ikrek

Szelektív redukció – amit még nem meséltem

Bár nem sok idő telt el azóta, hogy bejelentettem a várandósságomat, az ikrek már meg is születtek. Maradt még több részlet, amit szerettem volna elmesélni, de nem volt rá alkalom.

4 hét után, a Honvéd Kórház PIC osztályának családi szobájában ülve, végre együtt a lányaimmal alvás helyett inkább kihasználtam azt a néhány szabad órát arra, hogy megírjam azt, ami eddig elmaradt.

Honvéd PIC családi szoba

Honvéd PIC családi szoba

Avagy hogyan is jutottunk el ahhoz, hogy március elején, amikor egyszercsak elöntött egy adag magzatvíz este negyed 10-kor, azonnal be tudtunk jönni a kórházba és 10-kor már meg is kaptam az első tüdőérlelő injekciót. Amikor minden perc számít.

AZ ELŐZMÉNYEKET OLVASTAD MÁR?

A várandósságom eddig el nem mesélt körülményei

VBAC-re készültem, aztán kiderült, hogy ikreket várok

A legutóbbi bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy a pozitív teszt másnapján, az orvosnál tett látogatáson kiderült, hogy 12 hetes várandós vagyok iker babákkal, ami hatalmas meglepetés volt. Egy dolgot tudtam egyből: Magyarországon a ritkábbnál is ritkább az, hogy előzetes császármetszést követően hagynak ikreket természetes úton megszületni. Hiszen még a sima ikerterhességeket is javarészt császárral fejezik be manapság. Ennyit arról, hogy valaha hüvelyi úton szüljek.

Amit viszont nem tudtam és az ultrahangot követően az orvos elmondta: az ikerterhesség elsősorban a koraszülés miatt kockázatosabb dolog. Sajnos a Szent Imre, ahol ő praktizál olyan kórház, ahol nincs PIC, azaz intenzív koraszülött ellátás, ezért azt mondta, hogy a legjobb szívvel, de azt ajánlja, hogy keressek másik kórházat és orvost. Mert ha helyzet van, akkor előfordulhat olyan forgatókönyv is, hogy egy beindult koraszülés esetén olyan másik kórházba küldenek, ahol el tudnak látni vagy akár az is lehet, hogy csak a babákat szállítják át másik kórházba, míg engem nem. Így megállapodtunk abban, hogy mindkettőnk bánatára bár, de elköszönünk egymástól, ne lebegjen ez a fölös stressz a fejem felett.

Az, hogy megtaláltam a VBAC-támogató orvosomat, az én életemben végül arra a szerepre korlátozódott, hogy merjek újból gyereket vállalni és ne féljek egy újabb traumatikus szülésélménytől.

Viszont ezzel, hogy elköszöntünk egymástól, megfejelve azzal, hogy kockázatos a terhességem, újabb munkát tartogatott nem csak számomra, de a férjem számára is. Közös döntést kellett hoznunk a továbbiakról, aminek az alapját az képezte, hogy találok egy olyan orvost és kórházi közeget, amiben őszinte szívvel meg tudok bízni.

Honvéd, SOTE I vagy más?

Az orvosom, tekintettel a veszélyeztetett státuszomra, ajánlotta, hogy keressem fel egy volt kollégáját/tanítványát, aki a SOTE I-en dolgozik. 2 nap múlva sor is került a találkozóra a kórházban. Közben Honvédos orvosok után is elkezdtem nézelődni, ha valamiben, akkor császárban ugyanis a Honvéd profi ugyebár. Meg a PIC-ük is híresen jó és családbarát, szemben a SOTE I-ével, ami számomra az anyatejes táplálás és a babákhoz való kötődésem szempontjából nem mindegy, és nem mellékes az sem, hogy – ha kihúztuk volna jó sokáig – a Honvéd gyerekágyas részlegét már ismertem.

Már amikor orvoskeresésben voltam, és amikor a SOTE I-re mentem akkor is figyeltem arra, hogy mit súgnak az adott hellyel kapcsolatban az ösztöneim, zsigereim. Hát, a SOTE I-től egyébként a hányinger kerülgetett konkrétan. Nem éreztem jól magam, nem éreztem azt, hogy az a közeg lenne az, ahol én szülni szeretnék. De fontos volt az orvosról tett benyomásom is, így kivártam, hogy mire jutunk. Az ajánlott orvos első látásra egyébként nagyon szimpatikus volt.

“Szelektív redukció”

És akkor most ide teszem a két lányom fotóját.

ikrek, szelektív redukció?

A lányaim

Amikor ugyanis leültünk beszélni, a kezdeti pozitív hozzállásom és optimizmusom gyakorlatilag darabokra hullott. Ez a doktornő ugyanis az alábbiakat közölte velem:

  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira ritka, hogy erről publikációt kéne írni. (Örülök, hogy ha már emberszámba nem vesz, legalább tudományos kutatásnak jó vagyok.)
  • Előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal várandósnak lenni annyira kockázatos, hogy a hegszétválás esélye, bár alap esetben 1% alatti, szerinte az én esetemben van vagy 8% is! (ún. ex-has tény)
  • Az, hogy előzetes császár után ilyen hamar ikerbabákkal lettem várandós annyira veszélyes, hogy egy esetleges komplikáció miatt vagy a babák vagy én, vagy mindhárman, meg is halhatunk vagy elveszíthetem a méhem és egyéb katasztrófák.

Mindebből kifolyólag első dolga volt felajánlani az ún. “szelektív redukció” lehetőségét, ami egy szép orvosi fogalom a puszta gyilkosságra. (És itt most természetesen egyáltalán nem mondok ítéletet arról, aki ezt a döntést képes meghozni pl. ha egy sikeres lombik sokbabás (3-4-5..) terhességet eredményez, de az én esetemben, egy egészséges spontán ikerterhességnél, ezt borzasztó erős túlzásnak éreztem.) A “szelektív redukció” ugyanis azt jelenti, hogy én mint anya választhatok, hogy valamelyik babámat megöljem (egy kálium injekciót juttatnak a baba szívébe), hogy csak egyet kelljen kihordani. Mert a doktornő szerint még ennek a vetélési és az akár mindkét baba halálát is okozó beavatkozásnak is sokkal kisebb a kockázata, mint annak, hogy én egyáltalán képes leszek végigcsinálni ezt az ikerterhességet és valahogy túlélem a szülést.

Dühöt érzek, ahogy írom ezeket a sorokat. Rettenetesen hatottak ezek a szavak akkor. Patakokban folyt a könnyem, ahogy mentem haza a BKV-n és nem érdekelt ki mit gondol, képtelen voltam visszatartani a sírást. Nem is akartam. Ja, Erik fiam is velem volt ezen a megbeszélésen, mert nem tudtam megoldani, hogy vigyázzon rá valaki otthon. Tehát miközben hallgattam a doktornő szavait, arról, hogy legálisan megölhetem a pocakomban növekvő egyik kis életet, ott volt mellettem a kisfiam is, ami ezt a lehetőséget még sokkal fájóbbá tette.

Hatalmas pofonként ért ez a felajánlás és egyszerűen nem hittem el ezt az egész dolgot, hogy nekem ilyenről kell döntést hoznom. Úgy éreztem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben megfelelően döntsek. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem fogom megölni egyik gyerekemet sem, de rettenetes szcenáriók merültek fel, amiknek az eshetőségét úgy éreztem, komolyan kell vennem. Hiszen annak is nagyon kicsi volt az esélye, hogy várandós legyek ennyire hamar, ráadásul ikrekkel, tehát ha egy komplikációnak van akár 1% kockázata is, akkor azt figyelembe kell vegyem. A légből kapott ijesztgetések viszont már akkor sem tetszettek.

A doktornő a beszélgetés végén azért mondta, hogy ő amúgy bízik a pozitív kimenetelben, de nagyon szoros kontrollal, 32. heti kötelező befektetéssel (egy egyéves kisfiú anyjaként…) és szigorú semmittevéssel lehet végigcsinálni csak a terhességet, ha őt választom. Én pedig mondtam, hogy felkeresek más orvost is és majd jelentkezem. Amire az ő válasza az volt, hogy ne higgyek annak, aki szerint az én terhességem egy nagyon vidám történet lehet majd, mert az szerinte nem igaz.

Többet nem beszéltem ezzel a doktornővel. A férjemnek zokogtam, ahogy próbáltam elmesélni mi is történt. Ő is összeomlott. Tudtuk, hogy nem akarjuk megölni egyik gyerekünket sem, hanem végig akarjuk csinálni ezt a várandósságot, mivel hatalmas ajándéknak és ritka nagy szerencsének, áldásnak tartottuk azt. Utáltam, hogy az orvos a saját félelmeit vetítette rám és nem vette figyelembe egyáltalán azt a tényt, hogy én egyébként mennyire jól voltam, milyen jó egészségi állapotban voltam és hogy ilyen – ezek szerint – nehezített körülmények között is megfogantak ezek a lánykák, akik kétséget kizáróan egy dolgot akartak: ÉLNI. Ha már kockázatokat kommunikálunk, akkor egy hasraütésszerű 8%-ot tekinthetünk úgy is, hogy 92%, hogy nem lesz semmi baj, nemdebár?!

Kapaszkodó kellett. Felhívtam egy barátnőmet :-) Aki maga is kétgyerekes anya és nagyon jó szempontokat tudott adni a doktornő szavainak helyre tételéhez és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Aztán felhívtam egy dúlát. A dúlát. Minden VBAC-ra készülő anya “tyúkanyóját”. Hármasban a férjemmel leültünk beszélgetni és átvettük a lehetőségeket.

Az egyik legfontosabb dolog, amit mondott és amit sok orvos elfelejt: az, hogy egy nő babát vár, a világ legtermészetesebb dolga. Nem pedig egy orvosi eset, egy publikáció, egy komplikációhalmaz vagy egy műhibaper-félelem együttese. Természetes, emberi dolog, az élet része. A másik legfontosabb, amit szintén elfelejtett közölni pl. a doktornő is, hogy az én ikerterhességem hála az égnek a legkevésbé kockázatos fajtájú volt, mivel a két baba két teljesen külön burokban, külön méhlepényen, külön köldökzsinórral fejlődött (ún. DDD-terhesség).

Átbeszéltük a lehetőségeket, amik között ekkor még ott volt az is, hogy esetleg olyan orvoshoz menjek, aki még a természetes szülés útján is támogatni tudna. A másik pedig ami maradt (miután a SOTE I-et kizártam), a Honvéd. Ahova ugyan a lábamat nem akartam többé betenni az előző szülésem után, de most minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak ez lesz az én utam.

A legfontosabb jelszavunkká ugyanis a biztonság vált a lányokkal való várandósságom során.

AZ ELŐZMÉNYEK

Egyből három?! OMG ikreket várunk!

az Előzmények, avagy “Jöhet a 2. baba!”

A testembe vetett hitem visszaszerzése, testi regeneráció és orvoskeresés

2016 februárjában megszületett Erik, sürgősségi császármetszéssel. Leírtam a szüléstörténetem, a blogon is többször beszéltem róla, hogy szülészeti erőszak áldozata lettem és hogy aztán miként is “darált be a rendszer”, aminek a végén a természetes út helyett végül műtét segítségével jöjjön világra a kisfiam.

Nehéz volt a kezdeti időszak a babánkkal. Földön túli fáradtság, egy teljesen ismeretlen helyzet, totális mélyvíz mindannyiunk számára. Aztán szépen lassan, napról napra könnyebb lett. Beletanultunk, családdá formálódtunk.

Jöhet a kistesó! Irány a VBAC-párti orvos keresés

Azt tudjátok, hiszen nyomon követhettétek, hogy sokat dolgoztam a műtét utáni testi regenerációmon, emellett pedig elkezdtem új nőgyógyász után nézni. Dúlánál is voltam, akivel átbeszéltem a szülésélményemet. Buzgott bennem a vágy és a HIT, hogy igen, én is képes vagyok szülni! Minden erőszakosság, nemtörődömség ellenére és a támogatás hiányának megélése után is újra képes voltam hinni és bízni magamban és a testemben. Ebben a férjem támogatásának és a fizikai jóllétem visszaszerzésének is hatalmas szerepe volt. Ahogy a fiunkkal apránként egyre könnyebb lett, úgy éreztük, készen állunk a folytatásra.

De egy másik fontos dolog is volt itt: a szülés után a műtétet végző doktornő felírt nekem fogamzásgátlót, amit én el is kezdtem szedni. Csak aztán hetekig folyamatosan véreztem tőle, amiről meg pontosan tudtam, hogy ez így nem normális. Elegem lett abból, hogy hormonokkal terheljem a szervezetem. Kis korkülönbséggel szerettünk volna gyerekeket vállalni, de a védekezés nélküli házaséletbe addig nem akartunk belekezdeni, amíg nem volt mellettem olyan orvos, akihez bizalommal tudtam volna fordulni és akire számíthatok akkor is, ha újból babát várok ÉS akit hüvelyi úton szeretnék világra hozni. (ún. VBAC, császár utáni hüvelyi szülés).

Szerencsére hamar elért hozzám az információ, hogy Budapesten van olyan kórház, ami ráadásul nekem a körzetes (Szent Imre), ahol akár kis korkülönbség mellett (2 szülés között eltelt 12 hónap) is támogatják a nőket ebben.

Az orvoskeresésben a legfontosabb aspektus, ami munkálkodott bennem: a bizalom újra megtalálása. Azt akartam érezni, amit például a fogorvosomnál érzek, hogy soha nem cserélném le másra! Gondos utánajárás alapján több orvos is felkerült a listámra (2 az Imréből, 1 pedig a SOTE II-ről), akik közül kettőhöz jutottam el végül, talán ez nem is véletlen.

Számomra már az első találkozás nagyon meggyőző volt. Én nyílt voltam, őszinte és elmondtam, hogy min vagyok túl és mit szeretnék, mihez keresek partnert. Elmondtam az orvosnak, hogy a férjemmel szeretnénk rábízni magunkat az életre és utat engedni a kistesó érkezésének, legyen az bármikor is (akár hamar, akár később). Minden reakciója támogató volt és empátiával teli. De természetesen elmentem a másik orvoshoz (egy doktornő) is konzultációra, és bár hasonlóan jó élményekben volt részem, mégis hamar letisztult bennem, kettejük közül melyikük volt az, akire rá merem bízni magam teljes szívvel, ha arról van szó. A harmadik orvoshoz végül nem is kértem időpontot.

Ami az első vicces része a dolognak, hogy az orvoskeresés idején 5-5,5 hónappal voltam szülés után és mindkét doktorral megbeszéltük, hogy szoptatok is 2-3 óránként, nincs is még menzeszem, nagyon kicsi ilyenkor az esélye a teherbeesésnek.

Hát hogyne. A kicsi az nem nulla, ugyebár :-)

Utólag számoltunk utána, hogy nagyjából 1 héttel az első találkozás után (és hogy abbahagytam a gyógyszert) várandós lettem, amiből számomra a tanulság az volt, hogy lám-lám ennyit számít az, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk akkor, amikor babát szeretnénk. Én bizalommal teli voltam (magam iránt és az orvos iránt is), hittem magamban, és a férjemmel mindketten őszinte szívvel úgy álltunk hozzá, hogy jöjjön a kistesó, amikor ő jönni szeretne, várjuk szeretettel vagy épp várjuk türelemmel, ha több idő kell. Erik érkezése előtt is pontosan így álltunk hozzá a gyerekvállaláshoz.

Jött is. Azaz jöttek. Mindjárt ketten is :-)

OMG ikreket várunk!

“Utolsó menstruációja ideje? Öööö.. 2015. május…”

Arra, hogy babákat várok, elég vicces körülmények között derült fény. Én a várandósságnak semmi jelét nem tapasztaltam, sőt. A szülés után 7 hónappal még a menzeszem se jött meg. Ezért elkezdtem a szimptotermális fogamzásgátlás módszere alapján figyelni magamat (ébredési hő mérés, méhnyaknyák megfigyelés és méhnyak vizsgálat), várva, hogy mikor tér vissza szoptatás mellett a termékenységem. Megörültem, mert épp nemsokkal azután, hogy ebbe belevágtam, tapasztaltam jeleket is. Elkezdtem “barnázni”. Közel 8 hónappal szülés után, úgy gondoltam, belefér a normális kategóriába, mint gyenge visszatérő menstruáció. Várandósságra abszolút nem gyanakodtam. De csak nem akart múlni a dolog…

Aztán egyik este álltam a fürdőszobában és néztem, hogy fura, milyen nagy a hasam. Arra gondoltam, hogy – pont ekkor tértem vissza az intenzív erőedzéshez is – hát a kajálásban nem fogtam magam vissza, hogy legyen energiám a hétköznapokra is, meg egy jó kis wellness hétvégén voltunk túl, biztos ez látszik rajtam.

Drága férjem meg pont odajött, rám nézett és azt mondta: “Akkora a hasad, mintha 3 hónapos terhes lennél, nem akarsz csinálni egy terhességi tesztet?”

Terhességi tünetek híján kétkedve fogadtam az ötletet, de azért feltúrtam a szekrényt teszt után, mert úgy emlékeztem maradt még előző évről. Elsőre nem találtam meg, de másnap reggel ismét bebújtam a gyógyszeres dobozok közé és meglett. Ugyan lejárt már a szavatossága bő egy éve, de tettem vele egy próbát. Nem is ébredés utáni első vizeletből dolgoztam, hanem csak úgy délelőtt. Nem kis meglepetésemre pozitív lett. Na mondom ez kiváló, de jó-e ez a teszt egyáltalán? A kontrollcsík erős volt, ami szerint a teszt működött, de amint tehettem elszaladtam friss-ropogós tesztet venni. Majd azt is megcsináltam, pozitív lett. Ekkor már a tutinál is tutibb volt a dolog, felhívtam a férjemet és megmondtam neki a nagy hírt. Örült, naná! Én is! :) Majd hívtam az orvosom, hogy ez van, és rögtön másnapra kaptam is időpontot (az enyhe barnázás miatt is sietni kellett, mert az progeszteronhiányra utalhat)

Másnap reggel a férjem a következő mondattal búcsúzott munkába menet: “Ha ikrek, akkor fél év fizetés nélküli szabira megyek!:-)” 

Aztán az ultrahangon ért az igazi meglepetés. Hüvelyi UH-val kezdtünk, mert a barnázás miatt úgy sejtettük, hogy korai terhességről van szó, ráadásul az utolsó menstruációm dátuma még az előző várandósságom előtti volt, de aztán a hölgy közölte, hogy át kell váltani hasira, mert nagyobb ez a terhesség, mint gondoltuk és “más is van itt.” Mondom: mi??? Na, a hasi UH-n aztán jött a meglepetés: a babák bizony ketten vannak, ráadásul nem is picik: már 3 hónapos terhes vagyok! :-) Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől és aztán persze az örömtől :-) Azt hiszem azt ismételgettem csak fülig érő szájjal, hogy “kettő???!” 😀 Meg, hogy az ég egy adta világon semmi nem tűnt fel az eltelt 12 hétből. Edzettem, diétáztam, aktív voltam, szuper jól voltam! Semmi rosszullét, émelygés, szédülés, görcs vagy bármi hasonló, mint anno a kisfiamnál. Észrevétlenül eltelt ez a 12 hét. Egy aktív, mozgásfejlődős 6-8 hónapos baba mellett, ennyire tud az ember magára figyelni, ugye. 😉

A férjem megérzései pedig elképesztőek! Lottóznunk is kéne lassan :-) Én pedig elkezdek könyvet írni az életemről.

EZT a hírt aztán már nem telefonban mondtam el a férjemnek, hanem kocsiba pattantam, hogy elmenjek a munkahelyére, és ott személyesen mondtam meg neki :-) Mindkettőnk boldogsága határtalan volt.

Ikrek

Ikreket várunk

Nagyobb ajándékot nem is adhatott volna az élet. Hálásak voltunk és vigyázni akarunk a két kis kincsünkre.

Egy manócska után egyből három gyerekünk lesz :-)

Estére aztán olyan fejfájást kaptam és aludni is alig bírtam, ahogy elkezdtem átgondolni, hogy milyen szintű változást is hoz ez a dolog az életünkbe. Kezdve azzal, hogy a lakásunk 2 pici gyerekre még oké lett volna évekig, de háromra már tuti nem. Gyakorlatilag azóta szervezzük-tervezzük és gondoljuk újra az életünket, amit ez a hír tényleg fenekestül felforgatott. De a részletekről és a többi aspektusról, mert tartogatott elég munkát a dolog, (pl. újabb orvoskeresés…, testi változások, lelki munkáim, hétköznapi stratégiáim) egy (vagy több) bejegyzésben írok majd.

Ha coachként segíthetek abban, hogy kiegyensúlyozott életet élj, keress meg bátran: COACH NEKED. Jelenleg Skype-on keresztül állok rendelkezésedre!

Rendszeresen frissülő tartalmakért, látogass a Facebook oldalamra vagy kövess az Instán!