne, hogy akkor ők bizony fognak is találni valamit, így vissza is utasítottam az ultrahangot.

Végül megszületett tehát a döntés, amiben a férjem is támogatott és közöltem, hogy saját felelősségre eltávozok vissza a másik kórházba és kértem, hogy írják meg a zárójelentést/ambuláns lapot.

Megyünk vissza a Honvédba

Hiszitek vagy sem – én biztos voltam benne, hogy így lesz -, de hirtelen elkezdett nem működni a számítógépes rendszer, aláírásra képes orvos sem volt a közelben, összességében pedig több mint másfél órát várakoztattak!!!!, miközben épp halálos veszélyben voltunk állítólag, mire el tudtunk végül jönni. Ez alatt egy nővéren kívül senki ránk se nézett. Annyira nevetséges volt az egész. Kimutatták a foguk fehérjét: leszarják, hogy kinek az egészsége múlik az ő totojázásukon és várakoztatásukon, nekik ne merjen senki ellent mondani és visszautasítani a kezelést. Gyönyörű visszaigazolás volt a bánásmódjuk arról, hogy jobb, hogy eljöttünk onnan.

Taxiba ültünk, visszamentünk a Honvédba és ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján.

A “halálos” 20 perces taxiút után pedig még több mint 3 napot egyben töltöttünk a lányokkal.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig

Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk :)

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK
ikrek

Szelektív redukció – amit még nem meséltem

Bár nem sok idő telt el azóta, hogy bejelentettem a várandósságomat, az ikrek már meg is születtek. Maradt még több részlet, amit szerettem volna elmesélni, de nem volt rá alkalom.

4 hét után, a Honvéd Kórház PIC osztályának családi szobájában ülve, végre együtt a lányaimmal alvás helyett inkább kihasználtam azt a néhány szabad órát arra, hogy megírjam azt, ami eddig elmaradt.

Honvéd PIC családi szoba

Honvéd PIC családi szoba

Avagy hogyan is jutottunk el ahhoz, hogy március elején, amikor egyszercsak elöntött egy adag magzatvíz este negyed 10-kor, azonnal be tudtunk jönni a kórházba és 10-kor már meg is kaptam az első tüdőérlelő injekciót. Amikor minden perc számít.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?

A várandósságom eddig el nem mesélt körülményei

VBAC-re készültem, aztán kiderült, hogy ikreket várok

A legutóbbi bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a pozitív teszt másnapján, az orvosnál tett látogatáson kiderült, hogy 12 hetes várandós vagyok iker babákkal, ami hatalmas meglepetés volt. Egy dolgot tudtam egyből: Magyarországon a ritkábbnál is ritkább az, hogy előzetes császármetszést követően hagynak ikreket természetes úton megszületni. Hiszen még a sima ikerterhességeket is javarészt császárral fejezik be manapság. Ennyit arról, hogy valaha hüvelyi úton szüljek.

Amit viszont nem tudtam és az ultrahangot követően az orvos elmondta: az ikerterhesség elsősorban a koraszülés miatt kockázatosabb dolog. Sajnos a Szent Imre, ahol ő praktizál olyan kórház, ahol nincs PIC, azaz intenzív koraszülött ellátás, ezért azt mondta, hogy a legjobb szívvel, de azt ajánlja, hogy keressek másik kórházat és orvost. Mert ha helyzet van, akkor előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy egy beindult koraszülés esetén olyan másik kórházba küldenek, ahol el tudnak látni vagy akár az is lehet, hogy csak a babákat szállítják át másik kórházba, míg engem nem. Így megállapodtunk abban, hogy mindkettőnk bánatára bár, de elköszönünk egymástól, ne lebegjen ez a fölös stressz a fejem felett.

Az, hogy megtaláltam a VBAC-támogató orvosomat, az én életemben végül arra a szerepre korlátozódott, hogy merjek újból gyereket vállalni és ne féljek egy újabb traumatikus szülésélménytől.

Viszont ezzel, hogy elköszöntünk egymástól, megfejelve azzal, hogy kockázatos a terhességem, újabb munkát tartogatott nem csak számomra, de a férjem számára is. Közös döntést kellett hoznunk a továbbiakról, aminek az alapját az képezte, hogy találok egy olyan orvost és kórházi közeget, amiben őszinte szívvel meg tudok bízni.

Honvéd, SOTE I vagy más?

Az orvosom, tekintettel a veszélyeztetett státuszomra, ajánlotta, hogy keressem fel egy volt kollégáját/tanítványát, aki a SOTE I-en dolgozik. 2 nap múlva sor is került a találkozóra a kórházban. Közben Honvédos orvosok után is elkezdtem nézelődni, ha valamiben, akkor császárban ugyanis a Honvéd profi ugyebár. Meg a PIC-ük is híresen jó és családbarát, szemben a SOTE I-ével, ami számomra az anyatejes táplálás és a babákhoz való kötődésem szempontjából nem mindegy, és nem mellékes az sem, hogy – ha kihúztuk volna jó sokáig – a Honvéd gyerekágyas részlegét már ismertem.

Már amikor orvoskeresésben voltam, és amikor a SOTE I-re mentem akkor is figyeltem arra, hogy mit súgnak az adott hellyel kapcsolatban az ösztöneim, zsigereim. Hát, a SOTE I-től egyébként a hányinger kerülgetett konkrétan. Nem éreztem jól magam, nem éreztem azt, hogy az a közeg lenne az, ahol én szülni szeretnék. De fontos volt az orvosról tett benyomásom is, így kivártam, hogy mire jutunk. Az ajánlott orvos első látásra egyébként nagyon szimpatikus volt.

“Szelektív redukció”

És akkor most ide teszem a két lányom fotóját.

ikrek, szelektív redukció?

A lányaim

Amikor ugyanis leültünk beszélni, a kezdeti pozitív hozzállásom és optimizmusom gyakorlatilag darabokra hullott. Ez a doktornő ugyanis az alábbiakat közölte velem:

  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira ritka, hogy erről publikációt kéne írni. (Örülök, hogy ha már emberszámba nem vesz, legalább tudományos kutatásnak jó vagyok.)
  • Előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal várandósnak lenni annyira kockázatos, hogy a hegszétválás esélye, bár alap esetben 1% alatti, szerinte az én esetemben van vagy 8% is! (ún. ex-has tény)
  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira veszélyes, hogy egy esetleges komplikáció miatt vagy a babák vagy én, vagy mindhárman, meg is halhatunk vagy elveszíthetem a méhem és egyéb katasztrófák.

Mindebből kifolyólag első dolga volt felajánlani az ún. “szelektív redukció” lehetőségét, ami egy szép orvosi fogalom a puszta gyilkosságra. (És itt most természetesen egyáltalán nem mondok ítéletet arról, aki ezt a döntést képes meghozni pl. ha egy sikeres lombik sokbabás (3-4-5..) terhességet eredményez, de az én esetemben, egy egészséges spontán ikerterhességnél, ezt borzasztó erős túlzásnak éreztem.) A “szelektív redukció” ugyanis azt jelenti, hogy én mint anya választhatok, hogy valamelyik babámat megöljem (egy kálium injekciót juttatnak a baba szívébe), hogy csak egyet kelljen kihordani. Mert a doktornő szerint még ennek a vetélési és az akár mindkét baba halálát is okozó beavatkozásnak is sokkal kisebb a kockázata, mint annak, hogy én egyáltalán képes leszek végigcsinálni ezt az ikerterhességet és valahogy túlélem a szülést.

Dühöt érzek, ahogy írom ezeket a sorokat. Rettenetesen hatottak ezek a szavak akkor. Patakokban folyt a könnyem, ahogy mentem haza a BKV-n és nem érdekelt ki mit gondol, képtelen voltam visszatartani a sírást. Nem is akartam. Ja, Erik fiam is velem volt ezen a megbeszélésen, mert nem tudtam megoldani, hogy vigyázzon rá valaki otthon. Tehát miközben hallgattam a doktornő szavait, arról, hogy legálisan megölhetem a pocakomban növekvő egyik kis életet, ott volt mellettem a kisfiam is, ami ezt a lehetőséget még sokkal fájóbbá tette.

Hatalmas pofonként ért ez a felajánlás és egyszerűen nem hittem el ezt az egész dolgot, hogy nekem ilyenről kell döntést hoznom. Úgy éreztem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megfelelően döntsek. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem fogom megölni egyik gyerekemet sem, de rettenetes szcenáriók merültek fel, amiknek az eshetőségét úgy éreztem, komolyan kell vennem. Hiszen annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy várandós legyek ennyire hamar, ráadásul ikrekkel, tehát ha egy komplikációnak van akár 1% kockázata is, akkor azt figyelembe kell vegyem. A légből kapott ijesztgetések viszont már akkor sem tetszettek.

A doktornő a beszélgetés végén azért mondta, hogy ő amúgy bízik a pozitív kimenetelben, de nagyon szoros kontrollal, 32. heti kötelező befektetéssel (egy egyéves kisfiú anyjaként…) és szigorú semmittevéssel lehet végigcsinálni csak a terhességet, ha őt választom. Én pedig mondtam, hogy felkeresek más orvost is és majd jelentkezem. Amire az ő válasza az volt, hogy ne higgyek annak, aki szerint az én terhességem egy nagyon vidám történet lehet majd, mert az szerinte nem igaz.

Többet nem beszéltem ezzel a doktornővel. A férjemnek zokogtam, ahogy próbáltam elmesélni mi is történt. Ő is összeomlott. Tudtuk, hogy nem akarjuk megölni egyik gyerekünket sem, hanem végig akarjuk csinálni ezt a várandósságot, mivel hatalmas ajándéknak és ritka nagy szerencsének, áldásnak tartottuk azt. Utáltam, hogy az orvos a saját félelmeit vetítette rám és nem vette figyelembe egyáltalán azt a tényt, hogy én egyébként mennyire jól voltam, milyen jó egészségi állapotban voltam és hogy ilyen – ezek szerint – nehezített körülmények között is megfogantak ezek a lánykák, akik kétséget kizáróan egy dolgot akartak: ÉLNI. Ha már kockázatokat kommunikálunk, akkor egy hasraütésszerű 8%-ot tekinthetünk úgy is, hogy 92%, hogy nem lesz semmi baj, nemdebár?!

Kapaszkodó kellett. Felhívtam egy barátnőmet :-) Aki maga is kétgyerekes anya és nagyon jó szempontokat tudott adni a doktornő szavainak helyre tételéhez és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Aztán felhívtam egy dúlát. A dúlát. Minden VBAC-ra készülő anya “tyúkanyóját”. Hármasban a férjemmel leültünk beszélgetni és átvettük a lehetőségeket.

Az egyik legfontosabb dolog, amit mondott és amit sok orvos elfelejt: az, hogy egy nő babát vár, a világ legtermészetesebb dolga. Nem pedig egy orvosi eset, egy publikáció, egy komplikációhalmaz vagy egy műhibaper-félelem együttese. Természetes, emberi dolog, az élet része. A másik legfontosabb, amit szintén elfelejtett közölni pl. a doktornő is, hogy az én ikerterhességem hála az égnek a legkevésbé kockázatos fajtájú volt, mivel a két baba két teljesen külön burokban, külön méhlepényen, külön köldökzsinórral fejlődött (ún. DDD-terhesség).

Átbeszéltük a lehetőségeket, amik között ekkor még ott volt az is, hogy esetleg olyan orvoshoz menjek, aki még a természetes szülés útján is támogatni tudna. A másik pedig ami maradt (miután a SOTE I-et kizártam), a Honvéd. Ahova ugyan a lábamat nem akartam többé betenni az előző szülésem után, de most minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak ez lesz az én utam.

A legfontosabb jelszavunkká ugyanis a biztonság vált a lányokkal való várandósságom során.

AZ ELŐZMÉNYEK

Egyből három?! OMG ikreket várunk!

az Előzmények, avagy “Jöhet a 2. baba!”

A testembe vetett hitem visszaszerzése, testi regeneráció és orvoskeresés

2016 februárjában megszületett Erik, sürgősségi császármetszéssel. Leírtam a szüléstörténetem, a blogon is többször beszéltem róla, hogy szülészeti erőszak áldozata lettem és hogy aztán miként is “darált be a rendszer”, aminek a végén a természetes út helyett végül műtét segítségével jöjjön világra a kisfiam.

Nehéz volt a kezdeti időszak a babánkkal. Földön túli fáradtság, egy teljesen ismeretlen helyzet, totális mélyvíz mindannyiunk számára. Aztán szépen lassan, napról napra könnyebb lett. Beletanultunk, családdá formálódtunk.

Jöhet a kistesó! Irány a VBAC-párti orvos keresés

Azt tudjátok, hiszen nyomon követhettétek, hogy sokat dolgoztam a műtét utáni testi regenerációmon, emellett pedig elkezdtem új nőgyógyász után nézni. Dúlánál is voltam, akivel átbeszéltem a szülésélményemet. Buzgott bennem a vágy és a HIT, hogy igen, én is képes vagyok szülni! Minden erőszakosság, nemtörődömség ellenére és a támogatás hiányának megélése után is újra képes voltam hinni és bízni magamban és a testemben. Ebben a férjem támogatásának és a fizikai jóllétem visszaszerzésének is hatalmas szerepe volt. Ahogy a fiunkkal apránként egyre könnyebb lett, úgy éreztük, készen állunk a folytatásra.

De egy másik fontos dolog is volt itt: a szülés után a műtétet végző doktornő felírt nekem fogamzásgátlót, amit én el is kezdtem szedni. Csak aztán hetekig folyamatosan véreztem tőle, amiről meg pontosan tudtam, hogy ez így nem normális. Elegem lett abból, hogy hormonokkal terheljem a szervezetem. Kis korkülönbséggel szerettünk volna gyerekeket vállalni, de a védekezés nélküli házaséletbe addig nem akartunk belekezdeni, amíg nem volt mellettem olyan orvos, akihez bizalommal tudtam volna fordulni és akire számíthatok akkor is, ha újból babát várok ÉS akit hüvelyi úton szeretnék világra hozni. (ún. VBAC, császár utáni hüvelyi szülés).

Szerencsére hamar elért hozzám az információ, hogy Budapesten van olyan kórház, ami ráadásul nekem a körzetes (Szent Imre), ahol akár kis korkülönbség mellett (2 szülés között eltelt 12 hónap) is támogatják a nőket ebben.

Az orvoskeresésben a legfontosabb aspektus, ami munkálkodott bennem: a bizalom újra megtalálása. Azt akartam érezni, amit például a fogorvosomnál érzek, hogy soha nem cserélném le másra! Gondos utánajárás alapján több orvos is felkerült a listámra (2 az Imréből, 1 pedig a SOTE II-ről), akik közül kettőhöz jutottam el végül, talán ez nem is véletlen.

Számomra már az első találkozás nagyon meggyőző volt. Én nyílt voltam, őszinte és elmondtam, hogy min vagyok túl és mit szeretnék, mihez keresek partnert. Elmondtam az orvosnak, hogy a férjemmel szeretnénk rábízni magunkat az életre és utat engedni a kistesó érkezésének, legyen az bármikor is (akár hamar, akár később). Minden reakciója támogató volt és empátiával teli. De természetesen elmentem a másik orvoshoz (egy doktornő) is konzultációra, és bár hasonlóan jó élményekben volt részem, mégis hamar letisztult bennem, kettejük közül melyikük volt az, akire rá merem bízni magam teljes szívvel, ha arról van szó. A harmadik orvoshoz végül nem is kértem időpontot.

Ami az első vicces része a dolognak, hogy az orvoskeresés idején 5-5,5 hónappal voltam szülés után és mindkét doktorral megbeszéltük, hogy szoptatok is 2-3 óránként, nincs is még menzeszem, nagyon kicsi ilyenkor az esélye a teherbeesésnek.

Hát hogyne. A kicsi az nem nulla, ugyebár :-)

Utólag számoltunk utána, hogy nagyjából 1 héttel az első találkozás után (és hogy abbahagytam a gyógyszert) várandós lettem, amiből számomra a tanulság az volt, hogy lám-lám ennyit számít az, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk akkor, amikor babát szeretnénk. Én bizalommal teli voltam (magam iránt és az orvos iránt is), hittem magamban, és a férjemmel mindketten őszinte szívvel úgy álltunk hozzá, hogy jöjjön a kistesó, amikor ő jönni szeretne, várjuk szeretettel vagy épp várjuk türelemmel, ha több idő kell. Erik érkezése előtt is pontosan így álltunk hozzá a gyerekvállaláshoz.

Jött is. Azaz jöttek. Mindjárt ketten is :-)

OMG ikreket várunk!

“Utolsó menstruációja ideje? Öööö.. 2015. május…”

Arra, hogy babákat várok, elég vicces körülmények között derült fény. Én a várandósságnak semmi jelét nem tapasztaltam, sőt. A szülés után 7 hónappal még a menzeszem se jött meg. Ezért elkezdtem a szimptotermális fogamzásgátlás módszere alapján figyelni magamat (ébredési hő mérés, méhnyaknyák megfigyelés és méhnyak vizsgálat), várva, hogy mikor tér vissza szoptatás mellett a termékenységem. Megörültem, mert épp nemsokkal azután, hogy ebbe belevágtam, tapasztaltam jeleket is. Elkezdtem “barnázni”. Közel 8 hónappal szülés után, úgy gondoltam, belefér a normális kategóriába, mint gyenge visszatérő menstruáció. Várandósságra abszolút nem gyanakodtam. De csak nem akart múlni a dolog…

Aztán egyik este álltam a fürdőszobában és néztem, hogy fura, milyen nagy a hasam. Arra gondoltam, hogy – pont ekkor tértem vissza az intenzív erőedzéshez is – hát a kajálásban nem fogtam magam vissza, hogy legyen energiám a hétköznapokra is, meg egy jó kis wellness hétvégén voltunk túl, biztos ez látszik rajtam.

Drága férjem meg pont odajött, rám nézett és azt mondta: “Akkora a hasad, mintha 3 hónapos terhes lennél, nem akarsz csinálni egy terhességi tesztet?”

Terhességi tünetek híján kétkedve fogadtam az ötletet, de azért feltúrtam a szekrényt teszt után, mert úgy emlékeztem maradt még előző évről. Elsőre nem találtam meg, de másnap reggel ismét bebújtam a gyógyszeres dobozok közé és meglett. Ugyan lejárt már a szavatossága bő egy éve, de tettem vele egy próbát. Nem is ébredés utáni első vizeletből dolgoztam, hanem csak úgy délelőtt. Nem kis meglepetésemre pozitív lett. Na mondom ez kiváló, de jó-e ez a teszt egyáltalán? A kontrollcsík erős volt, ami szerint a teszt működött, de amint tehettem elszaladtam friss-ropogós tesztet venni. Majd azt is megcsináltam, pozitív lett. Ekkor már a tutinál is tutibb volt a dolog, felhívtam a férjemet és megmondtam neki a nagy hírt. Örült, naná! Én is! :) Majd hívtam az orvosom, hogy ez van, és rögtön másnapra kaptam is időpontot (az enyhe barnázás miatt is sietni kellett, mert az progeszteronhiányra utalhat)

Másnap reggel a férjem a következő mondattal búcsúzott munkába menet: “Ha ikrek, akkor fél év fizetés nélküli szabira megyek!:-)” 

Aztán az ultrahangon ért az igazi meglepetés. Hüvelyi UH-val kezdtünk, mert a barnázás miatt úgy sejtettük, hogy korai terhességről van szó, ráadásul az utolsó menstruációm dátuma még az előző várandósságom előtti volt, de aztán a hölgy közölte, hogy át kell váltani hasira, mert nagyobb ez a terhesség, mint gondoltuk és “más is van itt.” Mondom: mi??? Na, a hasi UH-n aztán jött a meglepetés: a babák bizony ketten vannak, ráadásul nem is picik: már 3 hónapos terhes vagyok! :-) Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől és aztán persze az örömtől :-) Azt hiszem azt ismételgettem csak fülig érő szájjal, hogy “kettő???!” 😀 Meg, hogy az ég egy adta világon semmi nem tűnt fel az eltelt 12 hétből. Edzettem, diétáztam, aktív voltam, szuper jól voltam! Semmi rosszullét, émelygés, szédülés, görcs vagy bármi hasonló, mint anno a kisfiamnál. Észrevétlenül eltelt ez a 12 hét. Egy aktív, mozgásfejlődős 6-8 hónapos baba mellett, ennyire tud az ember magára figyelni, ugye. 😉

A férjem megérzései pedig elképesztőek! Lottóznunk is kéne lassan :-) Én pedig elkezdek könyvet írni az életemről.

EZT a hírt aztán már nem telefonban mondtam el a férjemnek, hanem kocsiba pattantam, hogy elmenjek a munkahelyére, és ott személyesen mondtam meg neki :-) Mindkettőnk boldogsága határtalan volt.

Ikrek

Ikreket várunk

Nagyobb ajándékot nem is adhatott volna az élet. Hálásak voltunk és vigyázni akarunk a két kis kincsünkre.

Egy manócska után egyből három gyerekünk lesz :-)

Estére aztán olyan fejfájást kaptam és aludni is alig bírtam, ahogy elkezdtem átgondolni, hogy milyen szintű változást is hoz ez a dolog az életünkbe. Kezdve azzal, hogy a lakásunk 2 pici gyerekre még oké lett volna évekig, de háromra már tuti nem. Gyakorlatilag azóta szervezzük-tervezzük és gondoljuk újra az életünket, amit ez a hír tényleg fenekestül felforgatott. De a részletekről és a többi aspektusról, mert tartogatott elég munkát a dolog, (pl. újabb orvoskeresés…, testi változások, lelki munkáim, hétköznapi stratégiáim) egy (vagy több) bejegyzésben írok majd.

Ha coachként segíthetek abban, hogy kiegyensúlyozott életet élj, keress meg bátran: COACH NEKED. Jelenleg Skype-on keresztül állok rendelkezésedre!

Rendszeresen frissülő tartalmakért, látogass a Facebook oldalamra vagy kövess az Instán!