ikrek

Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig

Várandósság az ikrekkel: döntések és változások tömkelege

Miután kiderült, hogy ikreket várunk, 3 lehetőséget vettem számításba, amikor az orvosom kérte, hogy keressek másik kórházat és orvost:

  1. Az előző posztban elmesélt doktornő és a SOTE I,
  2. A Honvédba vissza (mert szuper a PIC) és ott keresni egy másik orvost,
  3. SOTE II és egy méltán népszerű, háborítatlan szülés párti doktornő.

A SOTE I-es doktornővel való együttműködés egyenlő lett volna azzal, hogy havi szinten adagolta volna belém a szorongásait, miközben a stressz minimálisra csökkentése számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben (különösen a várandósság alatt), ezt az opciót tehát elvetettem.

A harmadik opció pedig: bár volt időpontom hozzá, végül nem mentem el. Később ő kórházat váltott viszonylag viharos körülmények között, ami számomra hatalmas megerősítés volt, hogy jó, hogy nem mentem bele ilyen kétes kimenetelű szituba, ami csak fölös stressz lett volna mindannyiunknak.

Bár hüvelyi szülésre készültem volna ha egy baba fogan meg, viszonylag hamar letisztázódott bennem, hogy nem kell nekem magamra vállalnom, hogy én lehetek hosszú évek óta talán az első, aki képes lehet hüvelyi úton ikreket szülni egy császár után (pedig még jobb publikációs anyag lehettem volna), szembe menve kórházi protokollokkal és orvosokkal és egy komplett szülészeti rendszerrel, ehelyett az egyetlen feladatom az kell legyen, hogy minél tovább egyben legyünk és végül biztonságban megszülessen mindkét baba. Ha császárral, akkor azzal. Ha programozott, az sem baj. Ha esetleg magától beindulna, akkor az csak ajándék. Csak ne idő előtt, ugye. A gyengéd császár mint opció persze felmerült, el is indultam ebbe az irányba. Ezért aztán, személyes tapasztalatom és ikres anyukák ajánlására bejelentkeztem egy Honvédos orvoshoz terhesgondozásra, aki el is vállalt.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?
várandósság

Babaváró, “nemfelfedő” tortánk :)

Vigyázni magamra és a babákra

“minél tovább kihúzni egyben”

Az ominózus beszélgetés a SOTE I-es doktornővel nem maradt nyom nélkül az életünkben. A szelektív redukció felajánlása és minden egyéb amiket mondott, nagyon abszurdnak hangzottak, mégis megpróbáltam az egész beszélgetésből leszűrni azt, amit használni tudok és amit a javamra tudok fordítani. Így, ha az egésznek lett valami pozitív hatása, akkor az az, hogy az egész terhesség alatt rendkívül óvatos lettem. Ezért sem beszéltem róla itt a blogon se hosszú ideig, befelé fordultam ehelyett. Legnagyobb kockázatként nem az általa említett veszélyeket éltem meg, hanem a koraszülés volt az, aminek leginkább volt realitása a szememben. Egyszerűen azért, mert az ikres terhességeknél sokkal nagyobb az esélye és én a statisztikák szerint is várhatóan nagyobb eséllyel voltam benne érintett.

Nagyon sok lemondással járt az óvatosságom: gyakorlatilag hónapokig nem emeltem fel Eriket, de persze ahogy haladtunk az idővel, ez egyre inkább nehezemre is esett. Abbahagytam a sportot, helyette inkább igyekeztem annyit feküdni és pihenni, amennyit csak lehet, kímélve ezzel a méhemet. A férjemmel limitáltuk a házaséletet, ami persze a párkapcsolatunkra rótt terheket.

Elkezdtük leépíteni Eriknél a szoptatást, amit végül 10 hónapos korára magától abbahagyott. Ráadásul azóta átalussza az éjszakákat is, így még aludni is többet tudtam (volna, ha nem lettek volna álmatlan óráim a terhességi hormonoktól :D). Ezt pedig több más szempont mellett legfőként azért tettük, hogy ha valami miatt hirtelen és/vagy tartósan mennem kell kórházba, akkor az elválás okozta stresszt ne fejeljük meg azzal, hogy szegénynek még a szopizástól is hirtelen kell megválnia. A cici helyett pedig a növekvő pocakomhoz való bújás lett a szeretetünk és kötődésünk kifejezésének egyik módja. Az elválás pedig végül karácsonykor történt, mindenfajta stressz nélkül. Az utolsó szoptatáskor megkérdeztem Eriket, hogy kér-e még, amire ő rámmosolygott és kiköpte a szájából a cicit. Tudtuk mindketten, hogy a szoptatás számunkra ennyi volt és ez így  rendben is van mindkettőnk számára.

Ahhoz, hogy sokat tudjak pihenni, nagyon sok feladatot a férjem vett át tőlem, így aztán az ő terhei is megsokszorozódtak. Cipekedni nagyon sokat kellett, mivel el is költöztünk. Ez mind rá maradt. Ja igen, mert hogy két dologra készültünk: egyrészt arra, hogy ha korábban érkeznek a babák, akkor legyen kire bízni Eriket, másrészt pedig majd ha megszületnek és otthon leszünk a 3 picivel, akkor közelebb legyen a segítség. Eladtuk a lakásunkat és a férjem családjához költöztünk át. Ez a rengeteg változás pedig rettentő sok lelki teherrel, érzelmi munkával is járt. Nagyrészt azért, mert annyira szerettem azt a helyet, ahol laktunk. Életem legjobb 2 évét töltöttem ott és borzasztóan fájt eljönni onnan. De az egész családunk érdeke ezt szolgálta. Ezt a szívfájdalmamat próbáltam később úgy átfordítani, hogy csak a jó dolgok iránt érzett hála maradjon meg nekem belőle.

Szóval ehhez hasonló lépéseket tettünk azért, hogy rajtam minél kevesebb legyen a teher – szenvedtem is sokat amiatt, hogy mennyire megszűnt az önállóságom, vagy hogy mennyire hiányzott az, hogy a kisfiammal menjek ide-oda a városban, mint azelőtt. Megpróbáltam más módokon jól érezni magam, de azért ez egy mindenféle hiányérzetekkel és megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Nem csak magam számára, hanem a férjem számára is. Engem a terhesség, őt pedig a megnövekedett és egyre inkább rá háruló terhek dolgoztatták meg napi szinten.

Problémamentes várandósság volt

A várandósságom egyébként tökéletesen problémamentesen haladt előre. A babák jól fejlődtek és bár lelkileg nagyon mélyre löktek minket a doktornő szavai, azért a hetek alatt sikerült elhinnem újra, hogy egészséges vagyok, jól vagyok és próbáltam a mindenféle veszélyekkel (koraszülés, hegszétválás) kapcsolatos félelmeimet is korlátok között tartani.

Amit még figyeltem, hogy az orvossal való együttműködésben hogyan is érzem magam. Nem akartam olyan emberhez járni, akiben nem bízom. Ugyanazokra a megérzésekre akartam hallgatni, amik a SOTE I-es látogatásomnál is “jeleztek”, hogy az a hely nem nekem való. Ezért mindig volt bennem egy kis izgalom, amikor ott ültem a rendelő várójában. De már az első találkozás megnyugtatott. Megnyugtatott abban, hogy jó az az út, amit választottam: a biztonságé. A császáros szülésé, aminek az eredménye, hogy “mindenki jól van” és lesz két szép egészséges gyerekem és közben nem kell harcoljak komplett rendszerek ellen.

Aztán a többi találkozás megnyugtatott abban, hogy bízhatok az orvosban. A már ismert Honvédos medikalizált szemlélete nem zavart, nagyon jó volt hozzá járni várandósgondozásra pusztán azért is, mert emberként kezelt. Minden találkozáskor kezet fogtunk, a szemembe nézett és még emlékezett is rám mindig, ahogy teltek a hetek. Beszéltünk a gyengéd császárról is, nyitott volt rá. Jól haladt a dolog. A sors fintora, hogy azon a héten, amikor az események felpörögtek a magzatvíz elfolyásával, pont szabin volt.

Így összességében azt tudta adni számomra az, hogy hozzá jártam, hogy legyen bátorságom újra belépni annak a szülőszobának az ajtaján, ahol 2016 februárjában nagyon rossz élményekben volt részem és amit nem is akartam többé látni. A szülés, illetve kórházba kerülés napjáig be sem tettem a lábam a Honvédbe, vérvételekre és ultrahangokra is máshova jártam.

Nincsenek véletlenek

Ez a várandósság egyértelműen érzelmi szempontból volt rettentő nehéz. Ebben biztos a dupla adag hormon is szerepet játszott.

Sokat sírtam amiatt, hogy Erikre nem jutott annyi energiám, amennyit szerettem volna neki adni. A rengeteg elfoglaltság miatt nagyon kevés minőségi időt is tudtunk együtt tölteni. Ki akartam használni az utolsó heteket arra, hogy amíg ő az egyetlen gyerekem, akire kizárólagos figyelmet tudok fordítani, együtt töltsünk minél több időt. Miközben a fáradtság és az elfoglaltságok (amiket az életünk újraszervezése igényelt) miatt kénytelen voltam néha másra bízni, hogy vigyázzon rá. Sokszor görcsöltem is ezen, nagyon nehezen engedtem el. Nálam okosabbak azt mondanák erre, hogy el kellett “gyászoljam” azt, hogy már nem csak Erik lesz az egyetlen gyerekem, akire minden figyelmemet fordítani tudom. Érdekes, hogy épp a magzatburok repedését megelőző utolsó 2-3 nap volt először olyan, amikor azt éreztem, hogy őszintén és félelem nélkül tudom rábízni Eriket másra, amíg én kihasználom az időt a pihenésre, hiszen a lányaim érdeke ezt kívánta.

A szülésre készülődve egyik nap aztán összeraktam a kórházi csomagomat.

Döbbenetes mód épp aznap, amikor este szükség lett rá.

AZ ELŐZMÉNYEK

Egyből három?! OMG ikreket várunk!

az Előzmények, avagy “Jöhet a 2. baba!”

A testembe vetett hitem visszaszerzése, testi regeneráció és orvoskeresés

2016 februárjában megszületett Erik, sürgősségi császármetszéssel. Leírtam a szüléstörténetem, a blogon is többször beszéltem róla, hogy szülészeti erőszak áldozata lettem és hogy aztán miként is “darált be a rendszer”, aminek a végén a természetes út helyett végül műtét segítségével jöjjön világra a kisfiam.

Nehéz volt a kezdeti időszak a babánkkal. Földön túli fáradtság, egy teljesen ismeretlen helyzet, totális mélyvíz mindannyiunk számára. Aztán szépen lassan, napról napra könnyebb lett. Beletanultunk, családdá formálódtunk.

Jöhet a kistesó! Irány a VBAC-párti orvos keresés

Azt tudjátok, hiszen nyomon követhettétek, hogy sokat dolgoztam a műtét utáni testi regenerációmon, emellett pedig elkezdtem új nőgyógyász után nézni. Dúlánál is voltam, akivel átbeszéltem a szülésélményemet. Buzgott bennem a vágy és a HIT, hogy igen, én is képes vagyok szülni! Minden erőszakosság, nemtörődömség ellenére és a támogatás hiányának megélése után is újra képes voltam hinni és bízni magamban és a testemben. Ebben a férjem támogatásának és a fizikai jóllétem visszaszerzésének is hatalmas szerepe volt. Ahogy a fiunkkal apránként egyre könnyebb lett, úgy éreztük, készen állunk a folytatásra.

De egy másik fontos dolog is volt itt: a szülés után a műtétet végző doktornő felírt nekem fogamzásgátlót, amit én el is kezdtem szedni. Csak aztán hetekig folyamatosan véreztem tőle, amiről meg pontosan tudtam, hogy ez így nem normális. Elegem lett abból, hogy hormonokkal terheljem a szervezetem. Kis korkülönbséggel szerettünk volna gyerekeket vállalni, de a védekezés nélküli házaséletbe addig nem akartunk belekezdeni, amíg nem volt mellettem olyan orvos, akihez bizalommal tudtam volna fordulni és akire számíthatok akkor is, ha újból babát várok ÉS akit hüvelyi úton szeretnék világra hozni. (ún. VBAC, császár utáni hüvelyi szülés).

Szerencsére hamar elért hozzám az információ, hogy Budapesten van olyan kórház, ami ráadásul nekem a körzetes (Szent Imre), ahol akár kis korkülönbség mellett (2 szülés között eltelt 12 hónap) is támogatják a nőket ebben.

Az orvoskeresésben a legfontosabb aspektus, ami munkálkodott bennem: a bizalom újra megtalálása. Azt akartam érezni, amit például a fogorvosomnál érzek, hogy soha nem cserélném le másra! Gondos utánajárás alapján több orvos is felkerült a listámra (2 az Imréből, 1 pedig a SOTE II-ről), akik közül kettőhöz jutottam el végül, talán ez nem is véletlen.

Számomra már az első találkozás nagyon meggyőző volt. Én nyílt voltam, őszinte és elmondtam, hogy min vagyok túl és mit szeretnék, mihez keresek partnert. Elmondtam az orvosnak, hogy a férjemmel szeretnénk rábízni magunkat az életre és utat engedni a kistesó érkezésének, legyen az bármikor is (akár hamar, akár később). Minden reakciója támogató volt és empátiával teli. De természetesen elmentem a másik orvoshoz (egy doktornő) is konzultációra, és bár hasonlóan jó élményekben volt részem, mégis hamar letisztult bennem, kettejük közül melyikük volt az, akire rá merem bízni magam teljes szívvel, ha arról van szó. A harmadik orvoshoz végül nem is kértem időpontot.

Ami az első vicces része a dolognak, hogy az orvoskeresés idején 5-5,5 hónappal voltam szülés után és mindkét doktorral megbeszéltük, hogy szoptatok is 2-3 óránként, nincs is még menzeszem, nagyon kicsi ilyenkor az esélye a teherbeesésnek.

Hát hogyne. A kicsi az nem nulla, ugyebár :-)

Utólag számoltunk utána, hogy nagyjából 1 héttel az első találkozás után (és hogy abbahagytam a gyógyszert) várandós lettem, amiből számomra a tanulság az volt, hogy lám-lám ennyit számít az, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk akkor, amikor babát szeretnénk. Én bizalommal teli voltam (magam iránt és az orvos iránt is), hittem magamban, és a férjemmel mindketten őszinte szívvel úgy álltunk hozzá, hogy jöjjön a kistesó, amikor ő jönni szeretne, várjuk szeretettel vagy épp várjuk türelemmel, ha több idő kell. Erik érkezése előtt is pontosan így álltunk hozzá a gyerekvállaláshoz.

Jött is. Azaz jöttek. Mindjárt ketten is :-)

OMG ikreket várunk!

“Utolsó menstruációja ideje? Öööö.. 2015. május…”

Arra, hogy babákat várok, elég vicces körülmények között derült fény. Én a várandósságnak semmi jelét nem tapasztaltam, sőt. A szülés után 7 hónappal még a menzeszem se jött meg. Ezért elkezdtem a szimptotermális fogamzásgátlás módszere alapján figyelni magamat (ébredési hő mérés, méhnyaknyák megfigyelés és méhnyak vizsgálat), várva, hogy mikor tér vissza szoptatás mellett a termékenységem. Megörültem, mert épp nemsokkal azután, hogy ebbe belevágtam, tapasztaltam jeleket is. Elkezdtem “barnázni”. Közel 8 hónappal szülés után, úgy gondoltam, belefér a normális kategóriába, mint gyenge visszatérő menstruáció. Várandósságra abszolút nem gyanakodtam. De csak nem akart múlni a dolog…

Aztán egyik este álltam a fürdőszobában és néztem, hogy fura, milyen nagy a hasam. Arra gondoltam, hogy – pont ekkor tértem vissza az intenzív erőedzéshez is – hát a kajálásban nem fogtam magam vissza, hogy legyen energiám a hétköznapokra is, meg egy jó kis wellness hétvégén voltunk túl, biztos ez látszik rajtam.

Drága férjem meg pont odajött, rám nézett és azt mondta: “Akkora a hasad, mintha 3 hónapos terhes lennél, nem akarsz csinálni egy terhességi tesztet?”

Terhességi tünetek híján kétkedve fogadtam az ötletet, de azért feltúrtam a szekrényt teszt után, mert úgy emlékeztem maradt még előző évről. Elsőre nem találtam meg, de másnap reggel ismét bebújtam a gyógyszeres dobozok közé és meglett. Ugyan lejárt már a szavatossága bő egy éve, de tettem vele egy próbát. Nem is ébredés utáni első vizeletből dolgoztam, hanem csak úgy délelőtt. Nem kis meglepetésemre pozitív lett. Na mondom ez kiváló, de jó-e ez a teszt egyáltalán? A kontrollcsík erős volt, ami szerint a teszt működött, de amint tehettem elszaladtam friss-ropogós tesztet venni. Majd azt is megcsináltam, pozitív lett. Ekkor már a tutinál is tutibb volt a dolog, felhívtam a férjemet és megmondtam neki a nagy hírt. Örült, naná! Én is! :) Majd hívtam az orvosom, hogy ez van, és rögtön másnapra kaptam is időpontot (az enyhe barnázás miatt is sietni kellett, mert az progeszteronhiányra utalhat)

Másnap reggel a férjem a következő mondattal búcsúzott munkába menet: “Ha ikrek, akkor fél év fizetés nélküli szabira megyek!:-)” 

Aztán az ultrahangon ért az igazi meglepetés. Hüvelyi UH-val kezdtünk, mert a barnázás miatt úgy sejtettük, hogy korai terhességről van szó, ráadásul az utolsó menstruációm dátuma még az előző várandósságom előtti volt, de aztán a hölgy közölte, hogy át kell váltani hasira, mert nagyobb ez a terhesség, mint gondoltuk és “más is van itt.” Mondom: mi??? Na, a hasi UH-n aztán jött a meglepetés: a babák bizony ketten vannak, ráadásul nem is picik: már 3 hónapos terhes vagyok! :-) Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől és aztán persze az örömtől :-) Azt hiszem azt ismételgettem csak fülig érő szájjal, hogy “kettő???!” 😀 Meg, hogy az ég egy adta világon semmi nem tűnt fel az eltelt 12 hétből. Edzettem, diétáztam, aktív voltam, szuper jól voltam! Semmi rosszullét, émelygés, szédülés, görcs vagy bármi hasonló, mint anno a kisfiamnál. Észrevétlenül eltelt ez a 12 hét. Egy aktív, mozgásfejlődős 6-8 hónapos baba mellett, ennyire tud az ember magára figyelni, ugye. 😉

A férjem megérzései pedig elképesztőek! Lottóznunk is kéne lassan :-) Én pedig elkezdek könyvet írni az életemről.

EZT a hírt aztán már nem telefonban mondtam el a férjemnek, hanem kocsiba pattantam, hogy elmenjek a munkahelyére, és ott személyesen mondtam meg neki :-) Mindkettőnk boldogsága határtalan volt.

Ikrek

Ikreket várunk

Nagyobb ajándékot nem is adhatott volna az élet. Hálásak voltunk és vigyázni akarunk a két kis kincsünkre.

Egy manócska után egyből három gyerekünk lesz :-)

Estére aztán olyan fejfájást kaptam és aludni is alig bírtam, ahogy elkezdtem átgondolni, hogy milyen szintű változást is hoz ez a dolog az életünkbe. Kezdve azzal, hogy a lakásunk 2 pici gyerekre még oké lett volna évekig, de háromra már tuti nem. Gyakorlatilag azóta szervezzük-tervezzük és gondoljuk újra az életünket, amit ez a hír tényleg fenekestül felforgatott. De a részletekről és a többi aspektusról, mert tartogatott elég munkát a dolog, (pl. újabb orvoskeresés…, testi változások, lelki munkáim, hétköznapi stratégiáim) egy (vagy több) bejegyzésben írok majd.

Ha coachként segíthetek abban, hogy kiegyensúlyozott életet élj, keress meg bátran: COACH NEKED. Jelenleg Skype-on keresztül állok rendelkezésedre!

Rendszeresen frissülő tartalmakért, látogass a Facebook oldalamra vagy kövess az Instán!

Anya és Apa születik – A várandósság csodája

Néhány napja a tágabb ismeretségi körrel is megosztottam az örömhírt, úgyhogy úgy éreztem ideje itt is hírt adnom róla, mi is volt és van velem mostanában. :-) A nyár, ez többeknek feltűnt, a korábbi időszakhoz képest nagyon csendesen telt a blogon. Ez nem volt véletlen, mert olyan dolog történt az életemben, ami minden eddiginél klasszabb, hatalmasabb és fontosabb:

Babát várok! :)

Erről mesélni a blogomban pedig számomra intimebb dolog, mint valaha bármiről is, amiről itt írtam. Életem legboldogabb időszakát élem, éljük most :-)

Magamhoz hűen persze naplót (blogot) írtam/írok a babavárásról, de ezeket nem a nagy nyilvánosságnak szánom, helyette leginkább a tapasztalataim, érzéseim részletesebb megörökítésének, Apának és nekem, meg majd a Babának is, ha felnő, jó emlékként. Meg ezekről inkább személyesen mesélek szívesen.

Nincsenek véletlenek

Persze vannak olyan dolgok, amikről szívesen elmesélem itt a blogban is, hogy én miként éltem meg. Én úgy látom: nincsenek véletlenek. Minden saját magamba fektetett munka, az elmúlt 3 évben kidolgozott és működtetett életstratégiám (a türelem, az elengedés és az őszinteség hármasa) működik számomra. Testileg és lelkileg is felkészültem arra, hogy felelősséget vállaljak egy új Életért. Ebben pedig csodálatos, nagy betűs Társam is van az életemben. Nem véletlenül írtam le annyiszor mostanában: kerek egész az életem, igazán nagybetűs BOLDOG vagyok!

A Babavárás ténye hatalmas csoda és boldogság volt számunkra, egy igazi áldás az év eleji fizikai és érzelmi “hullámvasútom” és a betegségtudatomból való kimászás után. Újra önmagam lehettem, egy egészséges, bátor, erős és vidám Nő, Ő pedig pontosan ebbe az állapotba érkezett meg hozzánk. A közös gyermek iránti vágyunk és az egymás iránt érzett szerelmünk megtestesülése és egyben hatalmas ajándéka. A kapcsolatunk megkoronázása, egy igazi szerelemgyerek :-)

Várandósság és sport

Különleges állapot a várandósság. Nem igazán voltam otthon a témában, ismerősi-baráti körben sem volt olyan babaváró család soha, akivel közvetlenebb kapcsolatban lettem volna ebben az időszakukban és beszélhettem volna velük. Magamnak, magunknak fedezem, fedezzük fel az egész folyamatot.

Június elején abbahagytam az UST-t és visszatértem ahhoz a sporthoz, amit mindennél jobban és szenvedélyesebben szeretek. Ahhoz a sporthoz, ami segített, hogy ma az legyek, aki vagyok: az erőemeléshez, vagyis a “nagy súlyok emelgetéséhez”. De talán emlékeztek, mikor az I. Thor Power Kupa után azt írtam, hogy visszamegyek erőemelni, mert az idei decemberi versenyen ismét el akarok indulni és ezúttal aranyérmet fogok elhozni. Meg is jegyeztem egyből, hogy ha az első két versenyre se tudtam úgy felkészülni, ahogy “egy versenyre illik”, akkor lehet, hogy az élet más lapokat osztott nekem és harmadszor sem fog sikerülni. Ahogy ezt kimondtam, egyben el is fogadtam ezt a lehetőséget. Nagyon fontos mentális lépés volt ez. Rábíztam magam az életre. Nem is váratott magára a Baba, jött egyből! Így a decemberi most Apa versenye lesz :-) én pedig élvezhetem a szurkolói pozíciót!

A verseny utáni héten visszatértem a PowerBuilder edzésekhez, majd megkaptam a versenyfelkészítős edzéstervemet, amit szépen elkezdtem csinálni. Hát, ez nagyjából 2 hétig tartott. A Baba megfoganásával együtt a testem azonnal jelezte, hogy “bocsi, de már más a fontos”: a teljesítményem egyik napról a másikra kb. 2/3-ára zuhant vissza. Akkora változások kezdődtek a testemben, hogy az felülírt gyakorlatilag minden más törekvést.

Az első és legfontosabb dolog volt, mikor megtudtuk, hogy gyereket várok, utánajárni annak, hogy a sportban meddig mehetek.

Hiába olvastam a sok cikket a neten, ahol azt ajánlják, hogy a nők ne emeljenek nagy súlyokat, nem igazán tudtam ezt a saját életembe belehelyezni. Mert lehet, hogy másnak egy 20 kg-ra pakolt bőrönd az, amit egy évben egyszer max megemel (ezt egy cikkben olvastam), nekem az 50 kg csupán bemelegítő súly volt az elmúlt 2 évben. Az orvosomat is megkérdeztem, de ő is elég felületes választ adott, tiltani viszont egyáltalán nem tiltott. Egy dolgot tudtam biztosan: a lehető legjobban figyelnem kell magamra és óvatosnak lennem. Nagyon nagy a felelősségem és vigyázni akartam a testemben formálódó kis Életkére. Ebben társam volt az, hogy bíztam és bízom is magamban, nagyon jó a testtudatom, kellően óvatos vagyok, és pontosan tudom, hogy mi az, ami fontos számomra. Soha nem erőltettem semmit.

Az első trimesztert (a várandósság első 12-13 hete) végig “edzettem”.

Edzésnek persze nem nevezném, kérdezték is mindig reggel, hogy “már végeztél is?” meg, hogy “csak ennyi?”. A válaszom csak egy mosoly volt és egy “igen, most ennyi”. Edzés helyett inkább tornának, átmozgatásnak nevezem. Emelgettem súlyokat, deadlifteztem, guggoltam és még fekvenyomtam is például, de ezeknél sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a mobilizáció, a nyújtás, a saját testsúlyos gyakorlatok és a kettlebell. Egy-egy ilyen alkalom nem is nyúlt tovább kb. 20-25 perc bemelegítésnél + fél óra “edzés”-nél. Az első trimeszterben amúgy is mindent felülírt a fáradtság, a szédülés (ha hirtelen álltam fel), szóval tényleg extrán óvatos voltam. Meg persze ahogy változik a pocakon belül az “elrendezés”, nő a méhem, nagyon változó, hogy éppen mi is az a gyakorlat, ami jól esik. Hetekig nem is guggoltam például csak kettlebell-el. Az edzéseken ügyeltem arra, hogy a pulzusom ne menjen magasra, a sorozatok után 2-3 perces szüneteket is tartottam. Összességében a nagy súlyok+ kis ismétlésszámok helyett áttértem a kisebb súlyokra (a korábbiak maximum felére) és picit magasabb ismétlésszámokra (8-10), mert ez esett jól. Teljes testes gyakorlatok helyett, sokszor csak izoláltakat végeztem, szóval az biztos, hogy rég bicepszeztem ennyit :-)))

A várandósság azt az ajándékot adta, hogy a mozgást, az edzést kizárólag örömforrásként végezhetem, edzésterv, versenycélok és teljesítménykényszer nélkül.

Csak és kizárólag azt csinálom, ami az adott napi állapotomban jól esik. Vannak azért fókuszterületek, pl. a hátam, fenekem erősítése, ellensúlyozandó a növekvő pocakomat és az előredőlő medencét, hogy megelőzzem a derékfájást, hátfájást. Ezért is maradok még ameddig tudok ennél az edzésformánál: összetartja a testem és erősíthetem azokat a pontokat, amiket erősítenem kell. Jó érzés, szeretem.

Közben persze egyre többször jöttek szembe olyan cikkek, amik megerősítettek abban, hogy amit csinálok, az kifejezetten jót tesz. Volt olyan edző, aki a szülést magát egy nehéz guggoláshoz hasonlította :-) Azt már most látom, hogy nem én leszek az az “elrettentő példa”, aki 9 hónaposan testsúly 2x-t fog deadliftelni (ilyet is láttam, az illető hölgynél pedig működött a dolog), de számomra is, a súlyzós edzés az egészségem megőrzésének egyik fontos eszköze a várandósság alatt is.

Viszont nem előbbre való mindennél. A várandósság alatt végzett edzéseim nagyjából ahhoz segítenek hozzá, hogy az alap erőszintemet, kondíciómat meg tudjam őrizni. Voltak így is olyan hetek, amikor egyáltalán nem voltam lent a teremben. Helyette sokkal jobban estek a séták (amikben szintén elfáradtam:-). (Igen, egyértelműen nagy kedvencem lett a séta, ezt bizton állíthatom. Bár vannak napok, amikor az is kellemetlen tud lenni a pocakom növekedése miatt.)

Az erőemelés társam az életben. Társam volt nehéz időkben, könnyű időkben. Társam most a várandósság alatt is és biztos vagyok benne, hogy később is az lesz. De az a jó ebben, hogy ez egy rugalmas kapcsolat. Mert én képes vagyok rugalmasan kezelni. Szeretem, csinálom és élvezem az előnyeit. Nem félek időről-időre elengedni sem, mert tudom, hogy újra visszatalálok hozzá (mint ahogy idén is). Én ebben találtam meg magam. Már pedig ha én jól vagyok, akkor ezt tudom adni a Kedvesemnek, a Gyermekemnek, a környezetemnek is. A Babavárással egy új szerepem, az Anya, születik az életemben, de ezzel együtt nem szűnök meg társként, hobbi sportemberként (és a többi) sem létezni. Új kihívás lesz majd ebben egyensúly teremteni 😉

Várandósság és diéta

Arról is írtam nyáron, hogy a betegségtudatom eliminálását segítette az is, hogy az étkezéseimben sem korlátoztam magamat semmiben. Odafigyelve, de nem rágörcsölve ettem, és így éltem a mindennapokat. Beláttam, hogy az autoimmun állapotom miatt a testem diétára kényszerítése, vagy éppen az évek óta tartó fogyni-alakulni vágyás túlságosan megterhelő számomra, ezzel együtt pedig a testem kritizálása és az egészséges életmódhoz való görcsös ragaszkodás is eltűnt az életemből. Mert az egészségem mindennél fontosabb. Annak pedig nem része a görcsös akarni és megfelelni vágyás és a fölösleges stressz. Megteremtettem az én személyes egyensúlyomat, és biztos vagyok benne, hogy ez hozzájárult ahhoz, hogy most kerekedő pocakkal ülhessek itt és írhassak :-)

Az, hogy a szigorú diétát felváltotta a stresszmentes étkezés, a várandósság alatt abban segít, hogy minden szükséges tápanyagot, amire ilyenkor a Babának szüksége van, egész nyugodtan be tudjam vinni. Na nem épp a kakaós csigára gondolok ;-), de például a tejtermékeket nagyon kívánta például egy időben a szervezetem és ezek fontosak is a csontozat felépítésében a kalcium miatt. Ezekből igyekszem olyat választani, ami az emésztésemet sem terheli, de pl. tejmentes életmódról ebben az időszakban nálam szó sincs.

Igyekszem odafigyelni, és minél többször az egészségesebb választások mellett letenni a voksom (a 2. trimeszter egyelőre könnyebb is ilyen szempontból), mert nem szeretnék feleslegesen elhízni, meg terhességi cukorbetegséget sem, de a lényeg persze, hogy a Baba egészséges legyen és később a szoptatáshoz is jó alapjaim legyenek (amihez kell némi zsírtartalék). Azt már biztosan látom, hogy

kívülről könnyű megmondani, hogy mi lenne a jó egy kismamának, megélni viszont egy fokkal azért nehezebb tud lenni a hétköznapokban.

Számomra ezért is fontos, hogy tudjak időt és energiát szakítani a mozgásra, mert nagyon sokat segít ebben is egyensúlyt teremteni.

Anya és Apa születik

Nem volt könnyű időszak a nyár, a várandós tünetek garmadáját tapasztaltam és hétről-hétre mást. Vagy mindent épp egyszerre. Tünetek jönnek-mennek. Vicces, hogy néha tankönyvbe illő menetrend szerint jön pl. egy-egy erős fejfájás. Megvolt az émelygés, a szédülés, a fáradtság, kívánósság, hangulatingadozás és szinte minden egyéb dolog, amit a terhességi tünetek között felsorolnak, most nem részletezem :-) Az 1. trimeszteres tünetkavalkádot a nyáron még megspékeltem egy coaching képzéssel is, meg minden hétvégén kutyaiskolával, szóval bár egyértelműen pihenésre lett volna a leginkább szükségem, valahogy arra jutott a legkevesebb. Illetve így is jutott annyi, amennyi csak tudott (prioritás volt), de valószínűleg bármennyi sem lett volna elég :-)

Azt hittem a 2. trimeszter már könnyebb lesz (egyébként egy fokkal jobb is), de egyelőre fogfájás és betegség váltja egymást, és gyógyszer nélkül, kizárólag a pihenés gyógyító erejére hagyatkozva egy nátha is sokkal lassabban gyógyul, a fogfájás pedig elviselhetetlenül szar.

Érdekes egyébként megtapasztalni, hogy mennyire elnyomjuk a természetes gyógyulási folyamatainkat: siettetjük őket (mert azt hisszük, hogy nem tehetünk mást) és gyógyszerekhez nyúlunk ahelyett, hogy hagynánk a szervezetünket és az immunrendszerünket dolgozni. Mert a nátha nem annak a bizonyítéka, hogy gyenge az immunrendszerünk, hanem épp azé, hogy erős. Hiszen minden tünet a gyógyulást, a vírustól való megszabadulást szolgálja!

Különleges állapot a várandósság, aminek az elején azt éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Hihetetlen tempóban zajlottak bennem azok a folyamatok az első hetekben, amik ilyenkor az új Élet fejlődését szolgálják. Tényleg egy merő csoda az egész, hiába kellemetlen egy csomó velejárója. Örömmel tapasztalom meg az egész folyamatot és nagyon jó érzés látni magamon, hogy mennyi dolog szolgálja a Baba fejlődését, növekedését.

Az igazi #aputest és #anyutest

Az igazi #aputest és #anyutest

Mindezzel együtt a várandósság nagyon komoly csapatmunka. Boldog vagyok, hogy amikor a Babával együtt egy Apa és egy Anya is születik, ilyen szilárd alapokon nyugszik mindez. Rengeteg türelem kell hozzá és elfogadás: már a várandósság is arra tanít, hogy nem mindig tudjuk azt tenni, amit szeretnénk, mert van egy picike Valaki, aki ezerszer fontosabb bárminél. Folyamatos tanulás saját magunkról és egymásról. Rengeteg kommunikáció. Összhang. Szerelem. Szeretet.

Áldás ez a 9 hónap, nem pedig terhes.

Nem könnyű, de boldog. Amikor nagy nehezen elsétálok az épp növekvő és ezért feszülő pocakommal a villamosmegállóig munkába menet, majd a villamoson szerencsés esetben le is tudok ülni, van egy kis időm elgondolkozni. Nem a telefonomat nyomogatom, hanem csak nézek ki az ablakon. Ilyenkor mindig meghatódom. Semmi mást nem érzek, csak boldogságot. Tudom, hogy a döntések, amelyeket őszinte szívből az életemben – az egész apró dolgoktól kezdve, akár az eddigi legnagyobbakig – tudatosan meghoztam, az elvárások, amiket elengedtem, a félelmek, amiket megértettem, hozzásegítettek ahhoz, hogy ma a számomra legfontosabb dolgot, egy szerető és boldog családot és meleg otthont, egy tökéletes társsal együtt megteremthessem.