Hazajött a baba? 5+1 tanács, hogy túléljétek az első 6 hetet

…ÉS A TOVÁBBIAKAT IS

A baba hazaérkezése utáni első 6 hét az egyik legnehezebb időszak a friss szülők számára. Nem voltunk ezzel másként mi sem. Magunkra hagyva, teljesen tanácstalanul álltunk otthon az újszülött babánkkal. Eleinte csak próbáltuk átvészelni a napokat, aztán elkezdtük szépen lassan kezünkbe venni az irányítást. Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján összegyűjtöttem azokat a legfontosabb tényezőket, amik segítettek számomra abban, hogy a baba hazaérkezése utáni időszakot valahogy átvészeljük. Nem volt egyszerű, néha maga volt a pokol, mert annyira nehéz volt és ismeretlen az egész, amibe csöppentünk, de aztán napról napra könnyebb lett.

A bejegyzés előzményei:

1. rész: A szülés utáni első 6 hét valósága

2. rész: Szigorú napirend vagy ritmus? Így csináljuk mi.

1. TÁJÉKOZÓDJ!

Olvass a témában és beszélgess sokat nálad tapasztaltabb emberekkel. Tájékozódj, ne élj tévhitekben. Ha vannak információid arról, hogy a baba gondozásával kapcsolatban milyen megoldások segíthetnek, akkor már egy lépéssel közelebb vagy ahhoz, hogy segítsd őt is és magatokat is. Kreativitásra ugyanis igen nagy szükséged lesz minden egyes nap és hasznos, ha széles az eszköztárad, amiből válogathatsz.

Aztán ha eleget olvastál és eleget beszélgettél, akkor kapcsold ki a netet, tedd le a telefont és kezdd el csinálni. Próbáld felfedezni, hogy mi az, ami számodra működik. Ne akarj megfelelni egy tanácsadódnak se, kizárólag a saját belső hangodra hallgass. Nehéz lesz, nekem is az volt, de aztán szépen elkezd majd működni. Bízz magadban.

2. ADJ MAGADNAK IS!

Nem attól leszel jó anya vagy jó apa, ha mártír vagy. A mártírságnak is van persze jó oldala: a végtelen teherbírás. Nem mondom, van rá szükség ebben az időszakban. Ugyanakkor az érem másik fele az, hogy a mártír saját erején felül tesz meg dolgokat, illetve olyan dolgokat is megtesz, ami számára már nem kényelmes. Mártír, mert nem kommunikálja a világ felé, hogy neki szar, nem kér segítséget, legfeljebb panaszkodik a környezetére és másokat hibáztat. Tegye fel a kezét az, aki ismer ilyen embert! Na ugye.

Talán túlzó a hasonlat, de tudod hogy van ez: ha zuhan a repülő, először a saját arcodra húzz oxigénmaszkot, utána segíts másokon. Az első 6 hét bizony a túlélésről szól itt is. De ne legyél mártír, nem attól leszel jó szülő. Időről időre segítsd magad és engedd meg magadnak, hogy te legyél a saját életedben az első.

Néha a saját arcodra húzd a maszkot, ahelyett, hogy ejtőernyő nélkül kiugrasz a gépből :)

A gyereked és a párod sem fog kárt szenvedni tőle, sőt. Akkor lesz az egész család boldog, ha a benne élő emberek kiegyensúlyozottak. Megérdemled, hidd el.

Számomra egy zuhany, egy fogmosás, tiszta ruha és egy tartalmas reggeli az, amiből ha valami hiányzik, akkor valószínűleg frusztrált leszek. Ezen felül ami még nagyon kell nekem az a testmozgás (kezdetben ez a napi 10 perces regeneráló rutinom volt). Én ezektől vagyok funkcionáló emberi lény.  Találd meg, hogy téged mi az, ami fent tart a víz tetején!

3. LEGYÉL ŐSZINTE MAGADHOZ, A KÖRNYEZETEDHEZ IS ÉS KOMMUNIKÁLJ!

Ez fontos tanulság nekem is. Mert sajnos, az a helyzet, hogy hiába voltam leterhelve és bár annyira egyértelműnek éreztem, hogy látszik rajtam, hogy mégis mi a bajom épp, kívülről azért ezt nem olyan könnyű leolvasni. (Sok nő esik ebbe a hibába, kisbaba nélkül is.) Bár az én férjem elég jó gondolatolvasásban, azért mégis csak hatékonyabb, ha beszélek arról, hogy konkrétan milyen nehézségekkel nézek szembe. De vele ugyanez a helyzet. Kizárólag a kölcsönös kommunikáció révén tudjuk egymást segíteni: ki kell mondani, hogy mi van.

Muszáj itt megjegyeznem: friss apukák (és férfiak általában…) kezdjetek el beszélni az érzéseitekről! Ha eddig bátortalanok voltatok, akkor itt a remek alkalom. Mutassatok példát a gyereketeknek és beszéljetek a párotokkal. Ez egy nagyon nehéz, rengeteg érzelemmel terhelt időszak mindkettőtöknek.

Egymást segíteni, könnyebbé tenni egymás életét, változtatni csak akkor tudunk, ha őszintén szembe nézünk azzal, ami van és ezt elkezdjük kommunikálni egymás felé is.

Merj segítséget kérni! Egy újszülött baba gondozása, pláne ha az első, bizony hatalmas kihívást jelent Neked és a baba apjának is. Jobb lett volna egyből egy másodikat szülni, nem?! :) Hidd el, hogy csak kérned kell és megadatik, ne legyél szégyenlős! Ha magad miatt nem akarsz (miért nem?), akkor legalább a gyereked miatt állj ki magadért! Neki 2 nyugodt, biztonságot adó szülőre van szüksége.

4. MERJ VÁLTOZTATNI!

Nekem például sok konfliktusom volt abból az egyszerű elvből, amit úton-útfélen hall az ember: amikor a gyerek alszik, aludj te is. Hát persze, szép elv. Kár, hogy a valóság nem feltétlen teszi ezt lehetővé, ha a baba mondjuk nem vagy nehezen alszik napközben. Én többször jártam úgy, hogy már majdnem elaludtam volna, mert reménykedtem, amikor a gyerek persze ismét felébredt (ez a beépített vízszintjelzőjük ugyebár, ami bejelez, ha anya vízszintesbe kerül), tehát ott kellett legyek mellette. Amikor egy-egy ilyen alkalommal visszaébredt a kicsi, bizony éles fájdalom hasított a fejembe, meg persze a lelkembe is, hogy “már megint nem tudok napközben pihenni, pedig semmire se vágyom jobban“. Konkrét fizikai fájdalomérzettel járt. Nem tudom hányadik alkalom után, de döntöttem: ebből elég. Lemondtam annak a lehetőségéről, hogy akarjak pihenni napközben, mert nem akartam stresszelni magam. Helyette maradt a +1 kávé, mert túlélni meg muszáj volt a hétköznapokat:-) Örültem, hogy képes voltam változtatni a saját viselkedésemen, kiűzve ezzel egy stresszfaktort a hétköznapokból. Ezután kb. 2 alkalommal tudtam is spontán pihenni addig, amíg a gyerek aludt, de ha rágörcsöltem volna a dologra, akkor csak negatív élményekkel “gazdagodtam” volna.

A változtatás képessége nagy kincs az ember életében. Olyan képesség, amivel mindannyian rendelkezünk. A változtatás legnagyobb akadálya pedig mindig a saját belső félelmünk. Ha az előző pontot sikeresen teljesíted, azaz mersz őszinte lenni magadhoz, akkor azzal megteremtheted a lehetőséget a változtatásra. A változtatás képessége: erő. A változtatás képessége: hatalom. Egy ilyen terhelt időszakban, amikor annyi párkapcsolat hullik szét azért, mert ragaszkodunk a saját félelmeinkhez, a változtatás képessége az egyik legjobb képesség, amivel élhetsz. Ha a fenti gyakorlatiasabb példán túl, mondjuk korábban nem mertél őszinte lenni vagy nem kértél segítséget vagy épp nem álltál ki magadért, de most megteszed, azzal hatalmas lépést teszel saját magadért és a gyerekedért is. Annál nagyobb kárt semmi sem tesz, mintha megszokod a rosszat, ami körülvesz.

Baba

Bealudt szopi után :)

5. BÍZZ MAGADBAN és a babádban!

“Mindig mindenki jobban tudja és jobban csinálja”

Talán szükségtelen mondani, de mivel a nehezítő tényezők közé tartozik ez is, nem hagyom ki: a külvilág, a közvetlen és távolabbi környezetünk és az, hogy mindig mindenki jobban tud mindent, ha a baba neveléséről van szó. Meg, hogy látszólag másoknál minden annyira könnyű és szép. Más gyereke mindig azonnal átalussza az éjszakát az első naptól kezdve. A szüleink generációjának pedig szinte felfoghatatlan, ha a baba nem 4 óránként eszik, hanem akkor, amikor megéhezik, a gyereket sírni hagyni pedig alapvetés (hiszen erősödik a tüdeje…). A védőnő is osztogatja a tanácsait, pedig nincs is gyereke. A segítő szándék természetesen mindenkiben ott van és ezért nehéz ellent mondani, ráadásul felesleges konfliktusokat, egy eleve terhelt időszakban, még annyira sincs kedve vállalnia senkinek.

Számunkra, ami bevált: meghallgatjuk a (gyakran kéretlen) tanácsokat és vagy megfogadjuk, vagy nem. Megválogatjuk, hogy kinek a tanácsát érdemes megfogadni. Tiszteletben tartjuk a más emberek véleményét. Egyúttal bízunk abban, hogy ahogyan mi csináljuk, annál jobban senki nem tudja csinálni, hiszen senki nincs a helyünkben. Bár a gyereknevelésben kezdők vagyunk, mégis, mi vagyunk azok, akik a legjobban ismerjük a babánkat. Meg egymást. Nekünk, mint önálló családnak, megvannak a saját igényeink, a saját ingerküszöbünk, és megvan az a hozzáállásunk, hogy ha valami zavar minket, akkor merünk rajta változtatni. Ez teremti meg az önbizalmunk alapját. Ha valamit elrontunk, úgyis mi szívunk vele :-) Ezért bízz magadban.

Nálad jobban úgysem csinálja senki.

+1 “GO WITH THE FLOW”, AZAZ ÚSSZ AZ ÁRRAL

Ezt gyakran szoktam ismételni magamnak. Mert akármennyire is szeretném kordában tartani az életünket, alakítani a rendszerünket, van az úgy, hogy semmi sem jön össze. Bizony, voltak és még lesznek is olyan napok, amikor a baba nyűgös (vagy én vagyok mélyponton), amikor a már bevált módszerek aznap mégsem működnek, és amit elterveztünk sehogy sem jön össze.

Kisbaba mellett az állandóság egy múló illúzió. Szerencsére ez azt is jelenti, hogy a nehézségek sem tartanak örökké, csak ki kell bírni addig.

Kiborulni emiatt oké, ki kell engedni a gőzt. De emellett tudnod kell elengedni a görcseidet és az elvárásaidat időről-időre, hogy a stressz hosszú távon ne emésszen. Az biztos, hogy erőltetéssel nem mész semmire és csak feleslegesen stresszeled magad és mindenki mást is körülötted. Ha el tudod engedni a problémákat, akkor levegőhöz jutsz és sokkal könnyebb lesz venni az akadályokat.

Zárásul pedig az ultimate jolly joker tipp: alvó gyereket (ha nem muszáj) ne ébressz fel! :)

***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

A szülés utáni első 6 hét valósága

Mielőtt elmesélem, hogy milyen volt nálunk kisbabánkkal az első 6 hét, egy rövid bevezetéssel szeretnék kezdeni.

Emberként (minden szerepemmel együtt), amit én képviselek: az őszinteség és a hitelesség. Az, hogy felvállalom, ha valami szar (ha valamit szarul csinálok, ha valami miatt rosszul érzem magam, ha valamilyen körülmény rosszul érint) és nem félek vele szembemenni és változtatni, hogy jobb legyen. Éltem már úgy éveket, hogy folyamatosan kifogásokat kerestem (és találtam), csak szembe ne kelljen nézni azzal a szarral, amit magam köré teremtettem. Így voltam boldogtalan egy párkapcsolatban hosszú évekig, így jártam be mindennapos félelemmel dolgozni egy munkahelyre, meg persze (ennek köszönhetően) így híztam is el és kezdtem egyre rosszabb állapotba kerülni fizikailag is, azokban a szép, soha vissza nem térő huszas éveimben.

Aztán, ahogy ezt  a blogban is folyamatosan dokumentáltam, megváltoztattam az életemet és ennek köszönhetően, most már 2 éve végre úgy élek, hogy semmilyen szart nem rejtegetek magam elől, mert pontosan tudom, hogy azzal aláásnám a boldogságomat hosszú távon. Én ebben találtam meg a boldogságom kulcsát.

Hogyan is jön ez ide? Hát bizony eléggé közvetlenül.

Ha gyereked születik, akkor az első 6 hét olyan kemény kihívásokat fog támasztani eléd, mint jó eséllyel még soha semmi az életben. Mert ha boldogtalan életbe szülsz gyereket és elhiteted magaddal, hogy ami van, az úgy rendben van, akkor a gyereked számára is csak a boldogtalanságodat, a mártírságodat állítod követendő példaként. Ha viszont hajlandó vagy melózni és nem megalkudni, mindig az őszinteséget és a félelmek legyőzését választani, hiteles emberként állsz majd a gyereked előtt, és ezzel teszel egy lépést az ő kis életével kapcsolatban is.

Újszülött kisbabáddal az élet bizony kíméletlenül szembesít a legjobb és a legrosszabb arcoddal is. Így igazából, ha az a kérdés, hogy pontosan milyen gyereknevelési módszerek működnek, akkor arra nem az a válasz, hogy az igény szerinti szoptatás vagy a tápszer, a kiságyban altatás esetleg az együttalvás, hanem az, hogy mi az, ami TÉGED személy szerint segít az életben, minden más területen is.  Mert az őszinte választásaid által leszel hiteles ember és hiteles, mintaadó szülő is.

Ebből körvonalazhatóak persze fontos területek, mint például a kommunikáció, az őszinteség, a saját igényeid felvállalása, az önbizalmad, a hitelességed, de végeredményben az számít, hogy tisztában vagy-e a viselkedéseddel, tehát megfelelő-e az önismereted, kellően tudatosan éled-e az életed és hajlandó vagy-e cselekedni/változtatni, ha arról van szó, hogy jobb legyen.

Beszéljünk arról őszintén, hogy mi történik ebben a 6 hétben, a következő bejegyzésben pedig adok tippeket arra, hogy milyen módszerek váltak be nekem és mik segítettek minket a túlélésben.

Mi történt velem ebben a 6 hétben?

Röviden: a babánkkal töltött első 6 hétben fáradtabb és kimerültebb voltam, mint valaha.

Császármetszés utáni felépülés

Erről a részről is külön bejegyzést fogok írni részletesebben, addig is a lényeg: átestem egy komoly hasi műtéten, a császármetszésen, amiből fokozatosan elkezdtem regenerálódni. Ezt én hullámokban tapasztaltam: nagyon gyorsan és jól reagált a testem az első napokban, de voltak később visszaesések. Ebben a 6 hétben úgy éreztem, hogy újra kell tanuljam magamat, és próbáltam ismerkedni a saját testem jelzéseivel. Mert egyrészt a szülés maga, másfelől pedig az, hogy egy műtétet végeztek rajtam, nagyon komoly beavatkozás volt a testi folyamataimba. Folyamatosan tanulom az újfajta testi érzeteimet: kezdve a megváltozott és lassan rendeződő emésztésemről, azon keresztül, hogy pl. pisilési ingerem hetekig gyakorlatilag nem, ill. nagyon tompán volt, addig, hogy a szexhez kapcsolódó testi érzeteim mennyire döbbenetesen különböznek a korábbiaktól. Meg persze a szoptatás is komoly hatással van rám. Nem éreztem a hasizmaimat nagyon sokáig és nagyon sokat fáj a hátam is sajnos. Változás, alakulás, regenerálódás és persze folyamatos igénybevétel alatt áll a testem, ezt el kell fogadjam. A regeneráció szempontjából az első 6 hét pedig csak a kezdet, de koránt sem elég a teljességhez, ezt jó tudni. Ami nagy-nagy pozitívum, hogy a szülés után 3 héttel már elkezdtem egy 8 hetes törzs+medencefenék (core+floor) regeneráló programot, mert a legfontosabb számomra, hogy funkcionálisan segítsem gyógyulni a testem (az esztétikum másodlagos) és később újra vissztérhessek az edzésekhez, amik az életem fontos alapját adják, most már 4 éve. 

6 hét pihenés, sport császármetszés után

Császármetszés utáni felépülés: az első 6 hét pihenés és a fokozatos regeneráció nagyon fontos

A SZÜLÉSTÖRTÉNETEMet itt olvashatod…

Az alváshiányról

Az első 6 hétben a fáradtságnak olyan szintjeit tapasztaltam meg, mint azt hiszem még soha eddig. Az, hogy február 24-25-én aludtam utoljára egybefüggő 4 óránál többet (pl. a szülést sem tudtam kipihenni, hiszen a kórházban sem volt rá lehetőség), bizony olyan mértékben nehezítette meg a normális életvitelemet, mint még soha semmi. Az éjszakáink szerencsére elég hasonló ritmusban teltek az első 6 hétben (átlag 3-4 éjszakai szoptatással), de a minőségi alvásra számomra nem adtak lehetőséget. Rossz volt nagyon, hogy soha nem volt olyan, hogy egymás után két éjszaka is rendben lett volna, valami miatt a kicsike mindig nyöszörgött valamit, általában a pocakja miatt. Egy-egy éjszaka volt, hogy egész jól és pihentetőre sikerült, de ez sosem ismétlődött. Kibaszott frusztráló tudott lenni.

Ilyenek miatt aztán egész egyszerűen sokkal több energiába került még csak az is, hogy önmagam legyek. A fáradtság miatt sokszor még gondolkodni is sokkal nehezebb volt, többször kerestem a megfelelő szavakat, ha mondani akartam valamit, sőt talán még feledékenyebb is lettem.

Az alváshiány okozta fáradtság miatt bizony sokszor egyszerűbb út hisztisnek lenni, sírni, szomorúnak lenni, sötétebbnek látni a világot, mint amilyen. Persze, ki is kell adni valamilyen formában ezt a feszültséget magamból, tehát azért ez normális. De ami a legnehezebb talán, hogy önmagában az, hogy kurvára fáradt voltam/vagyok, bizony sokkal jobban hajlamosít konfliktusokra is a környezetemmel és persze saját magammal is. Ilyenkor kell “keep calm” üzemmódba kapcsolni és megpróbálni okosnak lenni.

Barátkozás a babával és a szülői szereppel

Adottak voltak tehát a kimerítő fizikai körülmények, egy megviselt test és a folyamatos alváshiány, mindezeket pedig megfejelte az egésznek az érzelmi része.

Ahogyan azt már korábban írtam, a szülővé válásnak sokféle útja van: van akinél instant love, de mi a hosszabb úton megyünk és egymásnak kimondjuk azt, amit másoktól sose hallottunk, pedig valószínűleg nem vagyunk az érzéseinkkel egyedül. Hogy ez nehéz. Hogy a baba iránti kötődés nem jön azonnal. Hogy előbb meg kell ismerd a babád reakcióit, napokba, hetekbe telik, amíg felfedezed, hogy ő milyen baba. Ami pedig még sokkolt: amikor rájöttünk, hogy a saját gyerekünkkel nem estünk azonnal szerelembe és nem tudtunk hozzá az első perctől kezdve úgy viszonyulni, ahogyan korábban hallottuk meg hittük, hogy “kéne”. Jöttek a látogatók és boldogok voltak, hogy a kicsivel lehettek, mi pedig irigykedve néztünk rájuk, mert eleinte csak a kőkemény melót láttuk és nagy fokú tehetetlenséget éreztünk, ha a babáról volt szó. Mindkettőnknek megkönnyebbülés volt, amikor egymásnak is kimondtuk, hogy ezt bizony nehézségként éltük meg ezekben a hetekben. Tudtuk, hogy ezen csak az együtt töltött idő segíthet.

Ebből a szempontból nekem könnyebb mint a férjemnek, mivel én sokkal több időt vagyok a gyerekkel és én olyan ember vagyok, aki bátrabban fejezem ki az érzelmeimet a baba felé is, könnyebben nyitok felé. Megtapasztaltuk, hogy a babával való kommunikációt és játékot ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást, ha korábban sosem csináltad, de ha ráérzel, akkor sokkal könnyebb lesz utána minden. Örömmel mondhatom, hogy az eltelt hetekben, a folyamatos együttlét és gondoskodás, aztán az egyre több visszajelzés, amit a babától kapunk, persze meghozta a gyümölcsét és napról napra egyre jobban és megmásíthatatlanul, végérvényesem szeretjük meg a kisfiunkat. :-)

baba

Power baba – ő a főnök :-)

Anya és apa születik – párkapcsolati kihívásaink

Először is azzal kezdem, hogy milyen hatások értek bennünket, mint egyéneket, és mik voltak azok a belső konfliktusok, amikkel meg kellett küzdenünk és amik hatással voltak arra is, hogy egymással milyen vitákba keveredtünk sokszor. Az első 6 hét bizony konfliktusokkal tűzdelt időszak volt számunkra is. Tudtuk, hogy mindig az a célunk, hogy megoldást keressünk, de érzelmileg annyira leterhelt minket ez a néhány hét, hogy nem lehetett viták és sírás nélkül megúszni ezt. Annak örülök, hogy a megoldáskereső hozzáállásunk és az egymás iránt érzett szerelmünk, szeretetünk és elköteleződésünk segített erőt meríteni egymásból és mindig pozitívan tudtunk kijönni egy-egy konfliktusból, összességében pedig ebből az időszakból.

Adnom kell – de miből?

Legfőbb feladatomnak azt tartottam, hogy folyamatosan készen tudjak állni arra, hogy a baba igényeire felelni tudjak. Ez nehéz volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy próbálnom kellett megfejteni, hogy valójában mit is akar. Én úgy álltam hozzá, hogy nem lettem miatta szomorú ha sírt, mert azt láttam benne, hogy a sírásával, kis ösztönlényként, valamilyen igényét akarja kifejezni, és a sírása semmilyen módon nem bírálat velem szemben, nem hiszti, nem tudatosság, nem érzelmi manipuláció. Csak egyszerű igények, mondjuk hogy éhes, fáradt, nyugtalan, melege van, kényelmetlenül érzi magát, ilyesmi. Nem több. Megoldani akarok minden ilyen helyzetet, segíteni neki, ami azért így is kimerítő és folyamatos szellemi-fizikai munkát jelent számomra.

Az első 6 hét során engem 24 órán át terhelt a fáradtság, a fizikai felépülés igénye, a szoptatás okozta igénybevétel, az új szereppel való barátkozás érzelmi vonzatai és a folyamatos anyai ügyeletben való lét, megfejelve azzal, hogy magamra alig-alig jutott időm. Bár a séták is pihentetőek, ill. felfrissítőek szoktak lenni, azok mégsem kizárólag rólam szóltak, hanem a baba alvásigényének kielégítéséről meg a kutya mozgásigényének a fedezéséről. Napjaim fénypontját sokszor a zuhanyzás és egy-egy pisilés jelentette, amikor teljesen egyedül tudtam lenni. Ezek napi 15 percet tettek ki, ami valljuk be: kurvára kevés. Nem csak amiatt, mert a baba előtti életben ahhoz voltam szokva, hogy sokkal több jutott, hanem az igénybevétel mértéke miatt is. Amikor már egy-egy facebook posztot, pláne blogbejegyzést, meg tudtam írni, vagy épp beszélgetni tudtam emberekkel, az maga volt a mennyország. Ami biztos, hogy ha engem kevés dolog tölt fel, azaz nem tudok adni saját magamnak, akkor sokkal nehezebb adnom másnak is. Márpedig ez az időszak és általában a babás lét ilyen.

A családunk dinamikája úgy alakult, hogy én folyamatosan adtam a babának, a férjem pedig folyamatosan segített engem. Én nem kaptam vissza a babától közvetlenül semmit, a férjem pedig azzal szembesült, hogy a felesége energiáinak 95%-át a baba vette el, a maradék 5%-ot meg a létfenntartás, tehát ő sem kapott vissza semmit.

Egy-egy hosszabb időtartamot, amit magamra fordíthattam, általában annak köszönhettem, hogy a férjem itthon volt és levette rólam azt a stresszfaktort, hogy készenlétben álljak és azonnal abbahagyjam bármit is csináltam épp, ha a baba sírna valami miatt. Fejben kikapcsolni – ez sokkal nagyobb kihívás baba mellett. 

A fáradtságom mértékére példa, hogy a 6.hét elejére jó mély depresszív hangulatba kerültem és egyik nap gyakorlatilag megállás nélkül potyogtak a könnyeim nem is tudom mennyi ideig. #babyblues. Kijött rajtam egy csomó fáradtság, stressz, kiúttalanság érzése, börtön feeling, reményvesztettség és csupa hasonlóan sötét érzés és gondolat. Másnapra, 6 hét után először, kaptam 4 óra kimenőt az “anyaságból” és egyedül lehettem, addig az apja és a nagyszülők vigyáztak a kicsire. Olyan szinten volt kész az idegrendszerem, hogy ebben a 4 egyedül töltött órában, amiből minél többet alvással akartam tölteni a lesötétített lakásban, gyakorlatilag még pihenni elkezdeni is alig bírtam. Egy órán keresztül feküdtem csukott szemmel, pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni. Nagyon nehezen sikerült csak, kb. másfél órára. Sokkal elemibb szintű volt a fizikai fáradtságom, mint amin 4 óra pihenő segíteni tudott volna. Szerencsére azóta jobb lett már a helyzet, jobban lettem én is.

Nem csak nekem volt nehéz

Az első 6 hét nagyon nehéz időszak a férfiak számára is. Kettőnk közül például a férjemet sokkal jobban érintett egyfajta szülés utáni depresszió (vagy inkább kiúttalanság és tehetetlenség érzése), mint engem. Meglepő? Nem annyira.

Ahogyan azt írtam már ezelőtt, az apák ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a párjuk cuki bazinagy pocakjából most már visszavonhatatlanul előkerült egy kicsi ember, akivel kezdeni kell valamit. Számukra még nehezebb megélni azt, hogy nekik sem jön egyből a szerelem, amit a gyerekük iránt érezni “kéne”. Emellett sokkal erősebb bennük a tehetetlenség érzése. Nincs mellük se. 😀 Szóval ők sem születnek azonnal apává. Kialakulnak, idővel. Ráadásul hirtelen én sem voltam ott mellette olyan minőségben, mint ahogy korábban, és míg nekem ott volt a gyerek, ő sokszor teljesen egyedül érezhette magát.  Nehéz volt, hogy semmi minőségi idő nem jutott egymásra, az egymás iránt érzett szeretetünk kifejezésére is sokkal kevesebb volt az energiánk is. Vagyis leginkább nekem őfelé.

A férjem is ugyanúgy szembesült saját magával, mint ahogy én is. A fáradtság miatt pedig nem csak én borultam ki időről-időre, hanem ő is. A kihívások ilyen szempontból tehát közösek voltak. Az, hogy miként tudtunk ezen túljutni bizony kettőnkön múlott. Nem értek egyet azzal, akik csak a párjukat szidják ilyen helyzetben és folyamatosan sajnáltatják magukat. Igen, én is sajnáltam magam jó néhányszor és az én egóm is baromi erős ám. De a lényeg, hogy mindketten akartuk az együttműködést és a megoldást is.

A kulcs az első 6 hétben: a kommunikáció. Mindig az.

Az anyák otthon maradnak a gyerekkel, az apák pedig továbbra is élik az életüket. Látszólag. De ebbe az új helyzetbe nekik is ugyanúgy bele kell szokni. Amikor pedig arról beszélek, hogy milyen fontos az önismeret, akkor az például azt jelenti, hogy amikor engem zavart, hogy a férjem elmegy edzeni és hogy milyen jó, hogy neki ennyi saját ideje van, amit egyedül tölthet, akkor nem azt kell kommunikáljam felé, hogy “hogy lehetsz ilyen, hogy itt hagysz egyedül” meg “bezzeg neked milyen könnyű”, hanem azt, hogy “kérlek segíts megoldani, hogy én is tudjak egy kis időt pihenni és egyedül tölteni”.

De ez teljesen általános érvényű igazság: ha valami zavar egy másik emberben, akkor az azért van, mert a frusztráció saját magadban van a dologgal kapcsolatban. Hiszen basszus, szeretem őt és nagyon is örülök, ha a férjem az edzések révén tud töltődni testileg, lelkileg, hiszen ez segít neki is, hogy jobban bírja a gyűrődést, amit ezek a hétköznapok jelentenek. Meg amúgy is, baszatni kell és erősödni :-) A férjem lelki egyensúlya ugyanúgy a közös érdekünk, mint az enyém. Nem az zavart, hogy ő elmegy, hanem az, hogy én nem mehetek. Ennek pedig az a megoldása, hogy ezt az igényemet kommunikálom felé, nem pedig hallgatólagosan elvárom, hogy tudja mi a bajom és segítsen vagy egyéb “üdvözítő” megoldások, amikre a legtöbb nő hajlamos. Aztán majd megoldjuk, hogy nekem is jusson időm magamra. Ha a férfiak tudják, hogy miben segíthetnek a párjuknak, akkor segítenek is. De ehhez beszélni kell velük, nem pedig várni a sült galambot meg játszmázni. Már ha tisztelem annyira a másikat, ugye.

Egy másik példa az első 6 hétből: a férjemnek nehézséget jelentett az elején, hogy türelmes legyen a síró babával. Ez pedig engem nagyon zavart. Ezzel 3 feladatunk volt:

1) A magam részéről az, hogy rájöjjek, én miért nem engedem meg magamnak, hogy gyakrabban kifejezzem, hogy ha nem érzem jól magam és ezt merjem kommunikálni felé. Másrészt, hogy legyek vele szemben türelmesebb és segítsem őt, amikor egy olyan helyzetet él át, ami számára nehézséget okoz.

2) Az ő részéről az, hogy rájöjjön, miért fogy el ilyen hamar a türelme és hogyan tud másként reagálni egy olyan helyzetben, ami a türelmét próbára teszi, illetve hogy merjen beszélni az érzéseiről és elmondani nekem, hogy mi az, ami segít neki egy ilyen helyzetben.

3) Közös feladatunk, hogy rájöjjünk, miként tudunk együttműködni ezekben a helyzetekben, hogy elkerüljük mindkettőnk kiborulását :-).

A felelősség tehát mindig közös.

Annak örülök, hogy ebben a 6 hétben, bár többször feszültek az egóink egymásnak, végig ki tudtuk mondani, hogy mik azok a dolgok, amik egyénileg minket terhelnek (akár a saját szülői szerepünk kialakulásáról, akár a másik viselkedéséről, akár a párkapcsolatunkról volt szó), nem maradt semmi rejtve. A várandósság alatt igényelt csapatmunkára most még inkább szükség volt, van és lesz.

Nem szabad félni felvállalni a konfliktusokat, csak azt kell szem előtt tartani, hogy a problémák vannak ellenünk, nem pedig mi egymás ellen.

 ***

Ha úgy érzed, hogy coach-ként a fentiekkel kapcsolatos problémáid vagy egyéb nehézségeid kapcsán a segítségedre lehetek, akkor keress meg bátran!

Bővebb infó itt: Coach neked!

Soha nem késő – ezt tanultam kezdő coach-ként

A babánk megszületésével úgy érzem, korszakzáró (és -nyitó) állomáshoz érkezem hamarosan az életemben. Hogy mérföldkő-e akár a saját személyiségem fejlődése szempontjából (a gyermekvállalásra megérni, úgy éreztem, az volt), az majd utólag kiderül (elég nagy a valószínűsége), nagyon kíváncsian várom. Megyünk előre tovább az úton, semmi sem lesz már a régi, jön valami nagyon új és ez így is van rendben.

Úgy éreztem, hogy ennek kapcsán jó lenne, ha meg tudnék fogalmazni valamiféle tanulságot, valami nagyon elemi/általános bölcsességet, amit az életemnek ebben a szakaszában megértettem, megtapasztaltam és szeretném tovább adni a gyerekünknek is. De ez csak akkor lehet hiteles és igazi, ha magától jön, ezt nem tudom erőltetni. Márpedig a belső késztetés és szándék ellenére, ez a tanulság idáig még nem jött.

Egészen két nappal ezelőttig, amikor is egy egész estés beszélgetés után ért egyfajta megvilágosodás és úgy éreztem végre, van valami, amit fontosnak tartok megőrizni és továbbadni.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy előtte egy rövid összegzést szeretnék adni arról, hogy miket tanultam gyakorló coachként az elmúlt 5 hónapban. Mert bár tudjátok, hogy elvégeztem a coach képzést, nagyon kevés feedback-et adtam arról, hogy miket tanultam abból, hogy elkezdtem dolgozni is ebben a szerepben emberekkel. Veletek.

A legjobb dolgok, amiket coach-ként eddig megtapasztaltam

A coach képzésbe tavaly nyáron olyan általános állapotban kezdtem bele, amikor úgy éreztem, hogy az egész életem kerek és egész, tele voltam tettvággyal, energiával, tenni akarással, szenvedéllyel. Ugyanebben az állapotban várandós lettem, ami miatt a munka, képzés, hétköznapok és az első trimeszter fáradtsága mellett maradó energiáim fókuszát elsősorban magamra, magunkra, a pihenésre kellett tereljem a szakmai munkában való elmélyedés helyett. Nem tudtam tehát azzal a lendülettel belevágni ebbe az útba, ahogyan eredetileg terveztem. Ez persze okozott bennem belső konfliktusokat, de végül megértettem és elfogadtam, hogy ez pontosan így volt a legnagyobb rendben, nem kell siettetnem semmit.

Aztán ahogy telt az idő, majd szeptemberben túljutottam a vizsgán, amihez már kellett éles coaching tapasztalatot vinni, szépen lassan elkezdődött a coach-csá válásom. Elkezdtem megtapasztalni milyen is az, amikor segítő szerepben ott ülhetek egy-egy beszélgetésen veletek, a tapasztalatok és tanulságok pedig azonnal elkezdtek jönni.

1. tudom, hogy Jó úton járok

A boldogság és az elégedettség szavak között vacilláltam, amikor megpróbáltam megfogalmazni, hogy mit is éreztem egy-egy ülés után. Az elején, az újdonság varázsával, a felhők felett lebegés elégedett-boldog érzése volt az, ami egy-egy alkalom után elragadott. Aztán ez szépen elkezdett csillapodni és most már a jó úton járok az, ami leginkább kifejezi számomra azt, amit ilyenkor érzek.

Jó úton járok, mert találtam egy olyan hivatást, ami úgy munka, hogy nem érzem annak.

Jó úton járok, mert találtam egy olyan hivatást, amit hitelesen, a saját megélt tapasztalataimra alapozva tudok képviselni.

Jó úton járok, mert a módszer, amivel dolgozom működik és ezt fantasztikus dolog első kézből látni.

Jó úton járok, mert úgy érzem, hogy coach-ként végre azokért a célokért dolgozhatok, amikért úgy érzem érdemes. Amiért nem kell kompromisszumokat kötnöm és mások céljai alá rendelődnöm, mint mondjuk egy vállalati környezetben. Coach-ként csinálhatom azt, amit én fontosnak tartok. Például, segíthetek abban, hogy ha úgy érzed megrekedtél az életedben, akkor kibogozd, mi is lehet az előbbre lépésed valódi akadálya és segíthetek megtalálni a számodra legmegfelelőbb megoldást az előrelépéshez.

Jó úton járok, mert úgy érzem coach-ként segíthetek abban, hogy az életükkel és önmagukkal elégedett, a nehézségekkel bátran szembemenő emberek egyre többen legyenek. Mert hiszek abban, hogy minden egyes egyéni tanulás, tanulság és így végig járt út, hozzájárul ahhoz, hogy a világ egy jobb hely legyen. Hogy kiegyensúlyozottabb, stresszmentesebb, pozitívabb, optimistább és összességében egészségesebb emberek legyetek (talán ti is egyetértetek, hogy ebből elég nagy a deficit itthon sajnos).

2. együtt dolgozhatok a Célcsoportommal

Végre emberekkel dolgozhatok! Pár évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, amikor felfedeztem azt, hogy az aktuális állásomban mi volt az, amit a leginkább szerettem. Nem, nem a papírmunkát és a sablonos szövegek írását (pályázatíró és projektmenedzserként), hanem leginkább azt, hogy a munkámban foglalt célok elérése érdekében a legkülönbözőbb emberekkel kerültem kapcsolatba és kellett köztük sok esetben mediálnom, közvetítenem, hogy a közös célt magas szakmai színvonalon előállíthassuk. Rájöttem, hogy az emberi részét élveztem a legjobban az egészben, de hát a pályázatírás nem az a munkakör, ahol ezt el lehet mélyíteni. De annyi különböző történettel, motivációval találkoztam, hogy sok inspirációt nyertem még így is.

Szóval valahogy így kezdődött, aztán eljött az idő, hogy ezt egy, az én szememben hasznosabb és fontosabb szakmára, a coaching-ra cseréljem, ahol az egyéni sorsok alakulását közvetlenül segíteni is tudom. Az a bizonyos higher purpose, vagyis a magasabb rendű célokért való, embereket segítő munka így a mindennapjaim részévé válhatott.

Emlékszem az első olyan alkalomra, ami után azzal a gondolattal a fejemben távoztam a coaching ülésről, hogy “basszus, mennyire jó már, hogy a célcsoportommal egymásra találtunk”. Kereslet és kínálat tökéletes összhangja jött létre.

Hiszen ki vagyok én, ha arról van szó, hogy olyan emberre van szükséged, aki pontosan érti, hogy milyen fajta változásra vágysz és segíteni is tud neked?

30 éves vagyok, túl egy hatalmas változáson, amit saját magam erejével valósítottam meg 2 évvel ezelőtt és építettem újra ezután az életemet, végre először az életemben szem előtt tartva azt, ami számomra igazán fontos. Hallgatva a legbelsőbb ösztöneimre, nem félve változástól végre saját kezembe vettem az irányítást az életem felett ahelyett, hogy a körülményeim áldozatának tekintettem volna magam.

Az érdeklődési köröm pedig az egészséges, kiegyensúlyozott élet, ennek mindenféle vonatkozásával együtt: testi egészség, lelki harmónia, a vélt vagy valós belső vagy akár társadalmi elvárások felismerése, megértése és a sztereotíp gondolkodás sutba dobása, a saját értékeink mellett való kiállás és ennek mindenféle vonatkozásai, egy éltető párkapcsolat kialakítása és a család, és persze egy olyan munka és életút kialakítása, ami épít minket és amit nem is érzünk munkának.

Az emberek pedig, akikkel együtt dolgoztam ezidáig, éppen ezen mentalitás mentén élik vagy szeretnék élni életüket, ezért is találhattunk egymásra. Ezek a gondolatok egyébként nem is kötődnek életkorhoz, mégis, az eddigiek szerint nagyjából hozzám hasonló korú emberekkel dolgozhattam együtt. Mindenképpen célom az, hogy a kör bővülhessen, pár sorral lejjebb le is írom, hogy miért.

3. folyamatosan tanulhatok Saját magamról

A coach szakma, ahogyan azt a képzésen is megtanulhattuk, egyfajta hozzáállás és módszertan plusz egy hatékony eszköztár, amit aztán mindenki a saját személyiségének megfelelően tölt meg tartalommal. Vannak persze általános érvényű korlátok, küszöbök, amiket érdemes szem előtt tartani, mert sokkal hatékonyabban szolgálják a coaching folyamatot, tehát a velünk dolgozó emberek személyes előremenetelét.

Intenzív tanulás saját magam számára minden egyes alkalom. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki coach lehessen, bizony kell a személyiségében egy fajta érettség, illetve az a hozzáállás, hogy nem a saját egoját tartja elsődlegesnek, hanem az ügyfele érdekeit képes előtérbe helyezni a munka során.

Az a célom, hogy hatékonyan tudjak segíteni, ehhez pedig folyamatosan figyelnem kell saját magamra is. Miként fogalmazok, miként reagálok és miként biztosítom a támogatottam számára a folyamatos figyelmem. A coaching folyamat a coach számára is munka, főleg így a legelején, ezt még sokkal intenzívebben tapasztalom. Most kezd csak el kialakulni a saját coaching stílusom, biztos kell hozzá néhány év meg pár száz/ezer ülésalkalom, hogy kiforrja magát a dolog. Vannak szilárd alapjaim az életfelfogásomban és a személyiségemben, de pályakezdő vagyok még.

Mindezzel együtt pontosan épp azért tud annyit adni számomra ez a munka, mert nem csak másokkal teremtek értékes és alapvetően a bizalomra építő, személyes kapcsolatot, hanem magammal is folyamatosan szembesülök. Reflektálhatok a saját viselkedésemre, változtathatok, vagy kísérletezhetek is akár. Számomra ez nagyon nagy ajándék és ezt más munkában még soha nem tapasztalhattam meg ennyire intenzíven. Coachként bizony a saját bőrömet is vásárra viszem és ezt nagyon élvezem. :)

szeretném, hogy tudd: Soha nem késő

Az eddigi tapasztalataim olyan emberekhez köthetőek, akik nagyjából hasonló helyzetben vannak, mint én voltam azelőtt, hogy változtattam az életemen, mégis, egy nagyon fontos megértésre jutottam a napokban. Ezt pedig emberként, nőként, társként, anyaként, barátként és természetesen coach-ként is képviselni szeretném.

Az én üzenetem az, hogy tudd: soha sem késő változtatni. Soha nem késő tanulni magadról. Soha nem késő tanulni másoktól. Soha nem késő tenni a boldogságodért.

Mert mindegy, hogy 25 éves vagy vagy 50 vagy 75, minden egyes nap, hónap és pláne év(!), amit stresszben, boldogtalanul, kényszerű kompromisszumok és lemondások között töltesz, elfecsérelt idő.

A boldogság, a kiegyensúlyozott élet, az hogy örömmel várd, hogy felkeljen a Nap reggelente és csinálhasd a dolgod és boldogan élhesd az életed, minden életszakaszodban ugyanolyan fontos. Az életed értékes.

Személyes beszélgetésekben sokaknak elmondtam már, hogy számomra mi volt az az egyetlen, döntő kérdés, ami a legmeghatározóbb volt számomra, amikor egy-egy döntési helyzetben vacilláltam (Megtegyem, ne tegyem? Mit nyerek, mit veszíthetek?), és amikor ez a kérdés felmerült bennem, már egy szikrányi kétségem sem volt a helyes válaszban és az azt követő döntéseimben. A kérdés pedig így hangzott:

Jó, jó, félek a változástól és az ismeretlentől, de… mi van, ha végre boldog lehetek?

Ha úgy érzed, a legkisebb lehetősége is megvan annak, hogy akár egy kicsivel is jobb legyen holnap, mint ma, akkor arra szeretnélek biztatni, hogy legyél bátor és cselekedj. Cselekedni nem csak azt jelenti, hogy fenekestül felforgatsz mindent. Sokak számára ekkora változás, mint amilyet mondjuk én is végigvittem, nem feltétlen szükséges. Picit tisztítani érdemes viszont a képet, amit látsz magad előtt és el kell kezdeni rendet rakni magadban (és ha kell, akkor bizony változtatni!), aminek akkor lesz meg a számodra legjobb eredménye, ha képes vagy azt szem előtt tartani, ami számodra fontos.

Érthető, ha félsz: a nehézségek minden életkorban tűnhetnek ugyanolyan nagynak és egyik nehézség sem összemérhető a másikkal, hiszen egész egyszerűen mások vagyunk, másként működünk. Minden akadály, amit magad előtt látsz, lehet releváns és valós. Mindegy, hány éves vagy és mik a körülményeid. Férfi vagy-e vagy nő. Ami fontos egy ilyen helyzetben, hogy próbálj kitekinteni az akadály mögül (lásd meg a lehetőségeidet) és a legfontosabb, hogy próbálj bízni: elsősorban magadban, hiszen – bár lehet, hogy te magad nem vagy benne biztos, én viszont tudom – tele vagy tapasztalattal és értékekkel, amikre nyugodtan támaszkodhatsz, ha tenni akarsz a boldogabb életért. Ami még ezen felül nagyon sokat tud adni: bízz a környezetedben is, hogy meglásd, sosem vagy egyedül és a te boldogságod mások számára is fontos.

Hidd el, mindig lehet másként élni, és ha egy ajtót becsuksz magad mögött, elengedsz valamit és tovább tudsz lépni, akkor nem egy sötét szobában fogsz állni, hanem azonnal új ajtók fognak nyílni előtted. Mert az élet ilyen: keresi a továbblépés lehetőségeit, nem reked meg, hanem mindig megy tovább. Ha megrekedsz valahol, pláne huzamosabb időre, akkor az élet igazi értelme veszik ki belőled.

Én soha nem éreztem magam ennyire élettel telinek, mint mióta képes voltam változtatni. Nem a nehézségek tűntek el, hanem én lettem erősebb, érettebb, felkészültebb, bátrabb, döntésképesebb, tapasztaltabb.

Mert a boldogság a hétköznapokban nem azt jelenti, hogy folyton a felhők felett lebegsz, hanem azt, hogy képes vagy dönteni arról, hogy miként állsz hozzá az élethez, a körülményeidhez, a környezetedhez és természetesen magadhoz.

A boldogság egy életmód.

Emberként, nőként, társként, anyaként, barátként és coach-ként is ez az, amiben maximálisan hiszek és amit képviselek.

A boldogság egy életmód.

Stresszmentes várandósság és egy üzenet magamnak

Sok mondanivalóm van mostanában, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok leülni és megírni róla egy-egy blogposztot. Nem pontosan értettem, hogy miért van az, hogy az egyik kedvenc tevékenységemet, ami mindig, de tényleg mindig, feltölt engem, ha csinálom, miért olyan nehéz most elkezdeni is.

Aztán az egyik hajnali ébrenlétem során rájöttem: valószínűleg fáradtabb vagyok, mint ahogy érzékelem. Eszembe jutott a nyár, amikor a várandósságom első 3 hónapját töltöttem és bár rengeteg elfoglaltságom is volt, mégis, a legjobban vágyott dologra, az ügyfelek coachingjára képtelen voltam rávenni magam, pedig minden vágyam az volt, hogy csinálhassam. Ez pedig azért volt, mert ebben a 3 hónapban túlterhelt voltam.

A kedvenc időtöltéseink bizony nem energiabefektetés-mentesek. Magyarán szólva, a hobbidnak, a szenvedélyednek időt szentelni azért nehéz, ha fáradt vagy, mert egyébként észre sem veszed, hogy valójában mennyi energiát igényel csinálni, mert annyira szereted. Számomra a blogolás ilyen. Pedig nagy terveim vannak ám. Ehhez vannak már szép színes táblázataim, készülő sablonjaim, jegyezeteim. Mégis, lassabban tudok velük haladni, mint ahogy azt annak idején elképzeltem. De nem lehetek elégedetlen, ezt is pontosan tudom.

Ez az, amire rájöttem ismét.

Meg kell becsülnöm magamat az olyan hétköznapi cselekvésekért, amiket nap mint nap elvégzek.

Mert ezek a hetek sem úgy teltek, hogy feküdtem itthon a tévé előtt. Bár úgy teltek volna, mert valószínűleg több pihenésre volt, van (és lesz) szükségem. Intéztem a dolgokat (esküvő, karácsony, háztartás/napi rutin), ja meg mellette várandós is vagyok. Már pedig ez bizony tényező a javából. Még így is, hogy én tudom, hogy elég jól viselem a dolgot, azért fontos látni, hogy ez milyen komoly energiákba kerül a testemnek és így a kis lelkemnek is.

Üdv a harmadik trimeszterben

Már-már tankönyvszerűen halad a folyamat megint. Beléptem a 3. trimeszterbe és tényleg rákapcsolt megint a testem. Ezerrel dolgozik. Mostanában nőtt megint a pocakom, benne a baba is, aki szerencsére egyre aktívabb. :-) Ezzel együtt a mentális felkészülésem is zajlik: félelmekkel és várakozással teli gondolatok váltják egymást, amikkel hasonlóképp kell foglalkoznom és kezelnem őket, mint mondjuk, hogy épp húzódik a hasam vagy mondjuk bedagad a lábfejem és ezért lefekszem, pihenek és változtatok az eredeti terveimen.

Hogyan tudom jól viselni a várandósságot?

A legfontosabb dolog számomra, ami ugye az életem egészében is nagyon meghatározó, de egy ilyen helyzetben, amikor aztán a saját testem sincs a kontrollom alatt, még inkább megmutatkozik, hogy rugalmasnak kell lennem.

Rugalmasnak olyan értelemben, hogy nem ragaszkodhatok görcsösen elképzelésekhez, tervekhez, mert gyakorlatilag bármelyik pillanatban felülíródhatnak. Mint egyik reggel, amikor épp émelyegtem, szédültem és fogalmam sem volt mitől, hiszen előző este még jól voltam. Hiába akartam intézni az itthoni dolgokat, le kellett pihenjek, át kellett terveznem a napomat. Szerencsére egy-két óra alatt jobban is lettem és ez azóta sem jött vissza. Volt helyette más:-) Mindig van valami más.

Olyan ez, mint a blogoláshoz való viszonyom: tele vagyok tervekkel, elképzelésekkel. De a legfontosabb számomra, hogy hiteles maradjak, ezért nem csinálok olyat, ami nem jön szívből. Ezért, bár vannak terveim, ha úgy érzem nem megy, akkor változtatok rajtuk. Ezért olyan hektikus néha, hogy mikor van bejegyzés, facebook poszt vagy bármi. Nem ütemezett a rendszerem (bár szeretném, hogy ebbe az irányba haladjon), hanem életszerű.

Azért arról nem szabad megfeledkezni, hogy fontos, hogy legyenek céljaink. A célok és a tervek megadják a kereteket. Létrehozzák a medret, amiben haladunk előre.

A coaching munkámban, a weboldalamban, a gondolatébresztő cikkek írásában mind-mind nagyobb rendszerezettségre törekszem. Alakulni is fog a dolog, mert ez az, ami felé haladok, de lassabban, mint ahogy egyébként szeretném.

Ugyanígy, én leginkább egy stresszmentes várandósságot céloztam meg magamnak. Ebben bizony van meló rendesen! Hasonlóan, az életemben is, a stresszfaktorokat igyekszem a leginkább csökkenteni (ez az ún. egyensúly kialakításának legfőbb pillére számomra). Ebben az időszakban, amikor bizony rengeteget gondolok a saját gyerekkoromra és megpróbálom elképzelni, hogy milyen szülő szeretnék lenni, az egyik meghatározó szerep a nyugalomnak jut. Nekem túl sok jutott az idegeskedésből és én ezt nem bírom. Senki nem bírja egyébként. A stressz rendszeresen és nagy mennyiségben egészségtelen. Én emiatt is lehetek ilyen pozitív személyiség. Mármint egy olyan ember, akinek a pozitív gondolkodás az életstratégiája. A túlélésem záloga a kedvesség és a megoldáskereső attitűd. Nem akarok feleslegesen stresszelni.

De nem mindig tudom tudatosan irányítani, hogy mennyi stresszt veszek fel. Nem gondolom egyébként, hogy létezik 100% tudatosság, hiszen az élet ennél sokkal spontánabb. Bennem is gyűlik néha a stressz tudat alatt és időről-időre nekem is vannak mélypontjaim, amikor bizony kijön a feszkó. De kijön és ez bizony jó! Mert akkor tudok vele dolgozni.

Amikor hetekkel ezelőtt felraktam ezt a képet a netre, akkor sokan mondták, hogy milyen boldognak és nyugodtnak látszom.

Boldogság és nyugalom

Így is volt. Boldog és nyugodt voltam :-) Végre.

A fotón nem látszott az, hogy előző este zokogtam egy fél órát csak úgy magamban, mert éreztem, hogy ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy végre nyugodt lehessek.

Hasonló megtörtént aztán később is. Nem féltem megélni ezeket a pillanatokat, mert tudtam, hogy utána jobb lesz. Jobb is lett, sokkal. Tudom, ha ezeken képes vagyok keresztüljutni, akkor erősebbé válok. Ez az életem mindenféle területére igaz.

Mernem kell – és én merek is – szembenézni az őszintén belőlem feltörő érzésekkel.

A várandósság bizony hatalmas és félelmetes változás és nem úgy szeretnék a szülőszobára jutni, hogy alaptalan félelmekkel és mindenféle démonokkal kell még mellette megküzdjek, mert akkor nem fog jól menni. A magam tudati-tudatos részéről ez az, amit meg tudok tenni magunkért, magamért. Rendet teszek odabent. A helyükre rakom a kérdéseimet és a válaszaimat is. Aztán hogy a szülés biológiája és folyamata hogy zajlik majd, mire lesz szükség, mi vár ránk, milyen döntéseket kell hozni, egy más faktor lesz. Egy komoly helyzet, amihez majd kellően rugalmasan kell hozzáállnunk.

A harmadik trimeszter elsősorban erről szól számomra, mentális-lelki oldalról. Lenyugvásról, készülésről, befelé fordulásról.

Ezért sem volt kedvem kifelé irányuló tevékenységekbe fordítani az energiáimat, mint a blogposzt írása. Erre a látszólag kis dologra, ami számomra most mégis nagy, meg kellett érnem. Ezt tanultam magamról: a testem mindig tökéletesen tudja, hogy mire van szükségem és így jelez számomra. Az ilyen jelzések megértésének mindig van egy átfutási ideje, most is kellett hozzá kb. 2-3 hét számomra, hogy megértsem mi is zajlik bennem. Ez nem sok vagy kevés, ez ennyi. De most már azt tudom mondani, hogy jól vagyok. Leküzdöttem a bennem dúló feszültségeket, félelmeket és ezáltal szintet léptem, előbbre vagyok a saját magam megértésében ismét. Mélyebb feszültségek helyett pedig marad a hormonok okozta hangulatingadozás és a kisebb sírások-rívások, de ezek csak pillanatnyi, felszínesebb dolgok szerencsére. Hihetetlen dolgokon képes vagyok besírni, nem is részletezem inkább :-)

Testileg: a fáradtság és az abból fakadó kedvtelenség miatt az edzéseim száma heti 1-re csökkent 2-3 hétre. Mellette a napi 1-2 óra kutyasétáltatás azért megmaradt – és rá kellett jöjjek, hogy bizony az sem kevés, szóval igazán meg kéne becsülnöm magam most már! De nagyon-nagyon tud hiányzi a nagy súlyok emelgetése. Ebből érzem, tudom, hogy az erő még megvan bennem. Az elmúlt napokban, ahogy lement ez a húzósabb/feszültebb időszak, már kétszer is le tudtam menni átmozgatni magam. #suchwow Az edzéseimen annyit módosítottam a korábbiakhoz képest, hogy kiiktattam a kardiót – mert hát napi 1-2 óra séta mellett minek töltsek időt a teremben is a gépen, semmi kedvem nincs most hozzá. Így több energiám marad a súlyzós gyakorlatokra, amiket nagyon élvezek, és kiegészítettem néhány gumiköteles, illetve saját testsúlyos mókával is. Az erőszintemben nincs változás egyelőre. Továbbra is óvatos vagyok, hogy az edzés felfrissítsen, ne pedig fölöslegesen kimerítsen.

A terhesség nem betegség, de…

Már megint nem sikerült túl panaszkodósra az írásom, ugye? Nem vagyok a panaszok embere. Mindig a megoldásokra fókuszálok és a továbblépésre. A panaszkodás számomra egy helyben toporgás. Pedig nekem is kéne néha panaszkodni, biztos segítene. Például megmutatná a környezetemnek, hogy bassza meg, nekem igenis nehéz és legyetek rám ti is büszkék, hogy ennek ellenére ilyen derűs és jókedvű tudok lenni.

De most szembe megyek magammal, csak úgy felsorolássszerűen, hogy lássátok, hogy nekem a várandósságom során milyen dolgokkal kell napi szinten megküzdenem és mellette rendes életvitelt folytatnom. Mert a várandósság nem betegség, de valóban terhes tud lenni. Awareness raising. Figyeljetek a várandós nőkre, kérlek.

  • Fáradtság.
  • Hasfeszülés itt-ott amott.
  • Fájdalmak a pocak növekedése és a test felkészülése miatt.
  • Hirtelen nyilallások, ahogy a baba helyezkedik olyan helyeken, ahol nem is gondolnád (jajj!), és ami miatt hirtelen tovább se tudsz menni pl. az utcán vagy a boltban.
  • Hirtelen pisilési inger.
  • Állandó pisilési inger!
  • Légszomj. Főleg fekvéskor, elalvás előtt, hogy még véletlenül se legyen egyszerű.
  • Alváshiány (hetek óta 1 olyan nap volt, amikor végigaludtam az éjszakát, egyébként hajnali 2-5 között átlag 1-2 órát képtelen vagyok visszaaludni).
  • Amúgy is nehéz kényelmes pózt találni az alváshoz.
  • Fáradtság.
  • Alacsony vérnyomás.
  • Székrekedés, amit a vaspótlás okoz, amit a vérszegénységemre kell szednem. További konzekvencia: aranyér. Mert hát a növekvő pocaktól már eleve nagyobb a nyomás a kismedencén.
  • Vagy épp hasmenés a magnéziumtól, amit meg a görcsök/feszülések miatt kell szednem. Nem, az előző ponttal nem egyenlítik ki egymást :-) Ezek egy napon belül is képesek létezni. Fuck yeah.
  • Egy éjjel-nappal mocorgó emberke a pocakodban. Most épp a bordáim alatt. Nyom és bizony tud fájni. De persze cuki.
  • Hogy a növekvő hasamtól nem tudom kényelmesen bekötni a cipőmet. Egyszer az utcán kellett ezzel próbálkozzak, jajj. Cipzáros csizma rulez.
  • Lábdagadás
  • Hangulatingadozás, érzékenység.
  • A növekvő pocakomtól egyre kevésbé férek oda dolgokhoz (pl. konyhapult)
  • Kívánósság.
  • Ja és fáradtság :-)

Ezen kívül van még ezer dolog, ami teljesen “normális” tünet, de engem épp nem érint, másokat meg igen. Egyénileg változik.

Azt pedig szeretném hozzátenni, hogy addig, amíg a BKV-n nincs _egy ember se_, aki átadná a helyét a várandós nőknek, ne beszéljünk arról, hogy ki hány gyereket szüljön, mert valójában senki le se szarja a másik embert, csak pofázni tud mögöttes érdemi tartalom nélkül. Most finom voltam és nőies :-)

Apának, akit most már a férjemnek hívhatok, pedig ezúton is köszönöm a támogatását. Csodálatos vagy és sokat segítesz nap mint nap nekem. Erőt merítek belőled és biztonságban érzem magam melletted. <3 Ez az időszak a a leendő apák számára ugyanilyen nehéz, illetve kihívásokkal teli, hiszen többek között együtt kell élniük egy olyan emberrel, akinek a fent felsorolt dolgokkal kell napi szinten megküzdenie, ami neki, támogató szerepében ugyanolyan megterhelő tud lenni lelkileg. Rendesen próbára teszi az ő türelmüket is, ezért becsüljük meg őket is :-)

Nagy kaland ez a 9 hónap és nem egyszerű, de azért nagyszerű. Annak, hogy jól érezzük magunkat, bizony ára van. Munkát kell belefektetni, nem adják ingyen a harmóniát és a stresszmentességet.

Az üzenetem pedig megismétlem: becsülj meg minden apró erőfeszítést, amit nap mint nap megteszel. Akár magadért, akár a munkádban, akár a családodért. Én, ha bármit is megfogadok újévkor majd, akkor talán ez lesz az.

Nehezedre esik kimondani, hogy “szeretem a testem”?

Az alábbi kérdést kaptam még a nyáron:

Nem vagyok elég kitartó a fogyáshoz és nehezemre esik kimondani, hogy szeretem a testem és elfogadom magam.

Hogyan szeressem meg magam?

Önmagában, illetve közvetlenül azon, hogy megszeresd magad szerintem nem lehet dolgozni. Aktív, pozitív és elérhető célokon tudsz dolgozni.

Önmagadat meg fogod tudni szeretni akkor, ha a mindennapokban elkezdesz tenni olyan dolgokat, amiket sikerrel tudsz megcsinálni. És itt a nagyon apró sikerről beszélek leginkább, amik folyamatosan, nap mint nap képesek megerősíteni téged abban, hogy szerethető vagy testileg-lelkileg, mindenhogy. :)

Ha mozogsz, ha odafigyelsz az étkezésedre, akár egy-egy tudatos választásra (most gyalog megyek egy megállót vagy 1 cukorral kevesebbel iszom a kávét – szóval tényleg apró dolgokról beszélek!), akkor az örömet fog neked okozni. Látni fogod, hogy milyen sok dologban képes vagy tenni magadért és ez az, ami segíthet abban, hogy szeresd magad:) 

A sport azért jó, mert nagyon intenzív tanulás a lelkünknek is magunkkal kapcsolatban.

A sport feléleszti a “második agyunkat” és a belső intelligenciánkat. Az ösztöneinket. Hogy zsigerből érezzük-tudjuk, mi az ami jó nekünk és mi az, amit szeretünk az életünkben. De itt is fontos a fokozatosság. Sokan futnak kudarcokba, mert a kezdeti lelkesedés túlhajtásba megy át, aztán kifulladnak. Vagy olyan dolgot erőltetnek magukra, ami nem biztos, hogy hozzájuk való.

Biztos vagyok viszont abban, hogy mindenki meg tudja találni a saját magához illő sportot, ami hosszú távon is az élete részévé tud válni, mert rájön, hogy nélküle kevesebb, erőtlenebb, gyengébb, sebezhetőbb. Vagy megfordítva: rájön, hogy a sport által több, erősebb, acélosabb, tudatosabb és boldogabb lehet.

Coachként segíteni tudok neked abban, hogy erősödjön az önbizalmad, fejlődjön az önismereted és meg tudd szeretni magad.

Bővebb infó itt: Coach neked.

Én, a saját coach-om

A coach sem ússza meg

Elvégeztem a coach képzést és sikeres vizsgát is tettem. A képzés során minden egyes eszközt, amit tanultunk, saját életünkön, példánkon, kihívásainkon keresztül próbáltunk ki és gyakoroltunk első körben. Saját magunkat adtuk bele minden egyes gyakorlatba. Ennél hitelesebb és élesebb próba nem is kellett, hiszen ez segített megértetni számomra minden eszközünk működését, használhatóságát.

A coach képzésbe olyan körülmények között és olyan állapotban vágtam bele, amikor épp azt tudtam mondani magamról: kerek egész vagyok, minden rendben van az életemben. Végig azt gondoltam, hogy nagyon nagy felismeréseket számomra a coach képzés során talán egyik feladat vagy éles helyzet sem fog hozni. Úgy éreztem tisztában vagyok minden – jelenleg ismert és tapasztalt – működésemmel.

Aztán ahogy teltek-múltak az alkalmak, a változatosság kedvéért is, többféle saját coach-olható témát dobtam be a tanulási folyamatba. Ilyenek voltak pl. saját magam coach-ként való felvállalása, kapcsolatteremtő készségem fejlesztése, illetve végül az, ami kapcsán most kimondom, hogy hatalmas felismerés ért: a túlvállalásra való hajlamom.

A túlvállalás volt az egyik téma, amit már április-május folyamán, amikor a betegségtudatomból való kimászás volt az első számú feladatom, a saját coaching-om során szintén előhoztam. Akkor ezt úgy fogtuk fel, mint “gödrök” az életemben, amikbe újra és újra belelépek (újra és újra túlvállalom magam, ami aztán frusztrációt okoz bennem és konfliktushelyzetet teremt magammal és másokkal – elsősorban a kedvesemmel – szemben). A gödör hasonlat azért nem szerencsés egyébként, mert nagyon negatív és hajlamosít arra, hogy az ember újra és újra belekerüljön – ehelyett mindig pozitív hasonlatokkal érdemes dolgozni. Én is újra és újra beleléptem a gödreimbe, pedig a cél az lett volna, hogy kikerüljem őket. Ennek ellenére, mivel a jól-létem és önmagam újbóli megtalálása nagyon erősen vezérelt, végül úgy éreztem, hogy egy idő után ezt a frusztrációt el tudom engedni, meg tudok vele békülni, már nem jelent problémát számomra.

De valójában a működés nem tűnt el az életemből. Mivel már beazonosítottam korábban, többször is időben észleltem, ha tapasztaltam magamon a túlvállalás előjeleit, így meg is tudtam már előzni. De ugyanennyiszer még működött is tovább. A képzés során pedig több alkalommal, több coach társammal való munka során is “bedobtam”, mint coach-olható témám. A különböző helyzetekben aztán nagyon szép megértéseim is születtek: gyerekkori minták, berögződések, alapvető működésem (vállalni, hogy megoldok helyzeteket) indították be és működtetik nálam azt, hogy hajlamos legyek túlvállalni magam.

De valójában miért is vállalja magát bárki is túl? Nem úsztam meg egy hatalmas felismerést én sem, most már sokkal jobban értem, hogy én miért vagyok erre hajlamos. Baj-e ha túlvállalom magam?

A válasz, a “titok” nagyon egyszerű egyébként, aminek a megértéséhez az élet már megint gyönyörű példát is kínált. Ez a hét ugyanis az eredeti terveim szerint olyan volt, amikor annyi dolgot tábláztam be egy-egy napba (többek között coaching üléseket több alannyal is), ami valóban nagy megterhelést jelentett volna. Mit történt helyette? Kényszerpihenőt kaptam. Viszonylag fájdalmasat, mert nem múló és nagyon erős fogfájással teltek a napjaim, jó kis megfázással kombinálva. Amiből most csak egy kiút volt: a pihenés. Semmi más nem működött, mert a fájdalomcsillapítók gyakorlatilag hatástalanok voltak. Parkolópálya, szünet. Se munka, se coaching, se semmi. Túlvállalás helyett ezt adta az élet. Én pedig elfogadtam, nem küzdöttem ellene, tudtam, hogy most mindennél fontosabb, hogy ismét jól legyek. Utólag pedig szép üzenetként tudtam értelmezni mindazt, ami történt. “Ne vállald túl magad, pihenj, minden rendben lesz így is!”

A túlvállalás szellemisége tehát egy olyan társ az életemben, ami hosszú évek óta – vagy talán mindig is – végigkísért. Talán jó gondolat lenne azt mondani: hagyd abba, ne csináld többé, ne vállald túl magad! De ez nem ilyen egyszerű. Mégpedig azért nem, mert a túlvállalás bizony pozitív “mellékhatásokkal” is jár.

Mert magában a szóban is benne van az, hogy “vállalás”. Az pedig egy olyan része a személyiségemnek, amit nagyon is szeretek. Az az ember, aki képes feladatokat, kihívásokat vállalni, mert tudja, hogy képes őket meg is oldani. Ügyes, okos, kreatív, találékony, hatékony. Jó szervező, rendszerező, jól priorizál, megold.

Szóval azt kell megnéznem, hogy mitől is lesz ez “túl” sok. Először ezt az elmúlt hónapok során úgy fogalmaztam meg: a sikerre hajt. Rájöttem, hogy az az énem, aki túlvállalja a feladatait, azért teszi, mert úgy érzi, hogy amit egyébként tesz, az nem elég. Még többet akar, mert amikor simán vállal valamit és az sikerül neki, azért dicséretet kap. Már pedig a siker és a dicséret nagyon-nagyon jó érzés. Számomra a dicséret az egyik fontos szeretetnyelvem egyike, azaz leegyszerűsítve, ha engem dicsérnek, akkor úgy érzem, hogy szeretnek is. A túlvállalás tehát egyfajta szeretetfüggőség számomra. Valószínűleg gyerekkori beidegződés, mert a dicséret volt az egyik legfontosabb forma, ahogy a szüleim kifejezték számomra, hogy értékelnek, szeretnek.

De most már felnőttem és képes vagyok alakítani az életemet, nem a beidegződéseim azok, amik irányítanak engem. Képes vagyok őket megelőzni és kezelni is, a megfelelő útra terelni. Mert az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy mik az én értékeim, hogy szerethető vagyok és egyáltalán nem kell magam túlvállalni, mert a környezetem semmilyen szinten nem várja ezt tőlem. Képes vagyok kemény munkára, kitartó vagyok és szívós, és ismerem magam és az igényeimet, tudom, hogy mi az, ami tölt, ami kikapcsol és amitől megnyugszom. Ez az, ami számít. Nem kell túlvállalnom magam! Anélkül is szerethető vagyok. Elég vagyok. Jó vagyok. Most már megértettem. De ezúttal a megértésből változást, azaz cselekvést is formálok, így lesz értelme.

Nem vállalom magam túl, csupán megteszem azt, ami tőlem a mindennapokban telik. Továbbra sem félek a nehéz helyzetektől és a kihívásoktól, de nem vágom magam alatt a fát és nem keverem magam nehéz helyzetbe csak azért, hogy azt érezzem, szeretnek. Mert a túlvállalás kockázatos és sok kudarcélményt okozott már nekem. Felesleges kudarcélményekre – bár legalább tanultam belőle! –  pedig nincs szükségem, mert számomra a nyugodt és stresszmentes élet prioritás.

A coach képzés során nem úsztam meg a nagy felismerés pillanatát én sem. Már ezért is megérte. Hiszek benne és tudom, hogy az ilyen önismereti munkával és előrelépéssel, fejlődéssel még jobban képes leszek másokat is támogatni. Mert tudom, hogy a megértés fontos, de pontosan értem és látom, hogy a konkrét változtatás milyen nehéz és hosszú folyamat lehet. Nyugodtabb ember és jobb támogató coach leszek általa.

Köszönöm.

Célok, álmok, vágyak, beteljesülés, fejlődés, önismeret.

Életmód birodalmat építek

Nagyon izgalmas helyzet ez most nekem, mert az elmúlt napokban új felületen kezdtem el folytatni a blogot.

Több mint 3 évvel ezelőtt, az életmódváltásom hajnalán, az első dolgom volt az, hogy nyissak egy blogot, ahol követhetem a kis küzdelmeimet. Akkor még hetente a kilóimat és a centijeimet is feljegyeztem ám :) (Ez a része persze nem lett nyilvános sose.) Aztán az eltelt időben néha változott a blog kinézete: volt, amikor rengeteg dolgot belezsúfoltam a főoldalba, máskor pedig  próbáltam letisztítani a felületet.

Idén tavasz végén teljesen új fejezethez érkeztem:  eldöntöttem, hogy új alapokra helyezem az egész blogot. A változás természetesen nem csak informatikai természetű. Akik engem ismernek, azok biztosan nem lepődnek meg, ha azt mondom, ez a változás elsősorban a saját magammal való viszonyom megváltozását jelenti. Egy önálló, saját felület, amibe még jobban bele tudom tenni magamat, az elképzeléseimet. Célokat fogalmaztam meg: szeretnék minél több emberhez eljutni és szeretném közvetíteni minél több ember számára azt a pozitív, cselekvő, tudatos látásmódot, életszemléletet, ahogy én is élem az életem.

Életmód birodalmat építek és ezt nem véletlenül írom. Azt vallom, hogy “always shoot for the moon”, azaz mindig a legmagasabb, a legambiciózusabb célokat tűzzük ki. Menjünk a vágyaink és álmaink után! Azért, mert ha végül nem is birodalmunk lesz (dehogynem!), az elért eredményeink és legfőként a megtett utunk minden bizonnyal boldogsággal, elégedettséggel fog minket eltölteni és nem fogjuk azt érezni, hogy “ennél akár többre is képes lehettem volna”. Ha pedig a környezeted szkeptikus a céljaidat illetően, a legjobb dolog, amit tehetsz, ha nem foglalkozol vele – maradjon meg az ő szkepticizmusuknak, mert

Shoot for the moon. Even if you miss, you’ll land among the stars. (Les Brown)

Úgyhogy gyors bejelentkezésként ezúton is üdvözlök minden régi és új ismerőst és olvasót, remélem továbbra is velem tartotok :)

11162521_10205234722281012_3432124384791499754_n

Nem kell mindig új fejezet – Kiút a Hashimoto-ból

Nyugodt vagyok.

Nagyon tanulságos volt az elmúlt közel 3 hónap számomra.

Kiút a Hashimoto-ból

Január végén kiderült, hogy van egy autoimmun betegségem, Hashimoto tireoiditisz. Ennek kapcsán sok minden más megvilágításba került az életemben. Egyrészt, magyarázatot nyert egy csomó dolog, fizikai tünet, amikkel együtt éltem, másrészt kiderült számomra, hogy a lelkem tényleg milyen szorosan összefügg a testemmel, és hogy évekig kimondatlan dolgok, elfojtások, szorongások és félelmek, állandó stresszt okozva ezzel a testemnek, egész egyszerűen beteggé tesznek.

Nem voltam rá felkészülve. Az év elejét optimizmussal, tenni akarással, elszántsággal kezdtem. Aztán, ahogy kiderült ez a dolog, ami egy hatalmas pofont jelentett számomra, úgy éreztem, a lelkesedésemet a “gyógyulásba” kell fordítsam.

Ami ezután következett, na pontosan az volt, amitől aztán, ahogy teltek a hetek, egyre rosszabbul éreztem magam.

Még én is kurva nehezen ismerek fel dolgokat, pedig elég tudatosan élek és egyre jobban ismerem magam.

Nagyon lassacskán kezdtem csak ismét az ösztöneimre hallgatni. Meg a környezetemre. Pedig pár hét után nyilvánvalóvá vált, hogy valami nem stimmel. Sokkal gyakrabban voltam rosszkedvű, nagyon sokat sírtam.

Pedig az eleje jól indult, sokkal jobban aludtam és az általános közérzetem is jobb lett. Valószínűleg a pajzsmirigy hormon pótlás is segített ebben. Másban viszont nem segített.

Elkezdtem diétázni (autoimmun protocol), és azt mondtam: bár kibaszott nehéz, de azt írták, hogy ez az, ami működik, én is elkezdem csinálni. Elkezdtem mindenmentesen enni. Jó volt, mert nagyon sok új ízt kipróbáltam, egészen új gasztronómiai világok nyíltak meg előttem és kreatívabb lettem, kreatívabban ettem. Változatosabban.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, valami kezdett elszakadni bennem. Március közepén, 1 hónapja kb, volt egy egész sötét és szomorú hetem, nagyon nem láttam kiutat. Egy dolog járt viszont a fejemben, mintegy nosztalgiaként: tavaly március.

A hónap, amikor eldöntöttem, hogy elég a langymeleg, állig érő szarból és kilépek belőle, mert kizárólag csak az én boldogságom a fontos, nem vagyok tovább hajlandó olyan szintű érzelmi elnyomásban és félelemben élni, mint amiben voltam. Amikor megtaláltam ismét és felvállaltam azt az embert, aki ÉN vagyok.

De a nosztalgikus érzéseken túl, nem hallgattam az ösztöneimre, vajon miért tört fel ennek az időszaknak az emléke ilyen elemi erővel bennem.

Pedig később is megtörtént. Ilyenkor általában iszonyú dühös voltam, és haragudtam pl. a kedvesemre olyan dolgokért, amik miatt nem is érdemelte meg. Hiába láttam be, hogy ha hülye voltam, változtatni nem tudtam, ezért ezek a konfliktusok többször is megismétlődtek. Ő pedig nagyon finom visszajelzéseket adott arra, hogy én hogy viselkedem vele. Azt mondta: folyton hibásnak érzi magát. Mire ezt kimondta, én már tudtam, hogy ebben nagyon igaza van, mert én is felismertem, hogy ez így volt, időről időre őt hibáztattam mindenféle apró-cseprő dologért. Pedig minden szar ellenére végig mellettem állt és soha egy rossz szava nem is volt hozzám. Egy dolgot szeretett volna és szeretne most is: legyek boldog!

Haragudtam én mindenkire már, és rég éreztem magam ennyire egyedül, mint ezekben az elmúlt hetekben. De most már tudom, hogy nem azért volt ez, mert egyedül is voltam. Én zártam ki szinte mindenkit magam körül.

Úgy éreztem, hogy belementem egy alagútba és mikor erre ráébredtem, elkezdtem görcsösen akarni, hogy ki tudjak jönni belőle. Nem ismertem fel, hogy ezt az alagutat valójában kizárólag ÉN építettem.

A környezetünk mindig tükröt tart elénk. Ebben a tükörben vagy saját magunkat látjuk vagy épp úgy, ahogy vagyunk, vagy pont az ellenkező módon.

Amit én láttam elég félelmetes volt. A mélypont akkor kezdett elérkezni, amikor a munkahelyemen is azt éreztem: engem itt senki nem lát, az én munkámat itt senki nem értékeli. Pedig ennyire élénkek, sokszínűek és aktívak nem voltak még a munkakapcsolataim, mint az elmúlt néhány hónapban. Mégis az ellenkezője tükröződött. Elzárkóztam ott is, mert az egész betegségemet egyedül akartam megoldani.

Gyökerestül megváltoztattam az étkezésemet. Nagyon nagy energiákat kellett belefektetni abba, hogy minden működőképes legyen. Az autoimmun protocol (AIP) nagyon szűk lista. Bár eleinte 100%-osan hoztam, aztán kezdett ez is egyre kevésbé menni. Azt éreztem, hogy egyszerűen túlzás ennyi mindenről lemondani.

Túlzás, mert bár figyelni kell az egyes ételekre adott reakcióimat, nem biztos, sőt, biztos nem az lesz nekem a jó megoldás, ami a tömegeknek kínált megoldás.

Elkezdtek hiányozni a régi dolgok. Például az a rendszer, ami szerint több mint 2 évig kajáltam: amit magamra szabtam, amiben egyensúly volt, mértékletesség meg változatosság. “Mentes” volt, ha az akart lenni, és a másoknak való megfelelésről egyáltalán nem szólt.

Egyszerűen azt kezdtem érezni, hogy nem az egészséges étkezésben van az én problémám. Valószínűleg van szerepe, de a magam módján. Leginkább azt szűrtem le, hogy mennyire fontos a változatos étkezés. Az AIP-ban ez már egyáltalán nem volt meg egy idő után. Mert lelkiekben nem voltam ott. Azt kezdtem érezni, hogy a diéta helyett sokkal inkább a lelki egyensúlyomra kell koncentráljak. Persze voltak ezzel is gondok, mivel a problémám gyökeréig nem mentem le még ekkor. Rossz helyen kerestem a megoldást.

Szünetet kértem magamnak a PowerBuilder edzésekben is. Na ez például elképesztően felszabadító volt! Pontosan azért, mert követtem a saját igényeimet és nem szopódtam olyan edzésekben, amikben nem éreztem jól magam. Ki akartam pihenni, nehogy megutáljam. Elkezdtem UST-re járni és iszonyú boldoggá tett minden egyes alkalom. Végre valami felszabadító, új, más. Amiben kell és tudok is fejlődni hétről hétre.

Ezen felül még jó pár apróbb hatások is értek, amik abba az irányba vezettek, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, ha nem forgácsolódom szét és saját magammal törődök, magamra fordítok időt, energiát.

Kedves Társadalom!Kedves orvosok, diétázók, nagyokosok, fitneszipar, média!Kedves TÖMEG!Kedves autoimmun betegség, dr…

Miután 2,5 hónapja fény derült a Hashimoto-ra, az első kérdésem az volt: jó, jó, de hogy NE legyen betegségtudatom?

A kulcsszó: én.

Továbbra is én irányítok. Ha valamit is változtatnom kell, akkor az ennek az ismételt tudatosítása.

Éreztem azt is, hogy ez az egész annyira új helyzet, hogy az ismert módszerekkel és kizárólag belülről kiindulva nem biztos, hogy meg tudok vele birkózni. Hetek óta beszéltünk arról a Kedvesemmel is, hogy felkeresek egy coach szakembert. Ezúttal nem pszichoterapeuta kellett, hanem valaki, aki egy fokkal gyakorlatiasabban áll a kérdéseimhez. A lelkemmel, önismeretemmel törődök én, de kellett valami/valaki plusz, aki segíthet a saját korlátaimon való túllépésben.

Múlt héten találkoztam Györgyivel, akivel kb. 2 órát beszélgettünk. Mindent elmondtam neki, ami az elmúlt 2,5 hónapban nagyjából lezajlott. Minden szituációban meg tudtam mondani, hogy mi volt a baj, mert pontosan láttam. Értettem, hogy mit tükröz a környezetem. De csak a beszélgetésünk végén döbbentem rá (ebben Györgyi segített), hogy mi is volt a valódi probléma: egész egyszerűen kurvára féltem, megijedtem.

Az elmúlt hetekben olyan helyzetbe hoztam magam, ami annak idején a betegségemhez is vezetett. Hagytam, hogy mások vezessenek – ezért dühös voltam magamra – ezt viszont a Kedvesem felé közvetítettem – a környezetemtől pedig alapvetően elzárkóztam. Elnyomtam egy csomó vágyamat, igényemet. Ez még mindig nagyon nehéz és folyamatosan tanulom, mivel könnyen alkalmazkodó típus vagyok. Meg kell tanulnom határokat szabni, vagy legalább figyelni arra, hogy ne veszítsem el önmagam, és az alkalmazkodás ne a saját káromra menjen és folyamatos lemondásokhoz vezessen. Nem mondhatok le saját magamról, az álmaimról és a vágyaimról! Ha egyszer lesz gyerekem, neki sem közvetíthetem ezt! De nektek sem.

Mert én olyan ember vagyok, aki képes és akar is tenni azért, hogy az életén változtasson, ha kell! Aki a saját útját járja, és épp ezért nincs egyedül!

A coach után volt egy feladatom: aznap este csináljam azt, amit a szívem diktál. Úgy éreztem, hogy egy ilyen intenzív beszélgetés után egyedül kell lennem, szóval hazafelé csak mentem az érzéseim után és végül a Szabadság hídra ültem ki naplementét nézni meg zenét hallgatni. Azt a naplementét, amit hónapok óta csak egy-egy pillantásnyira láthattam maximum, aznap végignéztem. Senki más nem számított abban az 1 órában, csak én.

hashimoto, coach, tudatos élet, egyensúly

Kiút a Hashimoto-ból. Az első lépés

A hídon segítettem egy lánynak felülni mellém. Azt éreztem, hogy ebben minden benne volt: én már jobban voltam végre, könnyebb volt a lelkem, ezért mást is fel tudtam emelni magamhoz. Coelho meg elmehet a picsába, sehol nincs giccsben hozzám képest :)

Mosolyogva mentem haza; az estét pedig megkoronázta a Kedvesem, aki Zsenikével már várt engem az utcán hazafelé. Én pedig tudtam, hogy ott fog várni, pedig nem is beszéltünk. We are connected. A legszebb romantikus filmek sem tudják felülmúlni a saját életünket. #coelho2

Aztán otthon rendeltünk egy pizzát, amit jóízűen, lelkiismeret furdalás, gluténmentesség, Hashimoto meg minden nélkül befalatoztam :)

Azóta pihenek a diétámban (nem eszek össze minden szart, de nem is görcsölök egyáltalán), de főleg a lelkemben. Nem keresem minden mögött a Hashimoto-t, mert mint a saját példám mutatja, ez az, ami igazán beteggé tesz.

Próbálok töltődni testileg is. Voltam edzeni is tegnap is meg ma is (3 ismétléses max front squat juhú!), járni is alig bírok, úgy fájnak a lábaim:) és igyekszem minél gyakrabban menni, mert hiányzik, ha nem megyek. A kutyussal egyre boldogabb a kapcsolatunk és ez is egyre többet ad.

Persze van még munkám bőven, mert vannak dolgok magamban, amiken szeretnék változtatni.

De nyugodt vagyok.

Nyugodt vagyok, mert minden szar és nehézség ellenére végre megint tudatában vagyok annak, hogy mik a céljaim, mit szeretnék az élettől és merre tartok.

Sokkal jobban akarok hallgatni a belső hangomra, mert tudom, hogy akkor leszek teljes ember, ha nem zárom magam folyamatos lemondásokba (ennek pedig a mestere vagyok!).

Mert amit tavaly ilyenkor megtaláltam magamban, az most is működik. Megyek arra, amerre a szívem őszintén diktál.

Szóval most nem nyitok a Hashimotoval új fejezetet az életemben. Nincsenek elvárásaim. Nem akarok görcsösen ragaszkodni elképzelésekhez.

Egyszerűen csak élek. Szeretek. Gondoskodom, törődök. Magammal és a szeretteimmel (shelties included.). Tanulok. Munkálkodom.

Ez vagyok én.

Tartozom magamnak… vagy mégsem?

Kicsit késő van már blogot írni, de az esti edzés, minden fáradtság ellenére, felpörget. A diétát ma is betűről-betűre betartottam.
Sokat gondolkoztam mostanában ezen a blogírás dolgon, mikor átgondoltam a 2015. évi terveimet, céljaimat. Nézegettem a naptáramat, hogy hova férhetne be a dolog. Az elmúlt időben ugyanis rendszeresen heti szintre redukálódott a bejegyzések száma. Pedig rájöttem, hogy fontos hely ez itt számomra. 
A blogírás folyamata nagyon fontos szerepet játszott abban az önismereti folyamatban, amibe 2012 májusában, az életmódváltásom kezdetén, belevágtam. Ahogy a tegnapi, elég hosszú, bejegyzést írtam az étkezési rendszerről és az edzéstervemről, ami szerint 2015. 1. félévét csinálom majd, sok fontos dolgot meg tudtam fogalmazni magamban, hogy miért is szeretem a blogomat írni.
Ez a blog számomra az önreflexió legfontosabb eszköze. Az egyik legőszintébb hely az életemben. Egy alapvetően nagyon pozitív hely. Az a hely, ahol a negatívból is pozitív lesz, mert ez az, amit én közvetíteni szeretnék. A negatív dolgok és gondolatok nem kell, hogy megfojtsanak bennünket, hogy megfojtsák az életünket. Én természetemtől fogva azon munkálkodom, hogy mindig mindenből a lehető legjobbat tudjam kihozni. Hiszek abban, hogy hatással vagyok a saját életemre. Hiszek abban, hogy a saját mentalitásom alapvető szerepet játszik abban, hogy miként próbálok boldogulni az életben. Hogy a változásban nem veszélyt, hanem lehetőségeket látok. Hogy a problémák addig problémák, amíg a hozzáállásunk szerint azok. Inkább kihívások, nehéz, de leküzdhető feladatok.
A blogom hozzásegített ahhoz, hogy megismerjem magam. Hogy megtaláljam ismét azt az embert, aki én legbelül vagyok és hogy képes legyek éltetni azt. Azt az embert, aki szenvedéllyel, lendülettel, kitartással és rengeteg mosolygással éli az életét. Ma is megkérdezte egy edzőtársam a teremben, hogy ugyan hogy a fenébe tudok én íííííígy mosolyogni. Na igen, teli vigyor volt az arcomon miután lenyomtam a 4×4 nehéz guggolásos sorozatomat. Mosolyogtam mint állat, mert boldoggá tett, amit csináltam. Büszke voltam magamra és persze örültem, hogy vége a sorozatoknak 😀
A blog rávilágított arra, hogy én is milyen apró szinteken vagyok képes korlátozni magamat. Ahogy a gondolatból szöveg lesz, majd a szöveget újból átolvasom mielőtt közzé teszem, a legjobb eszköz arra, hogy észre vegyem, milyen módon is történik mindez nálam. Mert saját magunk korlátozása gondolati szinten kezdődik. Változtasd meg a gondolkodásodat és megváltoztatod a világot! Én ebben maximálisan hiszek. Nálam ez az önreflexió. Hogy nem mindegy, hogy bizonyos szókapcsolatokat milyen módon írok le. Hogy néhány gondolatból, ami edzés közben születik, hogyan lesz aztán egy szöveg, hogy kötöm össze. Nagyon aktuális példa: szoktam azt mondani, hogy azért csinálom ezt a diétát ilyen szigorúan és azért dolgozom ilyen keményen, mert ezzel “tartozom magamnak”. De miután ezt leírtam, arra jöttem rá, hogy szerintem nem ez a gondolkodásmód a legjobb irány, ha pozitívan, szeretetteljesen akarok hozzáállni magamhoz. Tartozni nem annyira jó szerintem, van benne egy fajta kényszer, egy erős “muszáj”. Ami persze segít, hogy a céljaimhoz határozottan ragaszkodjak és lendülettel, erővel, energiával, kitartóan és következetesen dolgozzak a céljaimért. De mondok valamit. Többé nem fogom leírni, hogy azért diétázom és edzek, mert ezzel tartozom magamnak. Kurvára nem tartozom senkinek semmivel. Azért csinálom ezt, mert erre vágyom. Megajándékozom magam ezzel a munkával, amit szenvedéllyel, szeretettel, küzdeni akarással nyomok végig a következő hetekben. Nem azért, mert muszáj. 30 éves leszek márciusban, szerintem ez lesz a saját magam számára nyújtott egyik legnagyobb ajándék, amit jelen körülmények között adni tudok. Szeretem mindazt, amit csinálok és amit magamért teszek. Nem negatív kicsengésű gondolatokból akarok táplálkozni. A blogom írása erre aztán abszolút megtanított. Hány apró nüanszon múlik, én is csak akkor látom, amikor egy-egy bejegyzést megírok. De amit leírok és vállalom előttetek, az úgy is van. A blogom írása révén rengeteget fejlődtem, szeretem csinálni. Szeretném még folytatni egy ideig, az is biztos :-) Ma, amikor annyi kedves szót és bátorítást kaptam, hát még több motivációt is nyertem. Csinálom, mert ez az én személyes terem. Aki engem olvas, az olyan, mintha velem beszélgetne. Terápia ez saját magamnak és talán tudtok belőle meríteni ti is. Szeretném, ha egyre többen tanulnának meg pozitívan gondolkozni saját magukról és értékelni azt, amijük van, és merni többet akarni és merni elmélyülni annak az embernek a világában, akik ők maguk.
A mai edzés frenetikus volt egyébként. Két 1200 kalóriás pihenőnap után ezt így erőből lenyomni, nem volt semmi. Megküzdöttem a guggolással, a fekvenyomással aztán még inkább, végül jött a deadlift. A 8 db 1 ismétléses deadlift. Amikor már éhes voltam, fáradt és egyetlen dolog vitt előre: az elszántságom. Meg bíztam benne, hogy a deadliftek révén gyorsan termelődő endorfin segít majd lendületet nyerni az edzés végére :-) Mi az hogy! Annyira jó volt a vége, hogy még a húzódzkodásokból is 3-3-3 darab ment, ami pont 3x annyi, mint a múlt héten. Kezd visszatérni az erőm és ennek baromira örülök.
DWLH2015

Útravaló 2015-re

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e összefoglalót a 2014-es évről. Kicsit úgy vagyok vele, hogy szerintem már elég sokat ismételgettem, hogy miket sikerült elérnem idén, nem akarok már hátrafelé nézni. Igen, vállalom, hogy büszke vagyok magamra és hogy ennyi változást sikerült elérnem és hogy végre azt mondhatom, hogy boldog vagyok, kiegyensúlyozott az életem, van jövőképem és jó irányba haladok. De nem akarom újra átrágni magam azokon a dolgokon, amik történtek. Előre nézek.

Nem vagyok az újévi fogadalmak embere sem. Sosem fogadtam meg, hogy “idén lefogyok végre”, hogy “heti hétszer eljárok sportolni” vagy hogy “nem eszem több csokit”. Az életmódváltásom megérett magától, hiába is erőltettem volna korábban, nem lett volna eredményes. Idén azonban úgy döntöttem, hogy megfogalmazok néhány olyan dolgot, amikben szeretnék fejlődni, illetve néhány olyan apróságot, amit szeretnék gyakrabban csinálni.
1. Merjek segítséget kérni

Idén kezdtem el igazán megtanulni, hogy felismerjem azokat a helyzeteket, illetve azt az állapotot, amikor érdemes másoktól segítséget kérnem. Általában úgy vagyok, hogy igyekszem mindent saját erőből megoldani, nem merek másokra támaszkodni, mert nem akarok mások terhére lenni. Bíznom kell a környezetemben és a körülöttem lévőkben viszont annyira, hogy segítséget kérjek időben, mielőtt teljesen elkeserednék, hogy nem sikerül valamit megoldanom. 2014-ben például jártam pszichoterapeutához is néhány hétig (nagyjából 6-7 alkalomra volt szükségem), és a lehető legjobb döntés volt, amit csak hozhattam akkor. Jó érzés volt, hogy volt mellettem egy hozzáértő ember, aki segített átgondolni a dolgaimat és segített abban, hogy aztán olyan döntést hozhassak fontos kérdésekben, amiket nyugodt szívvel tudok vállalni. 
Az, hogy most már nem egyedül edzek, hanem merek segítséget kérni egy nehéz (vagy akár egy könnyű) guggoláshoz mögém, számomra egy olyan előrelépés, ami korábban nagy nehézséget okozott. Nem kell minden nehézséget egyedül vállaljak – talán ez egy fontos tanulsága számomra a 2014-es évnek.
2. A kitartásom és a rendszeretetem

Talán furcsa lehet egyeseknek, hogy arról írok, hogy nem vagyok elég kitartó, de számomra ez egy olyan gondolat volt, ami a gyerek- és fiatalkoromat alapvetően végigkísérte. Többször mondták nekem a szüleim, hogy “nem vagy elég kitartó!”, mert nagyon sok dologba belekezdtem sokszor és a legtöbbet nem fejeztem be vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem teljesítettem ki. Nagyon sokféle mozgásformát, illetve sportot kipróbáltam a hastánctól a tájfutáson át a jazz-balettig. Sokféle hobbit elkezdtem csinálni, például mindenféle kreatívkodós tevékenykedést vagy épp nyelvtanulást (török, kínai, francia). Egyikből sem lett kvázi “karrier”, bár sok dolog azért meg-megmaradt az életemben valamelyest. Mindig is utáltam, hogy azt kellett hallgassam, hogy nem vagyok elég kitartó. Ezért, részben kompenzációként, aztán olyan dologban tartottam ki évekig, amiben talán nem kellett volna. Szerencsére felismertem, hogy kitartónak lenni olyan dologban érdemes, amik adnak és nem elvesznek tőlem, amik hosszú távon építenek, nem pedig rombolnak. Az életmódváltás és az edzés, a saját magammal való törődés, akár ez a blog, például ilyenek számomra.
Mindig küzdöttem azzal is, hogy a kis dolgaimat rendben tartsam: a közvetlen környezetemet, az íróasztalomtól kezdve akár egy komplett háztartásig. Nagyon sokat tanultam erről is 2014-ben és most már úgy érzem, hogy sokkal tudatosabb vagyok ezen a téren is és sokkal jobbak az eredményeim is :) 
Amellett, hogy olyan ember a Társam az életben, akivel ez meg is valósítható és tartható, mindez amiatt is van, mert az edzéseknek köszönhetően a kitartásom lvl9999-re nőtt nagyjából :) Amúgy is szívós bivaly természetem van, nem adom fel soha, így igazából valószínűleg az volt a kulcsa az egésznek, hogy találjak olyan dolgot az életemben, mint az erőemelés, amivel legyőzöm a gyengeségeimet és építhetek az erősségeimre, így az edzőtermen kívüli dolgaimban, az életem minden területén is ki tudom alakítani a számomra szükséges és egészséges egyensúlyt.
2015-ben ezekre szeretnék építkezni és új dolgokba akarok belevágni. Nagy kihívás lesz: az edzésben a 22 hetes edzésterv és a 2. erőemelő versenyre való felkészülés, az étkezésben egy komoly, 10 hetes diéta, amilyet még sosem csináltam, amit aztán a versenyig majd módosítva folytatok. Ezekhez kitartás és rendszer kell, önfegyelem, elhatározás és motiváltság. Most úgy érzem, hogy mindezek megvannak bennem, úgyhogy izgalommal telve kezdem az új évet:)
3. Az apróságok
Néhány apróságot is megfogalmaztam, amikre szeretnék jobban figyelni 2015-ben. Ha valamikre azt mondhatom, hogy fogadalmak, akkor most legyen ez a néhány:
  • Kevesebb social media és kütyüzés lefekvés előtt
  • Több könyvolvasás
  • Az étkezések végén mindig várjam meg, míg lenyelem a falatot, mielőtt felállok az asztaltól (a munkahelyemen vagyok hajlamos ilyen sietségre) 
  • Több SMR hengerezés otthon
  • Kevesebb háttérbe húzódás, több önbizalom :)

Végezetül pedig néhány olyan dolog, amiket nem megfogadok, hanem alapvető irányelvként kezelek az életemben és amelyeket neked, olvasómnak is szeretnék átadni útravalóul a 2015-ös évre.

Köszönöm, hogy kitartóan velem vagytok :) Boldog és gainzben gazdag új évet kívánok mindenkinek! :)